1. Fejezet

A halál árnyékában

A fészer bejárata keservesen nyöszörgött az éjszaka fagyos, kietlen némaságában. Az esőcseppek kísértetiesen ritmusszerűen hulltak a földre, és adták azt a jól ismert koppanó hangot. A pajtában állati trágya szag bűzölgött, a legyek a hátsó tetem felett keringtek. A megmaradt pár ökörből kettő csendben aludt, a harmadik riadt pillantásokkal szuggerálta a bejáratot.
A sötétben mocorgást lehetett hallani a felső szintről, a fiú idegesen húzódott be az egyik üres boxba… a saját szívverését is hallani vélte. A pulzusszáma emelkedett… szerencséje volt, az egyik pillanatban villámlott, és látta, hogy csak egy macska szaladgálásától gyöngyözik az izzadság a halántékán. Ám a villám fénye csak pillanatokra világította meg a közeledő macskát, így a fiú már nem láthatta az azt követő férfit. Nem is hitte, milyen szerencsés: ha meglátta volna a férfi arcát, nem élte volna túl a rémületet. Az az arc nem egy emberi arc volt: bal szeme függőlegesen ketté volt szelve, jobb arcát tíz centi hosszú vágás csúfította el. Szájából patakokban csorgott a vér, orra alaktalanná volt válva. Feje félig le volt borotválva, a hajtól szabadon maradt részen láthatóvá vált megfeketedett, hólyagos bőre.
A rémalak megállt. A macska apró lépteinek neszét hallgatta, mikor egy másik hangra is figyelmes lett: szívdobogás. Egyre hangosabban, egyre gyorsabb ütemben verve hallotta egy közeli ember szívét. Elindult a hang felé. Tudta: akit most megtalál, az nem éli túl a reggelt. A fiú mit sem sejtve lépett ki a szénakazalok mellé, a holdfényben megvillant a nyakán egy ezüstlánc, amin egy régi medál lógott. Vészesen fogyott a távolság a szörnyszülött és a fiú között… az eső egyre erősödött, kint tombol a vihar. A lehelet is megfagy a levegőben, a feszültség vibrál, a döghús szag belebegi az egész teret. Már csak pár centi választja el a predátort a prédától… egy hatalmasat villámlik, és hirtelen egymással szembe találják magukat. A fiú arcára kiül a rémület, de a férfi is megretten az elé táruló látványtól.
- Ott az a medál – gondolta magába – Menekülnöm kell!
A fiú elsápadt, a pulzusa az egekbe szökött, elkezdett izzadni, és lassan hátrálni a pajta kijárata felé.
- Most… most megúszod! De még viszontlátjuk egymást, a legrosszabb rémálmod leszek! -hörögte, és természetellenes gyorsasággal az éjszakába vetette magát…

A fiú remegett a félelemtől. Nem értette, mit akar tőle ez a férfi, és főként, hogy mitől riadt vissza. De nem is érthette, hiszen a medál titka nem volt feltárva előtte. Így, bár a szörnyalak elment, nem maradt nyugta a fiúnak. Eddig csak a puszta félelem nehezedett szinte elviselhetetlen teherként az ifjú vállára, ám a tudatlanság, értetlenség rettegéssé fokozta azt. A rettegés a legszörnyűbb méreg: megbénítja az agyat, őrültségekbe üldözi, pokolba taszítja az embereket.
A fiú szemét elfátyolosította a rémület, nem akart mást, csak menekülni. Menekülni a pajtából, menekülni az életéből. Kirohant a nyikorgó ajtón, és futott, amíg a lába bírta. Az arcán lecsorduló könnycsepp eltűnt az esőben, a fiú alakja pedig a sötétségben.

