2. Fejezet

A Kiválasztott bukása

- Szóval, mi is a ti célotok, lányok? – kérdezte Draco egy zsemlét majszolva.
- Na vajon mi, megtörni Tudjukki rémuralmát! – vágta rá Sophie.
- Ja, gondolom konkrétabb célokra gondolt Draco – kacsintott Victoria.
- Öööö… Hát, azok még nem igazán körvonalazódtak. Őszinte leszek, és tudnod kell, ilyet nem gyakran teszek egy aranyvérűvel szemben, de veled most kivételt teszek: fogalmunk sincs, mit csinálhatnánk – mondta Sophie, miközben lekvárt kanalazott a szájába.
- Te cica, mi ez az ellenséges hozzáállás az aranyvérűekkel szemben?! Pont ez ellen harcolunk! Hogy ne különböztessék meg a varázslókat és boszorkányokat a vérük alapján! – szólt rá erélyesen Vic.
- Nem is hittem volna, hogy ennyire véded az aranyvérűeket. Amilyen ellenségesen velem bántatok…
- Vicky aranyvérű – jelentette ki nemes egyszerűséggel Sophie.
- És te?
- Miért érdekel téged az én családi hátterem?
- Én csak… szeretnélek jobban megismerni – pirult el ismét Draco.
- Jobban megismerni? Hát parancsolj: van egy húgom, aki halálfaló. Ennyi bőven elég, nem?
-Most nehogy ezen kapd fel a vizet, Sophie. Amúgy se érünk rá veszekedni. Nézz a kandalló felé! – hűtötte le Victoria. A kandallóban zölden felizzott a parázs, és megjelent Harry feje.
- Potter!
- Malfoy!
- Nyugi már, fiúk! – reagálták le gyorsan a lányok.
- Vazze, te olvasol a gondolataimban, Vic!
- Mi van, megcsappant az oklumencia-tudásod, Sophie? Mitől vagy ilyen zavart állapotban? Már megint valami pasi tehet róla? – Vic kacsintott, Sophie arca pedig lángra gyúlt.
- Csajok! Figyelnétek végre rám?! Sürgősen el kéne hagynom a terepet! Mehetek hozzátok? Oldjátok fel a védővarázslatokat, kérlek!
- Várjál, Harry, nem így megy ez. Igazold magad! Hogy ismertük meg egymást?
- Judy épp ki akart nyuvasztani, amikor ti megjelentetek, és megmentettétek az életem. Örök hála érte – eresztett el egy bájvigyort a ragyafej.
- Okszika, jöhetsz is!
Egy perc se telt el, és Potter ott állt mellettük, felemelt pálcával, Malfoyra célozva.
- Ő meg mit keres itt?
- Nyugi, a mi oldalunkon áll! – válaszolt megint egyszerre Sophie és Vic.
- A túrót! Ő Voldemort egyik csatlósa!
Alighogy kimondta a tiltott nevet, megjelent egy zöld fénycsóva, egyik végén Harry állt, a másikon Judy. Harry holtan esett össze, Judy pedig diadalmas kacajt hallatott, és Dracora célzott.

- Avada Kedavra!
Sophie egy hatalmasat taszított Dracon, így megmentette a gyilkos átoktól, ami a közeli kanapéba csapódott bele. Vicky csak állt, és Harry élettelen testére meredt.
Draco sem volt rest:
- Crucio!
Judy egy hatalmasat üvöltött, elejtette a pálcáját és vagy fél percig vonaglott a földön.
- Megöllek! – üvöltötte Sophie, és kiugrott a menedéket jelentő fotel mögül.
- Ne!!! – kiáltotta Draco és Vicky egyszerre. Három átok indult meg Judy felé, ám a fiatal nő elhárította, így a rontások a falakról pattogtak le a lent kuporgókra, bár ők is gyorsan reagáltak a rájuk zúduló ártásokra. Ekkor jelent meg még vagy egy tucat halálfaló
- Mi az hugica? Csak nem a saját véred ellen támadnál? – kacagott.
- Nekünk semmi közünk egymáshoz!!! – kiabálta Sophie, a kezében megremegett a pálca.
- Csak szeretnéd! Most végzek veled! AVADA KEDAVRA! - a zöld fénycsóva közeledik felé… a fejéből eltűnik minden gondolat… s hirtelen egy rántást érez a köldökén.

*

- Későn érkeztünk? – kérdezte a tetovált fejű.
- MEGINT ELSZALASZTOTTAM! – visította Judy – Viszont megöltem a fiút, értesítenünk kell a Sötét Nagyurat!

*

 
A következő pillanatban egy barlangban találták magukat, Sophie, a Malfoy fiú karjaiban zokogott, Vickynek se híre se hamva nem volt.
- Draco… hol van Vicky? – szipogta.
- Elhopponált Harry holttestével… gondolom Ronhoz.
- Hát azt nem hiszem, nem ismerünk semmilyen Ront.
- És Hermionét?
- Őt… őt igen! Leveleztünk vele… ne menjünk oda mi is?
- Ez egy jó ötlet – kacsintott rá Draco. Egy percig csak bámulták egymást…
- Köszönöm! – mondták kórusban.
- Mit? – tudakolták egyszerre.
- Az életemet – mosolyodott el Sophie.
- Dettó.
- Elvesztettem a fejem… és még én vádoltalak téged… hogy halálfaló vagy… erre a saját testvérem… - újra elsírta magát.
Draco jó szorosan magához ölelte, és nem tudta miért, de melegség öntötte el a testét… magának akarta a lányt, nem akarta, hogy ennek a varázslatos pillanatnak vége legyen… ám Sophie hirtelen lesöpörte a válláról a kezét.
- Na idefigyelj…
- Nem, most te figyelj! Potter halott… az egyik esélyünk elveszett… a Sötét Nagyúr még erősebb lesz.
- Hogy találhattak meg minket a Halálfalók?
- Talán a néven átok ül…
- Ugyan, miért ülne átok a Volde…

