12. Fejezet

A szerelem gyilkos érzés

- Miből gondolod Nagyúr, hogy a lány megbízható? – kérdezte félve Lestrange. Igen, Voldemort látogatást tett a főhadiszálláson, megnézni, hogy áll a küldetés.

- Nem bízol bennem Bella? – Voldemort szeme vészjóslóan villant egyet.

- Természetesen…

- Akkor miért kérdőjelezed meg Nagyurad döntését?

- Én nem…

- Szerinted drága, egyetlen Bellám, hogy jutottunk be ide? Ki árulta el nekem a titkot? Ki mondta el, hogy nem bízhatok meg száz százalékig a te mocskos unokatestvéredben?

- De Nagyúr, hiszen Lilly száz százalékig mellettünk áll! – Bellatrix arcán mély felháborodás tükröződött.

- A helyedben én is reménykednék benne. Bár, ha jobban meggondolom a dolgot… - Voldemort szava bent rekedt, a szeme megakadt a padlón… a heverő lábára szegezte a tekintetét, majd lassú léptekkel elindult oda, és felvette a földről döbbenete tárgyát.

- Hogy került ez ide? – kiáltotta dühösen.

- Észre sem vettük – kotyogott közbe Narcissa.

- Ostobák! Mennem kell!

- De Nagyúr… - Bella már csak a komódnak magyarázhatott, mert Voldemort eltűnt a könyvvel együtt.

*

Draco a kezében forgatta a medált, amit még nemrég Sophie viselt… Fred éppen Ront és Rupertront kötözte meg, és készített nekik egy kis mágikus ketrecet, ahonnan egy könnyen nem tudnak szabadulni.

- Két kis szemétláda… el se hiszem Ronról, hogy ilyet tett… vagy tenni fog – dühöngött Fred. – Anyáéknak mit fogok mondani?

- Szerintem ne idegesítsd őket ezzel… miket tudhat még ez a medál? Basszus, miért hagytam ott azt a nyamvadt könyvet a főhadiszálláson… nagyon remélem, hogy nem kerül rossz kezekbe, mert akkor sírva fakadok.

- Na, azt megnézem, ahogy a nagy Draco Malfoy a zsebkendőjébe törölgeti könnyes szemecskéjét – vigyorgott Fred.

- Szeretnéd, mi?

- Naná, tudod, hányszor álmodoztam ilyen pillanatra Roxfortban?

- El tudom képzelni.

- Vethetek rá egy pillantást? – vetett egy pillantást a nyakékre.

- Persze – Draco odanyújtotta a Weasleynek a medált, hogy közelebbről megtekinthesse. A fiú éppen arra gondolt, hogy milyen szívesen lenne most Vickyvel, milyen szívesen csókolná, ölelné őt… ki tudja mennyi idejük van együtt…

            Fred megérintette a medál közepén lévő zöld ékkövet… a fiú elájult, és a medál, mintha magába szippantotta volna a lelkét… Egy sikoltást hallott, majd távolodott tőle a hang forrása… ebben a pillanatban Vic állt mellette és Sophie, szemben vele meg Ilúvatar és Roxie.

- Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket. Ne menjetek a főhadiszállás közelébe, mert épp ott tanyáznak Voldi ölebei – vont vállat Sophie.

- Cica! – szólalt meg kicsit rekedten Fred… senki nem hallotta őt… és hiába kezdett el ugrálni a lányok előtt, azok észre sem vették… - Csajok! – semmi válasz.

- Miért, mi történt? Hogy jutottak be? – Ilúvatar kifejezetten ijedtnek festett.

- Jó kérdés… valószínűleg van egy tégla a csapatban… - sütötte le a szemét Vicky.

*

Draco idegesen kezdte el rázogatni Fredet… nem értette, hogy mi történt a fiúval.

- Biztos a medál – gondolta. – Mindez akkor történt, amikor megérintette középen – megfogta a Weasley kezét és rányomta a nyakékre az ujjait. Tíz másodperccel később a fiú már a fejét dörzsölgette a padlón.

- Mi a franc volt ez? – kérdezte ijedten.

- Most komolyan tőlem kérdezed?

- Én csak egy kis romantikára vágytam Vickyvel, erre ott teremtem ahol ők… láthatatlanul. – fintorgott.

- Juj, én is akarok végre egy nyugodt kettesben töltött percet… de ilyen mikor lesz?

