9. Fejezet

Malazár egy csepp vére

- Hol vagyunk? – Vicky ijedten nézett körül… egy tisztáson álltak, sötét volt… meleg szellő gyengéden cirógatta a bőrüket. Fáklyás alakok rohangáltak össze-vissza, varázspálcával kergetve néhány kentaurt és koboldot.

- Én azt hiszem, tudom… vagyis, remélem nincsen igazam… Jé, újra én vagyok én! – vigyorogva megcsókolta Dracot, aki örömmel fogadta barátnője gesztusát.

- Hasra! – kiáltotta valaki, épp időben, mert néhány lila fénycsóva haladt el a fejük feledt. A megmentőjük egy szakállas, sötéthajú férfi volt.

- Meg tudod mondani, hogy ma hányadika van? – kérdezte idegesen Sophie.

- Március tizennegyedike – a férfi érdeklődve nézett végig a csapaton – Nem idevalósiak vagytok, ugye?

- És, melyik… melyik év? – Fred tenyere izzadni kezdett…

- Természetesen ezernyolcszáz-negyvennyolc. Tényleg nagyon el lehettek tájolva…

- Tudtam… hiszen erről tanultunk. Megbocsátasz egy pillanatra? – fordult oda Sophie a férfihez.

- Persze, addig fedezlek titeket, nem tanácsos ilyen időkben az utcán mászkálni…

- Mondjátok el, hogy mi van! – Draco idegesen akasztotta nyakába a medált.

- A nyakék visszarepített minket a múltba… mégpedig a nagy magyar kobold illetve kentaur lázadáshoz… ami közben a muglik is véres csatákat vívtak.

- Bocsánat, hogy beleszólok, de itt nem biztonságos! Gyertek el hozzánk, a szerelmemet biztos nem zavarná néhány vándor. Amúgy, Petőfi Sándor vagyok. – mutatkozott be a varázsló. A két magyar lánynak leesett az álla a csodálkozástól. – Velem tartotok?

- Persze! – vágta rá Fred.

- Akkor egy kis sétával hamar hazajuthatunk! – mosolygott előreszegezett pálcával Petőfi.

- Egyet nem értek, miért pont ide csöppentünk? – Vicky direkt suttogott, nehogy Sándor meghallja, amiről éppen beszélnek.

- Talán, mert ebben a korban került elő Malazár egy csepp vére című könyv… és pontosan ekkor tájt tűnt el… annyira, hogy azóta senki sem látta. – Draco erősen szorította Sophie remegő kezét.