- NE MONDD KI! – kiáltott rá a fiú.
- Malfoy! – csattant fel – Miért van az, hogy te nem Tudjukkinek nevezed, hanem Sötét Nagyúrnak? Tudniillik így csak a szolgái szólítják!
- De…
- Ne szólj közbe! – kiabált rá – Miért van az, hogy fenekestül felfordult az életünk, amióta feltűntél a színen? Hogy talált ránk Judy? Csak nem te avattad be?
- De…
- Legalább nézz a szemembe!
- Tiszta szívemből mondom, nem akarok ártani nektek! – Sophie elmerült Draco tekintetében, de nem azért, hogy meggyőződjön a fiú ártatlanságáról. Az elméjébe hatolt, mivel legilimenciában mindig is ügyeskedett.
- Gyönyörű szemei vannak ennek a lánynak - gondolta Draco, miközben le sem vette a tekintetét Sophieról. – A könnycseppek is jól állnak neki.
- Figyelj, egyelőre megértem, ha nem bízol bennem, de mennünk kéne!
- Ő… jó – Sophie arcát elöntötte a pír a fiú gondolataitól, így gyorsan elkezdte fixírozni a lábát.
- Akkor, induljunk! – Draco kezet nyújtott a lánynak. Sophie egy ideig nézte a felé nyújtott jobbot, majd hosszú töprengés után elfogadta.
Ismét egy rántást érzett a köldökén…

Egy ház gazos kertjében landoltak, bentről fény szűrődött ki. Ahogy közeledtek az ajtóhoz, egyre jobban ki tudták venni, hogy odabent valakik hangosan zokognak.
Kopogtak az ajtón… bent minden elnémult, az ajtó kitárult, három rontás indult meg az újonnan érkezők felé. Az átkok fényében Sophie megpillantotta Vicky megviselt alakját, aki egy vörös hajú fiú mellett gubbasztott a földön…

- NE! – visította Vic. A három támadó döbbenten nézett rá. Piros fénycsóváik éppen csak elkerülték az érkezőket. – Ne bántsátok őket, a mi oldalunkon állnak!
Sophie kihasználta a hirtelen beállt szünetet, és berángatta Dracót az ajtón. – Nem biztonságos ilyenkor kint tartózkodunk, ezt ti is tudjátok!
- Szerintem az nem biztonságos, ha halálfalókat engedünk az otthonunkba! – kiáltott rá egy helyes vörös hajú fiú, az egyik átok gazdája, pálcáját Sophie szívének szegezve.
- Ők nem halálfalók! – győzködte a könnyes szemű Victoria a vörös hajú fiúkat.
- Már hogyne volnának azok! – mondta a másik helyes srác, aki feltehetőleg ikertestvére volt a Sophiera célzó fiúnak. Ő Dracót tartotta sakkban pálcájával. - Ez itt Malfoy, vérében van a fekete mágia. Az meg ott Davis, Tudjukki kedvenc csatlósa.
- Nem! Ő tényleg Davis. Sophie Davis! A nővére a halálfaló, nem ő! – nézett rá könyörgően Vic.
- Várjunk csak. Miért hinnénk neked? – kapcsolódott a beszélgetésbe a Vic mellett álló fiú, dühtől remegő hangon. Ő volt a leghelyesebb a srácok közül. - Te is halálfaló vagy! – Vic rémülten nézett a hirtelen rászegeződő pálcára. – Egyszer csak megjelensz itt Harry holttestével, majd elkezdesz minket győzködni arról, hogy a két legismertebb halálfaló a mi oldalunkon áll! Tudod, mit gondolok én? Te ölted meg a legjobb barátomat! – már ordított az indulattól. – Crucio!
Victoria kíntól eltorzult arccal hanyatlott a földre.
- Hagyd békén, Ron! – egy kócos hajú lány jelent meg a szomszéd szoba ajtajában. – Mi vagy te, halálfaló?! – Ron, mintha kábulatból ébredt volna, leeresztette pálcáját, elég zavartnak hatott. Vic zokogva feküdt a földön.
- Sophie! Szia! – a lány csak most vette észre az újonnan érkezetteket. Sophie Vichez rohant, az őrá célzó iker pedig leeresztette pálcáját.
- Te ismered őket? – kérdezte.

- Ő Sophie Davis. A Magyarországon Tudjukki ellen harcolók egyik vezetője. Amott a földön fekvő leányzó pediglen Victoria Silver, a másik vezető.
- Szia, Hermione – Vicnek sikerült felülnie, bár még mindig remegett egy picit az átélt kínok miatt. Hermione is letérdelt mellé, és gyilkos pillantást küldött Ron felé.
- Az a tuskó ott Ron Weasley. Ők pedig Fred és George – Fred halvány mosolyt küldött a lányok felé, George viszont még mindig csak a pálcája előtt álló Dracót nézte.
- Ő mit keres itt? – kérdezte.
- A mi oldalunkon áll – mondta egyszerre Sophie és Vic.
- Megmentette az életemet – tette hozzá a szőke lány.
- Addig megbízunk benne, míg okot nem ad az ellenkezőjére – folytatta Vicky.

