7. Fejezet

Vad gyűlölség

- Köszi, ez állati jól esett – nézett rá undorodva George, majd Draco ruhájának ujjába törölte bájitaltól ragadó arcát.
- Viszont, használt – mondta vigyorogva Sophie. Roxie pedig rókával szentelte fel a pince padlóját.
- Bocsesz, nem bírom, ha arcon köpnek – nyögte.
- Pfuj, ezek után azt ne mondjátok, én vagyok gusztustalan! – fintorgott a szőke mardekáros.
-Azt csak nem mondhatjuk, hogy Roxie az, mert akkor Tarzan zöld fénycsóvával szárítaná le rólunk ezt a szart… - kacsintott Fred.
- Na elég legyen a sértegetésekből! – Ilúvatar felemelt pálcájával adott nyomatékot a mondatnak.
- HÉ! Ne fenyegesd a barátomat! – Vic farzsebéből meglepő gyorsasággal került elő a varázspálca.
- Gyerekek, nehogy már összevesszetek! Egységben kell maradnunk! – próbálta nyugtatgatni őket Sophie.
- Sophie, mit csinálnál, ha a te barátodat próbálná megátkozni? Én az egységet védem! A mi egységünket! Ő nincs benne a csapatban! Egyáltalán mit keres itt?! Senki nem kérte, hogy jöjjön ide, és nyírja ki az esetleg értékes információkkal szolgálható túszokat!
- Már megbocsáss, de te jöttél hozzám segítségért! – Ilúvatar dühtől eltorzult arccal válaszolt.
- Nem kértem mást, csak sárkánypikkelyt!
- És mi lett a vége? Elvesztettem a sárkányomat!
- A sárkányod sokkal jobb helyre került! Egyébként is, ha én nem vagyok, már rég nem élnél!
- ELÉG! – ordított a veszekedőkre Draco. – Azt hittem, ennél okosabbak vagytok! Besétáltatok Tudjukki csapdájába, anélkül, hogy felállított volna egyet a számotokra! Hiszen ez a Sötét Nagyúr célja! A viszályszítás!
- Oh, igen, te már csak tudod! Bocs, el is felejtettem, hogy te nem közénk tartozol, egy piszkos kis halálfaló vagy! Mondd, hány ember életéért felelős az az érzelmes kis lelked? –kérdezte Fred ingerülten.
- Fred! Hiszen tudod, hogy ő a mi oldalunkon áll! – Sophie megrökönyödve nézett a fiúra.
- És ugyan mi bizonyítja ezt?!
- Én azt hittem, már elég régóta dolgozik együtt veletek… hisz Vic is a csapat tagjaként tartja számon – Roxie halálos megvetéssel ejtette ki a lány nevét.
- Hé, talán valami bajod van Vickyvel? – Ronban hirtelen ismét felszínre törtek a Rupertron által elnyomott érzések.
- Senkinek semmi baja senkivel! Magyarázzátok már el az öcséteknek! – nézett könyörögve az ikrekre Sophie. A dühtől remegő Fred nem tűnt túl szolgálatkésznek. – George! Kérlek legalább most az egyszer légy észnél!
- Most az egyszer?! Ezek szerint te mindig úgy néztél rám, mint egy idiótára?! Hát kösz, én ebből többet nem kérek! Szerintem igaza van Vicéknek, hithű halálfalóknak és érzéketlen gyilkosoknak nincs helye köztünk! Sem azoknak, akik támogatják őket! – sötét pillantást vetett Sophiera, Roxiera, Dracóra és Ilúvatarra.
- Hát így állunk… - a szőke lány arcára kiült az elkeseredettség.
- Így. – Vic életében először érezte magát ennyire távol legjobb barátnőjétől.
