2. fejezet

„Protekciós Pipi”

Az esőcseppek csendes, ritmusos dallamban verték a párás ablakot. Kora reggel lévén, a diákok többsége még aludt. De Lilly Charnelle nem ezek közé tartozott… Hamarabb ébredt fel szobatársainál. Nem tudott sokáig aludni, eléggé feszélyezte a mellette szuszogó Lara, ahogy szabályos időközönként érthetetlen dolgokról motyogott. Kótyagosan ébredt – nem bírja a fronthatásokat. Hogy némi erőhöz juthasson, egy üdítő zuhanyt akart venni, ám érthetetlen okokból kifolyólag csak langyos víz hullott alá a zuhanyrózsából. Nem volt mit tenni, rövidre fogta a zuhanyzást, de a haját azért megmosta – a tegnapi kalandról még maradt egy-két fura dolog benne.

Miután végzett a gyors mosdással visszaszaladt a szobájukba, mivel ősszel a Roxfort még nem fűtött, de a kőfalak reggelenként metsző hideget árasztottak. Kapkodva felöltözött és vacogva tekerte magára a paplant. Az éjjeli szekrényéről magához vett egy pennát, egy pergament és írni kezdett. A sastoll sercegve véste a szavakat a papírra, s ez a nagy csendben olyan volt, mintha egy karikás ostort csattogtattak volna a pusztán. Így Lilly rövidre fogta a felhívást, az eltűnt kaméleonjáról. A többiek semmi jelét nem adták, hogy rövid időn belül magukhoz térnének, ezért a lány előkapta a táskáját, beletett néhány pergament, két tollat és már indult is a klubhelység felé. A lépcsőn sem találkozott senkivel, se a klubhelységben. Körbenézett a szobában, és nem messze a kandallótól meg is találta a ház parafa faliújságját. Fogta a felhívást, és egy rajzszöggel rögzítette az egyik sarokba. Már csak reménykedhetett, hogy valahogy előkerül kis kedvence. Nem akart olyan rinyálást rendezni, mint Evans az expresszen.

Leült az egyik ablakkal szemközti fotelbe és kibámult az ébredező tájra. Az eső hevesebben kezdte verni az ablakot, majd a távolban egy villám szelte át az eget. A tóban lévő óriáspolip rendkívül élvezte, hogy a levegőből is víz csepereg, és három karját boldogan lengette. Lilly szerette a csendet, de utált várni. Eltelt egy perc, s az eső alább hagyott, mígnem végleg el nem állt. Ekkor madarak jelentek meg a felhők alatt. Fekete gólyák repültek délnek, melegebb tájat keresni. Charnelle lába önkéntelenül is elkezdett „rángatózni” unalmában. Az unatkozás sem volt a legkedveltebb elfoglaltsága. Eltelt még tíz perc, ez alatt néhány varjú és seregély uralta az eget, majd ők is tovaszálltak. A néma csendben Lilly gyomra hangosan korgott az éhségtől. Nem várt tovább társaira, felpattant és elnyújtott léptekkel indult az ajtó felé.

Kilépve a kis előszobaszerű helyiségbe az ajtó nyikordulva csukódott be utána, és a kopogtatón levő holló krákogott egyet. A lány azt se nagyon szerette, ha figyelik, pedig ez a holló határozottan őt szemlélte. Tovább állt, lement a csigalépcsőn, majd megtorpant.

- Hova tovább? – tette fel hangosan a kérdést. Egy portré se volt a közelben, hogy segíthessen neki. Egyszer csak, éles dörej töltötte be a süketítő némaságot. Lilly összerezzent a hangra. Kíváncsisága felülkerekedett az ijedtségén és a hang irányába eredt. Befordult jobbra, majd megállt. Halk veszekedést hallott, így tudta követni a nyomot. A legközelebbi folyosón befordult balra, és a nagy lendülettől elcsúszott. Az egész folyosó vízben állt, és a forrás minden bizonnyal a folyosó közepén levő mosdó lehetett. A halk párbeszéd abbamaradt, és az ajtó felől alig hallható nesz hallatszódott. Majd kivágódott az ajtó és egy füstbomba repült ki rajta. Lillynek esélye sem volt menekülni, közvetlen előtte ért földet.

- Hogy az a…! – Nem bírta sem a cigi füstöt, se a polleneket, és az állatszőrt se. Alighogy beleszippantott a levegőbe, érezte, hogy tüdeje alig kap oxigént és könnybe lábadt a szeme. Elkezdett köhögni és nem tudta abba hagyni. Aztán minden elhomályosult előtte.

- Lilly, Lilly, ébredj!

- Nem kéne a gyengélkedőre vinni? – jött Remus aggódó hangja.

- Nem – nyitotta ki szemeit Lilly. Egy lánymosdóban voltak, ő a földön feküdt, körülötte pedig Black, Lupin és Potter álltak. Felült és meglepődött, hogy alatta nincs víz, se a fiúknál – mágikusan kikerülte őket a pocsolya.

- Hála Godricnak! – sóhajtott fel Sirius.

- Mi a jó halált csináltatok már megint? – Lilly szemei szikrákat szórtak.

- Kísérleteztünk – válaszolta Sirius.

- És mégis min?

- Lill figy’, ez titok…

- Nem érdekel! – dühöngött a lány. – Jogom van tudni, főleg hogy majdnem megöltetek!