*

- Nem öljük meg az öcsémet! – tört ki George. – Mi van, ha nem is ő az áruló? Mi van, ha Vic az? Végül is, csak Vic szavaira támaszkodhatunk!
Piton érdeklődve szemlélte a fiú elkeseredett arcát.
- Lilly most mondta, hogy az a Rupertron tégla…
- De ez nem jelenti azt, hogy az öcsém is az lenne! Lehet, hogy Rupri társa Vic, és nem az öcsém.
- Eszi fene, nyírjuk ki mindet! – mondta érzéketlenül Judy.
- Nem értelek, Weasley. Az a Rupertron nem halálfaló volt? A cellátokban kéne kuksolnia, ha jól tudom…
- A cellánk épp a Nagyura kezében van! – George próbált nem ordítani, de Piton túlontúl nyugodt arcát látva ez nehéz feladatnak bizonyult. – Mikor megtámadtak minket a csatlósai, nem volt időnk mérlegelni, hogy most akkor igazat beszél-e a lány!
- Én azt hittem, az alap, hogy egy halálfalóban nem bízik meg az ember – nyávogta Lilly.
- Ja, bocs, akkor most az itt jelenlévő négy ember közül csak magamban bízhatok? – morogta George.
- Te bízol magadban? – nézet rá döbbenten a nő.
George elengedte a füle mellett a kérdést, inkább Piton kifejezéstelen arcára összpontosított.
- Miért nem szólt nekünk, hogy Tudjukki támadásba lendül?
- Már eddig is támadásban volt, kölyök – vágott közbe Lilly. George úgy tűnt, elhatározta, hogy szimplán keresztülnéz rajta.
- Nem az lett volna a dolga, hogy Tudjaki terveit megtudva segítsen a többieken? Rajtunk? – vádlón nézett régi professzorára.
- Azt várod el tőlem, h lebuktassam magam és ezzel a halálomat okozzam azért, mert ti mindenféle nyakláncokkal szarakodtok? – Piton arca megváltozott, a vonásai megkeményedtek, de mindez csak egy másodpercig tartott.
- Honnan tudja…? – döbbent le George.
- Hogy honnan tudom, hogy a nyaklánccal időt utazgattok? Én vagyok a Sötét Nagyúr jobb keze!
- Ezek szerint Ő tud róla? – tátotta el a száját George.
- A Nagyúr olyan erők ura, amiket te el se tudsz képzelni – kotyogott bele Judy.
- De ha maga Tudjukki jobb keze, ahogy állította, hogyhogy nem tud Ronékról?
Piton arcán most először látszódott őszinte döbbenet.
- Én… hát… akartok még valamit tőlem, vagy inkább mentek segíteni a társaitoknak?! Lehet, hogy halálos veszélyben vannak, csak én nem tudok róla, mert épp ilyen kölykökkel kell társalognom! – zavartan terelte el a témát a varázsló.
George indulatosan nézett rá. Egy szó nélkül elkapta Judy kezét, és elhoppanált. 

*

Vicky felvázolta Roxiéknak a történteket.
- ELKÁBÍTOTTATOK?! – visított fel a lány. – De hiszen én nem csináltam semmit sem!
- Meg akartál ölni engem! – nézett rá dühösen Vic.
- Engem nem akartál, de megtetted… - Sophie sem volt éppen a nyugalom mintaszobra.
- Elég legyen már lányok, ez az egész sokkal bonyolultabb ennél… Foglalkozzunk inkább Ronékkal! – szólt rájuk Ilúvatar.
- Na igen… Mit tehetnénk? – Vic reménykedve fürkészte a társaságot.
- Hát, a legjobb megoldás szerintem egy kiadós Avada Kedavra lenne…- vágta rá a varázsló.
- Menj már, véredben van a gyilkolászás?! – Sophie megbotránkozva nézett a fiúra.
- Miért, szerinted, mi lenne a jó megoldás? – kelt barátja védelmére Roxie.
- Nem t’om, de nem kell mindig végletekben gondolkodni!
- Azt hiszem ebből semmi jó nem fog kisülni… Inkább menjünk vissza a rejtekhelyre – tanácsolta Vic. – Nektek is jönnötök kéne, hogy meglássátok, hol van! Aztán felőlem visszajöhettek ide… - nézett a párra.
A négyes összekapaszkodott, majd eltűnt az éterben.