- Ha annyi bajotok van velünk, akkor nem értem, mit kerestek még itt – Draco lenézően beszélt.
- Már megbocsáss, de ez itt az én házam! – válaszolt ingerülten Vic.
- Apád háza… - Sophie fásultan javította ki barátnőjét.
- DE ÉN VAGYOK AZ APÁM LÁNYA! – ordított rá a barna szépség. Pálcáját Ilúvatarról Sophiera irányította, mire Fred emelte a sajátját a magyar fiúra.
- OKÉ! RENDBEN! ÉRTETTEM! ELMEGYÜNK! – Sophie teljesen kijött a béketűrésből, még Vicnél is hangosabban ordibált. Megragadta Dracót, Roxie a karja után kapott, másik kezét pedig barátjáéra kulcsolta. A négyes hangos pukkanás kíséretében eltűnt, Fred és Vic pedig a semmire célozva dermedten álltak.
- Hű, végre valami izgalom! – kezdte vigyorogva Judy, aki eddig némán figyelte a jelenetet. –Tudjátok, milyen nehéz volt visszafojtanom a röhögésem? – az utolsó szó alig volt érthető a kirobbanó nevetés miatt. –Szetinte-te-tek m-m-meghal a húgom? – préselte ki magából.
- Jézusom, mit tettünk! – Vic arcára kiült a rémület.
- Ezt meg hogy érted? Nem te mondtad nekik, hogy menjenek el! – Fred végre leeresztette pálcáját.
- De én vesztem össze velük!
- Ilúvatar kezdte – vágta rá Ron.
- Sosem volt szimpatikus nekem az a csávó… Szerintem valami nem stimmel vele. Ha valaki a jó oldalon áll, nem öl meg szemrebbenés nélkül senkit se! – George indulatosan beszélt.
- De nem értitek? Ezzel most veszélybe sodortuk az életüket! – Vic szemében könny csillant.
- Ők sodorták veszélybe magukat! – Fred átölelte barátnőjét.
- Szerintem már eddig is veszélyben volt az életük – jelentette ki spontánul George.
- Pont, mint a miénk – tette hozzá egy fintorral kísérve Ron. A nagy igazság némítólag hatott a társaságra. Csak Vic felhangzó zokogása törte meg a csendet.
- Hééé! Az ő döntésük volt, hogy elmennek! – próbálta vigasztalni őt Fred.
- De az én hibám! – nyávogta könnyeit törölgetve a lány.
- Ha valaki hibája volt, akkor Ilúvataré! Ő emelt pálcát Fredre! – érvelt Ron, elfordítva fejét a Vickyt csókokkal vigasztaló bátyjáról.
- Vagy Malfoyé! Ő vetette fel, hogy külön kéne válnunk! – tette hozzá George.
- Nem akarom megzavarni ezt a kis bűnbak-keresést, de én úgy vettem észre, hogy Fred kezdte az egész vitát a gúnyolódásával! – szólt Judy. Láthatóan kezdte unni, hogy csak a távollevőknek jut ki a szidalmakból.
- Judy drágám, nem voltam elég világos a barátomat szidalmazók jutalmával kapcsolatban? –kérdezte ártatlanul Vic. Minden szem a pálcáját emelő kezére szegeződött, de a mozdulat célja ezúttal csak az volt, hogy a varázseszköz visszakerüljön eredeti helyére, a farzsebbe.
- Látszik, hogy nem ismered Mordon profot – vigyorodott el Fred.
- Mert?
- Ő mondta mindig, hogy a pálca nem a farzsebbe való – magyarázta az legifjabbik Weasley srác.
- Bizony, mert mi van, ha felgyullad a segged? – George szavaira kitört a nevetés a pincében.