Rohant, ahogy a lába bírta, a szíve a torkában dobogott, lihegve fújta ki magát az egyik terebélyes fa árnyékában. Egy-egy árny suhant el mellette, a baglyok huhogása kísértetiesen itta be magát a néma csendbe. Végre maga mögött tudhatta a rengeteget, és megpillantotta a biztonságot jelentő kastély körvonalait. Az erdő mellett lévő kunyhó kéményéből barátságos füst szállt felfelé, az egész táj melegséget sugárzott. Szaporán szedte a lábát, hogy ne itt vérezzen el. A tervét sikerült félig véghezvinnie, csak azzal a borzalmas teremtménnyel ne hozta volna össze a balsors. Egyáltalán ki vagy mi lehetett az?
A kastély tövében ott hevert a seprűje, amit indulása előtt rejtett oda. Felpattant rá, és a harmadik emeleti ablakon beröppent a setét folyosóra. Ha szerencsém van, Friccs éppen az igazak álmát alussza – gondolta. Az egyik titkos átjárót vette igénybe, hogy lejusson az alagsorba, majd gyorsan bevágtázott a klubhelységbe. A szobatársai gondtalanul fordultak egyik oldalukról a másikra. A fiú bevetette magát a baldachinos ágyba, ólmos fáradságot érzett, de aludni még nem tudott. A szeme megpihent a zöld-ezüst ötvözte falakon…

A gondolatok egymást üldözték a fejében, ezernyi megválaszolatlan kérdés ötlött fel benne. Nem tudta, ki volt az a rémséges alak, mit akart tőle, de amit végképp nem értett, miért hagyta őt ott hirtelen.
Ágya védelmében egy kicsit sikerült megnyugodnia, hangos zihálása lassú szuszogássá szelídült, félálomba merült. Ösztönszerűen megmarkolta a nyakában függő medált, hogy emlékeztesse magát az elért sikerre, de az ez iránt érzett örömöt elűzte a csalódottság. Hiába szerezte meg az életét kockáztatva a medált, ha nem tudja, mit kezdhet vele. Ajkába harapva próbálta felidézni a nyáron kihallgatott beszélgetést. A szörnyű jelenet, amit oly sokáig próbált kitörölni az emlékezetéből, hirtelen felélénkült benne. Társai horkolását átvette egy másik, nyugtalanítóbb hang: kísérteties hörgés, fagyos kacaj visszhangzott egy sikátorban.
- Lucius! Küldd ide a dementorokat!
- De… Uram! Már eleget ettek! hisz Vitrol...Vitrol lelke...
- Ne vitatkozz velem, Lucius! Megkérdőjeleznéd nagyurad döntését?
- Nem, dehogy… csak hát… nem kéne inkább a medállal foglalkoznunk? Nem értem, miért pazaroljuk az időnket ilyen tehetetlen boszorkányokra… a medál sokkal nagyobb veszélyt jelent számunkra…
- Addig nem, amíg senki nem tudja, hogy működik…
- De hiszen bárki megtalálhatja a könyvet, ami…
- Tán azt hiszed, nem gondoskodtam a könyvről?
- Én azt hittem, nem lehet elpusztítani…
- Elpusztítani? Nem is… de elrejteni… Tudod, egy könyvben megbízom. Hisz nincsen lelke… A problémát inkább az emberek jelentik… akik tudják a titkot... Lucius! Hátrálsz? Csak nem félsz tőlem?
- Én...nem...én...
- Pedig lenne rá okod… Avada Kedavra!
- APAAAA!!!!
- Mi történt? Ki kiabál?
- Hány óra? Hagyj minket aludni!
- Mi van már, rosszat álmodtál?
A Mardekát egyik hálótermében 4 fiú nézett mérgesen a felordító társukra.
- Csak egy álom volt… Buta álom… Bocsássatok meg! – mondta. Ám tudta, nem egy egyszerű álomról volt szó. Bár ő akarta viszont látni a jelenetet, nem volt felkészülve a fájdalomra, amit okozott neki.

Szőke haját kisöpörte szeméből, a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket beletörölte a párnába. Tudta, hogy, amit ma látott, nem csak álom volt… magára kapta az iskolai talárját, és irdatlan sebességgel kezdett hozzá a levélíráshoz;
Kedves Apa! -nem ez nem lesz jó…