*

- Óvatosan azokkal a kívánságokkal, láttad, velem is mi történt! – szólt rá Dracóra Fred.
- És zavart téged, hogy az történt? – kérdezte vigyorogva a mardekáros.
- Hát, ha nem tudtam volna visszatérni a testembe, nagy valószínűséggel a falra másztam volna! Anyás… vajon testetlenül falra lehet mászni?
- Próbáljuk ki! Nem is, én inkább repülni akarok!
- Ha beléd rúgok, repülsz? – kérdezte érdeklődő hangon a megjelenő Judy.
- Hát ti meg hogy kerültök ide? Máris végeztetek? – nézett ikertestvérére Fred. George és Judy a szoba közepén álltak.
- Ja, nem volt valami nagy segítségünkre a kiscsávó – morogta George. – Ti mi jót csináltatok? Ha jól hallottam, valami gimnasztikáról lehetett szó… falra mászás, repülés…
George nem tudta befejezni mondandóját, mert négy további varázsló és boszorkány tűnt fel.
- Roxie, Ilúvatar, örülünk, hogy látunk… - fintorgott Fred. – Sokáig maradtok még?
- Ááá, csak meg akartuk mutatni nekik, hol érezhetik biztonságban magukat… De már mennek is – az utolsó mondatot erősen kihangsúlyozta Vic.
- Vagy akár maradhatnánk is – szólt mosolyogva Roxie.
- Akár esetleg véletlenül – nézett rá angyali arccal Vicky.
- Már megint ez a hülye vitatkozás… Foglalkozzunk inkább az árulókkal! – vágott közbe Ilúvatar.
Mind a hatan a varázsketrechez léptek.
- Jé, ki zárta be őket? Tegnap este jól elfelejtettük – mondta egy picit szégyenkezve Vic.
- Ja, szerencse, hogy nem húztak el a francba… - Fred átölelte barátnőjét.
- Szóval, mi legyen? Felébresszük őket, vagy… - kezdte Ilúvatar.
- Ne folytasd! – szólt rá erélyesen Sophie.
- Hát, amíg ebben a ketrecben vannak, nem jelenthet veszélyt, ha felébresztjük őket… - mondta határozottan Draco.
- Akkor mire várunk? – Vic kettőt intett a pálcájával.
- Kinek integetsz, csajszi? Mert hogy frankón nem történt semmi, az tuti – nézett az eszméletlen testekre Ilúvatar. Ő is felemelte a pálcáját, és kimondta az élesztő bűbájt. Semmi sem történt.
- Nahát, nem csak én vagyok béna… - mosolyodott el Vic.
- Mindketten nem lehettek bénák! – Fred közelebb lépett a ketrechez.
- Dehogynem! – vágta rá Sophie, Roxie és George.
- Okés, lehetnének… de most nem erről van szó… ezek itt nem lélegeznek – mondta drámai hangon Fred.
- Ilúvatar? – nézett a fiúra fenyegetően Vic.
- Menj már, itt se voltam eddig!
Fred óvatosan kinyitotta a kalitkát, és belépett, hogy közelebbről megvizsgálhassa a testeket.
- BASSZAMEG! – ordított fel hirtelen. – Ezek nem igaziak! Csak valami hülye bűbáj! Mégiscsak sikerült elhúzniuk a csíkot, amíg ki voltunk dőlve!
- De hát hogy? Hiszen el voltak kábítva… – kérdezte értetlenül Sophie.
- Nem… Rupri csak ki volt ütve – döbbent rá Vic.
- Hogy feledkezhettünk el egy ilyen fontos dologról? – ráncolta a homlokát Draco.

- Tele volt a fejünk mindennel… - sóhajtott Vicky.

- De ez azért csöppet abszurd… vajon végig utánzatok lettek volna velünk… mármint a halálunkig? – Fred automatikusan simogatta barátnője kezét.

- Minden előfordulhat, de szerintem menjük és gyilkoljuk le őket – vicsorgott Judy. Még mindig emésztette magát Lilly miatt… micsoda arculcsapás volt számára, hogy Perselusnak van barátnője. – Ez az én formám – suttogta maga elé.

- Itt az én emberem – vigyorgott Ilúvatar.

- Na jó… csoportokra kellene oszlanunk, és úgy kellene keresnünk őket. Muszáj Rupertronnal végeznünk, még mielőtt ő teszi ezt velünk… - vélekedett Draco.

- Ne süllyedjünk le az ő szintjére, maximum bezárjuk őket valahová – vont vállat Vic.

- Akkor viszont induljunk! – csillant fel Ilúvatar szeme.

- Nem mehetsz együtt Judyval – szögezte le gyorsan Sophie – Két brutális állat nem kerülhet egy csapatba.

- Tessék? – háborodott fel egyszerre a két agresszívabb varázsló.

- Én lefékezem a nővéredet, Roxie pedig Ilúvatart. Mi szétnézünk Pesten és Londonban… tiétek a budai légió és Roxfort. Minden reggel tíz órakor találkozzunk itt és megbeszéljük a fejleményeket. Ha valaki megtalálja Ronékat… az tudja, mit kell tennie! – megfogták egymás kezét és elhopponáltak.

- Én hulla fáradt vagyok… - motyogta két ásítás között Sophie.

- Alszunk pár órát, és indulás! – Draco beterelte barátnőjét az egyik hálószobába, és lefektette aludni. A lány pillanatok alatt elbóbiskolt, Malfoy gyönyörködve nézte barátnője kifogástalan alakját.

Fred átkarolta Vickyt, a lány őszinte csodálattal nézett a Weasleyre.

