11. Fejezet

A kegyetlen valóság

- Egész szép lett! – lépett be vigyorogva a szobába egy középkorú férfi. – Jaj, ne ijedjenek meg, békés szándékkal jöttem. – mosolygott nyugodtan, amikor szembe találta magát négy elszánt fiatallal és izzó varázspálcával.

- És, miből higgyük el neked, hogy tényleg a mi oldalunkon állsz? – szegezte neki a kérdést Ron.

- Azért kérlek Mr. Weasley, mert az én házamat használják főhadiszállásnak. Dave Silver vagyok. Fura, hogy Judy és Rupertron meg se ismer… JUDY? Te mit csinálsz itt, hisz azt hittem, hogy Tudjukki oldalán harcolsz!

- Le van maradva pár fejezettel – kacsintott Davis, majd leengedte a fegyverét.

- Én felismertem önt, Mr. Silver, csak sosem lehet tudni – tette zsebre a pálcáját Rupertron.

- Honnan ismeri ezt a helyet? – kérdezte gyanakodva George.

- Mindenki ismeri, csak kevesen hisznek benne… azért jöttem, hogy segítsek nektek, de előtte még el kellene intéznünk egy kényes dolgot… Molly küldött, hogy haza kellene látogatnotok egy rövid időre.

- Tényleg! – jutott hirtelen eszébe Ronnak… a legjobb barátja holtteste még mindig a szobájukban hevert…

            A kis csapat kivonult a menedékhelyről, szerencsére a Vár falnál egyetlen egy mugli sem tartózkodott, így nem tudott megbotránkozni azon, hogy a falból lépnek ki az emberek…

- Hova kell mennetek? – kérdezte kíváncsian Rupertron, majd kacéran Ron szemébe nézett.

A fiút hirtelen elöntötte a gyűlölet Judy iránt, hisz ő tehet Harry haláláról…

- Ki kell végeznem Voldemortot! – kiáltotta… Ősi hiba volt… amint elhagyta az a bizonyos elátkozott név a száját, egy csapat halálfalóval találták szembe magukat.

- A Főnix rendjeinek tagjai! – kiáltotta az egyik – Avada Kedavra! – Vicky apja holtan esett össze…

George-ék rögtön felélénkültek. Záporoztak az átkok, rontások, egy perc elteltével már a halálfalók fele ájultan feküdt a földön.
- Hol van a fiam? – kérdezte egy csuklyával takart arcú nő, túlüvöltve a varázslatok és földre hanyatló testek zaját.
- Hogy hol? Hát nem maga üldözte el? – ordított vissza Ron, kábító átkok tömkelegével megsorozva a halálfalókat. A talpon maradt sötét szolgálók zöld fénycsóvákkal jutalmazták a mutatványt, ám szerencsére egy sem ért célba. Nem úgy Narcissa kábító átka: a piros sugár belecsapódott Rupertron testébe. A nő elkapta az ájult lányt, majd pálcáját a szívéhez szegezve így szólt:
- Ha nem kapom vissza a fiam még ma, meghal a lány! – majd egy pálcaintéssel eltüntette a földön fekvő halálfalókat, és eszméleténél lévő társai kíséretében elhoppanált. Ron az utolsó pillanatban kapta el Draco anyjának a kezét, így ő is eltűnt velük.
- Ron! – üvöltött fel George, döbbenten meredve a helyre, ahol öccse ezelőtt állt. – Ez megőrült!
- Dehogy, csak szerelmes – mondta egy undorodó fintor kíséretében Judy. – Ne tudd meg, mennyi nyálas beszélgetést kellett végighallgatnom a cellámba zárva… Komolyan, felér egy Cruciatusszal…