- Hát azért nem – kezdete Sirius, de Remus a szavába vágott.

- De igen. Ha nem megyek arra, megfullad miattatok – mondta objektívan a fiú.

- Honnan tudhattuk volna, hogy ő az? – védekezett Black.

- Mert aztán tényleg nem mindegy, hogy kit sikerült majdnem megfojtanotok – pattant fel Lilly a földről. Fél fejjel alacsonyabb volt kuzinjától, de a szemében olyan erő lángolt, amivel Black nem mert ellenkezni. – Szóval halljam, miben mesterkedtetek?

Sirius Jamesre pillantott, aki megvonta a vállát. Remus összefonta a karját és úgy nézte a jelenetet.

- Egy térképet fejlesztünk ki.

- És ahhoz az egész folyosót el kell árasztani?

- Hé, azok nem mi voltunk – ellenkezett Sirius.

- Persze, akkor mégis ki? És miért egy lányvécében vagytok?

- Azért, mert itt senki nem zavarhat minket. Ebben a mosdóban lakik Myrtle.

- Az meg ki? – nézett Lilly.

- Egy szellem és folyton csak sír és nyafog, bármi miatt megsértődik. Most például forró vizet eresztett, hogy elkergessen minket – jött a készséges válasz James kellemes hangjában.

- Szóval ezért nem volt meleg víz – sóhajtott Lilly.

- Hogy érted?

- Reggel zuhanyoztam és nem nagyon volt meleg víz – mondta a lány. Sirius és James összenéztek és elvigyorogtak, majd mindkettőjükből kitört a nevetés. – Hát ez igazán, nagyon, nagyon vicces. Kacag a vakbelem. Ha nem haragudtok, nekem most dolgom van – szólt lenézően és kiviharzott a mosdóból és még emeletekkel lejjebb is magában szitkozódott.

Olyannyira el volt merülve ebben a foglalatosságában, hogy észre sem vette, hogy már nem az emeleten, de még csak nem is a földszinten van, hanem az alagsori pincesoron. Szűken befordult az egyik sarkon és mivel a szemeivel a dühtől szinte csak vörösen látott, szerencsétlenül neki is ment egy járókelőnek. A lendülettől kis híján ismét elvesztette az egyensúlyát, de a fiú elkapta, mielőtt elvágódhatott volna. Lilly felnézett, Piton volt az. A lány zavarba jött.

- Szia Lilly.

- Hello – köszönt a fiúnak bizonytalanul. Kerülte Piton pillantását és körbenézett. A terep kicsit sem volt ismerős neki. Majd kénytelenül a fekete szemekre emelte tekintetét. – Hol vagyok? – bukott ki belőle a kérdés. Perselus elmosolyodott.

- A pincéknél.

- És te mért vagy itt? – csúszott ki a lány száján.

- Erre van a Mardekár klubhelysége.

- Egy pincében? – fintorodott el Lilly. – Nem fagytok meg?

- Az első hónap utána hozzá lehet szokni – bizonygatta Piton. – Hova szeretnél menni?

- Hogy?

- Gondolom, eltévedtél.

- Ja, igen – Lilly megint dühös lett, de próbált nem Siriusékra koncentrálni. – A nagyterembe készültem.

- Aha. Akkor, ha megfordulsz, és elmész a második folyosón balra, ott pedig a harmadikon jobbra fordulsz, lesz egy lépcső, azon felmész, majd jobbra kanyarodsz. A negyedik folyosón befordulsz és felmész még egy lépcsőn, majd mész még egy kicsit, balra kanyarodsz és egyenesen tovább, akkor oda jutsz – darálta a fiú. Lilly körülbelül az első mondatnál elvesztette a fonalat és mire Perselus az útba igazítás végére érte, a lánynak teljesen elmélázott arca lett.

- Figyelj, nem kísérnél el, inkább? – kérdezte, miközben próbált valami értelmes arcot produkálni.

- Nekem még el kell mennem a bagolyházba.

- Nem baj, én ráérek. Veled legalább nem tévedek el – billentette oldalra a fejét. Piton bólintott és elindult tovább a folyosón, Lilly követte.

- Amúgy kormos az arcod – jegyezte meg Perselus. Lilly felhorkantott.

- Hol?

- Hát úgy itt – mutatott a saját arcára Piton. Lilly megdörzsölte az arcát, de semmi haszna nem volt.

- Hogyhogy nem jön le? – tette fel inkább magának a kérdést Perselus.

- Sirius – szívta a fogát Lilly.

- Hogy mondod? – nézett a lányra, miközben folytatták útjukat. Lilly elmesélte az iménti kalandját a fiúnak, de a térképes részt kihagyta. Mire a végére ért, és kifejtette, hogy mennyire unja Sirius és kis barátai húzásait, elérték a bagolyházat. Felmentek egy kis lépcsőn, majd egy tágasabb, fedetlen erkélyre érkeztek meg. Piton egy borítékot húzott elő a köpenyéből és magához hívta a közelben tanyázó madarát. 

- Holló? – nézett a lány a szárnyasra.

- Topi a neve – szólt Piton, s a madár rászállt az alkarjára. Lilly közelebb lépett és megsimogatta az állatot. Az engedte magát, majd mikor abba hagyta, a holló kedveskedve megcsipkedte az ujját. – Érdekes.