- Büszke vagyok rád, hogy ilyen jól viseled az öcséd eltévelyedését – Vic mélyen a fiú szemébe nézett.

- Szeretlek! – mosolyodott el Fred.

- Én is… - suttogta a lány.

*

- De ugye Fredéknek nem lesz semmi baja? – kérdezte aggódó hangon Ron.

- Nyugi már, ha nem csinálnak hülyeséget, akkor nem fog tragédiába torkollni a medál-szerző akció. Ők most azt hiszik az ottani másainkra, hogy mi vagyunk… és nem sejtenek semmit sem. Így egyszerűbb lesz… a Nagyúr nagy becsben tart minket, még a jobb keze sem tud rólunk semmit! Ő Akit Nem Nevezünk Nevén bízik bennünk, mindenki azt hiszi, hogy kettős ügynök voltam – vigyorgott büszkén Rupertron. – Azért tudtunk csak nehezen megmenekülni… még Bella az, aki szeret engem, szóval, neki köszönhetjük, hogy még élünk.

- Lestrange ölte meg Siriust! – csattant fel Ron.

- Csak elkábította… nem akart vele végezni, Sirius titkon végig a mi oldalunkon állt… Dumbledore szegénységi bizonyítványa, hogy erre nem jött rá.

- De én azt hittem…

- Édesem, sok mindenről nem tudsz… nem az számít, hogy mi a látszat, hanem, hogy mi van a felszín alatt.

- De… lassan az is kiderül, hogy Dumbledore is igazából Tudjukki oldalán áll…

- Minden előfordulhat… az a jók-rosszak párharca csak egy felületes valami… Igazából mindenki az örök életet és a hatalmat kutatja…

- Igazad van – mosolyodott el a Weasley fiú.

            Egy hídon baktattak éppen át kéz a kézben… a holdfény tükröződött a mesterséges tavon, amikor a fák mögül végre kiemelkedett a Vajdahunyad Vára.

- Néhány ember az én kezem alatt összpontosul, most velük fogunk találkozni, hogy megbeszéljük a stratégiát.

- Ha jól tudom, Sophie viseli általában a medált… talán őt kellene becserkésznünk – vigyorgott Ron.

- Egyet értek, mindenesetre velünk jobb lenne, ha nem találkoznának… jobb fenntartani a látszatot, bár valószínűleg ezzel az álcával csak időt nyerhetünk, hamar le fogunk lepleződni.

- Ok.

            A fal mellé léptek előreszegezett pálcával… az árnyékban nem találhatott rájuk senki sem, kivétel, ha kifejezetten kutató szándékkal haladt el ott valaki. Rupri benyomott négy téglát, aminek következtében feltárult előttük egy titkos ajtó.

- Ne félj! – mosolygott rá Ronra a vörös hajú lány.

- Ne… nem – dadogta nem túl meggyőzően a fiú.

            Bent félhomály uralkodott, néhány fáklya világította be a termet. A falon egy hatalmas címer díszelgett, középen meg egy pentagramm alakú asztal. Körülötte ült hét varázsló illetve boszorkány. Üdvözölték egymást, majd Rupertron a vezető székhez vonult és helyet foglalt. Ronnak varázsolt egy karosszéket, amire a fiú gyorsan lehuppant.

- Kettes csoportokban fogunk cirkálni a városban. El kell kapnunk Sophie Davist, személyleírása; százhatvan centi, szőke haj, kékeszöld szem, elég sportos alkat… - intett a pálcájával, minek következtében a falon megjelent Sophieról egy fénykép. – Ha ezeket az embereket látjátok, akkor hozzátok ide őket is. –Fred, George, Vicky, Draco, Judy, Ilúvatar és Roxie fényképe is felkerült a falra. – A zsarolás sem áll távol tőlünk, de az elsődleges cél az ifjabbik Davis lány…

- Nekünk azt mondtad, hogy Malfoynál van az, amire szükségünk lehet – szólt közbe egy fiatal gesztenyebarna hajú fiatal srác.

- Rupertron, nem gondolod, hogy úgy könnyebb dolgunk lenne, ha elárulnád, hogy mi miatt kockáztatjuk az életünket? – szegezte a lánynak a kérdést egy negyvenes éveiben járó boszorkány.

- Higgyétek el, jobb nem tudni, hogy mi után kutatunk… ez volt a Nagyúr kérése, és én mindenben teljesítem az akaratát. Ne kérdőjelezzétek meg a döntéseit…

- Most akkor nem a Malfoy kölyöknél van a cucc? – érdeklődött ismét az a fiú.

- Egyszer itt van, egyszer a csajnál, mi sem világosabb – vigyorgott a sötétben egy hosszú, barna hajú nő.