*

 
Sophie és társai Pesten, a Margitsziget magasságában bukkantak fel.
- Hova megyünk? – kérdezte Draco.
- Él itt egy haverom… Nagyon rendes ember…
- De varázsló?
- Psssszt! Ilyenről itt nem beszélünk! – suttogta a lány.
- És milyen messze van? Tudod, nem igazán szeretnék sokáig a szabad ég alatt tartózkodni… - mondta Roxie az ajkába harapva.
- Már itt is vagyunk – jelentette be a szőkeség, és bekopogtatott egy ajtón, ami akkor tűnt fel a semmiből egy graffitikkel csúfított téglafalon.
Két kopogás után feltűnt pár ablak, végül pedig a fal átváltozott egy hófehérre meszelt ház oldalává. Az ajtó résnyire nyílt, kinyúlt rajta egy kéz, és berántotta a kis csapatot az előszobába. Sophiékat meglepte a hirtelen jött, cseppet sem udvarias betessékelés, és egymás hegyén-hátán értek földet egy apró előszobában.
- Sophie? Te vagy az? Szia! – köszönt kedves hangon egy középmagas, vékony, szőke, felálló hajú férfi. Majd felemelte a varázspálcáját, és hangja élesebbre váltott. – Igazold magad!
- Sophie Davis, magyar, ex-KMD-s lány, Victoria Silver barátnője. Vicky óráját törte szét a kutyád, Panka.
- Stimmt. Vic, te is itt vagy valahol a kupac alján? – kérdezte megenyhülve a férfi.
- Nem. Ő a főhadiszállásunkon maradt. De nekünk muszáj volt eljönnünk – magyarázta Sophie, miközben feltápászkodott a földről.
- Nektek? Kiknek? – végigjártatta tekintetét a három ismeretlenen.
- Ők itt Roxie, Ilúvatar és Draco. Ő pedig Alföldi Róbert – a megnevezettek udvariasan biccentettek egymásnak.
- Szóval, mi az, hogy el kellett jönnötök? – kérdezte Robi.
- Hát, tudod, nem mindenben egyezett a véleményünk, és egy kicsit összekaptunk – mondta halkan Sophie.
- Hmm… - Robinak nem volt több hozzáfűznivalója. Betessékelte a társaságot a nappalijába, majd hellyel és kakaóval kínálta őket.

Sophie gondolataiba mélyedve ült Alföldi kanapéján. A többiek bővebb bemutatkozásából, csevegéséből csak mondatfoszlányok jutottak el az agyáig. Becsukott szemmel próbálta felidézni a történteket, nem értette, hogyan fajulhatott idáig ez az egész. Sajnálta Vicet, tudta, a lány most biztos magát okolja a történtekért. Pedig szerinte mindenki hibázott valamiben. A keserű érzéseket hirtelen jókedv váltotta fel benne. Könnyed kacagást hallott. Mikor rádöbbent, hogy barátnője fejébe látott bele, és ez az érzés Victől származik, sajnálatát harag váltotta fel. Szóval ezt érzi most Vic! Örül, hogy ő és Dracoék elmentek, és nem foglalkozik azzal, milyen veszélynek tették ki ezzel magukat! Vagy foglalkozik vele, csak nem tartja ezt problémának? Sophieban hirtelen fellángolt a gyűlölet szeretett barátnője iránt.

*

Vic jóízűen nevetett az új bölcsesség hallatán, és megfogadta, többet nem teszi a farzsebébe a pálcát. Ron örömmel vette ezt az elhatározást, és hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy Vic feneke még sokra viheti, ha megőrzi eredeti formáját. Fred ezért egy taslival jutalmazta öccsét.
- Na szép! – horkant fel Vic.
- Hé, nyugi, nem akartalak megsérteni! – szabadkozott a tarkóját simogató Ron.
- Nem, nem az! Sophie elméjébe láttam az előbb… Tudjátok, mit érez irántunk? GYŰLÖLETET! Én meg itt aggódok miatta!

*

- Nagyúr, ez egy remek húzás volt – hízelgett Dolohov.

- Tudom – vonta meg a vállát Voldemort. – Mindez, nem jött volna össze Perselus Piton nélkül.

- Mi köze van ehhez neki? – kérdezte undorodva Bella, fejével Piton felé bökve.

- Ő segített bejuttatni a házba a rontást.

- És, mégis, hogy jött rá, hogy ez, hogy is megy? – Bella nem bírta elfojtani a gyűlöletét. – Sokat dekkolhatott ott, hogy ennyire kiismerte a ház titkait.

- Bella, Bella… féltékeny vagy? – cukkolta őt Perselus.

- Rád? – egy erőltetett kacagásba kezdett.

- Hagyjátok már abba, ez az örökös marakodás igen gyerekes. – Narcissa unottan forgatta a szemét. – Akkor most ketté lettek választva, ugye?

