3. Fejezet

Malfoy titka

A barlangban nyirkos volt az idő, néhány cseppkő kezdemény lógott le a falról, három út vezetett le a mélybe.

- Ha elveszítenénk egymást, akkor mondom, hogy mindig balra kell menni, és néha-néha feltűnik a családi címerünk –Draco hangjában keserűség ült. – Innen nincs messze a birtok, körülbelül tizenöt percre lehet…

- Akkor majd ott találkozunk. – biccentett Sophie.

- Megmondtam, hogy nem engedlek el egyedül, lehetetlen, hogy bejuss hozzánk… és ők kegyetlenül végezni fognak veled – Draco kétségbeesetten nézett a lány két szép szemébe.

- Nem tudsz meggyőzni – mosolyodott el – ha meg kell halnom, legalább a jó ügy érdekében teszem… és Vic is megtenné ezt értem.

Draco látta a lány elszánt tekintetén, és tudta, hogy nem tudja meggyőzni az ellenkezőjéről.

- Nagyon vigyázz magadra! – fogta könyörgőre Draco.

- Igyekszem.

Eközben Vicre már vagy a századik kínzó átkot küldték, de az ő bátor ajkait, egyetlen egy kiáltás sem hagyta el.

- Nem akarok megzavarni semmit sem, de muszáj megmentenünk Vickyt – türelmetlenkedett Ron.

- Akkor indulás!

Sophie mélyen Draco szemébe nézett majd megfordult, és elindult az éjszaka kietlen némaságába. A következő pillanatban a lány alakja helyett egy fekete párducot láttak a birtok felé osonni…

            Sophie bejegyzetlen animágus, így nem jelentett neki nagy akadályt, hogy átváltozzon párduccá. Még az iskolás éveik alatt tanulták ki Vickyvel ezt az igen bonyolult mágiát. Állat képében barangolták be a birtokot és osontak ki az éjszakába. Soha, senkinek nem árulták el, hogy mire is képesek, talán ezért is tisztelik annyira őket a hazájukban. Fiatal koruk ellenére senki sem kételkedik a tudásukban. Mind a ketten iskola elsők voltak, Sophie volt a szertelenebb, míg Vic sokkal fegyelmezettebb volt, ám általában együtt kerültek büntetőmunkára a kisebb-nagyobb csínyeik miatt. Davist csak a tanulmányi eredménye miatt nem tanácsolták el az iskolából, a magatartása miatt igen sokszor bajba került, azonban barátnője rengetegszer kihúzta őt a csávából, talán ezért is kovácsolódtak össze ennyire. Sophie nem szeretett a családjáról beszélni, ezt a bélyeget valószínűleg a nővérének köszönheti, Vic pedig utált kérkedni azzal, hogy aranyvérű.

            A feketepárduc némán osont az éjszakában, már messziről kiszúrta a Malfoy ház hatalmas kerítését, és a mögött a dementorokat, akik természetellenes hideget sugároztak magukból. Sophie egy jól irányozott ugrással a kerítés tetején találta magát, majd négy lábra érkezett a túloldalon, és mindebből az Azkaban őrei nem észleltek semmit. Az éjszaka leple alatt könnyedén elérte a főbejáratot, és a fal mellett lapítva elérkezett egy világos szoba ablaka alá, ahol hegyezte a füleit.

- Mondj már valamit! – egy hatalmas pofon csattant – Nem fogod itt rontani a levegőt, te mocskos sárvé…

- Aranyvérű vagyok – sziszegte Vicky.

- Te is Weasley féle véráruló vagy? – csattant fel egy női hang.

- Dögölj meg! – kiáltotta meggondolatlanul Vic.

- Ezért meglakolsz! Avada Ke…

Eljött a cselekvés ideje, Sophie visszaalakult emberré és felrobbantotta a főbejáratot, és csak reménykedett abban, hogy Dracoék már bent vannak a ház falai között. Jól sejtette, mindenki a kapuhoz rohant, így őrizetlenül hagyták Vickyt. Sophie felhúzta magát az ablakpárkányra, onnan berúgta az ablakot, és beugrott a hatalmas szobába.

Ekkor érkezett vissza két halálfaló, akik közül az egyik Dolohov névre hallgatott.

- Stupor!

- Crucio! – kiáltották kórusban, mind a kettő átok célba talált, az ismeretlen szőke lány felsikoltott fájdalmában, majd ájultan a földre zuhant…

*

- Szaporázzuk meg a lépteinket! – adta ki parancsba Ron, amikor épp görnyedezve próbáltak bejutni Dracoék házába.

- Majd az alagút végén lesz a falba építve egy létra, ott kell felmászni, és a portrélyukon ki a szobámba. Ha eddig nem találkoztunk csuklyás alakkal, akkor ez azt jelentheti, hogy édes jó anyám mit sem sejt erről a titkos alagútról.

- Vagy csak csapdába akarsz minket csalni – vicsorgott Fred. Az ikrek Dracon tartották a szemüket a Malfoy csemetén, még mindig nem szavaztak neki bizalmat.

- Most nincs itt Davis, hogy megvédjen, tudod, nem felejtünk – biccentett George is.

- Felmászom elsőnek – sóhajtott Draco, maga mögé utasítva a Weasley testvéreket. Legalább tíz métert kellett felfelé kapaszkodniuk, hogy elérjék a kijáratot. Draco besegítette a fiúkat a birodalmába… a falat mindenhol ezüst és zöld szín díszítette, ám halálfalóknak nyoma sem volt.