George hosszú gondolkodás után leengedte pálcáját. Egy szót se szólva bement a szobába, amiből pár perccel korábban Hermione jött ki. Fred is követte őt, fejével intve Sophieéknak, hogy kövessék. Sophie és Draco egymásra néztek, Draco bátortalanul kinyújtotta a kezét a Vic mellett ülő Sophie felé, hogy felsegítse őt a földről. Mindketten követték az ikreket, mialatt Hermione talpra állította Victoriát. Mikor elhaladt az egy helyben ácsorgó Ron mellett, belebokszolt.
- Kérj tőle bocsánatot! – súgta a fülébe, majd bement ő is a szobába.
Ron odalépett a magyar lányhoz, aki utálkozva nézett rá.
- Bocsáss meg, én nem akartam, csak nagyon dühös voltam, nem is tudtam, mit teszek, még soha nem csináltam ilyet, nem is értem, most mi ütött belém, tényleg nem akartalak bántani, csak olyan furcsa volt ez az egész szitu, és…
- Vége lesz valaha ennek a rohadt mondatnak?! – vágott közbe Victoria. Nem úgy tűnt, mint aki elfogadja a bocsánatkérést.
Ron nyomban elnémult. Az elmúlt fél órában, mióta itt volt ez a lány, most először volt ideje alaposabban szemügyre venni őt. Eddig a döbbenetes hírrel volt elfoglalva, hogy Harry meghalt, majd a gyűlölet fertőzte meg elméjét. Ám most, tiszta fejjel rá kellett döbbennie, hogy egy gyönyörű fiatal nő áll előtte.
- Most meg mit bámulsz? – nézett rá Vic. Láthatólag enyhült egy kicsit a dühe, az utálatot egy sajátos kifejezés váltotta fel az arcán: mintha sajnálta volna Ront, az egyre bizonyosabbá váló alacsony értelmi képességei miatt. – Vajon miért van az, hogy a helyes fiúk mindig gyagyásak? Remélem, az ikrekkel jobb a helyzet – gondolta. – Nem kéne nekünk is bemennünk? – váltott át egy sokkal kedvesebb hangnemre.
- De. Persze. Gyere – engedte maga elé őt Ron.

A szobában a többiek Harry holtteste körül ültek. Az elcsípett mondatfoszlányokból Vic arra jutott, hogy Sophie és Draco már túl van a történtek leírásán.
- Én megölöm a tesód – mondta indulatosan Fred.
- Dehogy ölöd meg! Én végzek vele! – kontrázott George.
- Szerintem fontosabb dolgunk is van annál, minthogy megtervezzük, ki hogy öli meg kinek a rokonát – vágott közbe Vic. – Mi legyen Harry testével?
Csend borult a szobára. A szemekben könny csillogott.
- Szerintem nem kéne elárulni a varázslótársadalomnak, hogy Potter meghalt. Nem vehetjük el a reményüket – szólt Draco.
- Miért, szerinted nem ez lesz Tudjukki első dolga? – nézett rá Sophie.
- Miből gondolod, hogy Tudjukki már tud róla? Elég elfoglalt ember. Ha időben megállítjuk a nővéredet… - gondolkozott el Ron.
- Szerintem már rég kifutottunk az időből – ellenkezett Sophie.
- Egy próbát megér! – szólt közbe Vic.
- Mire várunk még? Judy-keresés indul! – kiáltott a Fred-George kórus.

- Lenne egy hullagyalázó ötletem – motyogta zavartan Draco, miközben megszorította Sophie karját, ám a lány elutasította a gesztust, és zsebre tette a kezét.
- Malfoy, a te ötleteidre ebben a házban senki sem kíváncsi – vetette oda ingerülten Ron.
- Legalább hallgassuk meg, és csak utána okozzunk neki fájdalmat – csikorgatta a fogát Fred. Az ikrek és mindenki más Malfoyt okolta Harry haláláért, ám ők nem tudják, hogy ehhez a mardekáros fiúnak semmi köze.
- Nos… arra gondoltam, hogy még mielőtt ész nélkül elrohanunk Magyarhonba, megkeresni Sophie nővérét, gondoskodnunk kell arról, hogy az álca meglegyen. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy a Kiválasztott, a varázslótársadalom reménye még él. És mivel Harry teste még sértetlenül itt hever a lábunknál…
- Nem fogjuk felboncolni! – sikította hírtelen egy vörös hajú lány, aki eddig csak néma csendben zokogott a sarokban, Harry kezét szorongatva.
- Ezért arra gondoltam – nyomta meg Draco a hangját –, hogy szükségünk lenne egy kondér százfűlé főzetre, amibe bele rakhatnánk Harry hajszálát, és így bármikor felvehetnénk Potter alakját… na most, ha elkezd keringeni az a pletyka, hogy Harry halott, és biztos, hogy el fog terjedni az emberek között, akkor nekik szemmel látható és kézzel fogható bizonyítékra lesz szükségük, hogy elhiggyék a történet ellenkezőjét. Minden héten, vagy legalább is kéthetente valamelyikünknek fel kellene vennie Harry alakját és végig kéne sétálnia az egyik fűúton. Igaz, ez életveszélyes lesz, de így legalább fenn tudjuk tartani a látszatot… néha még a Mágiaügyi Minisztériumhoz is el kellene látogatnunk, csak, hogy bosszantsuk a Minisztert. Nos… ti mit gondoltok erről az ötletről?
- Remek javaslat - derült fel George arca. Sophie elismerően nézett Dracora, amitől a fiúnak bizseregni kezdett a mellkasa.
- Hermione, maradj itt Ginnyvel, nem lányoknak való móka lesz ez az üldözés – biccentett Fred.
- Hermione, ha összedobnád a főzetet, akkor már ennyivel is előrébb lennénk – somolyodott el Vic. Milyen gyönyörű ez a lány – gondolta magában Ron, közben le sem vette a tekintetét Vic formás hátsójáról.
- Hát, nagyon hosszú idő, amíg elkészül, ám azt hiszem be tudom szerezni Lupin professzortól.
- Nagyon helyes, minden kapcsolatot vess be Granger –biccentett Draco.
Fred felrohant a szobájába, hogy összeszedjen néhány elengedhetetlen holmit, Ginny védővarázsokat helyezett Harry holtteste köré, hogy mindenki, aki nem beavatott a titokba, egy kutya tetemének lássa, Hermione a fideliusz bűbáj csínját-bínját tanulgatta könnytől csillogó arccal. Ron még mindig Vickyt fixírozta, amibe a lány bele is pirult.
- Nagyon hasonlítasz a nővéredre –George a szőke hajú lányt méregette.
- Nem, Sophie sokkal szebb – csúszott ki Draco száján. Sophie elnézést kért, és felkereste a mellékhelységet, Malfoy pedig hirtelen érdekesnek találta a sarokban a pókhálót.
- Mivel a rejtekhelyünkre már fény derült, így a legjobb az lesz, ha hozzánk megyünk, mert talán ott a legbiztonságosabb. Magyarországon majd szólunk a hajtóvadászat érdekében az ottaniaknak, akik a mi oldalunkon állnak. Judy Davist nagyon nehéz lesz elkapnunk… ám, azt hiszem nem lesz hasztalan a dolog – Vicky felvázolta a hopponálási tervet illetve, hogy majd otthon mindent megmutatnak a fiatal harcosoknak.

