*

- Kérlek, Nagyúr, ne bánts engem! – rimánkodott Draco az egyik függönydarabnak, a szeme vörösen izzott – Nem én voltam… kérlek! Ááá!! – Draco a földön fetrengve vonaglott a fájdalomtól.

Sophie csak egy na-ugye-én-megmondtam pillantást vetett az ikrekre, majd a fiúhoz szaladt, hogy enyhítsen a fájdalmán.

- Szerintem ne nyúlj hozzá! – fogta meg a lány vállát George.

A szőke fiú elvesztette az eszméletét, és ájultan a padlón maradt.

- Nincs más választásunk, itt kell hagyjuk, első Vic agya! – Fred felnyalábolta Dracot, és levitte az egyik cellába – Bocs haver, de a legjobb lesz, ha most itt maradsz!

- Ugye nem lesz nagy baja? – Sophie aggódva pillantott le a pincébe.

- Nyugi… majd kitalálunk valamit, addig is, vigyük le Judyt is a szomszédos zárkába.

- Hé, nem hagyhattok egyedül, Voldemort bármikor itt lehet! – zokogott a halálfaló.

- Ne aggódj, ő ide nem tud bejutni! – vont vállat George – Bár érted nem lenne nagy kár.

- Én is itt vagyok, pedig elvileg hatalmas nagy a védelem a főhadiszállásotok körül. – sziszegett a boszorkány.

- Igen, de te a testvérem vagy, így, ha megtalálod rá a módot, be tudsz jutni…  

- Értem már.

- Most egyelőre nem kínzunk meg, mert szükségünk van rád! Amíg vissza nem térünk, addig te találd ki mi történt Dracoval!

            George felment a sóbálvánnyá varázsolt Vicért, és őt is beültette Draco mellé.

- Alávaló gazember! A saját házamban tart fogva! Sophie, te ezt miért hagyod?

- Legalább egy kis védelmi bűbájt kreáljatok ide, az óvatosság kedvéért, jobb félni, mint megijedni! – Judy ennyire már rég félt…

- Na jó, de ne, hogy azt hidd, hogy ezt miattad teszem, csak Dracot és Vickyt féltem! – Sophie mormolt néhány varázsigét, majd faképnél hagyták a lent raboskodókat.

            - Fred, nem vettél észre valami különöset Bellatrix házában? – Ron fel-alá mászkált idegességében.

- Igazából, amikor engem kínoztak nem figyeltem semmire… még ha akartam volna, se tudtam volna – motyogta. – Az egész az én hibám…

- Ne mondj ilyet! – ölelte át őt Sophie.

- A terv a következő, elhopponálunk Bella házába, mi hárman feltartóztatjuk a halálfalókat, Sophie te meg megkeresed Vicky emlékeit! – Georgeból csak ömlött a szó – nem hiszem, hogy volt idejük a hopponálás-gátlót ellenőrizni. Voldemort meg tuti nem dekkol ott… sőt, ha szerencsénk van, minden halálfaló terepen dolgozik.

- Akkor, felkészülni, vigyázz, kész, hopp! – a szokásos rántás, majd a szokásos baljósló érzés, ami Bella nappalijában éri utol őket. A pukkanásra két halálfaló szalad be a szobába, mind a kettő halálos rontást küldve, ám a fiúk ügyesen hárítottak mindent.

- Invito Vic emlékei! – semmi sem történt – Tudtam, hogy nem fog ilyen simán menni!

            Sophie átkok elől félreugorva kereste azt, amiért jöttek. Irtó nagy mázlijuk van, hogy csak két csatlós tartózkodik ebben a lakásban, így talán van némi esélyük arra, hogy visszaszerezzék Vicky agyacskájának piciny részét. Felforgatta az egész nappalit, ám minden eredmény nélkül. Átfésülte a konyhát, miközben Ronék kiütötték mind a két csuklyást, így azok megkötözve feküdtek a kanapé mellett. A Weasley testvérek is beszálltak a keresgélésbe, de mindhiába. Épp a könyvespolc melletti szekrény következett, amikor George nekidőlt a falnak, és csodák csodájára, a szemük előtt feltárult egy eddig ismeretlen szoba.