*

Vicky eltökélten nyúlt a medálért, mikor feltárult a rejtekhely ajtaja. Egy fehér tigris lépett be rajta.
- Vic? – kérdezte Sophie.
- Tessék? – válaszolt oda se nézve a lány.
- Nem, nem… úgy értem… Vicky, te vagy az? – szegezte pálcáját a döbbent tigrisre a szőkeség.
A fehér tigris átalakult. A helyén egy csont sovány, megviselt arcú boszorkány tűnt fel a földön kuporodva, hófehér kezével védelmezve arcát. Elnyűtt talárja sátor módjára lógott rajta, hajdan barna hajába ősz szálak tucatjai vegyültek.
- Könyörüljetek rajtam! – susogta.
- Vic? – kérdezte türelmetlenül Sophie.
- Vicky? – szólt lágy hangon Fred.
- Silver? – mondta ellenségesen Draco.
- ÉN? – döbbent le Vic.
- Te… én? – a nyúzott boszorka elvette kezeit az arcától, és elképedve nézett fiatalkori énjére. – A medál! – szólt értelemtől csillogó, csodaszép kék szemekkel. Fred meghökkenve kapdosta tekintetét az egyik Vicről a másikra.
- Jézusom, mi történt veled?! – állapodott meg a pillantása a fiatalabbik lányon.
- Talán inkább mi fog történni? – javította ki őt a lány, és pálcáját a földön kuporgó boszorkányra emelte. – Halljam, mi a sorsom? Miért és hogyan árulom el őket? – fejével Sophiék felé intett.
- Nem árulod… nem árultam el őket! Hiszen ő Fred! – egy könnycsepp gördült le az arcán.
-Ne hazudj! Tudjuk, hogy megölted őket! Csak meg akarom akadályozni, hogy én is megtegyem! –erősen markolta a pálcáját.
-Vic, tedd le azt a varázspálcát! –szólt rá a barátja. – Mit akarsz azzal, talán meg akarod ölni magad? – Vic feldúltan nézett a fiúra, majd lassan leeresztette a kezét.
- Nem… én csak… nem tudom, mit tehetnék! – az ő szemében is gyűlni kezdtek a könnyek.
- Hát, nem gyakran adatik meg az embernek az öngyilkosság e fájdalommentes formája – szólt bujkáló vigyorral Draco. Sophie egy angyali mosoly kíséretében bokán rúgta szerelmét.
- Örülj, hogy nem magasabbra céloztam!
A sápadt boszorkány arcán mosoly jelent meg.
- Imádlak titeket! – mondta halkan.
- Akkor miért öltél meg minket? – tette fel a kérdést Sophie.
- Én nem… na jó… várjatok, elmondom az egész sztorit. Akkor talán majd hinni fogtok nekem. De kérlek titeket, ne szóljatok közbe, majd a végén tegyétek fel a kérdéseiteket.
- Hát, nem t’om, jó ötlet-e. Honnan tudjuk, hogy nem hazugság az egész? Akkor viszont jobb az elején kizökkenteni az embert. Tapasztalat – nézett magára ellenségesen Vic.
- Tényleg ilyen elviselhetetlen voltam? – horkant fel a boszorkány. Fred mosolyogva nézett az egyik Vicről a másikra. – na jól van, akkor köss bele, ha akarsz… szóval… nem tudom, mi mindent tudtok… azzal a ha-itt-maradok-a-jövőben-akkor-nem-lesz-gáz dologgal már próbálkoztatok? – a kis csapat bólintott. – Éreztem… hjaj, azok a szép idők… az a pár óra kettesben Freddel – a fiúra kacsintott. Az ifjú Vic és Fred arca hirtelen lángba borult. – Hoppá… Ezt lehet, nem kellett volna… na de inkább folytatom. Szóval, akkor láttátok, ki hogy halt meg. Legalábbis azt hiszitek, hogy láttátok.
A szobában néma csend uralkodott, még a falakon elhelyezett egynéhány fekete gyászfeliratos apró portré is Vic szavaira figyelt.
- Láttátok, ahogy meghal Fred. Aztán ahogy megölöm Sophiet, majd George-ot és Ilúvatart. Nem sokkal később Bella végzett Dracóval. Roxie, mint láthattátok, életben maradt – közömbös pillantást vetett a padlón fekvő kábult boszorkányra. – És én is életben maradtam. De azt tudjátok-e, hogyan halt meg Judy, Rupertron és Ron? – kérdő pillantást vetett a fiatalokra.
- Judyt Tudjukki ölte meg személyesen. Benne van az egyik feliratban – bökött fejével a fal felé Fred.
- Rupertront és Ront pedig bárki megölhette. Őszintén szólva nem voltak… nem nagy harcosok – szipogta a tizenéves Vic.
- Aha, persze – szólt gúnyosan az idősebbik. – Közlöm veletek, hogy rendesen félreismertétek őket. Tény, hogy nem nagy harcosok, de jól tudnak lavírozni. Rupertron mindig is a sötét oldal elkötelezett híve volt, de csodásan játszotta a megtért jó kislányt. Ron pedig nem tudott ellenállni az új szerelem és a fekete mágia hatalma csábításának.
Dracoék tátott szájjal figyelték a nőt.
- Fred, sajnálom, hogy pont tőlem kell megtudnod. Hiszen sosem akartam fájdalmat okozni neked – nézett könnyáztatta arccal a srácra. – De ez az egyetlen esélyetek. Szóval legyetek erősek, az igazságnál nagyobb fájdalom nem létezik.
A Weasley fiú szorosan megmarkolta barátnője kezét, és várakozásteljesen nézett a nőre.
- Az öcséd az áruló, nem én – folytatta drámai hangon. – Rupertron vette rá őt. A pontos tervet a halálfalókkal karöltve akkor készítették el, amikor a rejtekhely előtt harcot imitálva elrabolták őket Judy és George mellől. Semmit sem sejtettünk. Nem is gyanakodtunk rájuk, hiszen mindenki azzal volt elfoglalva, hogy az én árulásomat megússzuk. Beleértve engem is. Így örömmel vettem Ron javaslatát, hogy cseréljünk testet százfűlé főzet segítségével, hátha az segít valamit. A többieknek nem szóltunk a dologról. Eljött december negyedike, és Ron testében boldogan vetettem bele magam a harcba. Hiszen tudtam, hogy megúsztam azt, amitől a legjobban féltem: a szeretteim megölését. A csata hevében nem figyeltem arra, mit csinál Ron az én testembe bújva. Eltalált egy kábító átok. Hogy ki küldte rám, máig sem tudom. És hogy miért nem halálos átok volt? Felteszem azért, mert a halálfalók nem voltak biztosak abban, hogy melyik testben bújik meg Ron, és nem akarták feláldozni ezt a kincset érő csatlóst.
- Saját testemben, a sötét, néma éjszakában ébredtem. Gondolom, megölték azt a mágust, aki az átkot szórta rám. Rögtön a rejtekhelyre jöttem, ahol Roxie várt rám. Elkezdett ordítozni velem, és átkok ezreivel próbált eltenni engem láb alól. Nem volt alkalmam elmagyarázni neki a helyzetet, inkább elmenekültem. Azóta csak tigris alakban járok a világban, hiszen ugyanúgy félnem kell a Sötét Nagyúr ellenségeitől, mint híveitől.
Fredék dermedten bámulták a nőt.
- De hát… akkor mi lett Ronnal és Ruprival? – kérdezte Sophie, megtörve a csendet.
- Nem tudom. Valószínűleg még mindig élnek, Tudjukki jobb kezeként minden jóval elhalmozva.
- De hát akkor honnan gondolták azt a többiek, hogy meghaltak? – kérdezte Draco.
- Milyen többiek? – nevetett fel sötéten a nő. – Szinte mindenki odaveszett. Senki nem foglalkozott az eltűntekkel. Hiszen egy ilyen csatában a holttest hiánya nem jelentette az áldozat hiányát! Gondoljatok Petőfire…
Fred sápadtan nézett társaira, majd közelebb lépett a boszorkányhoz.
- A szemed semmit nem változott – jegyezte meg halkan. – Na nyomás az öcsémért!