- És ebben a könyvben benne van a megoldás kulcsa? – kérdezte suttogva a lány, elhajolva egy kentaur nyila elől.
- Úgy bizony! – válaszolt a kelleténél hangosabban Draco.
- Mit fecsegtek? Mit bizony? – nézett rájuk kérdőn Petőfi.
- Ja, semmi… Csak egy könyvről beszélgettünk – vágta rá Sophie.
- Áh, szóval így áll a dolog – csillant fel Petőfi szeme. – Igen, én az a Petőfi Sándor vagyok. És igen, az összes verset én írtam mágia nélkül – nézett a fiatalokra büszkén.
- Óóó, hát akkor igaz! – játszotta az izgatottat Vic. – Gratulálok, csodás versek! – Petőfi szerény mosollyal köszönte meg a dicséretet.
- Megérkeztünk! – szólt egy apró ház előtt állva. A lila fénycsóvák már rég eltűntek a hátuk mögött, így nyugodtan vizsgálgathatták Vicék a házikót. – Kerüljetek beljebb!
A kis társaság érdeklődve nézett körül az apró előszobában, melyben az ajtó mellett egy kicsiny komód állt, tetején halomnyi, valami Arany Jánostól érkezett levéllel.
- Szép ház – szólt Vic.
- Ó, igen… bár a lázadás egy kicsit lekötötte az időmet, ezért egy picit leamortizálódott. Ráadásul most még a muglik ügyét is a vállamra fogom venni, ezek semmire nem képesek!
- Ja, sose értettem, hogy engedhették meg a Habsburgok ily mértékű térnyerését Magyarországon… – mondta Sophie. Fred és Draco értetlenkedve nézett rá.
- Ugye? Én is ezt hangoztatom már mióta! – Petőfi vidáman nézett a lányra, majd hirtelen hangnemet váltott. – Mit kerestetek a harc kellős közepén? Itt most háború dúl! Nem gyerekeknek való!
- Mi már nem vagyunk gyerekek! – ellenkezett Vic.
- De ifjak vagytok!
- Ja, ifjak… mint a márciusi ifjak – tette hozzá Vic.
- Márciusi ifjak? Hm… fantáziadús – töprengett Sanyi.
Vic és Sophie vigyorogva néztek össze, majd Fredék értetlen arcát látva kitört belőlük a nevetés.
- Hé! Most mi olyan vicces? –nézett rájuk idegesen Petőfi.
- Óh, semmi – vihogta Vic.
- Na jól van, ne mondjátok el… De akkor én se segítek nektek! Feltételezem, nem csak a vicc kedvéért jöttetek ide.
- Hát, nem… Tudod, keresünk valamit… - hagyta abba a nevetést Sophie.
- És úgy mégis mit?
- Hát… - kezdett bele a történetbe Sophie.
- Izé… - folytatta Draco.
- Na, nyögjétek már ki végre! Itt az idő, most, vagy soha! – tette hozzá sürgetően.
- Nem, igazából idő mindig is volt, és mindig is lesz – szólt filozofikusan Fred, ledöbbent pillantásokat kiváltva a többiekből.
- Na, szóval van egy könyv… egy mágikus könyv… ami eltűnt… és azt szeretnénk megtalálni – Sophie úgy döntött, segítséget kér, de a lehető legkevesebb információt juttatva Petőfi tudomására.
- Hmmm… és itt tűnt el?
- Hát azt nem t’om…
- Mi nem Tom? – kérdezte értetlenkedve a fickó.
- Úgy értem, nem tudom….de mindenesetre az tuti, hogy idén tűnt el! Draco, mikor is?
- Hát talán áprilisban…
- Tisztában vagytok azzal, hogy még csak március van, tehát idén még nem volt április? Mifajta időszámítás szerint éltek? – nézett rájuk csípőre tett kézzel Sándor.
- Jó, bevallom, a jövőből jöttünk! – unta meg a köntörfalazást Vic.
Petőfi szánakozva nézett a lányra, látszott rajta, hogy nem hisz neki.
- Na jó, én őrültekkel nem foglalkozom, van fontosabb dolgom is. Hív a haza!
- Nem vagyunk őrültek!
- Más magyarázat nincsen! Idejöttök a harcok kellős közepébe, aztán baromságokat magyaráztok! Én úgy érzem, ifjú hölgy, hogy maga fel sem fogta, milyen veszélyes időket élünk!
- Ne aggódj, lesz ez még veszélyesebb is – motyogta Fred.
- Milyen varázsló vagy, ha még arról sem hallottál, hogy lehet utazni az időben? – kérdezte agresszívan Vic.
- Hallottam mendemondákat, de nem hiszek nektek! Ahhoz ti túl fiatalok vagytok!
- Menj már, majdnem annyi idősek vagyunk, mint azok az egyetemisták, akiket holnap rá fogsz venni az életük kockáztatására!
- Vicky, Vicky, ne csináld! – suttogta barátnője fülébe Sophie.
- Miről dumálsz? – nézett döbbenten Vicre Petőfi.
- Ja, semmi… - azt kívánta, bár visszamehetne az időben, és semmissé tehetné azt a beszélgetést. Aztán rájött, hogy épp egy időutazás miatt kerültek ilyen faramuci helyzetbe.
- Van egy ötletem! – szólt bele Fred. – Mi segítünk neked, te segítesz nekünk, bármiféle kérdés vagy találgatás nélkül.
- Bízhatsz bennünk, egy nemzethez tartozunk! – nyújtotta ki jobbját Sophie. Petőfi töprengve fogadta el kézfogását.
- Na, akkor mindenféle hátsó szándék nélkül: milyen könyvet kerestek? – vette át az irányítást Sándor.
- Hát, az a címe, hogy Malazár egy csepp vére… - mondta Draco.
- Ezt most nem mondod! – nézett rá döbbenten Petőfi.
- Mi olyan különös ebben? – kérdezte Vic.
- Az a könyv nálam van… mindjárt idehozom – szólt a férfi, eltűnt a hálószobában, majd egy vaskos, megsárgult lapú, vérfoltos kötettel került elő.
- Aszta! – reagáltak egyszerre a négyek.
- Hogy került ez hozzád? – kérdezte a könyvet fixírozva Draco.
- Két éve írtam egy verset, Emlékezet címmel. Sokáig formálgattam a sorokat, a rímeket, sehogy nem tetszett. Sokszor olvastam fel hangosan, hogy javítsak rajta, mígnem a hetedik felolvasás után egyszer csak lángra lobbant a papír, amire jegyzeteltem, és a csóvák hirtelen egy könyvvé formálódtak. Ez a könyv volt az.
- Nem azt mondtad, ’48-ban került elő a könyv? – nézett kérdőn a barátjára Sophie.
- Hát, eddig még senkinek sem mutattam meg, csak két-három hete egy haveromnak…