- Mázlink van – törölte az izzadságcseppet a homlokáról Ron.

Ekkor egy hatalmas robbanás rázta meg a házat… tudták, eljött az idő, hogy Vicért siessenek. Draco kirohant a folyosóra főleg Sophiet féltve, de ekkor beleszaladt az egyik csatlósba.

- Malfoy, merre jártál? – recsegte az.

- Behatoltak a birtokra Crack, épp a pincébe sietek én is. Futás! – adta a parancsot Draco.

- Te ne oszd nekem az igét!

- Az én házamban vagy, ha nem tetszik el lehet menni! – kontrázta a sápadt fiú.

- De…

- Stupor! – a halálfalót annyira hirtelen érte a támadás, hogy még meglepődni is elfelejtett, csak eldőlt, mint egy darab krumpliszsák.

- Bevonszoljuk a szobádba? – lépett elő Fred.

- Nem fontos, inkább siessünk!

            Lerohantak a lépcsőn, majd balra fordultak az egyik folyosón, és végül becsődültek az addigra csatatérré vált nappaliba. A szemük megakadt az eszméletlenül fekvő Sophien…

- Ugye nem? – kérdezte könnyeivel küzdve Draco.

- Bella! Narcissa! Perselus! – kiabálta Dolohov. – Itt vannak a kis mocskok!

Ekkor kezdetét vette a küzdelem, ártások ezre hagyta el a pálcákat, a halálos átkok csak úgy pattogtak a falakon. A szerencse a fiatalokkal volt, mert épp csak kevesen tartózkodtak a házban.

- Crucio! – kiabálta Draco.

- Stupor! – üvöltötte Fred.

- Avada Kedavra! – kontrázott Bellatrix.

Szerencsére a halálfalóknak nem tűnt fel, hogy Piton sose célozza igazán Vickyéket. George lerobbantotta a plafont, ami így megosztotta a küzdelmet, Vicky a székhez kötve Dracoval és Freddel állta a sarat a halálfalókkal szemben, míg George és Ron Sophie élettelen testével egyedül maradtak, és nem tudtak segíteni a társaiknak.

- Meneküljetek! –kiabálta Draco – Amint tudunk utánatok megyünk! Crucio!

- Nem hagyhatom itt Vicet! – felelte makacsul Ron, ám addigra már testvére felnyalábolta Sophiet és kiugrott az ablakon a kertbe.

- Öcskös, inkább küldj te is előre egy patrónust!

- Ne félj, megmentjük a barátnőd! –Fred csak ontotta magából a különbözőbb átkokat…

- Ron, hol maradsz már? – hallatszott fel George hangja az udvarról.
- Weasley, ha nem sietsz rögtön Sophie segítségére, a saját kezemmel foglak kinyírni! –ordított át két átok ellövése közt Draco.
Ron nem késlekedhetett, mivel Dolohov és Bella, akik a szoba ugyanezen oldalán maradtak, folyamatosan célozták őt. Ha nem találta volna el a két halálfalót egy konfúziós bűbáj, ami a plafontörmelékek résein siklott kifelé, feltehetőleg az összes átok célba talált volna. Ám így méterekkel eltévesztették őt. Ronnak végre alkalma nyílt kábító átkok tömkelegével megszórni őket. A két halálfaló eszméletlenül hanyatlott a földre, Ron pedig Sophiék után ugrott.
Az akadály másik oldalán küzdők egy pillanatra megdermedtek az odaát hirtelen beálló csönd miatt. Draco és Fred fegyvertelenül álltak, Vic pedig eszméletlenül ült a széken. Piton gyorsan felmérte a helyzetet, majd megcélozta Dracót. Ahogy előre sejtette, Narcissa megpróbálta eltéríteni a ráküldött kábító átkot, hogy védje a fiát, ami végül így belé csapódott. Piton gyorsan visszaadta a pálcákat a fiúknak, majd megvizsgálta Vickyt.
- Szüksége lesz egy kis szíverősítőre… Tessék, ezt itassátok meg vele. De most meneküljetek!
- Már másodszor mentette meg az életünket – nézett rá hálálkodva Fred.
- Remélem, többször nem lesz szükségetek rá! Induljatok!
Draco eloldozta Vic köteleit, és a hátára emelte a lányt.
- Merre? – nézett körül tanácstalanul.
- Arra nem tudtok menni, amerről jöttetek?
- Miért is ne – szerencsére a Draco szobája felöli részen voltak, mikor leomlott a plafon. Fred segített cipelni Vicet, már majdnem beléptek a szobába, mikor Perselus utánuk kiáltott.
- Várjatok! Kábítsatok el engem! Csak az alibim miatt…
- De miért nem vállalja fel, hogy a jó oldalon áll? – kérdezte Draco.
- Így nagyobb hasznomat tudja venni a varázslótársadalom. Szóval, hol az a kábító átok?
-Hát jó… Mindig erről álmodtam – vigyorgott Fred. – Stupor!