*

Judy és George tehetetlenül tértek vissza a rejtekhelyre.
- Most mondd meg, mit csináljak! – nézett könyörögve George a lányra.
- Mit tudom én, mi vagyok én az anyád? – vetette oda Judy.
- Nem, az tuti nem…sehogy se hasonlítasz rá – nézett rá töprengve George.
Judy elmosolyodott. Még sose látta elgondolkodni a fiút. Nem hitte volna, hogy a csupa-móka mögött értelmes srác lakozhat.
- Figyelj… szerintem nem tehetsz semmit sem – váltott hangnemet a lány. – Hiszen nem tudjuk hol az öcséd. Az egyetlen, amit remélhetünk, hogy sikerül megmenekülniük önerejükből.
- Aha… lehet, hogy igazad van – mondta eltűnődve a Weasley.
- Szerintem feküdjünk le.
- Aludni?
- Ja, úgy értettem…
Ezután fárasztó nap után hamar álomba zuhant a két fiatal.
Ron élénk hangja verte fel őket.
- Hello mindenki, nem hiszitek el, milyen simán megmenekültünk! – vigyorgott bátyjára a fiú, Rupertron derekán nyugtatva kezét.
- Tényleg nem hiszem el… - sziszegte Judy, bizalmatlanul méregetve Rupertront. A lány kihívóan mosolygott, és Ron arcára nyomott egy hatalmas nagy puszit.