- Nicolas Flamelnek… - szólt közbe Draco.
- Honnan…? – nézett értetlenkedve a fiúra Petőfi.
- Csak semmi kérdés! – szólt rá Sophie.
- Öööö… szükségünk lenne erre a könyvre… Ha nem jelent gondot… - szólt bátortalanul Vic.
- Hát… mi célotok vele? Ez a legsötétebb mágiák legsötétebbikéivel van tele.
- Nyugi, a jó oldalon állunk… Ráadásul téged nem is fog érinteni az ügy, a mi időnkben te már rég nem élsz – magyarázta Vic.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan – nézett barátnőjére Sophie.
- Igaz is –gondolkodott el a lány. – Lehet, hogy nem is halt még meg! Végül is, csak azt tudjuk, hogy eltűnt!
- Hogy mi van?
- Semmi, semmi – nyugtatgatták a férfit a lányok.
- Akkor… megkaphatjuk a könyvet? – kérdezte Fred.
- Nem bánom, vigyétek! – adta be a derekát Petőfi.
- Köszi. Neked meg sok sikert a szabadságharchoz! – szólta el magát megint Vic.
- De hát… én… szabadságharc? Igazad van… És akkor a magyar név megint szép lesz…
- Méltó, régi nagy híréhez – folytatta Vic.
- Jaja, mossátok csak le a gyalázatot! – szólt Sophie, és kikapta a könyvet Petőfi kezéből. – Mi most tűntünk, fel kell készülnöd a holnapra!
- Ciao, amigo! – köszönt el Vic, és a többiekkel a nyomában kiviharzott a házból, magára hagyva a döbbenettől megbénult Petőfit.
- Ezzel megvolnánk – szólt az utcán Sophie.
- De hogy fogunk visszajutni a saját korunkba? – kérdezte aggodalmaskodva Fred.

- Nem kellett volna ilyen meggondolatlanul elhagynunk a biztonságot jelentő házat – Sophie elkezdett hátrálni, amikor megpillantotta a véráztatta Budapestet.

- Nekem van egy ötletem, hogy hol rejtőzhetnénk el addig, amíg rá nem jövünk a megoldásra. – Vicky arcán diadalittas mosoly ült – A Gellért-hegyen.

- Nem akarok szabad ég alatt aludni…

- Veszélyes is lenne. – kelt barátnője védelmére Draco.

- Ki mondta, hogy egy bokor alá akarlak vinni titeket? Sophie, nem emlékszel, a hegy oldalába rengeteg ajtó van mélyesztve, ott bent menedékre lelhetünk.

- Vic, te zseni vagy – kacsintott barátnőjére a szőkeség. – Akkor mire várunk, hopponáljunk!

- Nem mentek ti büdös boszorkák sehová! – egy éles hang ütötte meg a fülüket. Szélsebesen fordultak a felszólítás irányába… vagy húsz kiéhezett kobold nézett velük farkasszemet.

- Bocsi, de mi csak turisták vagyunk – biccentett idegesen Fred.

- Eresszétek le a pálcáitokat, és adjátok át az összes ingóságotok! – szólította fel őket egy szemüveges kobold.

- Persze, álmodik a nyomor! Stupor! – Draco jó gyorsan cselekedett, így mire elérték volna őket a rájuk zúduló átkok, el tudtak hopponálni…

- Micsoda csapat vagyunk – vigyorgott Fred az egyik fa takarásában.

- Pszt! – tette a szája elé a kezét Sophie.