*

Ron a birtok szélén érte utol a Sophiet cipelő George-ot.
- Nem kéne visszamennünk? Hátha valami bajuk esik! Hiszen Vickyért jöttünk, nem hagyhatjuk ott őt!
- Nyugi már, inkább segíts! Tudsz társas hoppanálni? Sophie nincs olyan állapotban, hogy elég legyen neki, ha szimplán vezetjük. Őt is nekünk kell eltüntetnünk.
- Sose próbáltam még.
- Nem baj. Valamikor csak el kell kezdeni…
- És ha valami balul sül el? Mi van, ha a fél haja itt marad?
- Azt mondjuk, kiélted rajta fodrász hajlamaidat… a főhadiszállásra menjünk! Fogd erősen! Mehet?
- Mehet!
A főhadiszálláson egy lélek se volt.
- Olyan… hiányérzetem van! Nem volt itt még valaki, mielőtt eljöttünk? – nézett körül Ron.
- Aszta, végre leesett neked, hogy Fred és Draco is a világon vannak?
- Nem úgy értettem… valaki más.
- Az a házsártos vén banya eltűnt a képkeretei közül… Gyere, élesszük fel Sophiet.
Épp csak elkezdték vizsgálgatni a lányt, mikor megjelent Draco, Fred és Vic. Mindannyian eszméletüknél voltak, és sértetlennek tűntek.
- Mi van Sophieval? – kérdezte aggódva Vic.
- Nem tudom… Ez nem sima kábításnak tűnik.
- Semmi gáz… Maradt egy kis bájitalunk –Fred ikertestvére kezébe nyomta a Pitontól kapott, immár félig üres fiolát.
- Mi a franc ez, kígyóméreg? – nézett rá kételkedve George.
- Dehogy is, legkedvesebb bájitaltanárunktól kaptuk… Valami gyógyszerszerűség… Vicnek mi már a barlangban adtunk, és látod, hogy használt.
- És most már teljes mértékben megbízunk Pitonban? – fintorgott Ron.
- Végül is, neki köszönhetjük az életünket. Duplán.
- Én csak szimplán – ellenkezett Ron.
- Mit gondolsz, ki küldte azt a konfúziós átkot? – kacsintott Fred.
George Sophie szájába öntötte a bájitalt, aki mintegy varázsütésre felébredt.
- Pfuj, mi ez a szar???? Olyan, mint az olvadt beton…
- Te már csak tudod – mosolygott rá Vic.
- Vicky! Te még mindig… élsz! És jól vagy! Teljesen egészségesnek tűnsz! – ugrott a nyakába Sophie. – Annyira sajnálom, ami történt! Nekem kellett volna veled mennem, nem ennek a weasley-kölyöknek! – Ron hangosan megköszörülte a torkát, de senki nem foglalkozott vele. – Komolyan, el se tudod képzelni, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy elkaptak, és szenvedsz!
- Te meg el se tudod képzelni, mit éreztem, amikor szenvedtem… - Vic arcán mosoly suhant át. – Amint hallom, a mi természetfölötti kapcsolatunknak, na meg a te lovagodnak köszönhetem az életem – kacsintott. Sophie Dracóra nézett, és mint annyiszor az elmúlt pár órában, elpirult. De még így se volt olyan vörös az arca, mint Malfoynak…
- Olyan fura érzésem van… Mintha hiányozna valami –váltott témát Vic.
- Ugye, én is ezt mondtam! De George csak elpoénkodta a dolgot! – élénkült fel Ron.
- Pedig tuti hogy valami nagyon fontos dolog hiányzik…
- Egy rugóra jár az agyunk!
- Megvan! Pár óra alvás!
- Öööö… nem egészen erre gondoltam…
- Hát öcskös, én Vicnek adok igazat – vigyorgott George.
- Én azért előtte megnézném, mi a helyzet a drágalátos nővéremmel… Ki akar jönni?
Mindenki követte Sophiet a pincébe, ahol azonban meglepő látvány tárult a szemük elé. A pince vasajtaja hiányzott, mintha valaki lerobbantotta volna.
- Én azt hittem… szóval… a bűbájoknak nem kellett volna megakadályozni a szökést? –nézett körbe Vic.
- De… feltéve, hogy nincs külső segítség… Hol van Rupertron??? – sápadt el Sophie. –A francba, a francba, a francba! – kiabálta magából kikelve a szőke lány. – Ez a nap már rosszabb nem lehet.
- Csak ne szóld el! – rogyott le a földre Fred.
- Pedig majdnem sikerült elkapnunk… - motyogott fáradtan Vicky.
- Mindenesetre ma már mindenki használhatatlan, azt javaslom, feküdjünk le aludni, és pihenjük ki magunkat alaposan! – Draco már vissza is terelte a népet a nappaliba, és elővarázsolt hat bögre forró csokit.
- Meg kell erősíteni a ház körül a védelmet. – Vicky felpattant a helyéről és varázsigéket mormolva végigsétált az összes helységen.
- Van két hálószoba, illetve a nappali. Azt javaslom, hogy Fred és George aludjanak a franciaágyban ott balra, a másik kétszemélyes ágyikóban leszünk mi Vickyvel és a kanapé kinyitható, Ron, itt elterpeszkedhettek Dracoval.
Mindenki megágyazott magának, majd vártak arra, hogy bejussanak a fürdőszobába. Amíg Sophie fürdött, addig Ron odasomfordált Vicky mellé, és próbált közeledni a lány felé.
- Nagyon aggódtam miattad.
- Tényleg? Féltél, hogy a te hibádból halok meg? – vonta fel a szemöldökét a barna hajú lány. Arca meggyötört volt, a haja rakoncátlanul hullott előre, néhány tincset szórakozottan csavargatott, közben figyelt, hogy ne nézzen a fiúra.
- Hogy mondhatsz ilyet! Féltettem az életedet… nem akartam, hogy bajod essék. – Ron szomjazta Vic szavait, ám a lány nem vett róla tudomást és tüntetőleg bevonult a szabad fürdőszobába.
Draco némán követte a tekintetével Sophie minden mozdulatát, kettesben akart lenni a lánnyal, de tudta, hogy erre most nincs semmi esélye. Davis egy szál törülközőben lépett ki a zuhanyzóból, szabadon hagyva vele szinte minden formás testrészét, bár Draco sajnálatára az a lepel pont a lényeget takarta. A lány elvonult a hálószobájukba, jóéjszakát kívánva, Malfoynak sem kellett több, Sophie után sietett, ám nem gondolt bele, hogy Davis most fog öltözni… először meg sem tudott szólalni a megilletődöttségtől, majd az elé táruló csodálatos látványtól. Sophie egy darab bugyiban állt az ágy mellett, amikor észrevette Dracot…
- Jesszus, de megijesztettél – a melle elé kapta a kezét, és gyorsan megfordult. – Te kukkolsz? – kérdezte vérvörösre gyúlt arccal.
- Ne… ne haragudj! – dadogta, megrészegülve a lány szépségétől – Nem sejtettem, hogy öl… öltözöl.
Sophie magára húzta a spagetti pántos, barackvirágszínű csipkés pizsama felsőjét, és egy boxert. Draco közben Sophie hátán lévő tetoválást bambulta, ami időközönként átrajzolódott valami mássá.
- Neked a lapockádon…
- Ja, a tetkóm? Az hangulatfüggő. A kedélyállapotomat jelzi. Mindig másnak a szimbóluma rajzolódik ki, meg néha előre jelzi a veszélyre, olyankor a sötét jegy virít rajtam – grimaszolt.
- Mi… mi volt az az ékszer a köldöködben?
- Piercing. Testékszer, egyszerű mugli dolog, de szerintem szép – mosolygott. Próbálta kiverni a fejéből az előző szituációt, hogy Draco látta egy szál semmiben… milyen égés, most mit képzelhet rólam?
- Megmutatod?
- Persze – azzal felhúzta a pólóját, és ekkor lépett be a szobába Vic.
- Hát ti meg mit csináltok? – nevetett, mert kicsit félreérthető helyzetben találta a barátait.
- Megrontom Dracot – kacsintott Sophie.
- Na jó, tegyük el magunkat holnapra, hosszú napunk lesz –Vicky bemászott az ágyba. – Vagy, ha úgy gondoljátok, átadhatom a helyemet Draconak.
- És, majd Ron mellé fekszel? – vágott vissza mókásan Sophie.
- Szép álmokat a hölgyeknek – biccentett lányos zavarában Malfoy, és elhagyta a lány szobát.
A házban mindenki mély álomba merült… ám máshol ez nem volt így…