Drága Apa! -áh, ezt is kihúzta… fél óráig ült a pergament felett, de nem jutott semmire. Neki most azonnal kell beszélnie az apjával. Akármennyire sincs jó kapcsolat közöttük, figyelmeztetnie kell a veszélyre… feltéve, ha még nem késő. Ha lenne egy oda-vissza tükröm, akkor megtudhatnám, hogy mi történik otthon… de így… így semmi esélyem, a bagoly is későn érkezhet…
- Srácok! – kiáltotta el magát a hálókörletben – Kinek van egy oda-vissza tükre? – a társai felnéztek rá, amolyan vezérüknek tekintették.
- Én úgy hallottam – hebegte egy harmadéves – hogy Potternek valaha volt egy a birtokában.
- Szerinted Potter oda fogja nekem adni? – egy erőltetett kacagásba kezdett, amihez a mameluk haverjai is csatlakoztak.
- Hát… ha szépen kéred – suttogta cérnavékony hangon a megszeppent kisfiú.
- Mondjuk a Crucioval? – vonta fel a szemöldökét.
Első órájuk a héten a bájitaltan volt, természetesen a Griffendélesek nevetséges társaságát is kénytelenek voltak elviselni – Rendesnek kell lennem vele, hogy odaadja, amire szükségem van.
- Hé, Potter beszélhetnénk? – lépett oda a legkedvesebb mosolyával a sötéthajú fiú elé.
- Meg akarsz átkozni? Vagy most spontán hátba támadsz? – gúnyolódott amaz.
- Kérlek!
A fiú hangjában volt valami, ami megindította Harryt.
- Nyögjed!
- Figyelj, nagyon fontos lenne, kölcsön tudnád adni…
Ekkor lépett be a terembe Piton professzor, és rögtön levont húsz pontot a Griffendéltől, mondván, hogy Harry nem ült a helyén…
- Ez a lehetőség el lett baltázva – sziszegte a fiú.
- Dumbledore irodájában is van egy ilyen micsoda, amiről beszéltetek. -suttogta a mellette ülő.
- Akkor a következő óra után be kell oda jutnom – jutott elhatározásra.
Az idő, mintha ólomlábakon vánszorgott volna, olyan lassan teltek a percek. Nem is figyelt arra, hogy mit tesz az üstjébe, gondolatban egészen máshol járt. Apja, az az ember volt, akire mindig is rajongással nézett fel… erre, történik közöttük az a hatalmas nagy vita… vita egy olyan marhaságon, aminek még mindig viseli a nyomait. A gondolattól is elkezdett fájni az oldala…
- Weasley a maga főzete fabatkát sem ér, sőt, úgy látom Potter sem jeleskedett a mai napon. Értékelhetetlen a munkájuk. Ez ebben a hónapban már a harmadik ilyen főzet… kár, hogy a Kiválasztott sem tud egy nyamvadt bájitalt összehozni! – üvöltött.
- Professzor, de mindent beletettem – sütötte le a szemét Ron.
- Én is – motyogta a mellette álló.
- Akkor miért lett bugyi rózsaszín a fekete helyett? MANDRAGÓRA GYÖKÉRBŐL FELEANNYI KELLETT VOLNA BELE! NEM TUDNAK OLVASNI?
- De… – hebegték.
- Szerencséje van Potter, ma nincs itt az igazgatóúr, hogy kihúzza magát a büntető munka alól! – ez az információ még boldogabbá tette, mint az, hogy Piton Harryt szekálja.
Óra után elrejtőzött Dumbledore kőszörnye mögött, és csak arra várt, hogy valami szerencsétlen tanár arra tévedjen, és elmotyogja a jelszót.
- Már megint megváratott az igazgató úr, ezért legyek itt tanár? Ezért osztozzak egy lóval az állásomon? – a professzorasszony tekintete ködös volt, sherry szaga lengte körbe az auráját. Csak egy kis legilimencia kell hozzá, hogy Trelawney professzor agyából előcsalogassam a jelszót – gondolta. A tanárnő elé ugrott, és a szemébe nézett, először nem látott mást, csak puszta ijedséget… Egy kis ideig kellett csak koncentrálnia, és már sikerült is… először megpillanthatta, hogy a tanárnő elrejti a szükség szobájában a sherrys üvegét, majd dúlva-fúlva idejön, és kimondja a jelszót:
- Cikk-cakk cukorka!
- Elnézést, a tanárnőt keresik lent az alagsorban – próbálta gyorsan elterelni a nő gondolatait.
- Jaj, köszönöm fiam, hogy feljöttél szólni – felelte és imbolygó léptekkel elindult lefelé.
- Cikk-cakk cukorka – suttogta a srác. Szerencséje volt, hogy már becsöngettek a következő órára, így senki sem járt ezen a folyosó részen. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, majd berontott az igazgatói irodába. Ha őt, itt rajtakapják, ki fogják innen csapni. Jó pár festmény felháborodottan nézett a fiúra, sokan hangot is adtak a nemtetszésüknek.
Fiú is szentségtörésnek érezte, hogy igazgató irodájában kutat a személyes holmiijai között, a lelkiismerete egyre hangosabb lett;
- Még leléphetsz, még nem késő!
- Meg kell mentenem az apámat! – mondta a másik énje.
- Azt az embert, aki nevetve kínoz meg téged?
- Azt… ebből látszik, hogy én különb vagyok nála!
- Azzal vagy különb, hogy betörsz mások…
itt elakadt a lelki tusája, mert megpillantott az igazgató asztalán egy könyvet, ami kinyitva hevert a többi között. Egy színes festményt ábrázolt. A fiú közelebb lépett, és elakadt a lélegzete; Ez annak a medálnak a képe, amit épp a nyakán pihen…