- Megfertőztük a lelküket… amint rádöbbennek, hogy mekkorát hibáztak, észhez térnek, ám addig sebezhetőek lesznek – Piton sötét szeme a messzibe révedt. Erősen kellett koncentrálnia, hogy elrejtse a félelmét a Nagyúr előtt… még szerencse, hogy jó oklumentor.

- És, akkor indulhatunk is Davisékért – Voldemort előreszegezett pálcával állt – Túl sokat tudnak a dolgaimról… - sziszegte.

*

- Miért történt mind ez így? – motyogta maga elé Sophie… könnyáztatta arccal meredt ki az ablakon. Robi volt olyan szíves, és elszállásolta őket ma éjszakára, igaz, hely szűkében neki és Draconak a földön kell aludniuk, de ki fogják bírni. – Hisz, mi sohasem veszekedtünk… soha nem volt vita közöttünk… erre most ez az ostobaság… - lekuporodott az egyik sarokba és csendese szipogott. Roxie és Ilúvatar békésen aludtak a díványon, Draco csak pislogott maga elé.

- Ez az én hibám… Sophie miattam veszett össze a legjobb barátnőjével… erre nincs mentség… viszont téged választott – mondta diadalittasan egy gonosz hang a fiú fejében. – De mit ér a dicsőség, ha a kedves szomorú?

            A mardekáros odahuppant a szőkeség mellé, és némán átfogta a derekát. A lánynak jól esett Draco közelsége, és az is, hogy nem kérdezett tőle semmit… semmit amivel még jobban felkavarná őt. Lassan mély álomba sírdogálta magát…

            Az éjszaka hamar eltelt, arra ébredtek, hogy Robi halkan dudorászik. Roxie álmosan pislogott ki a szeméből. Hosszú vörös haja gubancosan lógott a szemébe, de az agya csak a tegnap történteken töprengett. Sajnálta, emellett, még mindig magának adott igazat… Minek kellett Ilúvatart felhúzni? Jó, ők nem tudhatják, hogy kiskorában a szeme láttára végezték ki a családját, így arról sincs elképzelésük, hogy a fiúban mi játszódhat le, ha pálcát lát előre szegezve… és az a pálca az egyetlen szerettére szegeződik.

- Fiatalok, készen van egy kis ebéd… igen, már egy óra van, szépen elszundítottatok – mosolygott Robi.

            Dracoék hálásan falták a halászlét és hozzá a kenyeret, egy szó sem esett közöttük, amíg ki nem ürült minden tányér.

- A medállal mi lesz? Az ott van a főhadiszálláson – sutyorogta Draco – Vissza kellene érte mennünk.

- Az a véleményem, hogy mi oda nem hopponálhatunk be… maximum a börtönbe, és akkor nem vagyunk előrébb.

- Az lenne a véleményem, hogy most álljunk tovább… nem akarjuk kihasználni a vendégszereteted Robi és veszélybe se szeretnénk sodorni. Hálásak vagyunk, hogy befogadtál minket, ám azt hiszem, itt az ideje, hogy a távozás hímes mezejére lépjünk.

- Egyet értek – bólogatott buzgón Ilúvatar.

- Örülök, hogy megismerhettem a barátaid Sophie, és ne feledd, ide bármikor jöhetsz –kacsintott a férfi, a szemében mosoly bujkált.

- Elhopponálunk…

- Itt biztos nem! Mármint úgy értem – kezdett bele a magyarázatba a döbbent arcokat látván – hopponálás-gátló van beszerelve hozzám… kicsit sétálnotok kell, a szökőkúttól már minden simán fog menni – biccentett.

- Akkor, viszlát! – köszöntek sorjában, majd egy pillanattal később már a háznak nyoma sem volt. Megkezdték a sétát kifelé… az idő esőre áll, a levegő lehűlt, a lányok dideregnek a csípős szél miatt.

-Van egy tervem –mosolygott a szőke lány, könnyes szemét törölgetve, amit kifújt a szél.

A néma csendet egy kis fénycsóva szakította félbe, ami egyenesen Sophieba csapódott. A lány felkiáltott ijedségében, ám meglepő módon nem tapasztalt semmi fájdalmat.