*

- Mi a fenét fogunk mondani a Nagyúrnak? –siránkozott Bella, miközben a csata utolsó maradványait takarította hanyagul a pálcájával.
- Nem tudom, mit kapnánk, ha megtudná, hogy egy csapat tinédzser vert le minket – sütötte le a tekintetét Dolohov.
- Piton, hogy képzeled, hogy a fiamra rontást mersz szórni? – Narcissa csípőre tette a kezét, és Perselus felé tornyosult.
- Tudod jól, hogy nem akartam bántani. Az csak egy kábító átok volt. – vonta meg vállát az ex-bájitaltan tanár.
- Máskor inkább várjuk meg, amíg a fiad azzal a gyenge kísérlettel próbálkozik, hogy megátkozzon minket? – pattant fel hirtelen a fotelből Bella.
- Hé, engem elkábított a fiú, és azért még meglakol –csikorgatta a fogát Crack.
- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni! – sipította Narcissa.
- Közeledik a Nagyúr… és nem fogjuk zsebre tenni, amit kapunk… – Dolohov már az egyik szekrény mögé rejtőzött.

*

- Elkapjuk őket, és legközelebb végzünk velük! – kiáltotta diadalittasan Judy.
- A következő alkalommal nem tudlak kihúzni a cellából – sziszegte Rupertron szőkés vöröses haját igazgatva. – Miattad kénytelen voltam feladni az álcámat.
- Ott volt a fiúnál a medál, éreztem a jelenlétét… és ha azt meg tudjuk kaparintani, még a Sötét Nagyúrral is vetekedhetünk a legerősebb varázsló címért.
- Kár, hogy ahhoz, hogy elérj egy kis fejlődést, valami vacak eszközre van szükséged. –csipkelődött Rupertron.
- Ne akard, hogy megátkozzalak!
- Jól van na!
- Most pedig kieszeljük, hogy fogjuk az ostoba húgomat és a kis barátját lépre csalni!
- Pontosítok, te kigondolod, én meg inkább alszom. Bár neked is szükséged lenne a pihenésre…
- Igazad van… akkor majd holnap reggel itt találkozunk, én addig keresek magamnak valami remek rejtekhelyet! Agyő! – azzal elhopponált.

