A Nap aranykoronája már ki-kilátszódott a közeli bércek cikkcakkos hegycsúcsai közül. Csak néhány kósza bárányfelhő tarkította az amúgy monoton kék eget. Minden nyugodt volt. A közelben az emberek az igazak álmát aludták, csak egy-egy korán kelő nézett ki aggodalmas tekintetekkel a parkra, ahol most béke és csend honolt. Mintha ezt a kicsiny földterületet a Paradicsomból lopták volna.

Az első sugarak pajkos táncot játszottak a tó különösen sima felszínén. Az erdőből egy pisszenést sem lehetett hallani, mintha már nem is élnének ott állatok. A hatalmas kastély minden embert megcsodálkoztatott volna, ha abban a korai órában bárki arra vetődött volna.

Ezt az idillikus mesekönyvbe való képet egyetlen egy alak törte meg. Ő nem így látta ezeket a dolgokat, az ő érzéseit nem lehetett lecsillapítani néhány természeti csodával. Neki ezek csak egyszerű és ócska közhelyeknek festettek. A tavat feketének vélte, a fák takarásában meghúzódó árnyakat keresett, hatalmas sötét karikás szemét összeszűkítve meredt a távolba. Könnytől maszatos arcán összehúzódtak az aggódás és a fájdalom ráncai, melyeket az idő vésett bele fiatal bőrébe. Fájt neki a létezés. A levegővétel. Az, hogy szépnek kellene látnia maga körül a tájat. Hatalmas düh feszítette a mellkasát, tudta, hogyha megtalálja a felelősöket, akkor abban nem lesz köszönet. Ezen gondolatokat latolgatva akaratán kívül ökölbe szorult a keze. A fűben csörtetett előre, a harmatcseppektől teljesen átnedvesedett a cipője, ám ezzel mit sem törődött. Csak azt a halálra vált arcot látta… az apja arcát, amikor megtudták, hogy mi történt. Hogy mi történt azon a helyen, amit anno a legbiztonságosabb mentsvárnak neveztek a mágusok. És láss csodát, a sors pikantériája, hogy itt történik a legtöbb „tragikus balesetek”, csakhogy az igazgató szavait idézzem.

A lány szája kiszáradt, a kezében remegett a pálca az idegességtől. Rettegett attól, hogy mivé lesz… hogy mire kell majd vetemednie, ha az útja célba ér… hogy akár bántalmaznia kell valakit, hogy a gyilkosok nyomába szegődhessen. Már napok óta nem aludt egy percet sem, azóta úton van.

- Miért pont ő? Hisz nem ártott senkinek… hisz még olyan fiatal volt. Akkor inkább miért nem én? – szöktek könnyek a leány szemébe, ám gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. – Szedd össze magad! – motyogta maga elé, majd megborzolta hosszú, vörös hajzuhatagát.

Egy egyszerű bűbájjal kerített magának egy seprűt, aminek segítségével az első nyitott ablakon beröppent a folyosóra. Egy nagyobb aulába érkezett, ahol több száz festmény kapott helyet, azok lakói még csak ébredeztek.

- Merre van az igazgató? – keltette fel barátságtalanul az egyik páncélos lovagot.

- Hölgyem, éppen egy gyönyörű szőke, telt keblű asszonysággal álmodtam, aki éppen…

- Tudod, egyáltalán nem érdekel! – csattant fel a fiatal, szemében harag lángja lobbant. Gyűlölte az egész világot, gyűlölte, hogy vannak boldog emberek, gyűlölte az időjárást, hogy pimasz módon nem gyászol az öccse miatt. Gyűlölte az apját, amiért az nem tett semmit bosszú gyanánt, gyűlölte saját magát, amiért ennyire a padlóra küldte ez a hír, gyűlölte az iskolát, ahová felvették a testvérét, gyűlölte a halálfalókat, gyűlölt ő mindent, ami az útjába állt, ebben a pillanatban ezt a festményt is gyűlölte.

- Második folyosón elfordul jobbra és ott lesz egy kőszörny. De az igazgatóúr nem fogja díjazni ezt a korai látogatást! – kiabált a vörös hajú lány után, aki addigra túl volt már hetedhét határon is.

- Mi a…? – ütközött bele egy magas, fekete zsíros hajú, denevér beütésű férfibe.

- Stupor! – szegezte gyorsan a pálcáját a kómás idegenre, aki rögvest elterült a földön. – Nesze neked tanár – dohogott magában.

- Nem illik így viselkedni egy felnőtt emberrel! – lépett le kedélyesen a lépcsőről egy hosszú, ősz hajú varázsló, görbe orrát egy félhold alakú szemüveg ékesítette.

- És a halott tanuló? Meghalni illik? – kiabálta teli torokból a felbőszült lány.

- Miss. Turner, ha nem tévedek.

- Mégis mit képzel?! Csak nem el akarta tussolni az ügyet?

- Kicsit későbbre vártam – folytatta minden zavartság nélkül az idős férfi.

- Várt? Ne nevettessen! Maga csak arra vár, hogy leszámoljon velem! Mint az öcsémmel is… mit vétett szegényke, hogy így kellett végeznie?

- Úgy érzem, ön a mi vállunkra akarja tenni a felelősség hatalmas nagy súlyát.

- Nem kell azt odatennem, hiszen már ott van! – a lány egy hatalmasat lendített a pálcáján, ám esélye sem volt célba vennie a nagy varázslót, mert az egy kis pöccintéssel eltérítette az átkot, ami a falba csapódott egy óriási nagy dörrenéssel. Tanárok szaladtak ki a hangos szóváltásra, őket álmos arcú prefektusok követték.

- Dumbledore professzor, mi történt? – lépett oda kollégája mellé McGalagony.

- Semmi Minerva, csak…

- Semmi? – kiabált Miss. Turner. – Az semmi, hogy meghalt az öcsém? – néhány tanuló a hallottak után felhördült. Sajnos megszokott volt a kastélyban a rokonok halálának a híre ezekben a háborús időkben.

- Félreértette az igazgatóúr szavait, drágám! – próbálkozott nyugtatgatni a felhevült vendéget a professzorasszony.

- Mit érdekel az öregasszony beszéde, most végzek ezzel a bolond öregemberrel – gondolta a vöröske.

- Roxie, Roxie… ez nem te vagy – csóvált a fejét Dumbledore.

- Avada Ke… - kezdett bele a halálos átokba Roxie, ám ebben a pillanatban vagy öt különböző varázslat indult el felé.

- Hagyjátok a leányt – kiáltotta az igazgató az irdatlan nagy felfordulásban, ám késő volt, mert ekkora egy tucat különböző fénycsík indult meg különböző pálcákból a halálra vált Turner felé.

-Sensus mutatio! – susogta egy női hang az oszlopok takarása mögül. Roxie egy pillanatara elkapta a nő tekintetét, hosszú, barna loknis haja kecsesen omlott az arcába.

Turnernek semmi esélye sem volt védekezni, az aranyszínű fénycsóva egyenesen a szívébe csapódott, a vérében melegség áradt szét. A teste izzott a levegőben, majd egy hatalmas koppanással földet ért. Szeplős arcán egy hatalmas könnycsepp gurult végig… majd elsötétült körülötte minden…

Írta: Padma
Ha elolvastad, kérlek Véleményezz!