- Az én hősöm – bazsalygott.

- Hát igen – húzta ki magát a fiatalabb Weasley. – Szeretlek –mélyen a lány szemébe nézett, és már hajolt, hogy megcsókolja.

- Hánynom kell! – fintorgott Davis.

- Én azért örülök, hogy egy darabban vagytok, bár kicsit csodálkozom, hogy a hajatok sem görbült… Narcissa kicsit elszántabbnak tűnt, mintsem, hogy ilyen könnyedén engedjen kicsusszanni a kezei közül… - George a szemével Mr. Silver holttestét fixírozta.

- Miattunk halt meg… - motyogta Ron, próbált szomorú fejet vágni, hátha ezzel más vizekre tudja terelni a beszélgetést.

- Mert felkészületlenül és ostobán mentünk ki! – csóválta a fejét Judy – De öcskös, ha jobban belegondolunk, végül is te vagy a hibás, minek kellett a Sötét Nagyúr nevét kimondanod?

Ron arca elsápadt… a fenébe, hát még sem tudtam jobb irányba terelni a beszélgetést – gondolta.

*

Vicky önmagát méregette, és a fejében egyre csak gyűltek a nyomasztó gondolatok;

Úristen, úgy fogok harmincvalahány évesen kinézni, mint egy százéves veterán… megcsonkított lélekkel… a legszebb éveimet bujdosva kellett töltenem. Én ezt nem akarom!

- Nyugi, nem engedem, hogy így végezd! – Sophie hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Én ezt most hangosan kimondtam?

Draco is az idősebb Vicet bámulta, az arca beesett volt, hajdan élettől csillogó szemei most tele voltak szomorúsággal. A nő odalépett Fredhez, és megszorította a kezét;

- Ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! – szerelme mit sem változott ilyen hosszú idő alatt.

- Le a kezeket a barátomról! – ugrott az asszony és Fred közé gyermekeit védelmező anyatigrisként Vicky.

- De… mi egyek vagyunk! – csattant fel az idősebb Vic.

- Nem! Én soha nem leszek Te!

- Remélem… - sütötte le a szemét a nő.

- Induljunk! – lépett elő egy remek ötlettel Draco. Megfogták egymás kezét, búcsút intettek a földön fekvő Roxienak és Vickynek. A mardekáros fiú szeme megakadt egy urnán a bal oldali polcon, ami eddig még nem foglalt helyet ott, de ezen már nem volt ideje gondolkodni…

            Meglepetésükre a rejtekhelyen ott találták Georgeot és Judyt, akik hirtelen pálcát rántottak rájuk.

- Mi az, már meg se ismered az ikred? – nevetett Fred felemelt kézzel.

- És, ha valami halálfaló az álruhában? – bökött a varázspálcájával Judy Sophiék felé.

- Miért kergetett meg minket anya, amikor Roncimonci tíz éves volt?

- Mert azt mondtuk neki, ha megissza a szuperragacs-ragasztógélt, akkor biztosan a Griffendélbe kerül – vont vállat unottan Fred. – Mondjuk, szégyen, hogy nem ismersz meg…

- Nyugi már, csak óvatosak vagyunk.

- Csak úgy kíváncsiságból, melyiktők volt az a szerencsétlen pancser, aki ott hagyta a pálcáját a főhadiszálláson? – kérdezte vigyorogva Judy, miután előhúzta a farzsebéből az említett tárgyat.

- Nem vagyok szerencsétlen pancser, te gonosz, idegesítő… - kiáltott fel Sophie.

- Egy egyszerű köszönöm is megfelelt volna – morogta Judy, majd odaadta húgának a varázspálcát.

A rejtekhelyben patikai tisztaság uralkodott, de a falon ott virított egy friss felirat; NE ADJÁTOK FEL! A REMÉNY BENNEM ADDIG ÉL, AMÍG ÉN ÉLETBEN TARTOM! 2007. szeptember 15. Sophie Davis, Fred Weasley, Victoria Silver és Draco Malfoy

- Nézd csak! – vigyorgott Sophie, és a falra mutatott.