*

Reggel az idő bosszantóan kellemes volt, a nap hétágra sütött, a madarak csiviteltek, a napsugarak rakoncátlan játékot játszottak Vicky barna hajszálain.
Fred-George páros már hamar felébredt, ezért ők elkészítették a reggelit, tojásrántottát.
- Szerinted öcskös férfi lesz a talpán, és bepróbálkozik Vickynél, vagy döglött sárkány potyadék marad, és inkább megbújik a cserepadosok között?
- Ez most komoly kérdés volt George? Egyértelmű! Vickyre ráhajtok én, és öcsi meg mérgelődhet majd magában – kacsintott.
- Azt hiszed Ron hagyni fogja, hogy lenyúld a csaját?
- Majd párbajozunk érte – nevetett.

Draco álmában, egy kietlen sikátorban szaladt Sophieval és Viccel. Üldözték őket… sokkal többen voltak ellenük, így menekülniük kellett.
- Ha ideadod a nyakláncot, megkegyelmezek a lány életének! – rikácsolta egy ismerősen tetsző hang a csukja takarása alól.
Hátrafordult, és látta beteljesedni a legrosszabb rémálmát; Sophiet elkapták a halálfalók, és most épp vele zsarolják.
- Akármit is akarnak tőled Draco, ne add oda! – kiáltotta Sophie.
Vicky emelte a pálcáját, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, telibe találta egy kábító átok…
- De… - Draco lenézett a mellkasára, ahol a medálja világított a benne felgyülemlett mágiától… már csak használnia kéne tudni…
- Menekülj! – Sophie könyörgően nézett Dracora, ám a fú tétovázott. Egy fabatkát sem fog érni az élete enélkül a lány nélkül.
- Fogd be a mocskos szádat, te nyavalyás! – morogta az egyik csuklyás alak.
- Na, felajánlom utoljára, a medál vagy a lány?
- Judy, de szánalmas vagy – Sophie köpött egyet a földre.
- Mi az Malfoy, tétovázol? Akkor keresztet vethetsz a kis barátnődre! Avada Kedavra! –kiáltotta Judy, és a húga holtan esett össze.
- NEEEEEEEE!!!!
- Draco!
- Csak őt ne!
- Draco! – simogatta a fejét egy puha kéz.
A fiú szép lassan kinyitotta a szemét, először csak foltokat látott, majd az őt cirógató foltban Sophiet vélte felismerni.
- Ez a mennyország? – kérdezte bágyadtan.
- Inkább a pokol – kacsintott a lány – Kész a reggeli!
Draco fejében ott zakatolt az álomkép… ez csak egy álom volt, egy egyszerű álom…
- De akkor miért láttam pont olyan élesen, mint apám halála előtt? – marcangolta magát a szőke fiú.

A kis csapat félálomban kanalazta magába a reggelit.
- Szerintetek az lehetséges, hogy valaki… -Draco tétovázott egy kicsit – lássa a jövőt?
- Hát nem t’om, Trelawney-nek nem jött össze – szólt Fred, Ron pedig hirtelen hatalmas érdeklődést mutatott ki a villája iránt.
- Nem igazán a jóslásra gondoltam… Szóval… a jós, az csak elmondja a jövőt… jeleket észlel… de mi van, ha valaki álmában előre látja, hogy mi fog történni? Csak néha, csak pár nappal előre. És csak a nagyon fontos eseményeket.
- Ez, amiről beszélsz, tényleg nem jóslás. De létezik ilyen, jellemzően a muglik között. Állítólag mindenkinek megvan rá a képessége. – magyarázta Sophie.
- Csak a legtöbbjük túl földhözragadt ahhoz, hogy használja, vagy hogy egyszerűen csak komolyan vegye. De biztos hallottál már médiumokról, meg a deja vu-ről.
- Aha, a médiumok általában a varázsvilágból száműzött boszorkányok, akik azzal múlatják az időt, hogy a varázserejük segítségével megszerzett tudásukra különféle magyarázatokat gyártanak. A deja vu pedig az, amit a muglik akkor éreznek, amikor valaki megátkozza őket a vidente-átokkal, csak hogy röhöghessen megrökönyödött arcukon.
- Szánalmas, némelyek mennyire lebecsülik a muglikat – nézett rá Vic úgy, mintha valaki Videntét szórt volna rá.
- Pedig ennek a médium-dolognak pont az a lényege, hogy a muglik gyakran jobban használják ezt a képességet, mint mi, mágikus lények – Sophie ezt nem vádlón mondta, ő Vickel ellentétben csak mosolygott Malfoy muglik iránti véleményén.
- Ugyanis a legtöbb varázsló annyira lebecsüli ezt a mágiát, hogy kihal belőle ez a képesség. Szép ellentét, nem? A muglik a korlátoltságuk, míg a mágusok a korlátlan lehetőségeik miatt nem használják.
- De minek kérdezgetsz ilyesmit? – Ron megunta a villáját.
- Csak érdekel – most Draco kezdte el fixírozni a kakaós kanalát, míg észre nem vette, hogy Sophie tükörképét látja benne. Attól kezdve már azt bámulta. – Szerintetek, lehet változtatni az ilyen módon látott jeleneteken?
- Persze – vágta rá Sophie és Vic.
- Na jól van Malfoy, kezdlek unni. Ki mosogat? – kérdezte George.
- Majd én! – ajánlotta fel Vic.
- Meg én! – szólt gyorsan Fred.
- Ugyan, ez végül is Vic és Sophie háza, Vic ne dolgozzon! Fred, te meg reggelit készítettél nekünk George-dzsal együtt. Ez alapján Draco és én maradtunk – vonta le a következtetést Ron. – Feltéve, hogy Vic nem ragaszkodik annyira a mosogatáshoz, hogy leváltja Malfoyt –tette hozzá gyorsan némi reménnyel az arcán.
- Ugyan öcskös, elintézzük mi – mosolygott Vicre Fred, és elkezdte összeszedni a tányérokat.
- Jézus, öcsi, te ennyire nem tudsz csajozni? – súgta Ron fülébe másik bátyja.
- Ron, ha már ennyire segíteni akarsz, szerezhetnél magatoknak mugli ruhákat! Nem hiszem, hogy az elkövetkező napokban ugyanebben a göncben akartok mászkálni… – mérte végig őt Sophie.
- Jól van, megyek…
- Veled megyek! Nem akarom, hogy nekem egy rózsaszín csipkés koszorúslány ruhát szerezz! – ugrott fel George, és a következő pillanatban eltűnt a két fiú.
- Sophie, segítenél nekem a… - Draco hirtelen nem tudta miben, de szerencséjére Sophie közbevágott.
- Persze! – és elvonszolta az asztaltól. Mikor hallótávolságon kívül értek Fredtől és Victől, Draco belekezdett a történetbe. Elmondta, hogy előre látta apja halálát, és hogy, most pedig Sophie életének az utolsó pillanatait. Csak a medálról nem szólt egy szót sem.
- Hmm. Valahogy mindig sejtettem, hogy egy halálfaló fog megölni – úgy tűnt, Sophiet nem igazán viseli meg ez az új információ.
- De én nem akarom, hogy meghalj!
- Kedves tőled. Vagy csak a félelem beszél belőled? – kacsintott Sophie. – Ha az ellenkezőjét mondanád, valószínűleg már nem élnél…
- Te nem veszel komolyan engem… Meg kell akadályoznunk! Te mondtad, hogy meg lehet akadályozni!
- Tekintve, hogy semmi konkrétumot nem mondtál, nehezen változtathatnánk rajta – Draco értetlenkedve nézett rá.  