Fájdalmas búcsút vettek Ginnytől és Hermionétől, majd megszorították egymás kezét, és csoportosan hopponáltak Vickyék nappalijába… ám ott már vártak rájuk…

Robbanás hallatszott, pálcák repkedtek, és minden érkező a földön kötött ki, majd felcsendült egy gúnyos hang.
- Nocsak, nocsak. A kedvenc diákjaim. Régen láttam már ennyi Weasleyt egy rakáson. Bár be kell valljam, még így is kicsi a rakás. Hol van a kis Ginny meg a nagy Potter? Talán elpártoltatok tőlük, és inkább ezekkel a magyar libákkal lógtok? És ki az a szöszke… Draco! Te?
Sophie és Vic feltápászkodott, és szomorúan konstatálták, hogy mindegyikük pálcája egy denevérszerű, zsíros hajú, ámde ettől függetlenül mégiscsak sexi férfi kezéből szegeződik rájuk. Mögötte még vagy tíz csuklyás alak állt.
- Hát te meg ki a franc vagy?
- Több tiszteletet, ostoba libák! Draco, felállni! Magyarázatot várok, mit keresel itt ezekkel a vérárulókkal?
Malfoy és a Weasleyk felálltak, és utálkozva nézték egykori bájitaltan tanárukat.
- Ő Perselus Piton – súgta Fred Vicnek.
- Én mit keresek itt? Maga mit keres itt? Azt hittem, a Sötét nagyúr azt adta feladatul, hogy maradjon a Roxfortban!
- Változott a helyzet. Valaki elkábította Dumbledoret, és az igazgató valamiért nem akarja elárulni, ki támadta meg. Talán ő is cikinek érzi… a lényeg, hogy új küldetésem van. El kell kapnom ezt a két magyar lázadót. És nem hiszem, hogy zavarná a Nagyurat, ha Weasleyket mellékelnék hozzá köretként… Állj félre Draco, nem akarok ártani neked.
Draco tétovázott. Ha most félre áll, semmi esélye nem marad Sophieéknak a túlélésre. Ha viszont nem áll félre, akkor csupán annyiban változik a helyzet, hogy ő is meghal velük együtt.
- Állj félre Draco, nem segíthetsz rajtunk!

- Mentsd a bőröd! – súgta a fülébe a mögötte álló Sophie, és talárja takarásában megszorította a kezét. Draco viszonozta azt, és eltökélte, bármi történjék, nem hagyja meghalni Sophiet.

Piton észrevette a tétovázást, sőt, még egy kézszorítást is látni vélt. Ekkor vált biztossá abban, hogy Malfoy a jó oldalon áll, akárcsak ő. De vajon hogy keveredhetnének ki ebből a helyzetből úgy, hogy senkinek ne essen bántódása, de az ő hovatartozása se lepleződjön le? Valahogy Dracoval kéne összejátszani. Jeleznie kéne neki, hogy ő is Voldemort ellen harcol. Nem, úgyse hinné el neki. Akkor kockázatnia kell.
            Draco elindult Piton felé, de nem azzal a céllal, hogy elálljon az útból – épp ellenkezőleg. Nem volt pontos terve, egyszerűen csak rá akarta vetni magát, hogy a többiek addig elmenekülhessenek. Ám félúton sem járt, amikor Piton, a mögötte állók számára észrevehetetlenül meglendítette a pálcáját. Ismét robbanás hallatszott, és a halálfalók a földre hanyatlottak. Dracoék értetlenkedve néztek Pitonra.
- Maga… a mi oldalunkon áll? – kérdezte Fred.
- Erre most nincs időnk. Meneküljetek! Én majd azt mondom, megjelent itt egy társatok, és ő átkozta meg a halálfalókat. Nyomás! Még pár másodperc, és felélednek!
- De hova mehetnénk? Ha itt is megtaláltak… - kezdte Vic.
- A főhadiszállásotok biztonságos hely, ismét aktiválódtak a védőbűbájaitok! Amíg valaki ki nem mondja a tiltott nevet, ott nem kell aggódnotok! De induljatok végre! Itt vannak a pálcáitok – hat varázspálca repült vissza eredeti tulajdonosához. – Tünés!