- Draco!
A szőke fiú rémülten nézett körül. A kandalló, mely még akkor is zölden izzott, egy ősz férfi hórihorgas alakját világította meg.
- Dumbledore professzor! Én… Én csak…
- Te csak jöttél, hogy beszélhess édesapáddal?
- Honnan tudja?
- Nincs szükségem legilimenciára ahhoz, hogy belelássak a lelkedbe. Akármilyen sötét is a múltad, tudom, hogy a család mindennél többet jelent a számodra. Tudtam, hogy rövid időn belül meg fogsz jelenni az irodámban, hogy megpróbálhass kapcsolatba lépni az apáddal. Harry is sokáig próbálta elérni Siriust, miután meghalt. De el kell engedned őt. Muszáj megértened, hogy édesapád meghalt. Még a nyáron. Ezt te is tudod…
- Nem! Nem halt meg! Láttam őt! Újra láttam a sikátorban!
- Csak egy álom volt, Draco. Szörnyű álom… Menj szépen vissza órára…
A sápadt fiú dermedten bámult az öreg arcba… Álom… Csak egy álom volt… Egy emlék… Többé nem beszélhet az apjával… Meghalt… Hát persze… A nyáron. Hiszen akkor döntött úgy, hogy elkezd kutatni a medál után… A medál után, amit nem tud használni… Hiszen ahhoz látnia kellene a könyvet… A könyvet, ami…
- Stupor!
A fiú olyan hirtelen emelte fel pálcáját, hogy Dumbledore már félig a földre hanyatlott, mikor egyáltalán észrevette azt. De ekkor már késő volt, a kábító átok hatott. Draco felkapta az asztalról a könyvet, és kiviharzott a szobából. Tudatában volt annak, hogy el kell hagynia a Roxfortot. Ha nem teszi, úgyis eltanácsolják, sőt, még a könyvet is elveszti. Huszonnégy órán belül már másodszor rohant úgy, ahogy csak a lába bírta. Éppen kijutott a birtokról, mikor valaki elállta az útját.
- Malfoy!
Harry Potter állt előtte.
- Potter! Te meg mit keresel itt?
- Pont neked fogom elmondani…
- Nem kell, ha nem akarod. -mondta Draco, és Harry szemébe nézett. A legilimencia ugyanúgy működött, mint Trelawney esetében. Látta, ahogy Harry a markába szorít egy kopott anyagdarabot a közeli sziklákon, és egyszer csak a semmiből kibontakozik Sirius Black összetéveszthetetlen alakja.
- Te visszahoztad Blacket a halálból? De hát hogy?
- Nem fogom elárulni neked.
Malfoy megint Harry szemébe nézett, ám ekkor felhangzott egy visítás.
- Avada Kedavra!
Bellatrix Lestrange átka célba talált, Harry holtan esett össze. Malfoy egyetlen esélyét kihasználva elhoppanált.

*

Bellatrix diadalittas vigyorral meredt arra a helyre, ahol az előbb még Potter feküdt.

