|
14 A lápok
2008.06.14. 11:52
14. Fejezet
A lápok
Voldemortnál van Malazár egy csepp vére! Utolsó értesüléseim szerint a lápoknál rejtette el valahol… Ne késlekedjetek! A. D.
Utóirat: Harryről ne feledkezzetek meg!
- Felszólítás egy újabb életveszélyes kalandra… - motyogta Fred. – Én ilyen állapotban nem megyek sehova sem!
- Stipi-stopi a fürdőszoba az enyém – Sophie, ahogy ereje engedte, elszaladt a mosdóba levakarni magáról, ezt az elviselhetetlen bűzt.
- Mindjárt jobb a levegő… - Judy arca még mindig sápadt volt, ám már nem a halál árnyéka látszódott a szemében, hanem az elszántság. – Akkor, mikor indulunk?
- Ifjú hölgy, neked még legalább egy hétig feküdnöd kell!
- Tessék? – meresztett hatalmas szemeket az idősebbik Davis lány.
- Jól hallottad – felelte kurtán Maya. – Mai nap még itt leszek veled, hogy kezeljem a sebed mágikus hegeit Weasley úrral, ám utána ő fogja magácskát ápolgatni.
- De én harcolni akarok! – makacskodott a beteg.
- Ráér arra, egy hét múlva is! És remélem ez alatt az idő alatt, a másik betegségedből is kigyógyulsz – sóhajtott az öreg boszorkány, majd kitessékelt Georgeon kívül mindenkit a szobából. – Most pedig, a steril kezeddel felhajtod Judy pólóját, aki ugye nem ellenkezik! – csattant fel Maya. Judy arcára most először ült ki szégyenkezés.
- De tök csúnya a hasam… - morogta. George óvatosan végighúzta az ujját a lány friss hegein, és követte az idős boszorkány mozdulatait. Judyt kirázta a hideg, a Weasley fiú érintésétől…
- Micsoda formás derék és csípő… na meg ez a has! – George gondolatban már egész máshol járt.
- Hé, öcskös, csak finoman, érzékeny vagyok! – Davis hangja, kegyetlenül visszarángatta Georgeot a valóságba.
- Igyekszem! – a fiú fülig elpirult. Maya elfojtott egy önelégült vigyort…
Kint a nappaliban, Draco épp felvázolta a láp helyét.
- Amikor kicsi voltam, sokszor játszottunk arra, azért vonzott minket az a hely, mert érezni lehetett a mágiát a levegőben, no meg… megtiltották a szülők, hogy arra kószáljunk. A csábítás igen nagy volt… elég régen jártam arra utoljára, mert… egyik tavaszi napon, kimentünk öten a láp melletti erdőhöz, de csak négyen mentünk haza… Emmát, azóta nem látta senki… négy éves lehettem ekkor.
- Uh… de azért még emlékszel, ugye? – kérdezte aggodalmasan Vicky.
- Persze… de nagyon veszélyes küldetés lesz.
- Nem baj, mi nem rettenünk meg semmitől sem – vigyorgott Ilúvatar.
- Na, csak a magad nevében beszélj… nekem ehhez az egészhez semmi kedves sincsen… van egy rossz előérzetem – sziszegte Roxie.
- Jaj kicsim, ne legyél ennyire pesszimista…
- Tudom, hogy történni fog valami rossz… érzem a levegőben!
- Az csak Fred! – vigyorodott el Ilúvatar.
- Szerintem ne menjünk mindnyájan oda! – nézett maga elé Draco. – Elég veszélyes küldetés lesz, nyugodtan itthon maradhatsz Roxie… de komolyan!
- Nem vagyok annyira gyáva! – csattant fel a lány.
- Ezt nem azért mondtam…
- Megyek… sőt! Menni akarok!
- Ha ilyen édes vagy, akkor én engedelmetekkel lemondok a mai kalandról, mert összeesem a fáradtságtól – Vic könyörgően nézett Fredre.
- De… - kezdett volna bele a Weasley.
- Öreg, neked meg egyenesen kötelező itthon maradnod! – kacsintott cinkosul Draco.
- Készen vagyok! – lépett ki mosolyogva a fürdőből Sophie. Nem látszódott rajta, hogy órákig kínozták.
- Gyönyörű vagy! – vigyorodott el Draco.
- Ja… mint egy lápi tündérmanó… egyáltalán minek fürödtem le… hisz úgy is tiszta kosz leszek.
- Akkor, készen álltok? – nézett Draco, az előtte álló kis csapatra.
- Alap! – mosolyodott el Ilúvatar.