- Köszönjük! – nézett rá hálálkodva Ron, majd ismét összekapaszkodva elhoppanáltak mind.
            A főhadiszállás, ahova érkeztek, üresen várta őket. Mindannyian lehuppantak egy-egy fotelba, és gondolataikba merültek.
- Hogy értette azt, hogy amíg ki nem mondja valaki a tiltott nevet? – törte meg a csendet Sophie.
-Ezt próbáltam elmondani neked. Tudjukki nevén valószínűleg átok ül. Ha valaki kimondja, nyomban ott terem néhány halálfaló – magyarázta Draco.
- Mint Harry halálakor – mondta halkan Victoria.
- Melykőtök mondta ki a nevet? – nézett rá Ron.
- Persze, gyanúsítgass csak engem, lőj csak rám megint Cruciatust!
- Én nem…
- Akkor miért bámulsz rám?!
Ron elpirult. Eszébe se jutott Vicet gyanúsítani, egyszerűen csak jól esett neki rajta pihentetni a szemét. Victoria meglepődött ezen a reakción, kezdett ráébredni, hogy ennek a bámulásnak nagyjából annyi köze volt a gyanúsítgatáshoz, mint a százfűlé-főzetnek a hátsójához. Ezek szerint Ron előszeretettel bámul olyan dolgokra, amiknek semmi közük a mondandójához. Vagy inkább előszeretettel bámulja az ő különböző testrészeit. Mondandótól függetlenül. Erre a gondolatra Vic is elpirult.
- Ha tudni akarod, Harry mondta ki a nevet – mosolygott Sophie a két elpirult társán.
- Szóval neked semmi közöd nem volt hozzá! – nézett Dracóra Ron. Vic fellélegzett, hogy a vörös srác végre valami új bámulható dolgot talált magának, ám Draco fixírozása láthatóan nem okozott neki akkora örömöt, mint Vickyé, így rövid időn belül visszatért a lány arcához. És másához. Victoria pedig hogy elterelje a fiúról a figyelmét, inkább alaposan szemügyre vette a többieket. Megdöbbenve vette észre, hogy nem csak ő szenved egy bámuló tekintettől, hanem legjobb barátnője is. Jobban mondva, a barátnője nem szenved, hanem élvezettel néz az őt bámuló Draco szemébe.
- A terv az még mindig él, nem? – zökkentette ki a bambulókat Fred. Kivéve Ront, ő nem tudta levenni a szemét új ismerőséről. – Úgy értem, még mindig üldözzük Judyt…
- Jaja, tíz-húsz halálfaló nem akadályozhat meg minket ebben – tette hozzá George. –Bár, ha jól látom, a drága öcsénk már így is teljesen impotens.
- Mi? Hogy? Én? Hogy mi vagyok?
- Nyugi öcskös, semmi rosszat nem mondtam.
- Csak azt, hogy nem vagy képes semmire sem…
- De ne aggódj, ez nem új fejlemény.
- Ja, már volt időnk megszokni.
- Bár ennyire durva még sose volt a helyzet.
- Mondjuk érthető. Ha én ülnék szemben ezzel a lánnyal, tuti én is végig csak őt bámulnám –kacsintott Fred, Vic arca még jobban lángba borult. Sophie pedig már vigyorgott. Sose hitte volna, hogy barátnője ennyire el tud pirulni.
- Én nem is bámultam őt!
- Dehogynem! – a válasz négy szájból érkezett, csak Vic nem helyeselt.
- Na jól van, hagyjuk ezt a témát… Menjünk az után a nővérke, vagy ki után! – terelte el a szót a zavart Ron.
Az ikrek még mindig vigyorogva emelkedtek fel székeikből. Sophie is mosolygott, és mikor összetalálkozott a tekintete Dracóéval, a fiú is elsomolyodott. De ez a mosoly csak neki szólt.
- Szerintem szét kéne válnunk, ha idejében meg akarjuk találni őt – vetette fel Draco.
- Okés. Én leszek Geogedzsal. Öcsi, gondolom neked Victoria kell, Draco pedig úgy látom, szívesen venné Miss. Davis társaságát – mondta Fred.
- És az én véleményem nem számít? – ellenkezett Vic.
- Jó ez így! – hangzott a felelet öt szájból.
- Hát akkor mi el is tűnnénk. Körbenézünk Londonban – a többiek helyeslését követően Fred és George eltűntek.
- Mi akkor mehetnénk valahova a Roxfort környékére – mondta Draco.
- Akkor mi itt maradunk Magyarországon – folytatta Vic.
- Ne már, nem akarok itt dekkolni, menjünk inkább Spanyolországba! – ellenkezett Ron.
- Annak aztán baromi sok értelme lenne. Egyébként is, itt én döntök! – vágta rá Vic.
- Szerintem menjetek a ZP-hez, végül is múltkor is ott tűnt fel először Judy – adott egy tippet Sophie.
- Okés. Sok szerencsét!

Egy pillanattal később a főhadiszállás már teljesen üres volt, csak a festmények lakói tekintgettek körbe vásznaikról.
- Nem kellett volna szólnunk nekik, hogy az a Judy, akit keresnek, az egyik bűbájuk csapdájába esve a pincében vergődik? – szólt egy öregecske férfi a kandalló melletti képen.
- Ugyan, abban mi lett volna a szórakozás? – kacsintott a szomszédja. – Legalább így megtudjuk, hogy tényleg a ZP-nél dekkol-e a Malfoy-Lestrange klán.