Épp időben hallgattatta el a Weasleyt, mert egy csoport kentaur viharzott el mellettük. Szerencséjük volt, hogy az éjszaka leple alatt senki sem figyelt az árnyakra… muglik szaladgáltak fegyverrel, varázslók szikrázó pálcával…

- Alohomora! – suttogta Vicky, és lám, csodák-csodájára, a bejárat feltárul előttük. Mind a négyen leosontak a lépcsőn, halkan bezárva maguk után az ajtót.

- Lumus! – Draco példáját követve mindenkinek kis fényt varázsolt a pálcája végére. Egy barlangszerűségben találták magukat, ami hosszan vezetett a hegy belsejébe.

- Colloportus! – Vicky mágikusan lezárta az ajtót, így nem törhetnek rájuk észrevétlenül.

- Menjünk beljebb! – indítványozta Fred.

            A levegő nyirkos, a hőmérséklet elég hűvös, a falról le-lecsöpög egy kis víz.

- Itt jó lesz – Fred levetette magát az egyik nagyobb „teremben”. Vicky mágikus tüzet gyújtott, hogy az melegítse őket.

- Legalább a könyv megszerzése könnyedén ment – Draco lassan felnyitotta a keménykötéses kötetet. Mágikus fény áradt a könyvből is, a medál meg, mintha elkezdett volna pulzálni…

- Draco! Ráérünk ezt a szart olvasgatni, de most menjünk inkább vissza a saját időnkbe! – Fred kikapta a fiú kezéből a könyvet.

- Csak óvatosan! – figyelmeztette őt a mardekáros fiú.

- Menjünk innen… nagyon rossz előérzetem van – nyöszörgött Sophie.

- Á, csak azért maradunk ebben a koszos, rideg lukban, mert olyan király, nem azért, mert ehhez a medálhoz nem adtak használati utasítást! – Fred csalódottan elkezdte rugdosni a falat.

- Hagyd már abba! – Draco visszaszerezte Fredtől a könyvet – Én megkeresem ebben azt a részt, ahol az időutazást taglalja… addig ti pihenjetek.

            Sophienak és Vickynek nem kellett kétszer mondani, elhelyezkedtek a tűz mellett, és már aludtak is. Sophie álmában egy fenyőerdőben szaladt két alakkal. A boszorkány fátylat viselt, a varázsló természetesen talárt.

- Siess előre és rejtsd el a könyvet, én addig feltartóztatom őket!

A boszorkány csak bólintott és rohant tovább… Egy barlangba menekült, ami elé varázslattal egy hatalmas követ gördített. Elvégzett vagy száz féle varázslatot, amivel megvédheti az esetleges lopástól a kötetet. Csak az lelhet rá erre a helyre, aki nem akarja bemocskolni az őseink nevét! – gondolta magában. A varázspálcájával egy pentagrammot rajzolt a falra, a vonalak felizzottak, és aranyszínűen fénylettek. A boszorkány megfogta az ábra közepét, és gyengéden leszedte a falról, mint valami dugót. Mögötte egy kis üreg volt található, ahova behelyezte a könyvet, s utána lezárta még egy tucat varázslattal.

            A barlang elől elgörgette a követ, majd vissza, és már rohant is, hogy megkeresse a társát és az őt üldöző csőcseléket. Sophie a fátyoltól ugyan nem látta, de biztos volt abban, hogy a nőnek eleredtek a könnyei… a férfi holtan feküdt az avarban, kezéből kihullott a pálca.

Leguggolt hozzá a boszorkány, és a nyakáról lecsatolta a nyakéket.

- Nem hagyhatom, hogy rossz kezekbe kerüljön! – felállt és megszorította a medált. – Vissza kell térnem Roxfortba, és értesítenem kell a többieket erről a szomorú esetről – átalakult egy gyönyörű fekete hollóvá és elrepült.

- A francba! – Draco a földre ejtette a könyvet, amire mindenki felriadt. – Bocsánat – pirult. – csak már átnéztem kétszáz oldalt felületesen, de nem találtam semmit se.

Vicky kezébe vette a könyvet, és csak nézegette a borítóját.

- Nagyon szép kötésű… és ez a szép zöld gyöngy a közepén nagyon ízléses. Biztos nő készítette!

- Mardekár írta ezt a könyvet – morogta Draco.