- Nagyúr hatalmas dicsőségben fog részesíteni… talán valóra válhat az álmom, és már nem csak az én részemről lesz rajongással teli szeretet a Sötét Nagyúr felé – Egyre csak nézte Harry élettelen testét, majd felbátorodva dicső tettén, belemélyesztette a körmét a karján lévő sötét jegybe. Voldemort úton van őhozzá, naggyá fogja tenni! Bellatrix, csak, hogy pihentesse a szemét, Harryre meredt. Azt kellett észrevennie, hogy a fiú teste elkezdett halványodni, majd egy perccel később eltűnt a föld színéről.

- Csak egy hologram volt! – sikított ijedtében. Előbb még a világ legboldogabb emberének a testét átjárta a rettegés, csak hogy fokozódjon a félelme, a szeme rávetült Sirius Black közeledő alakjára.

- BLACK? –sivította. – AVADA KEDAVRA! – rászórta a halálos átkot, de az átröppent rajta –Ada…

- Felesleges próbálkoznod Bella. -mondta halál nyugalommal -én már nem vagyok élő ember… a félelmedből táplálkozom, a lelkiismeret furda…

- Nekem olyan nincsen! – visította.

- Tévedsz – mosolygott nyugodtan Sirius.

- Mit… mit akarsz tőlem, te… te… szellemizé? Azt hiszed pont te fogsz engem megijeszteni…

- Óh, hát én nem azért vagyok itt, hogy rémisztgesselek, az majd Voldemort feladata lesz.

- Ne vedd a véráruló szádra a nevét!

- Azért jöttem, hogy megakadályozzalak, hogy elkapd a fiút… és ehhez sikerült Harry varázserejét is beszerveznem…

A levegő lehűlt… a szél feltámadt… minden bagoly elcsendesedett, már a légy se mert zümmögni.

- Közeledik – Bellatrix arca a sápadtabbnál is sápadtabb lett.

- Bella, már itt vagyok – sziszegte egy vészjósló hang. – Miért hívtad ide mestered?

- Hát… Potter… az előbb… még…

- Azt akarod mondani, hogy elkaptad a fiút? – rideg arcán torz vigyor futott át.

- Egy ideig azt hittem…

- Iderángattad a mestered ok nélkül? Bella-Bella… hisz már annyi ballépést elnéztem neked. Most meg kell bűnhődj a tetteidért.

- Igenis Nagyúr – sütötte le alázatosan a szemét.

- Az lesz a feladatod, hogy elkapd az unokaöcséd, és elhozd nekem… de előtte egy kis ízelítő abból, hogy mi vár Dracóra! CRUCIO! – üvöltötte. A nő alakja a levegőben izzott a főbenjáró átoktól…

*

Draconak sikerült a messzi Magyarországra hopponálnia… itt egy ideig biztonságban lesz, amíg beleolvas abba a könyvbe, amiért az apja az életét adta.

Végigfuttatta a szemét a lapon, és irdatlan haragra gerjedt.

- FELESLEGESEN HAGYTAM EL A BIZTONSÁGOT JELENTŐ ROXFORTOT?!

A könyvben mindössze ennyi állt; Erről a medálról, amit mások a Kígyó szívének emlegetnek, bővebben lehet olvasni a mágikus erővel rendelkező Malazár egy csepp vére című kötetben. Zárójelben oda van biggyesztve, hogy a könyvnek már évszázadok óta nyoma veszett.

- Meg kell találnom a könyvet! – jutott elhatározásra – Tudnom kell milyen erővel bír ez a nyakék!