- Aszta! – meresztett hatalmas szemeket ikertestvére.

- Varázspálcával hozzáérhettem valami gombhoz, amiatt nyílhatott ki ez a titkos ajtó.

- Ne tétovázzunk! – Sophie bátran belépett a szobácskába. Minden tele volt különféle bájitalokkal, hozzávalókkal és rotyogó üstökkel. – Gyertek, segítsetek!

            Nem telt bele fél perc, amikor valaki berontott az ajtón;

- A fene egye meg Dolohov, riasztó bűbájt szórtam a szobára, tudhatnád, hogy csak engedéllyel léphetsz be oda! – Bella mérges arccal vette észre, hogy nem a társai mentek be hívatlanul a rejtekhelyre. – Vérárulók!

- Sophie keresd, addig mi feltartóztatjuk! Stupor!

- Crucio!

- Petrificus totalus!

- Protego! –védekezett remekül Bella, így a rontások szanaszét pattogtak. A nő sem volt rest, azonnal a sötét jegybe mélyesztette az ujját. – Avada Kedavra!

- Protego! – kontráztak a fiúk.

- Sophie sietnünk kell!

- Fél perc, találtam valamit, tartsatok ki!

A lány egy régi fadobozt nyitott fel, amire ezüst betűkkel ez volt írva; memoria armarium. Vagy száz különböző fiolát tartalmazott, ABC sorrendbe szedve. Az S betűnél csak három darabot látott, így jónak találta zsebre vágni mindegyiket, biztos, ami biztos.

- Indulhatunk! – a fiúk hátrább léptek rontásokkal bombázva a nőt. Megfogták egymás kezét, még pont jókor… mert ekkor tűnt fel a színen Voldemort, egy zöld fénycsóvát küldve Sophie felé, ami telibe is találta a lányt… ám nem lett semmi baja, így most sértetlenül álldogált a főhadiszállásukon.

- Mi a fene volt ez? Hogy élted túl? – szegezte neki a kérdést Fred. – Ki vagy te?

- Nem kell aggodalmaskodnod, minden rendben van, majd elmesélem, de előbb jöjjünk rá, mi legyen Dracoval…

-És adjuk vissza Vickynek az emlékeit! – indítványozta Ron.

-Ja, mi sem egyszerűbb ennél. Egyszerűen csak átnyomjuk a koponyáján a három fiola egyikét, vagy hogy gondoltad? – George gúnyosan tekintett öccsére.
- Öööö. Mit tudom én, mi vagyok én, zseni?
- Senki nem vetemedne olyan galádságra, hogy azt feltételezze rólad, zseni vagy…
- George, imádom, ha oltod a legkedvencebb öcsénket, de ez nem a megfelelő pillanat…Vicky lent sínylődik a cellánkban! Vagyis az ő cellájában! Nem is értem, hogy engedhettem nektek, hogy bezárjátok őt oda! Most vajon mit érezhet? – Fred a fejét fogta elkeseredettségében.
- Persze, a te drágalátos Vickykéd érzései mindennél fontosabbak – Ron utálkozva nézett bátyjára.
- Most meg mi bajod van?! Azt hittem, neked is fontos az a lány…