- Mi?

- Nem szokta ezt csinálni.

- Többet kéne szeretgetned – vigyorodott el Lilly.

- Lehet – vonta meg vállát Perselus és megsimogatta a hollót. Az hagyta, de szemrehányóan a gazdájára nézett.

- Huhú, de mérges – állapította meg a lány kuncogva. Perselus a madár lábára kötötte a borítékot. Amint hozzá rögzítette, a holló szárnyra kapott és elnyelte a szürke felhő.

- Neked van baglyod? Vagy pitonod? – tette hozzá elvigyorodva Perselus, s közben indultak vissza a kastélyba.

- Még nincs – nyomta meg az első szót a lány. – De van egy kaméleonom. Vagyis valahol van, ugyanis tegnap eltűnt.

- Tudhattam volna – csapott a homlokára Piton.

- Mit? – pillantott fel Lilly.

- Tegnap este a parkban láttam egy kaméleont. A semmiből bukkant elő, aztán olyan színt öltött, mint a te szemed színe. És követett a klubhelységig – mondta a fiú és a lányra nézett.

- És nem tudod, hova tűnt?

- Őszintén szólva… milyen helyeket szeret? – merült fel benne egy ötlet.

- Hát – gondolkodott el Lilly. – Otthon alig bírom kicsalogatni a fürdőből. Szereti a gőzt és a vizet.

- Akkor értem. Reggel hallottam, valami motoszkálást a fürdő egyik sarkából, de nem láttam semmit.

- Igen, az álcázás mestere a kis dög – mondta Lilly.

- Ha gondolod, megkeresem, szerintem ott van még. És akkor visszahozom.

- Ez szuper lenne. De nem tudom, meddig vannak óráim, mert még nem kaptam meg az órarendem.

- Akkor mondjuk délután hat? – kérdezte, miközben beléptek a nagyterembe. A Griffendélesek asztala mellett haladtak el, majd megálltak a Hollóhát és Griffendél között.

- Az jó, nagyon köszönöm – hálálkodott Lilly.

- Nincs mit – mosolyodott el Perselus.

- Akkor, hatkor, addig is szia – köszönt el Lilly.

- Rendben, szia – ment tovább a Mardekáros asztalhoz Piton. Lilly megfordult és egy mérges Siriusszal találta szemben magát.

- Hello, Sirius – köszönt Lilly. – Szia, Sirius – fordított neki hátat és leült a Hollóhát asztalához Harper és Cameron közé. Sirius utána eredt és Harpert arrébb lökve vágódott le Charnelle mellé.

- Lilly, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte hangos suttogással.

- Mit csinálnék? Megkenem a pirítóst – válaszolt Lilly, rá se hederítve unokatestvérére.

- Miért vagy mindig Pitonnal? – csattant fel a kelleténél kicsit hangosabban Sirius.

- Sirius, nagyon kérlek, ezt most hagyd abba – a kés megremegett a lány kezében.

- Nem hagyom.

- Hé, Lilly, azt kérte hagyd békén – szólt közbe Harper. – Szóval hagyd békén, vagy menj vissza az asztalodhoz.

- Te engem ne oktass ki törpe – vakkantott rá Sirius. Harper nem engedte magát, Lilly védelmére kelt.

- Az isten szerelmére, miért kell jelenetet rendezni? – sziszegett fel Lilly. Már a Mardekár fele őket figyelte. Bellatrix megvetően nézte Blacket, Piton tüntetőleg nem nézett arra.

- Nem rendezek, de miért cimborálsz az ellenséggel?

- Mégis kinek az ellenségével? – pattant fel Lilly. – A tied, nem az enyém! – Sirius csak hápogni tudott. Lilly el akart menni, de „bátyja” megfogta a kezét, nem engedte. – Mi van? – kérdezte remegve a dühtől.

- Nem mész sehova, amíg meg nem ígéred, hogy többet nem beszélsz vele – sziszegte Sirius.

- Semmi közöd ahhoz, hogy kivel, mikor és éppen miről beszélek – vitatkozott a lány. – És kezd nagyon elegem lenni, a gyerekes viselkedésedből Sirius.

- Én vagyok gyerekes? Én vagyok gyerekes? – kérdezte újból, tagoltabban és élesen.

- Mégis ki más?

- Hát mondjuk te!

- Ez kész – emelte az elvarázsolt mennyezte a tekintetét Lilly. Vihar készülődött. – Nem vagyok gyerekes.

- De igen!

- De nem.

- De, az vagy!

- Istenem, küldj egy kis fényt, ennek a sötét gyereknek – sóhajtott Lilly. A mennyezeten egy villám hasított a felhők között.

- Lilly, ne csináld ezt.

- Sirius, én erre most nem vagyok vevő. Nagyon kérlek, engedj el, vagy…

- Vagy?

- Mégis mit akarsz tőlem?! – fakadt ki Lilly fáradtan. Közelebb lépett és a fülébe suttogta, úgy, hogy csak Sirius hallhassa. – Reggel majdnem megöltetek, most meg még te ordibálsz velem. Ez nem gyerekes mondd csak?

- Azt akarom, hogy ne találkozz többet azzal a mardekárossal. Sőt egyik mardekárossal se. Sötét, aljas nép…

- Ezt szívd vissza – vágott a szavába Lilly.