- Futás! Itt vannak a halálfalók! – kiabálta Draco. Sajnos nem tévedett, az egyik fa árnyékából négy csuklyás alak ugrott elő, célba véve vele Roxiékat. Mindenki szórta a másikra az átkokat, a fiataloknak csak a szökőkútig kell kibírniuk…

- Crucio! – sipította egy ismerősen csengő női hang.

- Protego! – reagálta le könnyed pálcamozdulattal Roxie.

            Már látták azt a pontod, hogy meddig kell eljutniuk, ám ekkor egy átok súrolta Ilúvatar lábát, a fiú arca a fájdalomtól eltorzult.

- Stupor! – kiabálta Draco, ezzel kilőve egy halálfalót. Még néhány méter és kijutnak a veszély zónából… Roxie a testével védelmezi szerelme életét, mint egy felbőszült oroszlán.

-Avada Kedavra! –szólt az egyik sötét alak. A zöld fény, szerencsére célt tévesztett, és egy arra sétáló embert talált el… a nő holtan zuhant a földre…

- Te rohadék! – kiabálta Sophie. – Crucio! – a férfi felüvöltött hatalmas kínjaitól.

Végre elérték a biztonságos hopponálást jelentő tisztást…

- Menjünk! – kiáltotta a lány. Erőlködött, de nem sikerült neki… mindenki kétségbeesetten figyelte Sophie próbálkozásait. – Meneküljetek!

- De… Stupor! – kiabálta Roxie, nem akarta otthagyni Sophiet a halálfalók martalékának.

- Kérlek!

- Melletted maradok! – Draco ezer számmal védekezett, és közben futott hátrafelé.

- Dehogy maradsz…

            A lánynak sikerült rávennie egy célba nem talált halálos átok hatására Roxiékat, hogy mentsék a bőrüket, így eltárshopponált Ilúvatarral, közben magukkal cibálták Dracot is.

A szőke lány minden izmát megfeszítette és futni kezdett a biztonságot jelentő villamos felé… ám nem volt szerencséje, az első kábító átok tarkón találta, aminek következtében ájultan esett össze…

*

- És ha valami bajuk történt? – Vicky aggodalmasan sétált föl alá a pincében.

- Akkor az csak a te hibád lesz! – Judy méla undorral szemlélte az ideges lányt – Legyen már vér a pucádban, nem hiszem el, hogy ekkora nyápic vagy. Ne féltsed már őket, rossz pénz nem vész el.

- Azt hiszem, neked most nem osztottunk lapot – Fred a tekintetével gyilkolni tudott volna. Bezzeg Ron, már a képzeletében vetkőztette Rupertront.

- Ha jól tudom, az én segítségem miatt látogattatok meg minket… nem akarok panaszkodni, de vagy két napja nem kaptunk enni, csak attól a vörös fejűtől ott ni, aki épp barátnőmet stíröli. Lassan már pénzt szedhetnénk a leselkedéséért…

- Mit nyavalyogsz, most mondtad, hogy kaptatok kaját – George idegesen tördelte a kezét.

- Azt nem említettem, hogy milyet…

- Mondjuk, ismerem az öcsém remek főzőtudományát… kimerül a rántottában! – nevetett Fred.

- Igazából fogalmam sincsen, hogy merre lehetnek… ha nem tűnt volna fel, én nem ismerem a testvéremet. – Judy egy hatalmasat ásított, hullámos haját megrázta, majd zavartalanul folytatta – Talán valami elveszett boszorkány igével kellene próbálkoznod.

- Hogy mivel?

- Jaj, ne már… miért akarjuk, hogy az a halálfaló itt legyen, meg az a gyilkos? – Ron nem értette Vicky észjárását.

- Az egy ősi varázslat… nem hiszem el, hogy ennyire nem mélyedtetek bele a mágiába… régen annyi hasznos dolog volt – Judy semmibe vette Ron sápítozását – ma bezzeg már senkit sem érdekelnek az őseink tudománya…

- Ne erkölcsi prédikációt tarts, hanem… - ekkor Vicky szava elakadt, és éles fájdalmat érzett… nem a testében, hanem a lelkében…

*

- Nem tudok semmit se arról a nyavalyás nyakláncról – Sophie egy székhez volt kikötözve, ami a pincehelység félhomályába burkolódzott.