- Hitted? Tudtad! ÉS MÉGIS ELHALÁSZTAD!
- Vic nem egy hal, vagy egy tárgy, amit csak úgy el lehet lopni a másiktól! – Fred szeme vészesen villogott. Ron inge alatt is megcsillant valami. – Érzései vannak! Pont ezt magyaráztam!
- Igen, érzései vannak… Tudod ki iránt voltak érzései, amíg te bele nem ütötted az orrod? IRÁNTAM!
- Ahogy mondod, mély érzéseket táplált irántad… tudod, nem könnyen felejti el az ember azt, aki MEGKÍNOZTA!
- De megbocsátott nekem! Ez is csak azt mutatta, hogy bejöttem neki! Te meg biztos megitattál vele valami szerelmi bájitalt, vagy megbűvölted…
- Látod, ez a különbség köztünk: én soha nem küldenék Vickyre olyan varázslatot, amivel bármilyen módon árthatok neki…
- Akkor meg csak simán bebeszélted neki, hogy én milyen egy szemét állat vagyok!
- Tudod, mit mondott nekem először? Megkérdezte, hogy mindig ilyen gáz voltál-e! Magától is rájött, hogy nem stimmel veled valami…
- Fiúk, hagyjátok már abba a veszekedést! – vágott közbe Sophie.
- Ne szólj bele, mocskos kis félvér!
Három pálcából repült az átok Ron felé, aki végül összebilincselt lábakkal, megperzselt hajjal és hupilila szempillákkal ült a földön.
- Persze, a csajodat nem átkoznád meg, de az öcsédet igen? Kösz szépen, Fred!
- Ron, ha nem hagyod abba, lekerülsz Judy mellé, és romantikázhatsz vele!
- MI van? MI VAN? Fenyegetsz? Gyűlölöm a nővéredet, és gyűlöllek téged is! Te segítettél Frednek összejönni Vickel! És miért? Biztos felajánlotta cserébe, hogy megszervez neked egy randit azzal a halálfaló kölyökkel! Vagy önmagát ajánlotta fel? – Fred öccsének esett, de Sophiék lerángatták róla.
- Ne mondd, hogy nem szóltam… George, lennél olyan kedves, és lekísérnéd az öcsédet a pincébe? Köszönöm…
- Örömmel – és már fel is kapta a fiút a földről, majd egy bűbájjal megbénította csapkodó karjait. – Ha még egyszer sértegetsz valakit a származása miatt, nem úszod meg ennyivel!
Fred megkövülten figyelte testvérei távolodó alakját, mikor Sophie megbökte.
- Fred, figyelsz te rám? Már harmadszor szólok! Veled is gáz van?
- Jaj, bocsáss meg… Mi történt Ronnal? Belébújt az ördög?
- Azért te se voltál egy szent… - Sophienak megint meg kellett érintenie a fiút, hogy figyeljen rá.
- Mi? Ja? Ő provokált…
- Az tény. Aggódom is érte. – Sophie látta, hogy Fred felé néz, de a srác tekintete furcsán üresnek tűnt. Hatalmasat taszított rajta, aki ezután úgy nézett rá, mintha mély álomból ébredt volna. – Valami nagyon nem stimmel itt… Vic emlékhiányos, Draco személyisége változik, Ron pedig… ÁÁÁÁÁ! – Sophie arca összerándult a fájdalomtól.
- Jézusom, mi baj? Jól érzed magad?
Sophie nem tudott megszólalni, csak a nyakát markolászta.
- SOPHIE!
- Vedd le, tűntesd el, ne hagyj engem szenvedni! – nyögte.
- Mit vegyek le?
Fred közelebb lépett a lányhoz. Elvette a kezét a nyakától, majd egy rántással eltávolította az ott talált nyakláncot. Sophie szenvedése lassan enyhülni kezdett.
- Mi ez? – kérdezte Fred értetlenül.
- Ez olyan, mint az a medál… de az az előbb még biztos helyen volt.
- Ha a biztos hely neked Ron nyakát jelenti… - a visszatérő George kapcsolódott be a beszélgetésbe.
- Ezt meg hogy érted? – néztek rá értetlenül a többiek.
- Az előbb, amikor annyi badarságot összehordott, ez ott volt a nyakában… láttam. Hogy került hozzád?
- Nem tudom, én… várjunk csak… Fred, mi az ott a láncon? Az a kék valami?
A láncról egy sötétkék cérnaszál lógott le.
- Ez olyan, mint a pólóm cérnája… Itt, a nyakkivágásnál… Hogy került ez rá? – válaszolt a kérdezett.
- Talán a te nyakadban is volt ez a lánc, csak senki nem vette észre – nézett rá Sophie elgondolkodva.
- Lássuk csak… Mikor Ron nyakában volt a lánc, ő veszekedést provokált – kezdte George.
- Amikor meg Sophiéban volt, kínzó fájdalmat okozott neki – folytatta Fred.
- Amikor pedig a tiedben volt… szerintem az az előbb lehetett, amikor olyan kába voltál! –egészítette ki Sophie.
- Szóval ez a medál mindenkire más hatással van… De hogy kerül egyik embertől a másikhoz? – George türelmetlenül nézte társait.
- Hát… én megütöttem Ront, mikor a lánc rajta volt… Te meg úgy meglöktél engem, hogy majdnem elestem, amikor én viseltem – nézett Sophiera a másik iker.
- Milyen igaz! De… Ronhoz hogy került?