Ám tudta, egyedül, idegen földön esélye se lesz a győzelemre. "Szükségem van egy segítőtársra" gondolta. Vajon hol találhat egy varázslót vagy boszorkányt Magyarországon? Letelepedett a Petőfi híd alá, és onnan szemlélte az embereket, hátha valami gyanúsat észlel rajtuk. Nem ritka, hogy egy varázsló különös viselkedésével elárulja valós kilétét.
Leszállt az éj, ám Draco ez idáig nem talált mást, csak milliónyi muglit. És akkor felharsant a zene. A közelben ezernyi fiatal tombolt egy színpad előtt. A színpadon egy hatalmas férfi állt. Draconak kétsége sem volt afelől, hogy ez a férfi varázsló. Hisz mágia nélkül nem nőhetett ekkorára. Elhatározta, megvárja a koncert végét, majd megpróbálja "behálózni" őt.
Alig egy óra múlva a férfi a rajongók visításától kísérve lejött a színpadról. Draco gyorsan oda hoppanált elé, megfogta a karját, és társas hoppanálással egy lakatlan területre akarta repítetni, de a férfi nem hagyta magát.
- Te meg mi a faszt csinálsz? – ordított önkívületi állapotban az énekes. Draconak az volt a benyomása, talán egy picit ittas is lehet.
- Draco Malfoy vagyok, varázsló. Szükségem van a segítségedre. Te is varázsló vagy, nem?
- Varázsló? Itt? Budapesten? Azt hittem, csak két varázsló él ebben a városban.
- Én nem magyar vagyok, csak ide menekültem… Kettő varázslót mondtál? Ki a másik? Egyáltalán te ki vagy?
- Hah, persze, rögtön a másik érdekel. Én már nem is vagyok jó neked?
- Nem úgy értettem, csak…
- Nyugi kölyök, nem foglak megátkozni ezért. Hajós András vagyok, az EmilRuleZ frontembere… ugye arról már hallottál? Mert ha nem, azért viszont megátkozlak…
- Persze persze – hazudta Draco a veszélyt felmérve.
- A másik varázsló egy idióta kutyatartó a tizenharmadik kerületből…

- Kutyatartó? Mi a francnak tart egy mágus kutyát?
- Nekem mondod? Szerintem is faszság az egész… na, de mindegy… mi a francot akarsz?

A szórakozóhelyen több ezer mugli illetve muglinak öltözött ember mulatta az időt, a fények kísértetiesen villództak, a decibelek az egekbe szöktek.
- Igazából…
- Mindegy. Nem érdekelsz, nem fogom felforgatni az egész életemet miattad. Nem érsz Te annyira számomra… csak egy kis jelentéktelen kis senki vagy – remek eszmefuttatását egy hatalmas böfögés kísérte.
- De… – kezdett volna bele a fiú, ám ekkor a háttérben észrevett árnyalakokat mozgolódni, és elkezdte a tekintetével pásztázni a környezetet. Egy piros fénycsóva érkezett a sötétből, Draconak még pont volt ideje félreugrani, ám Hajósnak ez már nem jött össze, hasba találta az átok, amitől eszméletét vesztve a földre zuhant. Draco a hirtelen jött támadást fel sem fogva állt egyhelyben. A következő varázslat zöld színnel közeledett felé, ő pedig csak állt ott leengedett pálcával.
- Gyere! – kiáltotta egy lány, és lerántotta a földre – Te vagy a nagy nyugati varázsló? – kérdezte gúnyosan.
- Sophie, erre most nem érünk rá! – mondta a mellette álló – FUTÁS! – kiáltotta, és elkezdett rohanni a kijárat felé. Ezzel egyidejűleg a sötétből kibontakozott alakok mind sötét csuklyát viseltek, és kísértetiesen hasonlítottak;
- Halálfalók – lihegett a Sophienak nevezett.
- Remek megállapítás – sziszegte a fiú.
- Hopponáljatok el, én elcsalom őket az Öbölhöz, majd a rejtekhelyen találkozunk! – biccentett a barna hajú lány, majd megszaporázta a lépteit. A halálfalók és köztük vészesen fogyott a távolság…
- Fogd meg a kezem! – és már hopponáltak is.
Egy régi szabású, de nem elhanyagolt házban találták magukat.
- Te ostoba, hülye! – vetette oda neki a lány.
- Most miért? – kérdezte Draco értetlenül.
- Leengedett pálcával mászkálni ilyen időkben?
- Megszegni a titokvédelmi…
- Ne legyél már ennyire naiv… ha nem azzal lettél volna elfoglalva, hogy azzal a részeg állattal beszélgetsz, aki azt sem tudta, hogy hol van…
- Köszönöm – fojtotta belé a szót.
- Ugyan mit?
- Azt, hogy megmentetted az életemet – mosolyodott el a srác.
- Őőő…
- Hogy hívnak?
- Sophie Davis vagyok – nyújtott kezet mosolyogva a lány.
- Én Draco… Draco Malfoy – ráztak kezet, a lány arcáról lehervadt a mosoly – Látom a vezetéknevem híre megelőzött engem…
- Megmentettem egy… egy… – dadogta zaklatottan.
- Hé, mi ez, vitaparti van? Műsorfüzetet osztottak és csak engem felejtettek ki? – hopponált az egyik fotelba egy barna hajú leányzó.
- Megmentettünk egy halálfalót – suttogta Sophie.
- Nem vagyok az! – tiltakozott Draco.
- Sophie, ne ítélkezz elhamarkodottan! – nyugtatta barátnőjét.
- Kérdezd csak meg hogy hívják! – kiáltotta.
- Hát, nem bánom, én is bemutatkozok…