- Lilly, micsoda észjárás – gúnyolódott Rupri – Na lusta banda, mindenki munkára!

            Kettes csoportokba szakadoztak és úgy hopponáltak el, kivéve a Lillynek nevezett nőt, aki elégedett kifejezéssel az arcán távozott… egyedül.

- Bébi, vár minket az éjszaka – kacsintott Rupri barátjára.

*

Judy undorodva nézte az előtte haladó párost… Roxie nem nagyon lopta be magát a szívébe, ám Ilúvatarhoz valamilyen perverzió folytán vonzódott. Talán érezte a fiúból áradó fekete mágiát…

- És, mégis merre nézzünk szét? Elég nagy ez a hely… még mindig nem ismerem ki magamat… Afganisztán meg annyira közel van, mi történik akkor, ha eltévedünk? – George aggodalmasan fürkészte az ébredező várost. Nem sok mugli mászkált ilyenkor az utcán, a villamosok csikorogva gurultak végig a kőrúton.

- Te milyen Afganisztánról gajdolsz? – kérdezte értetlenkedve Roxie.

- Semmi… - pirult el George. –Összekevertem Argentínával…

- Aha – hagyta rá a lány.

- Fekete mágiát érzek a levegőben – torpant meg hirtelen Judy – Legyen kéznél a pálcáitok!

*

Fred Vickyvel karöltve elvégzett néhány plusz bűbájt, ami arra szolgált, hogy csak olyanok találhatnak rá a rejtekhelyre, akik rászorulnak… így talán Rupertronék nem térhetnek ide vissza. Fred bement Dracoék szobájába ébresztőt fújni… percekig nem volt szíve felverni őket, olyan édesen aludtak együtt.

            Sophie még mindig kómás fejjel ült a heverőn, és nézett maga elé.

- Talán először el kellene látogatnunk a főhadiszállásra!

- Megőrültél, az kész öngyilkosság lenne! – pattant fel Vic.
- Valamikor úgyis meg kell halni… - válaszolta Sophie.
- Ja, bocs, akkor miért nem maradunk itt, és döglünk éhen? – vetette fel gúnyosan Fred.
- Pfuj, menj már, milyen szar halál már az!
- Miért, talán az jobb, ha a családom házában ölnek meg minket az apám gyilkosai? – Vic remegő hangon beszélt.
- Ronékat keressük, nem? Hol máshol lennének, mint a főhadiszálláson? – kelt barátnője védelmére Draco.
- Ezer más helyen lehetnek – vágta rá Vic.
- Így igaz – bólintott Fred.
- Oké. Értettem. Ennyi volt – szólt Sophie csüggedten.
- Nem adhatod fel ilyen könnyen! – nézett rá döbbenten Draco.
- Nem fogok vitatkozni velük! Te is tudod, hogy igazuk van! – Sophie megfogta barátja kezét. – De mi attól még megpróbálhatjuk!
- Egyedül akartok a halálfalóktól hemzsegő főhadiszállásra menni? – kérdezte hitetlenkedve Vic.
- Nem egyedül, kettesben! – mondta Draco ádáz tekintettel.
- Mi hívtunk titeket is, nem érezhetitek kirekesztve magatokat – villantott rájuk egy mosolyt Sophie, majd barátjával karöltve további tájékoztatás nélkül elhoppanált.
Vic tátott szájjal bámulta semmivé foszlott barátai helyét.
- Ezek megőrültek – mondta az ugyanolyan döbbent Fred.
- Meg fogják ölni őket! – fakadt ki Vic. – Segítenünk kell nekik! Menjünk utánuk!
- Neked is elment az a maradék józan eszed? – csattant fel a fiú. – Nem fogom engedni, hogy önszántadból a halál karjaiba rohanj! – mondta elszántan.
- Akkor most mit vársz tőlem, üljek itt karba tett kézzel?!
- Tudod cica, nem kell valaminek életveszélyesnek lennie ahhoz, hogy hasznos legyen… Például mit szólnál, ha meglátogatnánk Hermionét?
Vic horkantva felnevetett.
- Szórakozol velem? Szerinted az veszélytelen lenne? Hiszen Sophie is hogy megjárta!
- De mi nem Sophie vagyunk…
- Ez tény…
Vic egy percig fürkészte még barátja arcát, majd magabiztosan fogta meg a fiú kezét.
- Indulhatunk? – kérdezte a Weasley.
-Várj még egy másodpercet! –azzal hatalmas csókot nyomott szerelme szájára. –Most már indulhatunk!
Fred széles vigyorral az arcán tűnt el a búvóhelyről.