- Ez meg mi a szar? – vonta fel a szemöldökét Judy.

- Ááá! – kiáltott fel rémülten Vicky, és meredten a fal tövébe bámult. A kiáltás hatására előreszegezett pálcával kiugrott Rupertron és Ron az egyik szobából. A lány haja szétborzolva meredt az égnek, Ron nem viselt pólót, és igen morcosnak tűnt, hogy megzavarták valamiben.

Sophie követte Vicky tekintetét, amikor észrevette azt, ami barátnőjét sokkolta…

- Dave! – a lány szemébe könnyek szöktek, ma már sokadszorra.

- Megölted őt! – kiáltott Vic, ujjal mutatva Rupertronra.

- Ne beszélj butaságot! – szabadkozott a megvádolt.

- Mocsok! – kiáltotta Vicky és már vetette is magát, hogy behúzzon egyet Rupertronnak. Sophie volt az, aki időben elkapta a lányt, nehogy kárt tegyen magában…

- Nem értem miért engem vádolsz, hiszen pont én voltam az egyik áldozat! Az apád, vagy ki, fájdalommentesen halt meg…

Ez elég volt Sophienak, elengedte barátnőjét, és egy ugrással a lány orra előtt termett; hatalmas ütéssel a földre kényszeríttette Ruprit. Ron éppen rá akarta magát vetni Sophiera, hogy megtorolja a tettet, de Fred mindezek előtt elkábította öccsét. Judy és George értetlenül bámult Sophiékra.

- Miért? Miért halt meg az az ember, aki az egyik legfontosabb számomra? – Vicky zokogva roskadt le a földre. Sophie leguggolt barátnője mellé, és átölelte… egymás vállán sírtak. Draco és Fred tehetetlenül nézték, ahogy barátnőik elkeseredetten gyászolnak…

- Az a helyzet, hogy a szobában tartózkodik két áruló… - kezdett bele a monológba Draco. Fél óra kellett ahhoz, hogy felvázolja a helyzetet, hogy elmesélje, mit láttak, és milyen borzalmas jövő vár rájuk, ha nem tudják megállítani Voldemortot.

- Nem tudunk visszamenni a főhadiszállásra… lehet, hogy jobb is, nem akarok olyan korán elpatkolni – Judy szórakozottan csavargatta az egyik hajtincsét – Mi lenne, ha itt ülnénk december végéig? Engem nem zavarna, ha nem kellene élet-halál tusát vívnom azokkal a megátalkodottakkal.

- De mi van akkor, ha a jövőbeli Vic hazudott? – vetette fel a kérdést George.

- Nem hazudtam! – csattant fel könnyes szemmel a lány – Mármint, lehet, hogy meg lett volna rá az okom… vagyis a jövőbeli énemnek, de ti nem láttátok őt… vagyis engem… borzalmasan nézek majd ki! – visszaroskadt édesapja holtteste mellé, gyengéden cirógatni kezdte az arcát.

- És, ha tényleg árulók, akkor Perselus Piton miért nem értesített minket? – morogta idegesen George. Nem akarta elhinni, hogy a csupa szív öccse a jövőben mindnyájuk halálát okozza…

- A Piton az a helyes ipse? – csillant fel Judy szeme.

- Lehet, hogy ő mégsem a mi oldalunkon áll – vélekedett Sophie.

- Kizárt! Elégszer bizonyított már – kelt ex-bájitaltan tanára védelmére Draco.

- Akkor hívjuk ide! – vigyorgott Judy.

- Az túl veszélyes lenne… menjetek Roxfortba, mi addig itt tartjuk a frontot! – biccentett Fred.

- Majd jól lestírölöm a hátsóját! – az idősebb Davis lány arcára kiült, hogy már a fantáziája máshol jár. Megfogta George kezét, majd eltűntek a jellegzetes hang kíséretében a semmibe.

            Sophie egy kis habozás után a varázspálcájáért nyúlt;

- Vic, lépj hátrébb! – mondta határozott hangon a szőkeség. Barátnője bágyadtan engedelmeskedett neki. Rászegezte a pálcáját Davere, mormolt egy varázsigét, minek hatására a férfi testét lángok borították be. Sophie arcáról patakokban hullt a könny, Vicky hangosan felzokogott… Mikor a lángok elcsitultak, már csak egy kis urna állt azon a helyen, ahol előbb Dave feküdt.