- Nem szívom.

- Csak segíteni akart. Tudja, hol van Oszi.

- Tudja? És mi van, ha épp ő rabolta el?

- Sirius, ez már beteges – hőkölt hátra Lilly, de Sirius megszorította a lány karját.

- Figyelmeztetlek, jobb, ha nem kezdesz ki velük, nagyon megjárod – szólt villámló tekintettel a fiú.

- Szállj - le - rólam – tagolta Lilly. Sirius nem engedte. – Tudod mit? Szívesebben vagyok velük, mint veled – jött ki a béketűréséből Lilly. Siriusnak ez már sok volt. Meglendítette a jobb kezét, fel akarta pofozni Lillyt, de Harper résen volt és lefogta a fiút. Blacket egy kábító átok is eltalálta – Bella volt az. Lilly hihetetlenül dühös volt. Még sosem akarta őt bántani Sirius. A lány pupillája vörösen felizzott és arany prizma vette körbe. Sirius ijedtében hátra lépett és kis híján elesett a padban, de úgy engedte el a lányt, mintha forró tűzbe nyúlt volna.

Rajta kívül senki nem láthatta Lilly arcát, de mire Charnelle megfordult és kirohant, újra kék volt a szeme, és kitágult pupillája megtelt könnyel. Felrohant egy emeletet, majd egy sötét sarokba dőlt, és összekuporodott. Válla rázkódott, de nem sírt. Csak egy-két, eltévedt könnycsepp talált utat magának az arcán. Érezte, hogy kipirult, a sós víz szinte égette a bőrét. Csendes léptek zaja, majd valaki megállt előtte. Leguggolt hozzá. Lilly felemelte a fejét, Remus volt az.

- Lilly, mi a baj? – kérdezte gyengéden.

- Csak, az… az a… Sirius – nyögte ki végül.

- Mit csinált, már megint? – sóhajtott Lupin.

- Veszekedtünk, az egész iskola előtt jelenetet rendezett – fakadt ki. – És a végén fel akart pofozni… De Bella megátkozta, Seamus meg lefogta – foglalta össze remegő hangon a lány.

- Gyere, állj fel. Fel fogsz fázni – nyújtotta ki a kezét Remus. Lilly elfogadta a segítséget és talpra állt, majd csak nézte Remust. Semmi mást, csak nézte. Remus meg őt, és a fiú kezdte nem érteni a dolgot. – Mi az? – szólt, mikor már nem bírta.

- Izé… – kezdte Lilly, majd levette tekintetét a fiúról, és más merre nézett. A folyosókat szemlélte.

- Igen?

- Nem tudom hol lesz órám – nyögte ki végül a lány. Lupin erre csak egy vigyort eresztett el.

- Elkísérlek.

- Te honnan tudod? – hökkent meg Lilly.

- Őőő… inkább ne akard tudni – eresztett meg egy félmosolyt. Lilly várakozóan nézett rá, így folytatta. – Szóval, Sirius ötlete volt – szögezte le. – Nem tudom honnan és hogyan, de megszerezte az elsősök órarendjét, mármint a Hollóhátét. Tessék – nyújtotta át az órarendet. A lány ránézett a lapra, majd vigyorogva pillantott ismét Lupinra.

- Bűbájtan az első óra.

- Szereted?

- Imádom – majd ismét a pergamenre pillantott, és a mosolya lehervadt. – A griffendélesekkel – tette hozzá.

- Köszi, ez most jól esett.

- Ja, nem azért. Csak nem tudom, eddig még egy normális griffendélessel se találkoztam, rajtad kívül – mondta a lány. – Még Sirius is kicsit flúgos – folytatta.

- Értem. Majdcsak akad valaki még, nem hinném, hogy az egész ház ilyen lenne – veregette meg Lilly vállát.

- Elkísérnél? Még nem nagyon megy az itteni tájékozódás.

- Persze, úgy sincs első órám – mosolyodott el a jóképű srác.

- Pfh… mázlista, nincs hétfőn első órája.

- Induljunk, mert nemsokára becsöngetnek – mondta Lupin, és elindult a folyosón, míg Lilly követte.

- És milyen térképen dolgoztok?

- Én sem tudom. Sirius és James ma korán keltek. Be voltak zsongva, hogy újra együtt a csapat és nem nagyon bírtak aludni. Sirius azt a zseniális ötletet találta ki, hogy készítsenek egy térképet a Roxfortról.

- Az miért jó?

- Lill, te azt kéred, hogy próbáljam megérteni Sirius agybeteg ötleteit? – pillantott a lányra, és elmosolyogtak. – Aztán James kitalálta, hogy ne valami hagyományos térképet készítsenek, hanem olyat, ami mutatja, hogy a ki merre van a kastélyban.

- Ez szuper. Más sem hiányzik az életünkből, minthogy Siriék azt lessék, hogy hol vagyunk – emelte a plafonra a tekintetét. Egy szűk lépcsőre fordultak be, majd miután az utolsó lépcsőfokot is elhagyta Remus, hirtelen visszalépett és Lilly nekiment.

- Tarantallegra – hallatszódott egy túlontúl is ismerős hang, majd Lupin előtt egy narancsszínű átok reppent el.

- Mi a fene? – nézett Lilly Remus tarkójára.