- Várj… Ahelyett, hogy az én nevem kérdeznéd, a sajátodat akarod elmondani? Hiszen most mondta a barátnőd, hogy szerinte halálfaló vagyok! – mondta Draco.
- Ha halálfaló lennél nem üldögélnél itt köztünk ilyen nyugodtan. Szóval, van még valami ellenvetésed, vagy meghallgatod a nevem?
- Őőő…
- Hú, látom nem vagy a szavak embere… Annyi baj legyen… A nevem Victoria.
- Victoria ki?
- Persze, most meg már a vezetéknevem is érdekel? – mosolygott a lány. – Victoria Silver. Szóval, téged milyen név tesz olyan gyanússá?
- Én… Én… Én… – dadogta Draco.
- Teeeee? – nézett rá kérdőn Sophie és Vic.
- Nyögd már ki végre, látod, hogy bízik benned a kis naiv! – szólt rá a csinos lány.
- Draco Malfoy vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy halálfaló lennék! Sőt, keményen küzdök a sötét nagyúr ellen!
- Merem remélni! – vágott közbe Sophie.
- Akkor miért emlegeted Sötét nagyúrként?
- Hát… megszokásból. Tudjátok, a Malfoy név nem ad teljesen hamis képet rólam, tényleg van közöm a halálfalókhoz. De én magam nem tartozom közéjük, pár hete átpártoltam a jó oldalra. Kérlek, higgyetek nekem! – a fiú olyan esdeklően nézett rájuk, hogy Sophie egészen megsajnálta őt.
- Hiszünk neked – mosolygott rá. Malfoy félénken visszamosolygott, Sophie pedig, maga sem értette miért, elpirult. – De most dolgunk van. Kaját kell szereznünk, ha nem akarunk éhen veszni.
- Majd én elintézem! – mondta Vicky, és egy szempillantás múlva eltűnt. Sophie és Draco kettesben maradtak. Egy ideig kerülték egymás pillantását, majd Sophie félénken Dracora nézett, és így szólt:
- Szóval te… mi történt veled? Nekem elmondhatod, bízhatsz bennem.
- Tudodkit próbálom elpusztítani, és ezért bizony áldozatokat kellett hoznom. Ezért hagytam el Roxfortot. És vele együtt az összes barátomat.
- Te szegény… bár Sophie ezt mondta, közben végig azon járt az esze, milyen bátor ez a srác. Feltéve persze, hogy ez az egész nem csak egy átverés. Draco szemébe nézett, hogy lássa benne, ha hazudik. De nem látott semmit, csak az eszméletlen szürke szemeket…
A fiú már magabiztosabbnak érezte magát, remélte, hogy sikerült megtörnie a jeget közte és a szőke hajú lány között.
- És mondd csak, mit kerestetek annál a szórakozóhelynél? – kérdezte.
- Őrjáratoztunk… féltjük a muglikat… és mivel itt is rengetegen átpártoltak a sötétoldalra, fokozottabb lett a felkészültség. De Te miért pont ide jöttél? – a hangjában némi szemrehányást lehetett kihallani.
- Őszintén? Nem tudom… a szívem hozott ide. – amint kimondta ezt a mondatot, az arca lángba borult.
- Akkor, te is a jó oldalon állsz? – tudakolta Sophie, megtörve a kínos csendet.
- Igen.
- És, mondd csak el, miért is kéne hinnem neked? – vonta fel a szemöldökét. -Azt ne mondd, hogy a csuklódat tarkító sötétjegy erre a bizonyíték.
Draconak elszállt minden bátorsága a lánnyal szemben, meggyötörten rogyott le az egyik fotelba.
- Kérlek Sophie, ha a halálfalók haverjai lettem volna, miért nem rohanhattam volna oda hozzájuk vigyorogva?
- És, ha ez is csak egy csel volt? Hogy becserkéssz minket?
- Nem látsz minden mögött összeesküvés elméletet?