- Ne hazudj! – sziszegte egy öblös férfihang. – Crucio! – a lány felsikoltott fájdalmában. – Ez egy kis ízelítő volt, most magadra hagylak… tíz perc pihenő, majd folytatjuk a kihallgatást.

            Négy órája annak, hogy felébredt ebben a mocskos helységben. A falról ütemesen csöpögött a víz, a sarokból emberi vizeletszag terjengett, ami belengte az egész pincét. Az apró ablakon, amit erős rácsok védelmeztek, alig jutott be némi fény, néhány csont… néhány emberi csont hevert szanaszét a földön. A lányt négy órája vallatják Vickyről, a nyakláncról és Dracoról… de ő nem tört meg… ám kérdés, hogy az elméjét mennyi ideig tudja rejtve tartani.

- És, hogy tetszett a hopponálás-gátló varázslatunk, amit most fejlesztettünk ki? – lépett be a mocsokba egy női alak.

- Remekül működött – sziszegte Sophie.

- Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet. Most pedig megkérdezem tőled, hol a fiam? – Narcissa mélyen a lány szemébe nézett. Sophie csak anyai szeretet tudott kiolvasni a nő rideg tekintetéből.

- Biztonságban – felelte nyugodtan, hallgatva az ösztöneinek.

- Én se tudom megpuhítani! – kiabálta ki Narcissa.

- Mondtam neked, hogy kemény dió, ám most jön csak a java – Dolohov tekintetében őrült fény gyulladt. Narcissa elhagyta a pincét, mint aki jól végezte a dolgát…

            Sophie fejét elöntötték az emlékek… tudta, hogy ez élete utolsó napja. Boldogsággal töltötte el, amikor megtudta, hogy boszorkány, hogy felvették a KMD-be, hogy megismerte Vickyt. Az agyában egyetlen kicsiny kép élesedett ki; az éjszaka leple alatt egy párduc és egy fehértigris lopakodik… ez a kis kocka élesedni kezdett…

Dolohov fejjel lefelé fellógatta Sophiet, és az arcába bámult, a szeme megakadt a lány nyakából lelógó medálon. Egy kis pentagrammot ábrázolt az ékszer, amit egy kis pattintással ki lehetett nyitni… egy fénykép hullott a padlóra, ábrával felfelé a tócsába hullott. Vicky és az ő alakja boldogan ölelte egymást azon a képen.

- Na szépségem, hol vannak ilyenkor a barátaid? – nevetett – Csak nem balhé volt, és el kellett válnotok? Azt remélheted, hogy a segítségedre sietnek, ám azt hiszem ez nem fog bekövetkezni!

- A remény bennem addig él, amíg én életben tartom – Sophie fejébe szállt a vér, a feje vérvörösen festett.

- Ne hidd, hogy azok, akik meg vannak átkozva, észhez térnek. Csak gyűlöletet érezhet irántad az a véráruló – egy hatalmasat köpött a földre. Sophieban ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az összeveszésükkor mindannyian meg voltak átkozva… a fehértigris alakja egyre erősödött…

- Mi az Dolohov, nem bírsz szóra egy lányt? – Bellatrix gúnyos arccal mérte végig a szituációt – Csak nem szerelmes lettél?

- Egy félvérbe?