- Semmi, menjünk egy másik úton – fordult vissza Remus. Egy lépcsőfokkal lejjebb állt, de szemük egy síkban volt. Lilly kérdőn nézett rá. Lupin megkerülte Lillyt, de a lány nem mozdult. Nem hagyhatta Siriusékat lebukni, így megfogta a lány kezét és elkezdte visszafelé, felfele húzni a lépcsőn.

- Most meg mi van? – kérdezte a lány. Ahogy hátrapillantott, látta, hogy a másik irányból repül egy kék átok az előző forrásához. A fiú nem állt meg a lépcső tetején, tovább húzta a lányt még vagy három folyosón keresztül. Majd ismét megtorpant és a lány ismételten neki ment.

- Jó lenne, ha szólnál, mielőtt megállsz – zsörtölődött a lány. Lupin hátra fordult, Lillyvel szembe.

- Bocsi. Amúgy maszatos vagy – mutatott a lány arcára.

- Tudom, de nem jön le. Tudod attól a reggeli füstös cucctól.

- Aha – szólt elgondolkodva a fiú, majd elővett a talárjából egy zsebkendőt és letörölte vele Lilly arcáról a kormot.

- Ezt hogy csináltad?

- Sirius és James fejlesztették ki azt a füstöt. Én meg az ellenanyagot – tette hozzá.

- De ne tereld a témát – szólt hirtelen a lány. – Mi történt? – semmi válasz. – Naaa, Remmy – Lupin elmosolyodott a becézésen, és tovább ment. – Most meg hova mész? – eredt utána Lilly.

- Megmutatom a Bűbájtan termet, de lehet, hogy elkésel…

- Akkor siessünk, semmi kedvem megint a figyelem középpontjába kerülni – húzta el a száját. Lupin megnyújtotta a lépteit így Lilly szinte futott utána. Egy perc elteltével, és számtalan folyosó után, Lupin lassítani kezdett és végül megállt egy ajtó mellett. Lilly lihegve érte utol, s a becsengő közben csúszott egyet a kőpadlón. Sikeresen megállt – kivételesen nem esett el.

- Akkor én most lépek is, majd még találkozunk – köszönt el gyorsan Lilly és befutott a terembe. Remmy mosolyogva nézte a lány kecses mozgását, majd megfordult és tovább állt.

Lilly nesztelenül surrant be és leült a legközelebbi szabad padba. Mikor elővette a felszerelését, csak akkor vette észre, hogy Lara mellé ült le. A lány zöldes-kék szemét, Lillyébe fúrta.

- Késtél – mondta álmatag hangon.

- Neked is jó reggelt – köszöntötte Lilly. Az alacsony professzor közben bevonult és üdvözölte a tanulókat. Lilly előtt Cameron ült, mellette pedig Beka. Flitwick professzor egy könyvkupac tetején ácsorgott, hogy mindenki jól láthassa. Az óra izgalmasnak ígérkezett.

- Ma a levitációval fogunk foglalkozni – jelentette ki a professzor.

- Azt nekem már volt tegnap alkalmam tapasztalni – suttogta Lilly, mire a mögötte ülő Harper felröhögött.

- Ki tudja, mit jelent a szó? – nézett körbe a professzor. – Igen Charnelle kisasszony?

- Lebegtetés – válaszolta Lilly, s közben leengedte a kezét.

- Helyes, öt pont a Hollóhátnak.

- Ezt honnan tudtad? – pillantott a lányra elmélázva Lara. Lilly csak legyintett egyet és tovább figyelte a professzort.

- Tehát ma a lebegtetéssel fogunk foglalkozni. Esetleg valaki tud egy ilyen bűbájt mondani? – Beka keze lendült először a magasba. – Valentine kisasszony?

- A bűbáj neve: Wingardium Leviosa – szólt készségesen a vörös leányzó.

- Kitűnő, újabb öt pont a Hollóhátnak – mondta boldogan. – A bűbájhoz nagyon fontos, a csukló mozdulat. Precízen és könnyedén. Huss és pöcc – folytatta az előadást.

A dupla óra hamar elszállt és a végére, csak Beka, Cameron és Lilly tudta elsajátítani a bűbájt. Így nekik nem volt házijuk – a többieknek gyakorolniuk kell.

- Juj, nagyon szeretem a bűbájtant – szólt boldogan Lilly, miközben Bekával elhagyta a termet.

- Tényleg jó, és nem nehéz. Szóval nem kell rá, valami sokat tanulni. Mi a következő óra, Lill? – a lány elővette az órarendet.

- Dupla bájital a Mardekárral – mondta az utolsó szót vigyorogva. – Legszívesebben most azonnal odarohannék Sirihez és megmutatnám, hogy a rémálma valóra vált.

- Jaj, Lilly – sóhajtott Beka, átszellemült arccal. – És még te vitatkozol vele, hogy ki a gyerekes?

- Persze, ezt most csak azért mondod, mert belezúgtál, mint egy sötét verembe – replikázta a lány, mire Valentine csak elvörösödött. – Ne már! Én ezt csak szívatásból mondtam – nyögött a lány, mire Cameron is elvigyorodott. Lilly hitetlenkedve nézett rájuk. – Ezt nem hiszem el. Mind a ketten? – Lilly teljesen ki volt akadva. Mire a bájitaltan teremhez értek, már köpni-nyelni sem bírt. Ott aztán vártak, mivel előbb érkeztek, közben Lara csapódott hozzájuk.