- Nem! – csattant fel – De teljesen jogos az aggodalmam… elhoztunk a rejtekhelyünkre, erre kiderül, hogy Malfoy vagy…
- Ezt ti hibáztátok el, nem én.
- Ja, hogy mi vagyunk a bénák? – Sophie kezdett kijönni a béketűréséből.
- Ácsi, én nem ezt mondtam. – védekezett Draco.
- Gyula -fordult oda a szoba egyik festményéhez - Kérlek, nézz utána, mit tudsz róla! – intett fejével a szőke fiú felé.
- Sietek! – azzal kisietett a portréjából.
- Köszönöm – mosolygott hálásan a lány.
- Hát… ő meg ki volt?
- Böszörményi Gyula… ő alapította itt Magyarországon az első boszorkány, vajákos, varázsló és révülő képzőt.
- Visszatértem – hopponált a szoba közepére Vic, a kezében egy adag zsömlével és lekvárral. –Csak ilyet tudtam szerezni – mondta csalódottan.
- Lányok, nagyon hálás vagyok, hogy kimentettetek a halálfalók karmaiból, de azt hiszem a jelenlétemmel veszélyeztetem a ti testi épségeteket, és mivel nem szeretnélek benneteket veszélybe sodorni, ezért azt látom jónak, hogy most elhagyjam a házatokat.
- Hé, azt mondtad a jó oldalon állsz… és ott vagyunk mi is – kezdett bele Sophie.
- Összegzem a dolgokat, mivel mindannyian a jóért küzdünk, miért ne tehetnénk ezt együtt, egységben az erő – Vic megborzolta szép hosszú, barna haját.
- Nem szeretném, ha bántódásotok esne – lehelte alig hallhatóan Draco. Szíve szerint itt maradt volna ezzel a két csodálatos magyar lánnyal, de az esze az más diktált… viszont eddig mindig az eszére hallgatott… itt az idő, hogy a szíve hívó szavára is figyeljen.
- Ne félts te minket – kacsintott Vic.
- Akkor azt hiszem, Sophien múlik, hogy elválnak-e az útjaink – nézett szinte könyörgően a lányra. Sophie arcán egy gondterhelt grimasz futott át… legilimenciát kéne alkalmaznom -gondolta -De az tisztességtelen lenne…
- Végül is… mindenki kaphat egy esélyt – mosolyodott el.
Milyen gyönyörűen áll neki, ha mosolyog – Draco már két lábbal lebegett a föld felett… miért érez ekkora örömöt? Hisz nem is ismeri a lányt… viszont még megismerheti – ez a gondolat felvillanyozta – Kár, hogy Sophie egy felfújt rosszindulatú gonosz hólyagnak tartja.
Nem is tudta, hogy mennyire téved…

*

- Hogy hibázhattuk el? – kiabált kikelve magából egy hullámos hajú, csuklyás boszorkány.
- De… Judy, voltak vele ketten – próbálta nyugtatgatni a főnökét egy fekete hajú varázsló. Arcán maró gyűlölet ült.
- A Nagyúrtól azt a parancsot kaptuk, hogy el kell kapjunk egy szőke varázslófiút, aki véletlenül megtévesztésig hasonlított ahhoz a példányhoz, akit hagytunk elmenekülni…
- A Sötét Nagyúr honnan tudta, hogy pont a mi kicsiny országunkban fog feltűnni a kölyök? – a nő krákogó hangja megremegett.
- Sylvia, megkérdőjelezed a Nagyurad döntéseit? -kérdezte fenyegető hangon Judy.
- Te… természetesen nem – dadogta a Sylviának nevezett.
- Akkor az a feladatunk, hogy elkapjuk a fiút! Értesíteni kell a többieket is, ja, és lehet vele két lány is, ha velük találkoztok, ne kíméljétek őket sem! – csapott az öklével az asztalra egy tetovált arcú varázsló.
- Nem, a húgommal én fogok végezni! -Judy egy sátáni kacajt hallatott.