- A példaképed? – cukkolta őt Fred.

Vic felsikoltott, mert a kezében hirtelen feltárult a könyv és saját magát lapozta a négyszázötvenkettedik oldalra.

- Anyás, csajszi! Megtaláltad! Időutazás: A medál rengeteg mágikus képességgel rendelkezik, de talán az egyik legjelentősebb tulajdonsága az időutazás. Módjával szabad csak ezt használni, mert különben összekavarodhatnak az idő szálai. Soha nem szabad beleszólni a múlt eseményeibe, mert kihatással lehetnek a jövőre nézve. A medál használata egyszerű, csak erősen kell koncentrálnod arra az időpontra, ahova kerülni akarsz. Ha nem megy annyira könnyen, akkor mondd ki hangosan a célt, és így biztosan oda jutsz, ahova szeretnéd. Van egy másik lehetőség, amikor nincs célpontod, akkor a medál saját maga dönt…

- Persze azt nem írja, hogy mi szerint – csóválta a fejét Fred.

- Akkor azt hiszem, mehetünk is! – vigyorgott Draco. –Fogjuk meg egymás kezét… Kétezer –hét, szeptember tizenötödike, Magyarország, főhadiszállás! – a medálból fénycsóvák lövelltek ki, hirtelen eltűnt körülük minden, majd a nappaliban találták magukat.

- Meglepetés! – vigyorgott bele a képükbe előreszegezett pálcával Bellatrix.

- Azt a rohadt… - még épp időben buktak le a dívány mögé, mert egyszerre két halálos átok reppent feléjük. Sophie pálcáját elröptette egy hájas halálfaló.

- Csak nem féltek, kicsi babácskák! – Bella egy sátáni kacajt hallatott.

*

Néhány órával korábban…

- George! George! Ezek eltűntek! – kiabált halálra vált arccal Ron.

- Hogy micsoda? – George értetlenkedve fürkészte öccse tekintetét.

- Mondom, az előbb még itt álltak, aztán valami fény… és HUSS! Eltűntek!

Ekkor megremegett a ház, mintha egy meteor csapódott volna bele.

- Lehet, hogy most jönnek vissza – tippet George.

Egy pillanattal később, lefegyverezve álltak vagy tíz halálfaló társaságában.

- Hello! – köszönt csevegő hangon Narcissa.

- Maguk, hogy…

- Jaj Weasley, ne hidd magad akkora zseninek, azt hiszed, hogy bármi kifog rajtunk? – Bella diadalittasan lehajtotta az arcáról a csuklyát, szabadon hagyva hajdan gyönyörű vonásait. A két testvér pálca nélkül, tíz vérengző halálfalóval szemben… szép kilátások. A pince lejáratánál álltak, nincs más menekülési esélyük… Egyszerre rohantak le a lépcsőn, és becsapták maguk mögött az ajtót. A cellák mellett érték őket utol Belláék.

- Játszadozni azt tudtok, mi? – kacagott – Crucio! – George elkezdett vonaglani a földön.

- Hol vannak a drágalátós barátaitok? – kérdezte egy pokoli mélységből jövő hangú varázsló.

- Ha tudnánk, se mondanánk meg! – amint ezt kimondta George, már meg is bánta, mert egyszerre ketten küldtek rá kínzó átkot.

- Lestrange, mostanában fegyvertelen fiatalokat kínoztok? – Judy gúnyosan nézett néhai társára.

- Davis, én a helyedben meg se szólalnék, ugyanis a Nagyúr a sárvérűeknél csak az árulókat utálja jobban! – sziszegte a nő – És, amint látom te éppen egy pincében raboskodsz,  pálca nélkül, mert néhány ostoba kölyök foglyul ejtett. De ne felejtsd el, az én kezemben itt van a halálos ítéleted, és akkor öllek meg, amikor én akarom.

- Személyes bosszúra most nincs időnk. – bökte oldalba Bellát Narcissa.

            Ront és Georgeot még vagy fél óráig kínozták, majd behajították az egyetlen üres cellába. Két őrt állítottak rájuk, hogy ne hagyják meglógni a Weasleyket és Davist. Rupertron senkit sem érdekelt, talán neki lesz így némi esélye arra, hogy túlélje a dolgot.