Ron az elkábított Rupertron és Pansy Parkinson mellett landolt. George volt olyan kegyes, és feloldotta az átkokat róla.
- De aztán semmi galibát ne csinálj, öcskös! – szólt, majd rázárta az ajtót.
Ron egy ideig értetlenül bámult maga elé. Mi ütött belé? Hogy viselkedhetett így a testvérével? És Sophieval? Gyűlölte önmagát amiatt, amit tett. Hogy elterelje a figyelmét az önmarcangolásról, fogta a pálcáját, és találomra rábökött vele az egyik fogolyra.
- Mi van, hol vagyok? – Rupertron kábultan nézett körül. –Ja, Vic…
- Szia! –köszönt rá a fiú.
- Hát te? Te a múltkor még a puszipajtásuk voltál! Mi van, átpártoltál a sötét oldalra? – nézett rá gúnyosan a lány.
- Nem… legalábbis nagyon remélem.
- Hát persze hogy nem – Rupertron arca megenyhült. – Mi mindannyian a jó ügyért harcolunk. Csak mindenkinek más az elképzelése a jó ügyről – kacsintott kacéran. Ron gyomra összerándult.
            Miután Fred volt olyan szíves, és levette Sophieról azt az átokverte nyakéket, a lány összeráncolt homlokkal bambulta a fájdalma okozóját.

-Ez nem az a medál, ami Dracoé.  –állapította meg hosszas töprengés után a szőkeség. –Nagyon hasonlít az eredetire, de ez valami utánzat lehet… -pár perc hümmögés után lerohant a cellákhoz, nyomában a két értetlen Weasleyvel. –Judy, meg tudod mondani, hogy ezen a nyakláncon milyen átok ül? –nyomta nővére szeme elé.

- Hát nem egyértelmű? A fekete mágia nyomai rettentő könnyen észrevehetők ezen a durván díszített medálon. El se hiszem, hogy te iskola első voltál…

- Arra rájöttünk mi is, hogy ez a cucc bűzlik! – fintorgott George – Csak ki készíthette és milyen céllal?

- Milyen céllal, nevetnem kell fiam a tudatlanságodon! Egyértelmű, viszályszítás miatt került elkészítésre ez a borzalmasan silány hamisítvány, látszik, hogy összecsapott munka… semmi köze nincsen az eredeti nyakékhez… a formája még hasonlít, de minden más egy nagy nulla.

- Hogy lehet elpusztítani? – Fred épp emelte a pálcáját.

- Ha hallgatsz a tanácsomra, nem teszed – figyelmeztette a fiút Judy – Valószínűleg rontás ül rajta, és ki tudja, hogy a halálfalók mivel kedveskedtek nektek. Egyszerűen szabaduljatok meg tőle, hopponáljatok a Grönlandra vagy valami vulkánhoz és dobjátok bele, így a legbiztonságosabb.

- Akkor ezt én elintézem! – George beledobta egy kis zsákba a nyakláncot, hogy ne kelljen hozzáérnie, és elhopponált, ki tudja merre.

- Kösz – biccentett Sophie, majd félrevonta Fredet. – Akkor kerülhetett ránk, amikor megjelent Tudjukki… rám küldte a halálos átkot, amitől semmi bajom se lett, emlékszel?

- Persze – bólogatott nagy bőszen Fred.