- Jézus velünk van, akkor nincs mitől tartanunk – vigyorgott Sophie.
Megfogták egymás kezét és elhopponáltak, a kietlen messzeségbe…
- Hát ez gyönyörű! – nézett szét a fenyőerdőben a szőkeség.
- És nagyon veszélyes… most még Sötét Nagyúr csapdáitól is óvakodnunk kell… Fogjuk egymás kezét… kövessetek! Csak oda lépjetek, ahova mi… a kissé pulzáló kövekre szabad csak rálépni, mert az nem süllyed el alattunk!
Amíg az erdőben baktattak, nem volt semmi veszélyes, mert könnyedén ráakadtak az ösvényre, ami kivezette őket a láphoz.
- Az ingoványon túl lesz egy barlang… gondolom, oda kell eljutnunk. Fejlődjünk libasorba! Ha valakivel gáz van, kiáltson… remélem ilyen nem lesz!
- Milyen szerencse, hogy nem csak én vagyok betojva – vigyorgott Roxie.
Körülöttük a ködtől alig lehetett látni, hideg szél borzolta a hajukat, az esőfelhők vészesen gyülekeztek az égen…
- Miért nem hopponálunk a barlanghoz? – csillant fel Sophie szeme.
- Azt mindig is bűbáj védte ettől… - csóválta a fejét a szőke fiú.
- Lumos! –Ilúvatar pálcája mágikus fényt árasztott magából, remek ötletét a többiek is követték.
Órákig bolyongtak a félhomályban, a biztonságot jelentő kövecskéken egyensúlyozva, amikor végre megpillantották a barlang bejáratát… a levegőben döghús, és a fekete mágia szaga érződött.
- Ha nem tudnám, hogy itt járt Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, akkor most biztos rájönnék… - motyogta Draco.
A barlanghoz érve, megpillantották a falon a sötét jegyet… a mardekáros fiú közelebb lépett a szimbólumhoz, rányomta a sajátját… ám nem történt semmi…
- Mi ez? – Sophie kezére valami nedves dolog csöppent.
- ÁÁÁÁ! – ám a sikoltás Roxie száját hagyta el. – Ez vér! Emberi vér!
A plafonról hatalmas csöppökben hullott rájuk a vér… Ilúvatar megborzongott, amikor látta, hogy a vájat tetejére friss, emberi holttestek vannak feltapasztva.
- Ez a varázsló nem teljesen normális… - Sophie szaporán pislogott és törölgette le magáról a vért… a keze meg-megremegett…
- A könyv, valószínűleg a sötét jegy mögé lett elrejtve… kérdés, hogy, hogyan tudnánk megszerezni – Draco próbálta kizárni a fejéből a hullákat.
- A nyaklánc nagyon forró lett! – a pólója alól Sophie előszedte a medált, ami hirtelen elkezdett vibrálni. A lány a lelki szemei előtt látta;
Voldemort egy fekete köpenyben érkezett a barlanghoz… nem ment, hanem lebegett… a kezében ott tartotta a könyvet. A szeme vérben forgott… a varázspálcájával fél perc alatt elvégzett vagy száz sötét varázslatot. Csettintett egyet az ujjával, aminek következtében egy megkötözött lány termett mellette. Hosszú, tejföl szőke haja összegubancolva meredezett az égnek…
- Apád kigúnyolt engem, most majd rájön, hogy a Sötét Nagyúrral nem lehet ellenkezni! – sziszegte. –Luna Lovegood, ha nem tévedek! – Voldemort egy hatalmas kacajt hallatott, beleremegtek a barlang falai. Előkapott egy kígyóval díszített tőrt, majd elnyisszantotta vele a halálra vált lány torkát. A vér, patakokban hömpölygött a földön, majd beszívta a föld… ekkor feltárult az a hely, ahova Mardekár egy csepp vérét elrejtette Tudjukki.
- Emberáldozattal nyílik fel csak ez… - Sophiet a hányinger kerülgette.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte kórusban Draco és Ilúvatar.
- Láttam… - Davis jelentőségteljesen a medálra mutatott.