Bella és csapata türelmesen helyet foglaltak a nappaliban, nem siettek sehová sem… és ezt az akciót nem szúrhatják el.

*

Draco nyakában megremegett a medál, majd éles fényt bocsátott ki… hirtelen ugyanaz az érzés fogta el a kis csapatot, mint az előbb…

- Megmenekültünk! – kiáltott fel boldogan Vicky.

- Hol a könyv? – kérdezte idegesen Sophie.

- NE! Kiesett a kezemből, amikor megérkeztünk… ha nagy szerencsénk van, akkor az ágy alá nem néznek majd be… - Draco hihetetlenül mérges volt magára.

- Nem akarok közbeszólni ám… de hol a fenében vagyunk? – kérdezte riadtan Fred. A négy fiatal ijedten konstantálta, hogy természetellenes csend uralkodik körülöttük…

- Hát… kéne keresni valakit, aki elmondja – szólt bátortalanul Vic, és körbenézett a kihalt, barlangokkal teletűzdelt hegyláncon.
- Aha. És honnan tudod, hogy az a valaki nem küld az eső pillanatban rád egy halálos átkot? – kérdezte Draco.
- Akkor… nézzünk körül – jött az evidens ötlet ismét Victől.
- Okés. Ábrándítsuk ki magunkat! – Sophie javaslatát mindenki megfogadta, csak maga Sophie nem küldött magára semmilyen bűbájt.
- Sophie! Te nem… ? – nézett a barátnőjére Draco.
- A pálcám… - mondta dermedten a lány.
- Basszus! Tényleg, az ott maradt – harapott az ajkába Vic.
-De a francba, mér mindig az én pálcámat csórják el?! – tört ki Sophieból az ingerült kiáltás.
- Psssszt!
A csitítás több szájból, ámde késve érkezett. A környező barlangokból hatalmas árnyak léptek elő, fenyegetve közeledve a kis csapat felé. Testük és arcuk a sötétség homályába veszett.
- Mit kerestek itt? – szólt a legközelebbi, dörmögő hangon.
- Mi… mi… - dadogta remegve Sophie.
- Mi csak véletlenül kerültünk ide! – segítette ki Fred.
- Véletlenül? Az előző is ezt mondta, aztán mit tett Deadsterrel? –krákogta egy másik alak.
- Igazad van, Flygon, de nem általánosíthatsz! Lehet, hogy ők veszélytelenek – válaszolta a dörmögő hang gazdája.
- Öhm… Elnézésüket kérem, de megmondanák, hol vagyunk? Pontosabban mikor vagyunk? – kérdezte remegő hangon Draco.
- Hogy mikor? Most – válaszolta lenéző hangon a Flygonnak nevezett.
- Jó, de úgy értem, milyen évet írunk? – pontosított Draco.
- Évet? Mi semmilyen évet nem írunk… Az a csávó is hablatyolt nekünk valami időszámításról, meg Krisztusról, de mi még egyikről sem hallottunk – magyarázta a dörmögő.
- Maguk mi… kik? – kérdezte Fred.
- Én Kingrus vagyok – válaszolta a legközelebbi. – Ők meg itt a társaim.
- Maga amolyan… király féle? – folytatta a kérdezősködést Fred.
- Király?! KIRÁLY?! – visította Flygon. – A legutolsó királyunk évmilliókkal ezelőtt egy lázadás áldozataként elesett! Azóta anarcho-szindikalista kisebbség vagyunk, havonként mindig más gyakorolja a végrehajtó hatalmat.
- Elnézést, nem akartunk megsérteni titeket –szólt békítően Vic.
- Évmilliókkal ezelőtt? – nézett rájuk döbbenten Sophie, kikapta Vic kezéből a varázspálcát, és elmotyogott egy Lumost.
A kis csapat rémülten rezzent össze. Körülöttük százával álltak a hatalmasnál hatalmasabb dinoszauruszok, mindegyik más-más fajból való.
- Ó, igen, már akartam is kérni, hogy gyújtsatok Napot. Bár be kell valljam, a ti napotok sokkal kisebb, mint azé a Vodlimóré, vagy kié… – szólt kedvesen Kingrus.
- Maguk… dinók! – szólt meglepően magas hangon Draco.
- Igen…
- És maguk beszélnek! – csatlakozott Fred, megmutatva eddig gondosan elrejtett tenor hangját.
- Ó, már megint azok a nyamvadt sztereotípiák! Igen, beszélünk! Sokkal fejlettebb lények vagyunk, mint ahogy azt később gondolni fogják! Az a Videlmort sok érdekes dolgot mesélt a ti korotokról. Közlöm veletek, hogy mi rendkívül magas intelligenciával rendelkező lények vagyunk, akik fejlett társadalomban élnek, és nem pusztítják egymást ok nélkül! Nos, ifjak, ezek közül melyik illik a ti társadalmatokra? – kérdezte homlokráncolva Kingrus.
- Hát izés – motyogta Sophie. – Mit csinálnak itt ennyien?
- Gyűlés volt… Épp az imént választottak meg engem vezérlőjükké. Természetesen csak egy hónapra. Tudjátok, havonta egyszer minden dínófaj egy képviselője összegyűlik, és szavazunk – magyarázta Vicék értetlen képét látva.
- Mi történt Deadsterrel? – kérdezte Vic.
- Meghalt. Az a Vomderokt megölte – mondta szomorúan Flygon.
- Nem inkább… Voldemort? – szólt rosszat sejtve Sophie.
- De, tényleg! – kiáltottak fel többen is a dínók közül.
- Ettől féltem – motyogta Fred.
- Mit keresett itt az a kígyó?! – kérdezte Vic.
- Nem kígyó, varázsló… Bár volt benne valami kígyószerű – szólt elgondolkodva Flygon.
- Ő is megjelent itt hirtelen, és valami medálról hablatyolt nekünk. Hogy nem láttuk-e… És mi azt hittük, ártalmatlan, ezért segítettünk neki. Tudjátok, nem sokkal az érkezése előtt itt járt egy ősz, hórihorgas varázsló, aki elrejtett itt valami nyakéket, majd a rejtekhelyről visszatért a saját korába – mesélte Kingrus.
- És megmutattuk neki, melyik kősziklába rejtette. De az a galád ezek után megölte Deadstert, a vérét a kősziklára fröcskölte, beugrott az így nyílt járaton, majd egyszer csak eltűnt…
- Óh…
- De nem akarjuk sokáig húzni a drága időtöket, tudtommal ti nem éltek több száz évig… szóval, mi most folytatnánk a tanácskozást. Viszlát! – szólt hirtelen Kingrus, és többi társával együtt eltűnt egy barlangban.
- Kedves népség – mondta a normális hangján Fred.
Vic és Sophie rémülten néztek egymásra.
- Mi baj, lányok? Hisz nem akarnak bántani minket! – nevetett Draco.
- Nem az a baj… hát nem értitek? – szólt remegve Vic.
- Voldemort a medál nélkül is tud utazni az időben! – mondta Sophie.
Fred és Draco ugyanolyan ijedt arcot vágott, mint a lányok.
- De… hogy?