- Annyit tudok, hogy ne kerüljek egy légtérbe egy csomó halálfalóval, vagy meghalok! Azt

hiszed ez segít bármit is? – magyarázta a lány.  –Szükségünk lenne valamire, amin tényleg változtathatunk…
- Hát… az álmomban nem tudtál valamiről… ha elmondom, az lehet, hogy segít?
- Mi lehet olyan szörnyű, hogy eddig titokban tartottad? Ne kímélj!
Azzal Malfoy elmondott neki mindent a medálról. Mindent, amit tud.
- És elképzelésed sincs, hogy kell használni? – Sophie most már tejesen komoly volt.
- Épp ezt akartam kideríteni, mikor el kellett jönnöm a Roxfortból!
- Te figyelj, lehet, hogy hülye ötlet, de mi lenne, ha levennéd azt a láncot? Ha nem cipelnéd mindenhova magaddal, nem zsarolhatnának azzal…

Mikor Sophie és Draco elég messzire került a mosogatóktól, Vic megszólalt:
- Az öcséd mindig ilyen… gáz volt?
- Csak a szép lányok közelében – mosolyodott el Fred.
Vic rámosolygott, és meglepve konstatálta, hogy nem pirult el. Úgy tűnik, egy idő után hozzászokik az ember a bókokhoz. Főleg, ha egy bizonyos Ron Weasleyvel van összezárva…
- És csak hogy tudd, ennek is fokozatai vannak. Minél gyönyörűbb a lány, Ron annál gyagyásabb lesz. Ilyen durván őrültnek speciel még sose láttam ezelőtt.
Vicnek még a füle is vörös lett. Ezek szerint teljesen hozzászokni nem lehet… Fred nem akarta túlságosan zavarba hozni a lányt, inkább témát váltott.
- Mit szólsz ahhoz, hogy Draco és Sophie így egymásra találtak?
- Hát, Sophiera már ráfért valami normális pali… Eddig mindig csak idiótákkal hozott össze minket a sors.
- Ezek szerint van valami közös a magyar pasikban és az angol nőkben – nevetett Fred.
- Azt ne mondd, hogy Angliában semmi normális barátnőd nem volt!
- Hát, oké, bevallom, volt valamikor normális… De tény, hogy a magyar nők sokkal szebbek, mint az ottaniak – Fred Vic szemébe nézett, és örömmel konstatálta, hogy a lány nem fordítja el a fejét.
- Fura… nekem az a megfigyelésem, hogy minél helyesebb egy pasi, annál idiótább –mosolygott Vic. – De úgy tűnik, vannak kivételek – tette hozzá, és ismét elpirult.
Fred arcán mosoly suhant át, majd közelebb lépet a lányhoz. Már csak pár centiméterre volt egymástól az arcuk, mikor valaki felkiáltott mögöttük.
- Hát ti meg mit csináltok? – Ron állt ott, egy nadrág-, és pólókupac mögött.