- Miről van szó? – kérdezte álmodozó hangon.

- Csak arról, hogy ez a két csirke beleesett az én sötét… heh… csillagomba – nyomta meg a szót, és ezen Cameron és Beka felvihogtak.

- Arról a helyes, fekete hajú fiúról beszélsz? Akivel reggel veszekedtél? – hadarta el a két kérdést. Lillynek ez már kezdett túl sok lenni, így megfordult és el kezdte verni a falba a fejét. Szerencsére megérkezett Harper és sikeresen lenyugtatta Lillyt, mielőtt komolyabb kárt tett volna magában. Mire az óra elkezdődött, a lány teljesen békés volt, de mikor Cameron és Beka pillantása találkozott s felvihogtak, akkor ő is fájdalmasan felnyögött.

A dupla óra kínosan lassan telt. Lilly már az első fél órában halálra unta magát, ezt a főzetet kisujjból elkészítette és a második óra végén el is engedte őt húsz perccel hamarabb Lumpsluck professzor. A többiek még bent szenvedtek.

- Szuper, most mit csináljak? Kellett olyan hamar elkészülnöm. Bár inkább itt vagyok, mint hogy egész órán azt hallgassam, ahogy Camy meg Beka a drága jó Siriust istenítsék és azt a lúzer Potter-gyereket – gondolta Lilly. – Bár Siri tényleg jól néz ki, de azért, könyörgöm! Olyan izé néha… mint például ma – bosszankodott tovább. – Mondjuk Jamie se maradt ki a sorból, mikor a szexisséget osztották. Jól áll neki a kócos haj, és olyan megnyugtatóak a csoki-barna szemei – ábrándozott el Lilly. A folyosón egy fekete árnyat észlelt átsuhanni, de ezen már meg se lepődött. Viszont észbe kapott, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejében, és jobbnak látta kiszellőztetni az agyát, mielőtt még valaki ilyen állapotban találja. Elindult hát abba az irányba, amelyikből még óra előtt jöttek. Nem is figyelt arra merre megy, szinte nem is látott. Furcsa kábulat fogta el, és mindent elkezdett rózsaszínben látni. A folyosó másik végében feltűnt egy nagyon-nagyon ismerős alak. De csuklya takarta el az arcát. Lillynek nem kellett még ennyi se, a szája alapján látta, hogy James az.

- Potter? Miért vagy rózsaszín? És miért nem vagy órán? – „köszönt” oda neki Lilly.

- Lilly? – szisszent fel a fiú és lehúzta csuklyáját. – Mit keresel itt?

- Én is pont ezt kérdeztem tőled – közölte a lány, mire oda ért. – És milyen melegséget árasztanak a szemei – futott át az agyán. – James! Mit csináltál? – kapott észbe a lány. – Miért rózsaszín minden? És miért érzem magam ilyen… furcsán?

- Egy: semmit, kettő: nem tudom és három: gondolom ettől a füsttől – formálta a szavakat a pokolian isteni szájával a feketehajú griffendéles.

- Szóval higgyem el, hogy semmi közöd ehhez, az egész hülyeséghez? – bökte mellkasba a fiút a mutató ujjával. – Mégis hol voltál?

- Lill, asszem’ jobb, ha most megyünk innen – nézett körbe a rózsaszín ködben a fiú.

- Sehova sem megyek – gondolta, de nem tudta mondani. A szája nem engedelmeskedett az agyának. Sőt, semmije sem. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy sötét verembe esett volna, aminek az egyetlen fényforrása a jelen, amit lát. A mélység szinte fojtogatta, nehéz súlyként telepedett a mellkasára, fogta körbe a végtagjait és szorongatta a nyakát. Érezte, hogy James elkezdi húzni, el a rózsaszín világból, de csak nagyon lassan javult az állapota. Aztán, mintha lángba borult volna a teste, fel is szisszentett.

Mikor James hátra fordult, hogy megnézze, mi baja Lillynek, látta, hogy a lány nincs teljesen magánál. A fiú kis híján ugrott egyet ijedtében, mikor látta, hogy a lány arca elhomályosul és a szemei vörösen felizzanak, arany körökkel szegélyezve. Mindez csak egy pillanatig tartott, majd elvesztette az egyensúlyát. A fiú páratlan reflexeinek hála, megkímélte a lányt egy eséstől és elkapta.

- Mi az? Mi történt? – hadart Lilly és gyorsan kapkodta a levegőt. Érezte, hogy valaki tartja, hogy el ne essen. Felnézett, és James csokibarna szemeiben megnyugvást talált. A fiú egyik lábáról a másikra állt, miközben Lilly még mindig belé kapaszkodott. A lány látta, hogy James szemében némi félelem csillog, de nem tudta mire vélni. Eszébe jutott, hogy még mindig a fiún támaszkodik, így nagy kapkodások közepette engedte el.

- Nem tudom – bizonygatta a fiú, és furcsán méregette a lányt. – Jól vagy?

- Azt hiszem – válaszolt a lány bizonytalanul. Valójában, miután érezte a mindent felemésztő tüzet, mintha semmi sem történt volna abban a rózsaszín ködben. Kitisztult az elméje.