- Jaj, én nem akarok feláldozni senkit! – Roxie ijedtében nekidőlt a falnak… a keze súrolta a sötétjegyet… a barlang tetejéről hörgést lehetett hallani, majd megindult a vérfürdő… a halottakból zuhanyszerűen folyt a vér, rá Sophiékra. A tetemek szeme felpattant, ám élet nem volt bennük…
- Meneküljünk! – sikított Roxie, és ezerrel elkezdett szaladni a barlang kijárata felé. A többiek követték… Sophie gyorsabbra kapcsolt, amikor megpillantotta azt a szőke lányt a sötétben, akivel Voldemort végzett…
Roxie próbált pontosan a kövekre lépni, ám nem volt egyszerű ennyire bepánikolva… a haja és a ruhája úszott a vértől, és mindezek mellett egy csapat hulla üldözi őket… az egyik kiálló kőben megbotlott… egyenesen bele a mocsárba… nem tudott belekapaszkodni semmibe, és kimászni sem tudott… a pálcáját már elnyelte a sár… ő is szép lassan elkezdett süllyedni. Hiába kiabált, nem hallotta őt senki…
Ilúvatar, Draco és Sophie épségben, vértől mocskosan kiérkeztek az erdőbe… már a hörgő hangot sem hallották.
- Hol van Roxie? – Ilúvatar arcára kiült a rettegés.
- Azt hittem mögöttünk jön… - lihegett Sophie.
- Én úgy láttam, mintha ő szaladt volna ki elsőnek a barlangból – Draco megszorította Sophie kezét.
***
- Végre egy kicsit kettesben lehetünk – mosolyodott el Vic. Fred nem szólt egy szót sem, csak gyengéden odahúzta magához a lányt, és el sem eresztette.
A fiú keze vészesen közeledett Vicky melltartója felé, ám a lány nem hátrált meg, hanem kacér pillantással Fred szemébe nézett.
***
Az egyik kábító átok, ami Rupri pálcájából indult, nem talált célba, hanem helyette a barlang falát trafálta el, kőomlást okozva. Piton lenézett a testére, már nem valami bájgúnár volt, hanem saját maga… tudta, hogy menekülniük kell, még mielőtt lelepleződnek, ám hol van Lilly? Ekkor megpillantott egy élettelen kecses, női kezet a lehullott kőrakás alatt, elöntötte a fájdalom és a félelem…
A kézen apró vércsepp folyt végig, vörös sávot hagyva maga után. Piton tekintete akaratlanul is követte a bíborszín nedű útját. A csöpp az ujjhegyeket elérve, a földre hullott, az általa festett vonal kettészelte a hófehér kezet. Ugyanekkor Pitonban is kettészakadt valami. A racionális gondolkodást kizárta elméjéből, csak a bosszúvágy tombolt benne. Nem foglalkozva a túlerővel, a lelepleződés veszélyével és a barlang ingatag voltával, harcba kezdett. A düh többszörösére növelte erejét, egy egyszerű kábító átok könnyedén leterítette két fiatal, a váratlan kőomlás miatt ledermedt ellenfelét.
Piton hisztérikus állapotban kezdte el saját kezével leszórni a hatalmas köveket barátnője testéről. Könnyek csorogtak az arcán, a földre érve elvegyültek Lilly vérével. A nő teste hamar előkerült a kőrakás alól. Lilly merev arcán döbbent félelem tükröződött. Piton zokogva rogyott szerelmére.
***
Fred csókokkal halmozta el karjaiba zárt barátnőjét, de a lány hirtelen ellökte magától. A srác lendületesen lebukfencezett a kanapéról.
- Mi a franc van? – kérdezte ingerülten, fájó kobakját dörzsölgetve.
- Jaj, bocsi – mondta Vic. Arcán szemernyi sajnálat nem tükröződött.
- Aha… lehetnél egy kicsit meggyőzőbb – vetette oda ellenségesen Fred.
- Ne csináld már! Hát nem érzed?! – horkant fel a lány.
- De! Szétreped a fejem ettől az eséstől!
- Nem azt, te idióta! Próbálj már meg egy kicsit nem csak magaddal foglalkozni! – Vicky idegesen pattant fel az ülőalkalmatosságról.
- Szerinted eddig mit csináltam?! Végig veled próbáltam foglalkozni! – Fred értetlenül állt barátnője viselkedése előtt.
- Komolyan ennyire korlátolt vagy?! – a lány, zokogásban tört ki, ezzel végleg ledöbbentve szerelmét.
- Vic… Vicky. Jól érzed magad? – Fred óvatosan közelített.
- Persze, jól érzem magam! Én mindig jól érzem magam! Van okom… nem, van lehetőségem arra, hogy egyszer, csak egyszer az életben rosszul érezzem magam?! – tört ki Vic. Fred tátott szájjal hátrált a szoba hosszában. – Itt Victoria Silver, halló! A lány, aki Tudjukki ellen harcol! A lány, akit megkínzott egy Weasley-fattyú! A lány, akit ki akart faggatni brutális módszerekkel egy csapat halálfaló! Akinek ellopták az emlékeit! Akit egy cellába zártak a barátai! Akire szörnyűbb jövő vár, mint a halál! Ugyan, miért ne lennék jól?!