*

Vic és Ron kerülve egymás tekintetét lépdelt az elnéptelenedett Duna parton. Néhol egy-egy részeg fiatal feküdt, arcukra kiült a mámor és a tudatlanság. Egy páran mit sem sejtve a világ gondjaiból lehúztak még egy üveg sört, elvétve fiatal lányok fogtak taxit, és siettek haza apuci meleg, barátságos, luxusvillájába.
- Lehet én is boldogabb lennék, ha mit sem sejtenék a kint dúló háborúról – törte meg a kínos csendet Ron.
- Nem célravezető a struccpolitika – vont vállat Vicky.
Némán baktattak tovább a Zöld Pardon felé, ami még ezen a hajnali órán is tele volt fiatallal.
- Figyelj… én… én félek – szorította meg hirtelen Ron kezét.
- Én megvédelek! – veregette meg gyengéden, ám esetlenül Vicky hátát.
- Akkor már nem is reszketek – nevette el magát Vic.
Hamar elérték a szórakozóhely bejáratát, egy kisebb sor végére kellett beállniuk.
- Lehet, hogy nem talárban kellene mászkálnod, kicsit feltűnő – azzal Vicky elkezdte lecibálni Ronról a ruhadarabot.
- Jaj, ne már, olyan drága volt – motyogta a fiú.
- Elrejtjük ide, és majd ha kijöttünk, összeszedjük, így megfelel? – vonta fel a szemöldökét a lány.
Te jóságos ég, milyen jól néz ki ez a lány, bárcsak engedné, hogy közeledjek felé. –gondolta Ron.
- Föld hívja Ronaldot… hahó, figyelsz? – szakította félbe az eszmefuttatását Vicky hadonászása.
- Persze, mehetünk.
A biztonsági őröknek eszébe se jutott elkérni a két fiatal személyigazolványát, hála a konfúziós bűbájnak, amit Vicky remekül alkalmazott a bugyuta arcú kidobó fiúkon.
- Ez szép volt – bókolt Ron.
- Köszönöm – pirult el Vic.
- Cappitulatus!
- Stupor!
- Crucio!
- Avada Kedavra!
Ronra és Vickyre tucat számra zúdultak a veszedelmesebbnél veszedelmesebb átkok. Szerencséjük volt, mert csak a lefegyverző bűbáj találta hátba Vicet, így könnyedén bevetődhettek az egyik bokor mögé.
- Egy pálcánk maradt… - suttogta Vicky.
- Tudjuk, hogy ott vagytok! – jött egy jól ismert gúnyos női hang. – Kici, pici babácskák, bújjatok elő  - gagyogta.
- Menekülnünk kell.
- Tudom, de a pálcám… - próbált érvelni Vicky.
- Weasley lépj elő a bozót mögül, Granger te mocskos sárvérű…
- Crucio! – kiáltotta el magát Ron, de a nő könnyedén elkerülte az átkot.
- Játszadozni tudsz, mint a Potter fiú is… tényleg ő hol rejtőzik? A Nagyúr már vár titeket. Örömmel fogom végignézni, ahogy a sárvérű könyörög az életéért… persze a vérárulók még gusztustalanabbak, mint az az alantos…
- FOGJA BE A SZÁJÁT! – csattant fel Vicky.
A halálfalók egyre közeledtek a két ifjú felé, már a falhoz voltak szorítva… a menekülési esélyük egyenlő a nullával.
- Nézd már, ez valami magyar lányka, mi az Weasley új barátnőd van?
- Lestrange, azt hiszed nagykutya vagy, csak, mert meg mersz támadni két fiatalkorút, húsz halálfaló társaságában? – kérdezte provokatívan Ron.
- Én elterelem a figyelmüket, te meg majd menekülj és hívj segítséget – suttogta Vicky.
- A Nagyúr hálás lesz nekem, azért, hogy téged elkaptunk, Potter így fog a legkönnyebben besétálni a csapdánkba – Hál istennek, nem tudják, hogy Harry meg… megha… -futott át Vicky agyán a gondolat.
-Figyelj… most! –Vicky hirtelen Rontól jó messzire ugrott: Gyere te ribanc! – kiáltotta. Mind a húsz pálca egyszerre mozdult… és mind célba is ért… Vicky teste izzott a levegőben… Eközben Ronnak sikerült elhopponálnia Londonba, felkeresni az ikreket… csak kérdés, hogy időben megtalálják a Lestrange bandát…

*

- Jaj istenem de gyönyörű – sóhajtott Sophie, amikor megpillantotta a roxforti birtokot.
- Hát, nem rossz, az tény. Sosem jártál még itt? – Draco le sem vette a szemét a lányról.
- Még nem… de ez a táj, mesés. Olyan… olyan romantikus – Draco a lány arcát fixírozta, de nem tudott leolvasni róla semmi konkrétat. Azt tudta, hogy most szíve szerint magához húzná Sophit, és megcsókolná… de kérdés, hogy mit kapna érte? Egy csókot vagy egy pofont?
- Látod, nekem fel se tűnik a táj szépsége, hisz annyira természetesnek veszem, hogy van.
- Tudod, az újdonság varázsa… no de, vezess te a kastélyhoz! – Sophie belecsúsztatta a kezét Dracojéba, aki örömmel konstantálta az események fejlődését.
Hirtelen elkezdett körülöttük lehűlni a levegő, a virágok megfagytak… a kedvük alább hagyott… a távolban lebegő csuklyás alakok tűntek fel.
- Dementorok – motyogta rémülten Sophie.
Egyre közelebb siklottak feléjük, vagy tízen voltak.
- Sophie, gyerünk, varázsolj patrónust! – bíztatta Draco.
- Expecto pat… - hirtelen elsötétült előtte minden.
- És most meg fogjuk kínozni a lányt! – kiáltotta egy nő, és a lányra szórta a kínzó átkot.
- Nem… nem mondok semmit! – kiabálta könnytől áztatott orcával Vicky.
- Akkor lassan elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy választanod kell, a halál vagy néhány információ!
- A halál! – kiáltotta Vic.
- Expecto patronum! – Draco pálcájából egy csodálatos kígyó kúszott elő.
- NEEEEE! – Sophie a földön feküdt és hangosan zihált.
- Nyugi, elkergettem a dementorokat – hajolt le Draco a lányhoz.
- Most… azt hiszed, hogy egy debil dementorral se bírok el – pityergett.
- Dehogy!
- Viszont most azonnal vissza kell mennünk, Vicky bajban van! – azzal kézen fogta Dracot, és visszahopponált vele a rejtekhelyre.