- Crucio! – Sophienak esélye sem volt, hogy felkészüljön a fájdalomra, a lelkéig hatolt…

*

Vicky látta, amit Sophie látott… tudta, hogy cselekednie kell… a barátnője élete veszélybe került. Hirtelen elkezdett átváltozni…

*

Rengeteg idő telhetett el azóta, hogy Bellatrix belépett a képbe… Sophie tudta, hogy már csak percei vannak hátra… ekkor megpillantotta egy négylábú árnyékának a vetületét a falon, a gyér fényben. Szíve sebesebben kezdett verni…

Felhangzott egy vonyítás, Bella, Narcissa és Dolohov rémülten rezzentek össze. Sophieban pedig elhalt a remény utolsó szikrája. Hisz ez nem lehet Vic, ő fehér tigrissé tud változni, nem pedig…farkassá. Márpedig a vonyítás bizonyosan farkastól származott.
A helyiség gyér megvilágítását felerősítette a pince mágikus ablakain bevetülő holdfény. Ezek szerint beköszöntött az éjszaka. Sophie az átkok kínzásában már nem is érzékelte az időt.
- Futás! – adta ki a parancsot ordítva Bella, s társaival a nyomában elindult az ajtó felé.
De nem jutottak ki a pincéből, egy másodperccel később útjukat állta egy kifejlett vérfarkas.
- Fenrir! Könyörgöm, Fenrir, ne feledd, ki vagy! – rimánkodott Bella.
Greyback vértől csöpögő arccal fordult a boszorkány felé. Lábait behajlítva készült a támadásra.
 - Stup…! – kezdte Dolohov, de a vérfarkas meglepően gyorsan reagált. Fejét a varázsló felé fordította, és elrugaszkodott.

Dolohov holtan esett a földre, Narcissa pedig iszonyodva sikoltott. Rögtön rájött, hogy ezzel óriási hibát követett el. Magára vonta Fenrir figyelmét áldozatáról, rémült menekülésre késztetve Mrs. Malfoyt. Bellatrix szintén a felszívódás mellett döntött, így, mielőtt még a vérfarkas ismét támadásba lendülhetett volna, becsapódott mögöttük a pinceajtó.
Sophie tehetetlenül ült a székhez kötözve. Tudta, itt a vég. Egyetlen esélye maradt, ha Greyback valahogy az éjszaka folyamán nem veszi észre őt. Ám alig haltak el Belláék távolodó léptei, Fenrir Sophiera emelte tekintetét. Szemében valamiféle perverz öröm csillant. Hiába volt önkontrolt vesztett vérfarkas, fel tudta mérni a helyzetet. Tudta, Sophie mozdulni se tud, így nem jelenthet veszélyt rá. Hát akkor miért ne játszadozhatna vele kénye-kedve szerint?
A farkas elkezdte kerülgetni a széket, egyre kisebb köröket téve. Végül már olyan közel volt Sophiehoz, hogy a lány meg tudta volna számlálni a vércseppeket pofáján. Fenrir elérkezettnek érezte az időt a támadáshoz. Vicsorogva vett lendületet.
Egy robbanás zökkentette ki előkészületeiből. A pince hátsó falán hatalmas lyuk tátongott. Greyback a nyíláshoz rohant, és a sötétséget szemlélve kereste a robbanás okozóját.
Egy hatalmas fehér tigris nekifutásból vetette rá magát a farkasra, fogait húsába mélyesztve.
A tigris mögött feltűnt Fred, és pálcáját Sophie köteleire irányította. A kötelek szétmállottak, és a szőke lány tántorogva állt fel. Nem időzhettek sokáig, hisz a tigris és a farkas párharca egyre ádázabb lett. Fred megcélozta pálcájával Greybacket, de nem szórt rá átkot.
- Csinálj már valamit! – visította remegő hangon Sophie.
- De mi van, ha Vicet találom el?
- Add ide azt a pálcát! – kikapta a kezéből, és széles mozdulatot téve egy piros fénycsóvát lőtt a küzdők felé. Szerencséjére a kábító átok a vérfarkast találta telibe.
A fehér tigris átváltozott Vické, és lihegve rogyott a földre.
- Cica, mennünk kell! – szólt rá idegesen Fred.
Vic válasza egy fájdalmas grimasz volt csupán, majd ájultan terült el.
- Állati… - Fred barátnőjéhez lépett, felemelte, és elindult vele a falon tátongó lyuk felé. Sophie tántorogva követte.

Komplikációk nélkül jutottak ki a házból. Sophie hopponálás-gátló átka már teljesen elmúlt, így Freddel karöltve sikerült eljuttatniuk magukat és az eszméletlen Vicet a főhadiszállásra.
Ron utálatos arccal nézte az érkező Sophiet.
- Foglalkozz inkább Vickel! – szólt rá Sophie, és fáradtan ült le az egyik fotelba. – Hogy kerültetek oda? – kérdezte Fredet.