- Ennek itt dicső helye lesz – Draco felhelyezte a hamvvedret a bal oldali polcra.

- Gyere cica, menjünk lefeküdni! – Fred gyengéden átkarolta barátnőjét és elkísérte az egyik szobába.

            Malfoy és Sophie lerogytak a kanapéra, a szőkeség ráhajtotta a fiú vállára a fejét, némán folytak a könnyei… emellett örült annak, hogy van neki Draco.

*

Mr. Weasley gondterhelten ment dolgozni, főleg, hogy most megszigorították a szabályokat… Amióta Voldemort egyik bábja a Mágiaügyi Miniszter, azóta káosz uralkodik mind a minisztériumban, mind a varázslótársadalomban. Emellett elég nyugtalanító híreket kapott a fiairól, a Rend is bajban van, és Ginnyvel sem stimmel valami. Hogy ezt még fokozzuk, meglátta Harryt az utcán sétálni… ez nem normális! Mit csinál itt ilyenkor? – gondolta aggodalmasan a férfi.

- Az ott a Potter gyerek? – suttogta mellette egy taláros boszorkány.

*

- Kicsit nehézkes lesz ide bejutnunk… Te véráruló vagy én meg csak simán áruló… hmm, jó párosítás, szerinted melyikünk fején van nagyobb vérdíj? – suttogta Judy az éjszaka némaságába. Roxmortsban, a Három seprű bejáratánál lapultak a falhoz. – Na, nagyokos, én innen nem ismerem a járást.

- Akkor, most szépen kiábrándítjuk magunkat.

- Igenis főnök – mosolygott Judy, és már el is végezte a megfelelő varázslatot.

- Amikor ahhoz a hülye bájitalhoz gyűjtöttétek az alapanyagot, bejutottatok valahogy a suliba, nem? – kérdezte Judy, a kiábrándult George tekintetét keresve.
- Ja, aha! Azzal most is megpróbálkozhatunk…
Judy követte a fiút a Szellemszálláshoz vezető hosszú úton.
- Te most akkor mit gondolsz? – kérdezte óvatosan Davis.
- Miről beszélsz?
- Hát erről az egészről… az öcséddel… Hogy áruló. Hiszel Vicéknek?
- Nem is tudom… az öcsém?!
- Lehet, hogy Vic hazudott… mármint az idősebbik. Így akarta menteni a bőrét, és igazából ő az áruló.
- Lehet – szólt George elgondolkodva.
Elérkeztek a Szellemszállás romjaihoz, ám az épület már teljesen egyenlővé vált a földdel.
- Itt nem tudunk bejutni – mondta elkeseredetten Judy.
- Hű, milyen éles a megfigyelőképességed!
- Most mi legyen? You’re the boss!
- Hát izés… a Mézesfalásból is indul egy titkos járat a suliba.
- Na jó, de hogy jutunk be a Mézesfalásba? – Judy már egész jól kiismerte magát Roxmortsban.
- Majd ott improvizálunk!
A páros gyors léptekkel tartott a bolt felé a néptelennek tűnő utcán. A Mézesfalás előtti, márványküszöbön cipőjük hangosan koppant.
- Ki vagy? – hallatszott egy női hang a az egyik mellékutcából.
Judy rémülten szorította meg George karját.
- Lilly, csak semmi meggondolatlanság! Valószínűleg csak egy állat volt… – suttogta egy férfihang.
- Perselus, kérlek! Ne bánj már úgy velem, mint egy hülyével! – válaszolta ingerülten a Lillynek nevezett.
- Piton prof? – kérdezte fojtott hangon George.
A hangok irányából egy lila sugár röppent a Mézesfalás felé, és telibe találta George-ot. A fiú rémülten nézett végig magán, de az átok csak a kiábrándító bűbájt hatástalanította.
- Weasley? – kérdezte a férfihang. – Egyedül vagy?
George gyorsan felmérte a helyzetet. Ha valóban Piton az illető, akkor se lenne bölcs döntés elárulnia Judyt, hiszen ott van még az a Lilly is. Az is elég nagy baj, hogy ő lebukott, Judyt nem fogja magával rántani.
- Igen! – válaszolta magabiztosan.
Két alak lépett elő a mellékutcából: egy fiatal, középmagas, hosszú barna hajú, gyönyörű boszorkányt kézen fogva húzott maga után egy zsíros hajú varázsló.
- El kell tűnnöd innen! – suttogta Piton.
- Ki ez? – kérdezte George a nőre szegezve tekintetét.
- Nem érünk rá erre, bármikor itt lehetnek a halálfalók! – válaszolt idegesen a varázsló.
- De beszélnem kell magával! Maga miatt jöttünk!
- Azt mondtad egyedül vagy! – Piton rémülten nézett körbe.
George egy pálcaintéssel láthatóvá tette társát.
- Davis! – döbbent le Piton, és varázspálcáját a nőre szegezte.
- Ne emeld rám azt a botot, amigo! – nyávogta Judy.
- Weasley, egy halálfalóval az oldalán mászkál?! Kénytelen leszek… - Perselus egy sóhajtással fejezte be a mondatot. – Lilly, B-terv!
A boszorkány egy ugrással Judy mellett termett, és szorosan a karjára kulcsolta ujjait. Piton ezzel egyidejűleg George kezét kapta el, majd a négy ember egy pukkanás kíséretében köddé vált.