- Mosogatunk! – felelték ártatlanul.
- Persze – sziszegte Ron vörös fejjel, a szeme szikrákat hányt. – Segítek nektek én is –vont vállat, ledobta a ruhákat és beállt a Vicky mellé.
- Ó, akkor én már nem is kellek ide – mosolyodott el a lány, és ott hagyta a két Weasleyt. Örömmel konstantálta, hogy Fred utána fordult, amikor elment mellette. A fiúra villantotta a legcsábosabb mosolyát, majd elkezdte Ron által összeszedett ruhadarabokat szétszortírozni.
- Akkor nekünk kell még az előtt elkapnunk Judyt, hogy megöl, illetve megölet engem.
- De mi van, ha ezzel az akcióval idézzük elő az álomban látottakat?
- Draco, ne félts te engem! – tette a fiú vállára a kezét. – Rossz pénz nem vész el. –kacsintott. – Osztódjunk két csapatra, és úgy keressük meg a drágalátós nővéremet… feltehetőleg itt maradt Magyarhonban, mert rám vadászik, reméljük közben megfeledkezett arról, hogy Pottert megölte.
- Ha szólt volna erről a Sötét Nagyúrnak, akkor már valószínűleg tele lenne vele a sajtó… gondolj csak bele, micsoda szalagcím lenne: A Kiválasztott sem halhatatlan.
- Fred, George és Vicky, ti menjetek hárman együtt… Ron ne nézz így rám, egyszer már bajba keveredtetek, és majdnem mindnyájunk életébe került. Most majd az ikrek vigyázhatnak Vicre, ti meg rám – somolygott Sophie – Vicky ismeri a várost, mint a tenyerét…
- Majd szétnézünk Budán, tiétek lehet Pest! – vigyorgott Vicky. Még szerencse, hogy barátnője tud olvasni a gondolataiban, így könnyedén megbeszélhették szavak nélkül is, hogy kikkel is szeretne egy csapatban dolgozni.
- Akkor indulás… viszont azt javaslom, hogy egykor, négykor illetve nyolc körül látogassunk ide a főhadiszállásra, hogy megtudjuk ki milyen eredményt ért el. – Draco már fogta Sophie kezét, startra készen állt a hopponáláshoz.
- Akkor, sok sikert! – biccentett Fred.
- Nektek is – vicsorogta Ron.
A kis csapat egyszerre foszlott semmivé a nappali közepén.
- Én Fredre fogadok – vigyorgott az ősz szakállas festmény.
- Én meg a másik vörösre, a Ronald nevűre. Szerintem ő sokkal jobban megérdemelné Vickyt. – tudálékoskodott egy duci női alak a képkeretben.
Hiába néztek meg minden utcát, minden kis zugot, nem találtak semmit… Ron dühösen csikorgatta a fogát, amikor Fred-Vicky boldog párosra emlékezett vissza. Este nyolckor már csalódottan és hulla fáradtan zuhantak le a karosszékekbe… Éjjel, muszáj lesz némi eredményt is elérni, mert különben fölöslegesen járták le a lábukat.

Vicky, Fred és George épp a Margitszigetet fésülték át, amikor egy kisebb csapat halálfalóba bukkantak.
- Crucio! – kiáltották azok.
- Protego! – védekeztek rögtön Fredék.
- Stupor!
- Avada… – de nem tudta végig mondani, mert telibe találta Vic kábító átka.
Kisebb szél kerekedett a szigeten, így mindegyik halálfalónak látni lehetett az arcát.
-Rupertron? –kérdezte elakadt lélegzettel Vic. Tudta, hogy ő volt az, aki kimentette Judyt, de a szíve mélyén nem akarta elfogadni ezt a tényt.
-Meglepődtél? –nevetett –Avada Kedavra! –zöld fénycsóva sebesen közeledett a lány felé, ám Fred Vicre vetette magát, letaszítva őt a földre, így megmenekültek a halálos átok elől. George elkábította Rupertront, a harmadik halálfaló fogta magát és elmenekült. Vic Fred alatt feküdt, és mélyen a fiú szemébe nézett… George közben összekötözte a friss zsákmányt.
- Köszönöm – lehelte Vicky.
- Ugyan… - a fiú nem bírta tovább, megfogta a lány fejét, és odahúzta magához… édes volt Vicky ajka, mint a méz, percekig el sem engedték egymást. Georgenak fel sem tűnt, hogy Fred mit művel, mert el volt foglalva a rabokkal.
Visszahopponáltak a főhadiszállásra… Vicky és Fred között több szó nem esett a csókról…

Eközben Dracoék a nyolcadik kerület utcáit rótták, amikor beleszaladtak egy hatalmas nagy csapat halálfalóba, tudták, hogy nem lenne esélyük felvenni a versenyt, ezért futásnak eredtek… Mind a hárman egy kietlen sikátorban szaladtak, a környezetük kísértetiesen megegyezett Draco álmával… Draco maga előtt akarta tudni Sophiet, ám a lány hirtelen megbotlott egy kiálló kőben és a földre zuhant.
- Ha ideadod a nyakláncot, megkegyelmezek a lány életének! – rikácsolta egy ismerősen tetsző hang a csukja takarása alól.
Hátrafordult, és látta beteljesedni a legrosszabb rémálmát; Sophiet elkapták a halálfalók, és most épp vele zsarolják.