*

George épp hogy csak maga elé emelte varázspálcáját, már el is süvített mellette egy piros fénycsóva, centiméterekkel elvétve a fiút.
- Stupor! – Judy áldozata nem volt ilyen szerencsés: egy kövér, palástba burkolt férfitest csapódott a földhöz.
- Itt a Davis lány! – hallatszott egy női kiáltás.
A következő pillanatban fél tucat álarcos tűnt fel a körúton. Záporoztak az átkok, a szivárvány majd minden színe részt vett a varázslatok kavalkádjában. Ám most először hiányzott a zöld: a halálfalók se dolgoztak halálos átkokkal. Pár perc, vagy talán csak egy szívdobbanásnyi idő elteltével már öt ember feküdt a földön, különböző átkok hatásaitól elcsúfítva.
- Helyzetjelentést kérek! – szólt parancsoló hangon Ilúvatar.
- Roxie kidőlt, Georgie-mordzsie elevenebb nem is lehetne! – kiáltott vissza Judy.
- Ez nem az a Davis, te ütődött! – hallatszott Rupertron hangja.
- Ezért rángattál ide minket?! – csattant fel egy másik álarcos Pansy Parkinson összetéveszthetetlen visításával.

George kihasználta a halálfalók kommunikációból származó dekoordináltságát, és kábító átkot küldött a három még álló támadóra. Kettő átok célba talált, a harmadik azonban a villámgyors reflexekkel megáldott Rupertron pajzsbűbájáról csapódott vissza. A lány gyorsan felmérte maga körül a helyzetet, majd társait maga mögött hagyva elhoppanált.
- Na szép…Csak így cserben hagyja a csatlósait? – George indulatosan rúgott bele az egyik ájult testbe.
- Mit vársz attól, aki képes elárulni a barátait? – Judy lába is közelebbi ismeretséget kötött egy másik eszméletlen gyomorszájával.
- Pont az mondja, aki meg akarta ölni a húgát? – George arrébb lépve rátaposott a következő halálfaló mellkasára.
- A jó ügy érdekében! – ordított rá Judy, és dühét egy negyedik testen vezette le.
- Blablabla – a Weasley a soron következő áldozathoz lépett.
Az eddig tétlen Ilúvatar hatalmas pálcalendítést téve méterekkel arrébb reptette a fiút.
- Hé, megőrültél? – George a villamossíneken ért földet.
- Nézd már meg, kit akartál fejbe rúgni! – ordított rá Ilúvatar.
George fájdalmas nyögések kíséretében feltápászkodva vetett egy pillantást a földön fekvő taláros boszorkány arcára, majd nevetésben tört ki.
- Szerinted ez olyan vicces? – Ilúvatar ismét George-ra emelte a varázspálcáját.
- Hehe…– lépett közelebb az ájulthoz Judy. Roxie szinte felismerhetetlenségig torzult arccal feküdt a földön. Orra a háromszorosára dagadt, fülei legyezőként lógtak a földig, bal szemét vörösre festette a vér. Ráadásul az egész bőrét gusztustalan, gennyes zöld kelések terítették be.
- Szerintem semmivel se nézett volna ki rosszabbul szétrúgott fejjel, mint így… - vigyorgott George.
Ilúvatar méregtől elborult aggyal lendítette meg pálcáját, kínzó átkot szórva a fiúra. Judy sem volt rest, egy határozott mozdulattal még az átok beteljesedése előtt elkábította a magyar srácot.
- Hú, köszi – hálálkodott George, az eséstől fájó tomporát simogatva.
- Ha nem hagyod abba, elkábítalak téged is! – nézett a fiú kezeire Judy.
- Mit akarsz, simogassam inkább a tiedet? – kacsintott kajánul George.
Judy saját maga is meglepődött, hogy az ötlet nem egy rontást váltott ki belőle, hanem egy mosolyt.
- Judy, jól érzed magad? – kérdezte a Weasley, aggódva figyelve a lányt. – Nem állsz te Imperius hatása alatt? Megváltoztak az alapvető reakcióid!
Judy megnyalta szája sarkát.
- Nem t’om, mi van velem… Talán a belőletek áradó pozitív energia változtatott meg. Ilúvatar korlátokat nem ismerő szeretete és határtalan nyugalma – kacsintott.
- Vagy Roxie tündéri külseje hatott meg – csámpázott oda a lányhoz George. – Te, mik azok a feketék ott a bal szeménél?
- Nem tudom, szerintem szövetdarabok… De egészen úgy néz ki tőlük, mint egy hétpöttyös katica.
- Hú, még jó, hogy nem rúgtam bele… Mi lett volna, ha megharap az a bal szem? Egy hétpöttyös katica harapása halált okos! – mondta drámaian George.
- Menj már, biztos van valami ellenszer! – nevetett Judy.
- Persze! Le kell kaparni egy fának a kérgét, és meg kell enni. De hol a francba találsz Budapest belvárosában fát? – kérdezte nagy komolyan a fiú.
- Jaj, basszus, Budapest! El kéne tüntetni ebből a nyamvadt mugli-városból a varázsló-testeket, nem gondolod?
- Anya, miről beszél a néni? – kérdezte egy három év körüli kislány, mozdulatlanná dermedt anyukája kezében.
- Néni a jó büdös kur…!- kezdte Judy.
- Pssszt! Itt gyerekek is vannak! – szólt rá George.
Az anya hirtelen átmenettel sikoltozva futásnak eredt.
- Gyilkosság! Tömeggyilkosság a körúton! A maffia tette!
- Na tűnjünk el… - tanácsolta George, megragadva Roxie testét vigyázva, hogy még véletlenül se érjen a szeméhez. Judy Ilúvatarhoz ugrott, majd George vezényletével az üres rejtekhelyre hoppanáltak.