*

Vicky álmatlanul forgolódott az ágyban. Próbálta csupán rövid időre kiverni a fejéből a történteket, hiszen tudta, szüksége van az alvásra. De mikor végre elterelte gondolatait leendő jövőjéről és Ronék árulásáról, folyton befurakodott az agyába egy kellemetlen érzés. Mintha megfeledkezett volna valamiről. Az elmúlt napok zűrzavarában összekavarodtak benne a dolgok, nem tudott figyelni mindenre, így nem lepődne meg, ha elfelejtett volna valami nagyon fontosat. De hiába próbált rájönni, mit, minél jobban erőlködött, annál kevésbé tudott koncentrálni. Agyába bekúsztak a jövőbeli események. A Harc. Barátai, szerelme halála. Az ő nyomorúságos sorsa. Hogy a jövőben mennyire fogja gyűlölni őt az összes varázsló, boszorkány. Maga előtt látta Roxie gyűlölettől izzó szemeit…
- Roxie! – ült fel riadtan Vic.
- Mi van? – Fred félálomban tekintett rá.
- Roxie! – nézett a fiúra Vic.
- Nem, Fred… De tény, hogy kiköpött mása vagyok…
- Hát nem érted?! Roxie és Ilúvatar! Nem tudják, hogy a főhadiszállásunk a halálfalók uralma alatt áll!
- Majd csak észreveszik valahogy… - Fred jelen állapotában csak az alvással tudott foglalkozni.
Vic vetett rá egy szemrehányó pillantást, majd kiugrott az ágyból, és kirohant a nappaliba. Sophie Draco vállára dőlve aludt.
- Sophie! Ébredj!
- Mi van már, dől a ház? – szólt morcosan Draco.
- Sophieeee! – rázta meg a lányt Vic.
- Mi van, Vicky? – nézett rá hunyorogva a szöszke.
- Ébredj, gáz van! Elfeledkeztünk Roxiékről!
- Basszus! – Sophienak nem volt szüksége több magyarázatra, felélénkülve pattant fel. Draco inkább Fred példáját követte. – Mit tehetnénk?
- Nem t’om! De muszáj megkeresnünk őket!
- De hogyan?
- Menjünk el Roxie családjához! – mondta hirtelen ötlettől vezérelve Vic.
A lányok további gondolkodás nélkül cselekedtek. Egymásba kapaszkodva tűntek el a semmiben.