*

- Nézd azt a szép barna csajt! Nem lehet, hogy ő Judy?
- Szerintem el kéne kapnunk, és alaposan meg kéne vizsgálnunk – vigyorgott ikertestvérére George.
- Akkor már inkább azt a lányt! Azt a szőkés-vöröset!
- Oké, nem bánom, ez a tiéd, a másik az enyém. Aztán ha mégsem ők Judy, akkor folytatjuk a keresést.
- Hi, how do you do? – lépett oda Fred az alacsony szöszkéhez.
- Mit gagyogsz itt nekem? – nézett rá a lány.
- Te… te magyar vagy?
- Dehogy, csak gondoltam angol helyett megtanulok perfekt magyarul…

- Mit keresel itt Londonban?
- A barátnőimet. Nem láttátok őket véletlenül? Egyikük szőke, alacsonyabb termetű, a másikuk barna, ő magasabb. És lehet, hogy egy picit fura ruhában vannak… Olyan talárszerűségben – nézett végig a srácok talárján a lány. – Tudjátok, álarcosbálba készültek – tette hozzá, hogy kimagyarázza a helyzetet.
- Átugrottak Magyarországról Londonba, egy álarcosbálba? – vigyorodott el George.
- Nem lehet, hogy inkább az a normális ruhájuk?
- Csak a gyagyások hordanak talárt – a lány tekintete tovább időzött Fred ruháján. Tuti, hogy varázslók, gondolta. De nem lenne okos dolog felfednie magát előttük, hisz nem tudhatja, melyik oldalon állnak, inkább tovább játssza a hülyét.
- Na meg a varázslók és a boszorkányok – kacsintott Fred, a lány elpirult. Na ennyit arról, hogy nem fedi fel magát.
- De ne aggódj, ha jól vettem ki a szavaidból, egy oldalon állunk. Legalábbis a barátnőid személyleírásából ítélve Vicékről van szó.
- Ti… ismeritek őket? – csodálkozott a lány. Vajon tényleg a jó oldalon állnak az ikrek? – töprengett.
- Jaja. Én Fred vagyok. Te ki vagy?
- Rupertron. És te, kivagy?
- Én… Ron!
- Ron? – kérdezett vissza röhögve Fred.
- Mármint, hogy George! De az ott nem Ron?
És valóban, az egyik mellékutca sötétjéből Ron alakja bontakozott ki.
- Végre megvagytok! Gáz van! Nagyon nagy gáz! Elkapták őt!
- Kit? – kérdeztek vissza értetlenkedve mind. A járókelők, pedig furcsán bámulták a különös csapatot.
- És hol a talárod, öcskös?
- Vicet! Elkapták! Kínozzák! Talán már meg is ölték!
- Ez megőrült… - szólalt meg egy mugli öregember mellettük.
- Menjünk innen – ajánlotta Ron, észrevéve az egyre növő sokaságot, ami őket, legfőképp őt bámulta.

Mindegyik Weasley berohantak egy mellékutcába, majd agymás kezét megfogva elhoppanáltak. Az utolsó pillanatban Fred elkapta az utánuk siető Rupertron kezét, így a következő pillanatban ő is a főhadiszálláson találta magát.
- Sophie! Végre megvagy! Ez a csávóka azt állítja, valakik elfogták Vickyt! – kiáltotta RR, mikor meglátta barátnőjét egy szőke fiú mellett.
- Szóval igaz – szólt Draco.
- Meg kell mentenünk! – mondta Ron. – Menjünk vissza a ZP-hez!
- Ha a helyetekben lennék, én nem mennék oda – mondta a kandalló melletti festmény lakója. – Az néhány halálfaló törzshelye.
- És csak most szólsz? – ordított rá Ron.
- Én mondtam, hogy szólnunk kellett volna nekik – nézett a szomszédjára az öregúr.
- Nem, te azt mondtad, hogy Judyról kellett volna szólnunk nekik – érkezett a válasz.
- Miért, mi van Judyval? – tajtékzott Sophie.
- Ja, hát lenn van a pincétekben… - rándította meg a vállát az ősz varázsló.
Sophie felordított dühében. – Ti tehettek arról, hogy elkapták a legjobb barátnőmet!
Draco csitítólag a vállára helyezte a kezét. – Nyugi!
- Nyugi?! Ennyit tudsz mondani?! – Sophie teljesen elvesztette a fejét. Draco, hogy elejét vegye dühöngésének, magához ölelte őt. Sophiet úgy meglepte ez a reakció, hogy tényleg elfelejtett őrjöngeni.
- Akkor Judyval nincs több gondunk, jó neki ott a pincében – használta ki a beálló szünetet Fred.
- Meg kell mentenünk Vicet – szólt Ron.
- Amikor megjelent az a dementor… Hogyhogy Vicet láttad? A legszörnyűbb emlékedet kellett volna – Draco elengedte Sophiet, és könnytől csillogó szemébe nézett.
- Hát… köztünk olyan furcsa kapcsolat van… Mióta az eszemet tudom, barátnők vagyunk. Sok dolgot éltünk már át együtt. Például valami fura bájital felrobbanását, amit Vic apja főzött. Azt hiszem, talán az okozhatta azt a dolgot. Néha belelátunk egymás fejébe, legilimencia nélkül is…
- Ezért van az, hogy egy csomószor egyszerre reagáltok valamire teljesen egyformán? – kérdezte Draco.
- Valószínűleg…
-És nem tudnál megint valahogy belehatolni az elméjébe, hogy megnézd, hol van? –kérdezte Ron bizakodva.
- Én ezt nem igazán tudom irányítani. Általában akkor szokott sikerülni, ha legyengül az elmém. Vagy ha mindketten akarjuk, néha összejön.
- Lehet, hogy Vic is akarja most… Okos lány ő, biztos tudja, hogy ez az egyik esélye a menekülésre – mondta Fred.
- Feltéve, ha még életben van – mondta halkan RR. A többiek már teljesen megfeledkeztek arról, hogy itt van.
- Oké… megpróbálom… Vagy tudjátok mit? Kábítson el valaki! – dobta fel az ötletét Sophie.
- Én nem vállalom… Mi van, ha valami rosszul sül el? – nézett rá Draco.
- Egy szimpla kábító átokról van szó!
- És honnan tudjuk, mikor kell felébreszteni téged? – akadékoskodott Malfoy.
- Adjatok nekem két percet. Ha annyi nem elég, akkor több se lesz az.
Ám úgy tűnt, senki nem akarja elvállalni a kábítást.
- Draco, kérlek – nézett Sophie könyörgően a fiúra.
- Hát jó – adta be a derekát Malfoy. – Mehet?
- Mehet.
- Stupor! – Sophie eszméletét elvesztve elkezdett zuhanni a föld felé, de a mellette álló Draco elkapta.
Egy sápadt, szőke nő hajol Vic élettelen teste fölé. Körülötte minden sötét. Vizsgálgatja őt a nő. Meggyújtja varázspálcáját, hogy jobban lássa a lányt. A pálca fénye egy ajtóra vetül, melynek kilincsén apró címer domborodik. Egy kígyó, és egy üst. A nő a lányra irányítja a fényt. Így már látható, hogy a mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed.
- Ne! Még nem telt le a két perc! – Sophie a főhadiszálláson feküdt. Érezte Draco karjait a dereka körül, hirtelen nem tudta, mi történt. Csak azt tudta, hogy: - Vic él! Életben van! De nem tudom hol…
- Hogy nézett ki a hely? – Draco kihúzta karját a lány alól, és felsegítette őt.
- Nem tudom… sötét volt. Valami pince lehetett. Ott volt egy sápadt nő. És az ajtón volt egy címer! Egy kígyó ölelt körül egy üstöt…
- A mi címerünk! – kiáltott fel Malfoy. – Az a nő meg… az anyám!