- És te miért nem vagy órán?

- Előbb elengedett Lumpsluck prof – mondta a lány és újra a fiú szemébe nézett, majd eszébe jutott, miket gondolt alig öt perce és zavarba jött. James felemelte a kezét és a lány arcához közelítette. Lilly szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől… De a fiú, minden hátsószándék nélkül közeledett a lány felé. A hajából kivett egy rózsaszín konfetti darabot és megmutatta azt Lillynek.

- Előbb elengedtek, mi? – vigyorodott el James.

- De nem, tényleg. Nem tudom, hogy az hogy kerül a hajamba – töprengett el Charnelle. James csak megvonta a vállát, de továbbra is somolygott.

- Jössz sétálni?

- Mi? Veled? – nézett a fiúra Lilly. – Kizárt – mondta felhúzva az orrát. James ismét csak megvonta a vállát és tovább ment. Lilly utána eredt. – Na, várj már – szólt utána. James önelégülten elvigyorodott, majd megfordult, hogy láthassa a lányt.

- Igen?

- Köszi – motyogta a lány és most ő folytatta az útját. James, a változatosság kedvéért újra megrántotta a vállát és elindult a másik irányba. Lilly menet közben hátra pillantott, és még látta eltűnni a fiút az egyik sarkon befordulva. Majd megállt és felsóhajtott. Nem tudta hogyan, de valahogy már az emelten járt, és az egyik ablakhoz lépett. Az idő, még mindig zord volt, a szél sebesen süvített, jócskán meglengetve a Tiltott Rengeteg fáinak lombkoronáját.

- Gyűlölöm a szelet – a tarkóján egy hideg fuvallat tört magának utat. Megborzongott és egyben hátra is nézett, de semmit sem látott. – Mi a…? – nézett körül jobban, de rajta kívül egy lélek sem volt a folyosón. – Fura egy nap – fordult vissza az ablakhoz. Amint megfordult, egy újabb, közelebbi és jegesebb szellő ért a nyakához. Lilly most gyorsabban pördült meg, és egy kerek fejű, ezüstösen világító, torz mosolyú szellemmel találta szemben magát. Ijedtében hátra lépett egyet és lefejelte az ablakot. A szellem a reakció láttán harsányan elnevette magát és egy hátraszaltót vetett a levegőben. A lány jobbnak látta gyorsan eliszkolni, ezért sietős léptekkel szelte a folyosókat, de a szellem nem tágított.

- Ki vagy és mit akarsz? – fordult meg a lány, mikor már megelégelte ezt a macska-egér játékot.

- Hogy én ki vagyok? Hogy Én Ki Vagyok? – ismételte meg felsőbbrendűen a szellem. – A te rémálmod – tette hozzá sötéten.

- Aha. Igazán rémisztő vagy ám, jaj, a fene, tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Mit is? Ja, igen ijedten sikoltozni – replikázta a lány és keresztbe fonta maga előtt a karját.

- Ha csak ezen múlik – vigyorodott el a szellem, és tovarepült. Lilly meghökkent, hogy ilyen gyorsan le tudta rázni a szellemet és továbbindult a folyosón. Alighogy a korridor végére ért, az elkanyarodott balra, ahol jeges sötétség uralkodott. Csak két fáklya világította be az utat. Lilly még nem járt ezen az útvonalon, de érezte, hogy ez így nincs rendben. Előkapta hát a pálcáját, hogy jobban bevilágítsa a folyosót. Alighogy elindult a sötétbe, csörömpölést hallott maga mögött és megtorpant. A közeli fáklyával szemközt valami megnyikordult.

- Ez nem tetszik – sóhajtott Lilly. Elindult a hang irányába, majd megkönnyebbülten konstatálta, hogy csak egy lovagi páncél nyitotta fel a rostélyát. Továbbindult hát, és amint elhagyta a második fáklyát, vaksötétben találta magát. Ment és ment és egyszer csak nekiment a falnak. Szitkozódva lépett hátra és elsuttogott egy Lumost. Kiderült, hogy nem a falnak ment neki, hanem egy ajtónak. Körbenézett és mivel az orráig sem látott, jobbnak látta átmenni az ajtón – reményei szerint egy másik folyosóra. Amint átlépett az ajtókereten, az hangos nyikordulások közepette bezárult mögötte. Lilly lépett egyet, majd lenézett és megrökönyödött, mikor látta, hogy az út elfogyott. Egy kiugró-szerű erkélyen ragadt – mindkét lépcső éppen máshol tanyázott. Eltelt egy perc, majd kettő, aztán már nem számolta. Egyszer csak meghallotta a beszűrődő kicsengőt, de a lépcsők nem akartak megmoccanni.

- Gyerünk már, mi lesz? – noszogatta a lépcsőket, de azok rá sem hederítettek. A lépcsőházba, egy ismerős női szellemalak libbent be. Lilly sem késlekedett. – Helga! Hollóháti Helga! – kiáltozott a szellemnek. Az körülnézett és észrevette az integető Lillyt és odarepült hozzá.

- Miben segíthetek?

- Itt ragadtam… Nem tudsz valahogy segíteni? – nézett rá könyörgően.

- Éppenséggel tudok – válaszolta kimértem, majd intett egyet, mire az egyik lépcső megindult ahhoz a kiugróhoz, amin Lilly toporgott.