*

Ron reszketve ült a cella koszos padlóján.
- Pfuj, itt sosem takarítanak? – kérdezte undorodva George.
- Legalább megtudjátok, mi mindent élünk át mi – szólt gúnyosan Judy.
- Csak semmi beszélgetés! – mondta az egyik őrködő halálfaló.
Rupertron óvatosan közelebb csúszott a cellájának ajtajához, majd kinyúlt a rácsok közt, és a föld egy apró mélyedéséből kiemelt egy pálcát. A két halálfaló ebből semmit sem vett észre, csak Judyt és a Weasleyket figyelték.
- Stupor! Stupor! – suttogta a lány, az őrök kábultan estek össze.
Rupertron saját, és Ronék cellájára irányította a pálcát, és könnyedén kinyitotta az ajtókat.
- Hát ezt meg… hogy? – kérdezte értetlenkedve George.
- Nem értenek ezek a bűbájaitokhoz. Amikor behoztak titeket, egy csomó védővarázslatot feloldottak, mert máshogy nem tudták kikerülni őket – magarázta a lány.
- De hogy került ide egy varázspálca? – folytatta a kérdezősködést a fiú.
-Hát… khm… izé – Ron arca lángba borult. – Erre most nem érünk rá! – vágta ki magát a szorult helyzetből.

- Hova tettétek a pálcámat? – tette csípőre a kezét Judy.

- Fent van a tárolóban… a francba, négyünknek csak egy pálcája van – George cseppet feszültnek tűnt.