*

- És, hogy fogunk oda bemenni? – suttogta Sophie ugyanabban a bokorban, ahol nemrég még kukkolták a jövőt.

- Kiábrándítjuk magunkat… de csak az ablakon lessünk be! – tanácsolta Draco. – De tudnod kell valamit, még mielőtt meghalok… - a fiú lesütötte a tekintetét, majd elszántan nézett a szőkeségre – Tudnod kell, hogy én mindennél jobban sze… szeretlek!

Sophie először meg se tudott szólalni a meghatottságtól, majd miután megemésztette a hallottakat, magához húzta a fiút és szenvedélyesen megcsókolta.

- Na, gyere! – kiábrándították magukat, és kézen fogva elindultak a főhadiszállás kertje felé. Amint átmásztak a kerítésen, vagy öten hopponáltak köréjük. Dracoék megtorpantak abban a reményben, hogy senki sem látja őket, de meghökkenve néztek le a testükre… mindenük tökéletesen látszódott.

- Mi a…

- Látod Eva, mondtam, hogy működni fog a kiábrándító ellenes bűbájcsapdánk. –vigyorgott egy gesztenyebarna hajú fiú.

- Cappitulatus! – biccentett a pálcájával egy jól ismert hang. Sophiet olyan váratlanul érte a lefegyverző bűbáj, hogy nem volt ideje felkészülni ellene.

- Én a helyedben letenném a pálcát – sziszegte vészjóslóan az egyik nő, közben idegesen be-bepillantott a ház ablakán. Ők se akarták, hogy a benti halálfalók tudomást szerezzenek az akciójukról… csak kérdés, hogy miért? Talán maguknak akarták a dicsőséget.

- De nem vagy a helyemben! Megvédem azt, akit szeretek, akár az életem árán is… Úgy is itt van az, akit kerestünk, leveheted a csuklyát Ron, eléggé röhejesen festesz benne! – kiáltotta Draco.

- Szerintem, velem, te ne kiabálj! – vigyorgott gúnyosan a Weasley. – Én vagyok helyzeti előnyben!

- Hagyjál már, ötödmagaddal könnyű, te mocskos…

- Crucio! – nem a fiút, hanem a lányt célozta meg Ron… Sophie szeme megtelt könnyel és összegörnyedt a fájdalomtól.

- Rohadék! – kiabálta Draco – Crucio! – célozta meg a támadójukat, egykori barátjukat… ám ez mind hiába volt, mert öten egyszerre fegyverezték le a mardekárost.

- Most pedig, vagy odaadjátok a medált, vagy végzünk veletek! – Ron hangjában volt valami nagyon visszataszító.

- Peched van gyökér, nincs nálunk! Szerinted magunknál hordjuk, amikor pontosan tudjuk, hogy kell nektek? – Sophie ridegen mérte végig a díszes társaságot.

- Mi folyik itt? – lépett ki teljes értetlenséggel az ajtón Narcissa. A fia megakadt régen látott fián, ám Draco kihasználta ezt a remek alkalmat, és visszaszerezte a pálcáját. Kezdetét vette a csata; Narcissa értesítette a bent lévőket a látogatókról, ám megakadt a torkán a szó, amikor Ron elnémította egy stuporral. A hatalmas nagy kavalkádban mindenki célzott mindenkit. Draco ügyesen cikázott az ártások között, Sophie is felpattant a földről, hogy ne ő legyen a célpont. A főhadiszállásról kitódult vagy négy halálfaló, az udvaron lévőket célozva. Azok hiába kiabáltak, hogy egy oldalon állnak, senki sem törődött azzal. Ron kihasználta az alkalmat, hogy Draco éppen le van foglalva, odaszökkent Sophie mellé, és elhopponált vele. A mardekáros kétségbeesetten lett figyelmes arra, hogy a barátnője már nincs vele… Ron többi talpnyalója is figyelmes lett a hiányra, így dolguk végeztével otthagyták a csata színhelyét. Malfoynak sem volt más választása, el kellett hopponálnia, még mielőtt végez vele valamelyik rokona…

            - Basszus! Sophie! – kiabálta a rejtekhelyen, ám senki nem tartózkodott ott rajta kívül…

*

- Hermione! Ginny! – kiabált a nappaliban Fred. Két mosolygós arcú lány rohant le az emeletről.