Egy muglitelepülésen értek földet.
- Valahol erre laknak, nem? – kérdezte bizonytalanul Vic.
- Úgy rémlik… De pontosan hol?
- Hát, nem hiszen, hogy túl sok varázsló lakna egy ilyen nyomorék helyen. Szóval csak mágiával átitatott házat kell keresnünk!
- És reménykedjünk, hogy nem védi Fidelius-bűbáj – tette hozzá Sophie.
Kivont pálcákkal baktattak a főúton. Minden érzékszervüket bevetve figyelték a környező házakat, bár fogalmuk sem volt, hogyan lehet érzékelni a mágia jelenlétét.
- Te figyu… az a ház olyan furán néz ki! Nem lehet, hogy az az? – kérdezte Vic.
- Áh, nem, az egy iskola… Csak el van kerítve… Biztos hullik róla a márványborítás, vagy ilyesmi…
- Azt nem megreparálni kéne?
- Áh, arra gondolom nem volt pénzük… Így inkább csak elbarikádozták, hogy ne a te fejedre hulljon az anyag – magyarázta jól informáltan Sophie.
- És ahhoz mit szólsz? – mutatott egy narancssárga házra Vic.
-Ijjj, de gusztustalan! – hördült fel barátnője.
- De nézd, fekete zászló…
- Aha, beleillik a képbe… Hiszen Roxie öccsét gyászolják… Megpróbálhatjuk…
Sophie óvatosan a ház ajtajához lépett, és kopogott. A hatás nem maradt el: az ajtó meglepő gyorsasággal kitárult, és valamiféle légörvény szippantotta be a két lányt a házba, egy mágikus ketrecbe.
- Sophie, Vic? – hangzott Roxie megdöbbent hangja.
- Miért, halálfalókra emlékeztetünk? – horkantott fel a szőkeség, sajgó hátsóját dörzsölve.

- Nem tudhatom! Amúgy is, hazafelé jövet megtámadtak minket a dementorok… élmény kimenni az utcára.

- Nem mintha nem élvezném a csevegést, de lennél olyan szíves, és kiengednél minket a ketrecedből? – kérdezte idegesen Vicky.

- Mi a baj Roxie? – lépett elő a félhomályból Ilúvatar. – Hát ti? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva.

- Gondoltuk, beugrunk csevegni… - sziszegte Sophie – Jól szórakoztok?

- Mókásak vagytok! – mosolygott Roxie majd kiengedte a két leányzót a kalitkából. – De, miért is jöttetek tulajdonképpen?

- Ami azt illeti…

*

- Hé, kiszednéd a melleim közül a pálcádat, te szuka! – Judy az utolsó szót olyan halkan mondta, hogy csak Lilly hallja.

- Mi legyen velük? – kérdezte a nő, még jobban Davis mellkasába mélyesztve a varázspálcát.

- Nocsak, nocsak! – vigyorgott gúnyosan Piton. – Fogtunk egy árulót, a Nagyúr biztos díjazni fogja.

- A látszat néha csal – vont vállat kedvszegetten George.

- Azt mondod, épp velünk van? – Lilly mélységes megvetéssel nézett a Weasleyre.

- Igyekszem – erőltetett az arcára egy mosolyt Judy.

Perselus biccentett egyet, aminek következtében Lilly elengedte a foglyát. Egy sötét szobában álltak, minden apró ablak be volt rácsozva, a levegőbe izzadság és pállott ruha szag terjengett, a falakon hatalmas penészfoltok éktelenkedtek.

- Miért nem mondtad, hogy van csaja? – suttogta mérgesen Georgenak Judy.

- Fel se tételeztem volna, hogy van nő, aki szereti a denevér beütést…

- És, mi a fenéért kockáztatjátok az inkognitómat azzal, hogy a karjaimba szaladtok? – Piton arca kifürkészhetetlen maradt.

- Ha maga a mi oldalunkon áll, akkor miért nem közölte velünk, hogy az öcsém és Rupertron áruló? – Georgeban csak úgy forrt a düh.

- Én ilyenről nem tudok… - vakargatta meg az állát Piton.

- Nekem elejtett valami furcsát az unokatestvérem, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősséget – vont vállat Lilly.

- Miért, mit mondott Bella?

- Azzal a Rupertronnal kapcsolatban… hogy ő a tégla…

- Szerinted ez nem fontos információ? – vetette oda Judy.

- Kérdezett valaki, áruló? – sziszegte Perselus barátnője.

- Ki vagy te? – Judy előrántotta a pálcáját, de a másik nő sem késlekedett.

- Hölgyeim, ne ilyen hevesen – biccentett nyugodtan Piton.

- Akkor, mi tévők legyünk? Nem akarjuk, hogy Ronból is halálfaló legyen… - csóválta csalódottan a fejét George.

- Öljük meg – csillant fel Davis szeme.

- Lehet, hogy az lenne a legmegfelelőbb megoldás… - tűnődött Perselus, szemét le sem véve a két ellenséges nőszemélyről.