- Ez volt Tudodki bosszúja azért, mert Draco hamis medált adott oda neki… rontást helyeztem el rajta, amit egy ősi könyvben olvastam; ha bárki rosszra akarja használni a tárgyat, amire rászórta valaki ezt a bűbájt, akkor az automatikusan blokkolja a halálos átkot… de ez csak akkor működik, ha valami hatalmas nagy gonoszságra akarja használni, jelen esetben a medált.

- Akkor miért nem helyezünk el rengeteg tárgyat Tudjukki közelében, amire ezt az ártást szórjuk… úgy se venné észre a szerencsétlen.

- Sajnos, egy kis áramütés szerűséget érez, ha bekövetkezik a mágia. Könnyen kivédhető, egy egyszerű varázsigét kell csak elmormolni, sajnos a Nagyúr biztos ismeri… ez csak meglepetésszerűen hatott rá – vont vállat Sophie.

- Na akkor, próbáljuk meg Vickyt visszahozni közénk! – mind a ketten bevonultak a sóbálvánnyá változtatott Vic cellájába, és leültek a lánnyal szembe.

- Sophie! Azért remélem, tudod, hogy nagyon mérges vagyok rád! – a lány arcán merő gyűlölet ült, a szeme egyik pillanatban Sophien a másikban meg Freden pihent.

- Szerintem, úgy kell, mint a merengőnél… - vélekedett Weasley.

- Oki – a lány felnyitotta az első fiolát – Próba, szerencse! – az üvegcse ezüstös fényt bocsátott ki magából. Sophie gyengéden megpöccintette a pálcáját, majd az ezüst folyadékot Vicky halántékához lebegtette, ami azon nyomban beleszökkent a lány agyába.

-Ti ephates, Sophia? – Vicky csodálkozva nézett a környezetére.

- Mit gajdol? – Fred ijedségében felpattant a helyéről.

-Ti kanis?

- Vic, mióta beszélsz te görögül? – Sophie hatalmas szemeket meresztett barátnőjére.

- Zen kszero… nem tudom – motyogta.

- Akkor ez nem az ő emléke lesz! – Fred már a falat kaparta.

-Kala ise, Sophia?

- Nem értem mit beszélsz… - csóválta a fejét a megszólított.

- És, hogy tegyük vissza az emléket? – morfondírozott a vörös hajú fiú.

- Koppintsatok rá háromszor az üvegre! – kotyogott közbe Judy.

Sophie követte nővére elgondolását, és lám, a kis ezüstcsík visszaröppent a fiolájába.

- Remélem ezzel nagyobb szerencsénk lesz. – a második üvegcse tartalma kecses ívben repült Vic halántéka felé, majd, mintha az beszippantotta volna, eltűnt.

- Sophie, mit csinálunk itt? Miért vagyok sóbálvánnyá varázsolva? – úgy tűnik ez már a teljes Vicky lesz. – És… és, mikor menekültünk meg Bellatrix karmai közül? Fred… de jó, hogy itt vagy! – a lány gyengéden nézett Fredre.

- Emlékszik rám! – a fiú örömtáncot lejtett, és közben azt kiabálta, hogy emlékszik, emlékszik, emlékszik.

Sophie feloldotta az átkot Vickyről és jó alaposan megölelgette, majd tiszte erőből földhöz vágta az üveget, amibe belekényszeríttették barátnője tudatának egy részét.

- Ron miért zártátok a szomszédos cellába? Bár, biztos megérdemelte… és Draco mi a fenéért van elkábítva?

- Azt sejtjük, hogy Bella belelát a fejébe és irányítja – Fred nem tudott betelni Vic látványával.

- Magyarul megszállta?

- Valami olyasmi – Sophie szomorúan nézett az említett mardekárosra.

- Azzal az ótvaros medállal végeztem, nem lesz vele több gond, stílusosan a Marianna-árokba hajítottam… eddig még úgy sem jártam arrafelé – vigyorgott George, amikor meglátta Vicet. – Látom az ifjú hölgy is visszatért a körünkbe, már csak a drága öcsénket kell a helyére tennünk…