- Malfoy, kicsinállak, ha valami baja lesz Vickynek! – nyekeregte Ron.

- Álljon meg a fáklyás menet, nem Draco volt az, aki Cruciatust szórt Vicre! – kelt a fiú védelmére Sophie.

- Ahelyett, hogy veszekednénk, Mr. Malfoy elárulná, hogy, hogy juthatunk be a birtokotokra? – kérdezte Fred.

- Sehogy – jött a tömör felelet – Mivel az a Sötét Nagyúr válogatott bandájának a kedvenc helye, ezért kétlem, hogy bármi esélyünk lenne bejutni… hacsak… áh, az képtelenség, hogy arról anyám ne tudna…

- Miről? MONDJAD MÁR AZ ISTENIT! – cibálta meg a karját Ron. Sophie halálsápadtan kapaszkodott Dracoba, nem tudta elfelejteni legjobb barátnője szenvedő arcát… borzalmas fájdalmakat élhet át, és ők csak itt tétlenkednek.

- Van egy titkos alagút, ami a közeli barlangból vezet be a szobámba… azt használtam anno, amikor bezártak a házba, mert nem engedelmeskedtem apám őrült parancsainak.

- Akkor itt hol van a bibi? Ott majd becsődülünk és szépen felforgatjuk a Malfoy kúriát – vont vállat George. RupertRon csak gubbasztott a sarokban és hegyezte a fülét… senki sem figyelt a lányra, és ez nagy hiba volt…

- Nem vagyok benne biztos, de, ha anyám tud az alagút létezéséről, akkor biztos, hogy őrök védik. Egy kézzelfoghatóbb tervre van szükségünk!

- Ennél mi sem egyszerűbb, néhány megyünk a főbejárat felől, és néhányan meg onnan lentről – Ron fel-alá mászkált a szobában.

- Nem érted, ember nem képes átverekedni magát a védőbűbájok tömkelegén, a dementorok hadán és a különböző egyéb borzalmakon.

- Ember nem, de állat igen – csillant fel Sophie szeme.

- Ha jól sejtem, mindenki ember közöttünk, bár Fred mintha hasonlítana valami majomra – nevetett George.

- Ti menjetek lentről, én majd elterelem a figyelmüket…

- Szó sem lehet róla! – háborodott fel Draco és Ron egyszerre.

- És mi lenne akkor, ha fognánk magunkat behopponálnánk és…

- Ugyan már Fred, gondolom a Malfoy kúriát hopponálás gátló akármi védi, igazam van? – fordult oda Sophie Dracohoz.

- Sajnos igen.

Ron reszketett, mint a nyárfalevél. Kell neki Vic, és nem élné túl, ha őt is elveszítené.

- Fél pillanat, levedlem – Sophie már le is kapta magáról a talárt, egy ujjatlan pólót viselt, ami alól kikandikált a lapockájára tetovált szimbólum. Draco le sem tudta venni a szemét Sophieról… a farmere kellően kiemeli a lány alakját, a felsője meg épp annyit takar, hogy még pont mindent tökéletesen ki lehessen venni. – Azt javaslom ti is tegyetek ehhez hasonlóan.

Mindenki követte a jó példáját és ledobálta magáról a talárt, ami zavarhatná menekülés illetve támadás közben.

- Hopponáljunk a barlanghoz, gyertek, fogjátok meg a kezem!

Mindenki belekapaszkodott Dracoba, majd a szokásos rántást érezték a köldöküknél… nem is tűnt fel nekik a nagy sietségben, hogy RupertRon a helyén maradt, és örömmel konstantálta, hogy társai ennyire levegőnek nézték…