- Vicky vezetett hozzád, de azt tőle kellene megkérdezned, hogy mi vezette oda…

- Dracoék? – Sophie aggodalmasan nézett körbe a szobában. Roxiék sehol sem voltak.

- Nem találkoztunk velük – Fred aggódóan figyelte Georgeot, aki épp Vickyvel szerencsétlenkedett.

- Mi? De ide kellett jönniük, hisz ez lett megbeszélve… - Sophie szeméből egy hatalmas nagy könnycsepp buggyant elő. – Mi van akkor, ha valami bajuk esett?

- Biztos egyszerűbben megúszták, mint te… - Fred hirtelen felpattant a fotelből. – Azt mondtad, hogy vannak vendégeink a cellában – nézett indulatosan a vörösödő Ronra.

- Ami azt illet… - kezdett bele a fiú.

- A rohadt életbe Ron, Ilúvatar megsérült! – Sophie lerohant a pincébe, ahol örömmel konstantálta barátait.

- Még mindig életben vagy? – Judy kifejezetten csalódottnak tűnt.

- Sophie, hála a jó égnek, hogy még mindig életben vagy. – Roxie egy halvány mosoly kíséretében törölgette Ilúvatar homlokáról a verejtékcseppeket. A szőke lány gyorsan kinyitotta a cellájuk ajtaját, és a bocsánatáért esdeklő Ronról tudomást sem vett. Hordágyat varázsoltak, majd felfektették rá Ilúvatart. Draco könnyedén fellebegtette a sebesültet a nappaliba, onnantól az ápolást Roxiera bízta. A mardekáros fiú jó erősen megölelte Sophiet, el se akarta ereszteni… mélyeket szippantott a lány illatos nyakából…

- Ne haragudjatok ránk – Fred lesütötte a tekintetét, és szomorúan nézett Malfoyékra.

- Semmi gond… amíg lent sakkoztam Dolohovval, elkottyintotta, hogy rontás hatása alatt álltunk… Szóval azt hiszem, csak félig a mi hibánk… a varázslat váltotta ki belőlünk az őrjöngő állatot.

            Fred olyan lépésre szánta el magát, amire eddig még nem volt példa, odalépett Dracohoz, és kezet rázott vele, majd Sophie arcára nyomott két hatalmas puszit. Ezen tettében ikertestvére is követte, azonban Ron inkább távol tartotta magát a heves érzelmektől. Nem kedveli Sophiet, főleg azért nem, mert megbízik a mardekáros fiúban…

- Van egy kis gáz… Ott maradt a pálcám abban a koszos helységben… új varázspálcára lesz szükségem.

- Dehogy lesz, érte megyek. – Draco épp indulni készült, ám a szőkeség megakadályozta ebben.

- Elkábítottunk egy vérfarkast… nem tanácsos odamenni!

- Ne félts te engem, egykönnyen visszaszerzem – kacsintott és eltűnt a semmibe.

- NE! – kétségbeesetten nézett arra a helyre, ahol az előbb még a Malfoy állt.

- Utána megyek, és segítek neki. Invito két seprű – Fred lelkiismeret furdalása igen nagy lehet, mivel önzetlenül a fiú után hopponált.

- Remek, most már két ember miatt aggódhatok – motyogta zavartan a lány.

- Gratulálok, két ember életét sodortad ismét veszélybe –Ron sarkon fordult és levonult a pincébe.

- Ezt most miért kaptam? – Sophie a könnyeit nyelte.

- Mert egy barom, és még mindig nem fogta fel, hogy Vickyről lekésett…

            Sophie szomorúan, jó pár friss sebbel és lelkileg megtörve roskadt le barátnője ágya mellé.

- Én mindennél jobban szeretlek Vicky, és sajnálom, hogy így alakult a tegnapi nap… köszönöm, hogy megmentetted az életemet… - suttogta, s közben bőszen törölgette a szemét.