Nem tudta, mit kell tennie, de azt tudta, mit tilos. Nem tétovázhat, hiszen az álmában is azt tette.
- Judy, te vagy az? – mosolyodott el. Próbálta húzni az időt, hátha eszébe jut valami használható. – Be kell valljam, sokkal jobban tetszettél csuklya nélkül.
- Nem csevegni jöttem, te is jól tudod! Ide azzal a medállal!
- Nincs nálam…
Judy szeme rémülten csillant a csuklya alatt. Igazat beszél, gondolta. Ha itt lenne a medál, azt érezné.
- Azt hiszed, ennyivel elintéztük a dolgot? Ha nem árulod el rögtön, hol van a medál, keresztet vethetsz a kis barátnődre!
- Ha megölöd őt, soha nem fogod megtalálni a medált! És akkor hogy fogod átvenni az uralmat?
- Miről beszélsz?!
- Valld be, ez minden vágyad! Nem azért kell neked a medál, hogy átadd a Sötét Nagyúrnak, hanem hogy magad mögé utasítsd őt!
- HAZUDIK! – visította Judy, mikor látta társai ellenséges közeledését.
- Igazat mondd! – hallatszott egy hátborzongató hang a semmiből. – Sosem voltál jó oklumentor, Davis. Öljétek meg! – szólt fagyosan Voldemort hangja.

Judy meglepően gyorsan reagált. Ellökte magától a húgát, majd elmotyogott pár varázsigét, így feloldva a hoppanálás-gátlót, és eltűnt a semmiben. Sophie, Ron és Draco kihasználta a kínálkozó alkalmat, és gyorsan elhoppanáltak.
A főhadiszálláson Fredék várták őket.
- Mi a francról beszélt ez a csaj? – tajtékzott Ron.
- Te miről beszélsz? – kérdezték egyszerre az ikrek és Vic.
Egymás szavába vágva mesélték el a történteket Ronék, ám a nyakék jelentőségét Draco nem említette. Sophie úgy érezte, nem az ő dolga eldönteni, beavassák-e ebbe a többieket, így ő is hallgatott róla.
- Ezek szerint Judy kegyveszett lett – összegezte Vic.
- Ott volt az orrotok előtt, és nem kaptátok el? Még ilyen lusta bandát! – vigyorgott Fred. Ronék bosszús arcot vágtak.
- Mi bezzeg két túszt is szereztünk! – büszkélkedett George.
- Ki nem találnátok, kiket – mosolygott Vic.
- Ne vegyél rá mérget… Lássuk csak… az egyikük Rupertron? – kérdezte Sophie, Vicék bólintottak. – A másik pedig… Piton?
- Nem… pedig az állat lett volna – élénkült fel George arca.
- A másikat te nem ismered… Nekem is csak Fred árulta el, kicsoda…
- Mihez kezdenél nélkülem? –Fred mosolyogva ölelte át hátulról a lányt. Ron arcán döbbenet suhant át, majd azt felváltotta a düh.
- Pansy Parkinson – szólt határozottan Draco.
- Váó, mi vagy te legilimentor? – vigyorgott rá Vic.
- A barátnőm volt. Ő mesélte nekem, hogy a Nagyúr egy magyar csaj mellé osztotta be őrjáratozni Budapestre.
- És azt nem tudod véletlenül, ki volt a harmadik alak velük?
- Fogalmam sincs… Őket kérdeztétek már?
- Hát, tudod… eléggé kábultak… Lent vannak a pincében. De ne aggódjatok, megerősítettük a védelmét. Megnézzük őket? – a többiek követték Vicet a pincéhez.
A két lány a földön feküdt összekötözve. Fred és George egy-egy pálcaintéssel felébresztette őket.
- Szia édes! – nézett Pansyra Draco.
- Te? Mit keresel itt?
- Hát Rupertron nem mondta? Átpártoltam a jó oldalra.
- Rupri, tudnod kell, nagyon szíven ütött, hogy meg akartál ölni – nézett egykori barátnőjére Vic.
- Nekem már az sem tetszett, hogy kiszabadítottad a nővéremet – tette hozzá Sophie gyűlölködve.
- Judy és én nemes célért harcolunk! – vicsorgott a lány.
- Nemes cél megölni az ártatlanokat? – Fred arca utálatot tükrözött.
- Mi nem az ártatlanokat akartuk megölni, hanem Pottert és csatlósait!
- Én a sárvérűekre is pályáztam… - tette hozzá Pansy. A jutalma egy lábbilincselő-orrdagasztó-fognövesztő-körömbeszakító átokkoktél volt.
- Mi bajotok volt Harryvel? – kérdezte Ron.
- Hát nem értitek? Ő tehet mindenről! Miatta halt meg egy csomó ártatlan, nem miattunk! Mi csak azért szövetkeztünk Tudjukkivel, mert ez volt az egyetlen lehetőségünk, hogy ellene harcoljunk! Az a srác gonoszabb és hataloméhesebb, mint a Sötét Nagyúr!
A hat fiatal kétkedve nézett össze. Nem tudták, mit higgyenek. Soha, senki nem bizonyította nekik, hogy Harry jó. Bár ennek, Potter halála után már nem volt jelentősége.
- Azt hiszitek, jobb kor köszöntene ránk, ha Harry legyőzné a Nagyurat? Ugyan! Annyi változást jelentene csupán, hogy a diktátorunk fejét villámragya csúfítaná el!
- Elég! – Ron ordításával párhuzamosan egy kiáltás hallatszott fentről.
- Ki lehet ez? – kérdezte Vic.
- Stupor! – két kábító átok indult útnak a túszok felé a magyar lányok pálcájából.