- Van egy remek ötletem, hogy újra birtokolhassuk a varázspálcákat – Judy kikapta Rupertron kezéből a pálcát, és rászegezte az egyik őrre.

- Imperio! Állj fel, és hozd le a pálcáinkat a tárolóból! Ha valaki kérdezi, hogy miért cselekszel így, mond, hogy el akarod égetni azokat az ócska vesszőket!

A férfi, mint egy dróton himbálódzó báb, kába tekintettel elindult felfelé a lépcsőn. Ron gyorsan a fejébe húzta a csuklyát, hogy a halálfaló társai ne vegyék észre a bamba fejét. A másik férfit becibálták a cellába, és Ron vagy tíz féle bűbájt olvasott a börtön rácsaira.

- Nem is tudtam, hogy erre is képes vagy öcskös – vigyorgott George.

- Vajon el tudunk hopponálni innen? – morfondírozott Judy.

- Biztos, miért ne lenne esélyünk a menekülésre?

- Hm… lássuk csak? Talán mert Vold… Tudjukkival állunk szemben? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét Judy. Amikor a mondat végére ért, a halálfaló négy pálcával a kezében tért vissza.

- Hé, te ostoba, ez egyel több! – forgatta a szemét Rupertron.

- Lehet, hogy Dracoé, vagy Vické, tegyük csak el, jól jöhet még – Ron zsebre vágta a szóban forgó tárgyat.

- Stupor! – a halálfaló eldőlt a földön, mintegy zsák krumpli. Judy elkezdte levetkőztetni a férfit, mindenki megdöbbenésére. – Most mit bámultok? Inkább mászkálok kint az utcán ilyen cuccban, minthogy az első lépésnél valaki megátkozzon! – magára öltötte a maskarát, és már teljesen úgy festett, mint egy igazi halálfaló…

- Úgy nézel ki, mintha tényleg hozzájuk tartoznál… - suttogta megkövülten Ron.

- Mert régen oda is tartoztam. – vigyorgott Davis. – na, tűnjünk el innen, mert nem tetszik a nappaliban lévő vendégeink képe! – megfogták egymás kezét, és elhopponáltak…

*

- De ha az a nyomorék a medál nélkül is tud időt utazni, minek kell az neki? – Sophie kilépett a barlang ridegségéből, a napfény kacér játékot játszott szőke fürtjein.

- Jó kérdés… de Mardekár egy csepp vérében biztos benne van – Fred szúrósan nézett Dracora.

- Jól van na, én sose pánikolhatok be?

- Ja, azért van egy nedves folt a nadrágodon – nevetett Fred, ám hamar elakadt a szava, amikor a szeme elé tárult a paleontológusok álma. Őshüllők ezer fajtája tárult a szeme elé, a levegőben, a vízben, a földön… mindent ők uraltak.

- Hogy lehet, hogy ezekből a hatalmas állatokból csak néhány lelet maradt? – hüledezett Vicky.

- Azért azt ne felejtsük el, hogy a sárkányok az egyik dinoszaurusz fajtából származnak. – Draco gyönyörködve nézte ezeket a csodálatos és, mint utóbb kiderült intelligens állatokat.

- És, mi van akkor, ha nincs kedvünk visszamenni a saját időnkbe? – vetett fel egy fontos kérdést Fred.

- Itt akarsz maradni? – vonta fel a szemöldökét Vicky.

- Nem itt, de bárhol máshol szívesen lóbálnám a lábamat.

- Neked bejönne a struccpolitika? – adott hangot felháborodásának Sophie.

- Lehet, tényleg egyszerűbb lenne… - Draco titkon egyet értett Freddel. Sokszor megfordult már a fejében, hogy ugyan nem más időbe, de egy másik helyen újrakezdené az életét.

- Ezt meg se hallottam! Hagynátok a testvéreiteket, a családotokat, más embereket meghalni? – Vic szeme összeszűkült az idegességtől.

- A szeretteimet vinném magammal – jelentette ki nemes egyszerűséggel Fred.

- Én biztos, hogy nem mennék veled – Vicky távolabb lépett a vörös hajú fiútól.

Ekkor a medál önálló életre kelt, a szokásos fényt bocsátotta ki, majd elrepítette őket egy másik időbe… csak kérdés, hogy hová!