- Jaj de jó, hogy itt vagytok! – vigyorgott Hermione.

- Megszületett! Megszületett! – örvendezett Ginny.

- Három kiló, ötvennégy centi, Teddy névre keresztelt fiú – Hermione majd kiugrott a bőréből.

- Micsoda? – vonta fel a szemöldökét Fred.

- Lupin és Tonks fia most született meg ebben a percben – Ginny végre mosolygott.

- De jó! Végre valami kis öröm ebben a kemény világban – szomorodott el Vicky.

- Harryt akarják keresztapának… - Ginny szeme megtelt könnyel.

- Hát igen… - suttogta dermedten Hermione. – Amúgy, miért jöttetek?

*

Draco idegesen járkált fel-alá, amikor hirtelen felnyílt az egyik ajtó, ami a nappaliba vezetett és kilépett onnan Judy, George, Ilúvatar és Roxie.

- Hát ti? – kérdezte az első ijedség után Malfoy.

- Összeakadtunk pár szerencsétlennel – vont vállat Ilúvatar.

- És, hányat öltetek meg? – vigyorodott el Draco.

- Haha, baromi vicces – felelte George. – De hol van Sophie, meg Fred és Vicky?

- Az utóbbi két ember Ginnyéknél, Sophiet meg elrabolták… - a fiú arcára kiült az aggodalom.

            Egy kis csönd állt be, amikor Judy elkezdett érthetetlen nyelven valamit motyogni, aminek következtében Roxie arcáról azok a gusztustalan kelések mind, nyomtalanul eltűntek. A többi sebesülését már mind eltűntették, de ezekre még nem volt idejük…

- Akkor megyünk, és megmentjük – kiáltotta Roxie.

- Muszáj? – Judy unottan nézett maga elé.

- A saját húgodat hagynád meghalni? – Draco hangja merő undorral párosult. – Én szeretem őt és…

- Pont ez a baj, te szerencsétlen! Az érzelmek… ez tesznek sebezhetővé egy embert! – Judy lerogyott a kanapéra.

- Tévedsz… pont ez tesz minket emberré! – nézett nagy komolyan a lányra Roxie.

- Azt várják tőlünk, hogy odaszaladjunk fejvesztve… és mi pont ezt fogjuk tenni? Ostobaság! – csattant fel az idősebb Davis.

- Felőlem maradhatsz – vont vállat Draco.

- Előbb kiverem valamelyikből, hogy, hogy jutunk oda, ahol a tesóm raboskodik – Judy eltűnt az egyik ajtó mögött.

- Tüzes kis menyecske… - jegyezte meg csöndben George.

- Nem fognak azok a rohadékok vallani… - sziszegte Ilúvatar.

-Frednek sikerült valahogy múltkor odarepülnie a testén kívül Vickyhez… - motyogta Draco. – Ha véletlenül elájulnék, fél perccel később nyomjátok az ujjamat a medál közepéhez! Előszedte a nyakéket, koncentrált Sophiera és megérintette a medál tetejét… nem történt semmit… ez így ment öt percig, amikor egyszer csak összeesett a fiú.

- Most mi a fene történhetett vele? – riadt meg Roxie. Odarohant Draco sápadt testéhez és leellenőrizte az alapvető életfunkciókat.

- Azt mondta, hogy fél perc múlva nyomjuk hozzá az ujját ahhoz a medálhoz – vont vállat Ilúvatar.

Vártak harminc másodpercet, majd követték a fiú utasításait, aminek hatására Draco bágyadtan felült a földön.

- Azt hiszem, tudom, hogy hova kell mennünk! Csak elég sokan ólálkodnak a kint a környéken, óvatosnak kell lennünk.

- Jó neked, ezek semmit se mondtak… - csóválta a fejét lemondóan Judy.

- Akkor, induljunk! –kapott az ötleten Roxie.

Összekapaszkodtak és a Műjégpálya széléhez hopponáltak.

- Csak csendben! – pisszegett George.

*

- Elkapták a kisebbik Davis lányt – suttogta Lilly.

- Ezért kellett elrángatnod Roxfortból? Mondjuk, örülök, hogy láthatlak – mosolyodott el az óriás denevér. – Egyik Davis sem érdekel különösebben!

- Ne csináld már! Megyünk és kiszabadítjuk! Most!

- Jól van na… -morogta a bájitaltan tanár. – Felőlem… -kéz a kézben elhopponáltak.