- Köszönöm szépen – hálálkodott a lány. A szellem se szó, se beszéd, továbbszállt. Amint megérkezett a lépcső, Charnelle sietve elhagyta az erkélyt. Leért és továbbment egy folyosón. Ott a vigyorgó képű szellem siklott vele szembe, rózsaszín konfettit és ugyanolyan színű ködöt fújva. A lány megfordult és lerohant egy csigalépcsőn. A szellem észrevette, és a ködfújást ugyan abbahagyta, hogy gyorsabban követhesse, de a konfettiket nem tette el.

- Hagyjál már, te ocsmány szellem – kiáltott hátra a lány.

- Úgyis elkaplak, akárhova bújsz, és szép rózsaszín leszel – vigyorodott el az ezüst és cigánykereket hányt a levegőben. Lilly futott, ahogy bírt, de a szellem is fáradhatatlanul libegett utána. Befutott egy hosszú és elhagyatott, viszonylag szűk folyosóra. Hátrafelé fordította a fejét, hogy megnézze, a szellem lemaradt-e, de az továbbra is követte. Mire Lilly előre nézett, már késő volt. Nekifutott valami nagy, de mégis puha dolognak, ami jajgatott, miközben hanyatt vágódott. Lilly meg ráesett, ő így viszonylag jól megúszta az esést.

- Lill, én is örülök, hogy látlak, de máskor szólj, hogy…

- James? – nyögött fel Lilly és lepillantott. E közben a szellem is megérkezett és egy kosárnyi rózsaszín szívecskés konfettit szórt a két fiatalra. – Ó, hogy az ég szakadna rád, te őrült szellem – nézett az ezüstösön világító bolondra.

- Csá Hóborc, mi a pálya? – köszönt James a szellemnek. Az megemelte a fiú előtt simlis sapkáját.

- Épp a kishölggyel játszom, aki most rajtad van – mire befejezte a mondatát, Lilly már felpattant. – Volt – helyesbített Hóborc.

- Látom, jól szórakoztok – szólt sértődötten a lány, miközben leporolta magáról a szívecskéket. – De miért pont rózsaszín? – sóhajtott fintorogva a lány.

- Mert az olyan természetes szín – közölte a szellem.

- Iszonyat természetes szín – mondta Lilly.

- Kifordítva mindenki rózsaszín – válaszolt Hóborc. Lillynek ez már túl sok volt, megtámaszkodott a falba.

- Ez, ez most nagyon fájt – jött Lilly hangja. – James, te meg miért nem állsz fel? – nézett a még mindig földön fekvő fiúra.

- Szeretem más szemszögből nézni a dolgokat – vigyorgott a kócos hajú.

- Na, jó, én lépek – szólt Lilly.

- Nem is kérsz bocsánatot? – állt fel James. Lilly megrökönyödve nézett rá.

- Miért? Azért, mert te csak úgy felbukkantál a semmiből, és beléptél elém? – kérdezte a lány. – Amúgy is, te hogy kerültél ide?

- Hát az úgy volt…

- Ne terelj.

- A Roxfortban vannak titkos útvonalak. Ez speciel egy festmény mögül indult – válaszolt készségesen a fiú. Hóborc már tovarepült, mivel a célját elérte.

- Aha, azért jó lenne, ha máskor körülnéznél.

- Amúgy még egy csomó konfetti maradt a hajadban – mondta James. Lilly előre hajolt és kezével kirázta a hajából a szívecskék nagy részét. Majd felegyenesedett és hátra lendítette haját, de még így is egy marék konfetti esett ki belőle. Jamesnek valamivel könnyebb dolga volt, mert neki rövid volt a haja, de így is maradt benne pár szívecske, amit Lilly szedett ki belőle.

- Na, jó, akkor, ha úgy is ismered ezt a kastélyt, mutass nekem valami rövid utat a nagyteremhez, mert még nem ebédeltem – szólalt meg a lány, miután végeztek a szívecskék eltüntetésével.

- A kisasszonynak bármit – hajolt meg előtte a jóképű griffendéles.

- És hol van a másik feled?

- Sirius? Óh, hát… dolga van – válaszolta sejtelmesen.

- Dolga, mi? Jobb, ha nem tudom milyen dolog – győzködte magát a hollóhátas. – Tényleg Jamie, mikor lesz a kviddics csapat válogatása? – vetette fel a témát Lilly.

- Szerdán – válaszolta mosolyogva a helyes srác.

- És be vagytok már zsongva mi? Izgulsz?

- A kviddics miatt nem – titokzatoskodott. – Elég jól repülök, szóval nem hinném, hogy gond lesz.

- Jamie, ugye tudod, hogy ez most nagyon, de nagyon beképzelten hangzott – de a fiú csak megrándította a vállát. – Mi van ma veled? Vagy a kérdésekre mindig vállrándítással felelsz?

- Ha nem t’ok rá kielégítő választ adni, akkor miért gondolkozzak feleslegesen?

- Uh, mondd, hogy nem gondolkodik így az összes griffendéles! – nyögött fel a lány. A fiú nem válaszolt és meg is érkeztek a nagyteremhez. Lilly rövidre fogta a búcsúzkodást, csak intett a fiúnak és leült Harper mellé.