- És aki beleájult a szennyvízbe – tette hozzá halkan Fred. Vic könnyáztatta arccal rogyott vissza a kanapéra. – Cica, sajnálom, ha valami rosszat mondtam! – lépett vissza elé szánakozva Fred. – De nem értem, hogy jött most ez az egész neked… Hiszen csókolóztunk, és…Vic? – a lány üveges szemmel bámult maga elé.
- Ne haragudj, mit mondtál? – kérdezett vissza kedvesen. Fred életében nem érezte még ilyen furán magát.
- Édesem, mi ütött beléd?
- Ezt meg hogy érted?
- Az előbb még teljesen ki voltál akadva!
- Mi? Hogy én? Miről be… ROXIE! – Vic bármiféle magyarázat nélkül elkapta Fred karját, és vele együtt a láphoz hoppanált.
***
- Az nem lehet hogy… - Ilúvatar rémült arca befejezte helyette a mondatot.
- Én nem láttam, hogy beleesett volna –mondta remegő hangon Draco.
- Vissza kell mennünk érte! –mondta ellentmondást nem tűrő hangon Ilúvatar. Sebesen indult meg a láp felé.
- Megállni! – kiáltott rá Draco, pálcájával adva nyomatékot parancsának.
- Persze, neked mindegy mi lesz vele! De nekem nem! – ordított vissza Ilúvatar.
- Nem mehetünk vissza csak így – mondta halkan Sophie.
- Dehogynem! –Ilúvatar befejezettnek tekintve a vitát tovább indult.
- Locomotor mortis! – szólt Draco. A magyar fiú elvágódott a földön. – Nem vállalhatunk ekkora veszélyt – jelentette ki határozottan.
Ilúvatar hiába ellenkezett, Sophie és Draco túlerőben volt. Egy tapodtat se tettek az erdőből.
***
- Cica, azt hiszem a kapcsolatunk ingoványos talajon áll… - jelentette ki Fred mérgesen, és arrébb lépett.
- Hát még te – Vic az utolsó pillanatban rántotta vissza a lápba sétáló fiút.
- Basszus, ez mi?!
- Ez a láp…
- Mint a Gyűrűk urában? De mit keresünk itt?
- Roxiet…
Fred úgy döntött nem kérdezősködik tovább, inkább minden erejét a mentőakcióba fektette. Nem telt el egy perc, és keze Roxie karjára kulcsolódott. A lány eszméletlenül került elő a lápból. Fred és Vic óvatosan szilárd talajra vitték, majd felélesztették.
- Élek!
- Hát, eléggé úgy tűnik… - jegyezte meg Fred.
- De hol vannak azok a hullák? – forgolódott még kissé kábán.
- Miféle hullák? – kérdezte félénken a fiú.
- Akik megtámadták őket… - válaszolt Vic.
Roxie és Fred értetlenkedve nézte őt.
***
- És akkor mit csináljunk? Üljünk itt ölbe tett kézzel, amíg nem történik valami? – Ilúvatar dühösen szemlélte két társát.
- Csak addig várunk, amíg biztonságban visszatérhetünk a barlanghoz – válaszolta Draco nyugodt hangon.
- Oda soha nem tudunk biztonságban visszatérni! – horkant fel Ilúvatar. – Induljunk!
A közeli fák mögül hangos morgás hallatszott.
- Mi… mi volt ez? – Ilúvatar bátorsága semmivé foszlott.
- Vééééér – a hátborzongató hörgés csontig hatolt.
- Ne-nem tudom – remegett Sophie.
Egy vadállat üvöltött a közelben.
- Me-menjünk innen! – Draco reszketve pattant fel.
Egy nő vihogása hallatszott.
- Roxie! – két hang szemrehányón válaszolt a fák közt.
Vic, Fred és Roxie vigyorogva léptek elő a fák közül.
- Anyátokat ijesztgessétek! – vetette oda a szívét markolászva Sophie.
Ilúvatar, barátnője nyakába ugrott.
***
Piton szíve örömében kihagyott egy dobbanást: barátnője alig észlelhetően lélegzett, szíve gyengén vert. A varázsló rögtön nekilátott a gyógyító varázslatoknak, de nem tudott segíteni a lányon.
- Neee! – végső elkeseredettségében régi mesterére, Dumbledore-ra gondolt. A megoldás villámként ötlött fejébe. – Fawkes! – kiáltott fel.
A gyönyörű főnixmadár azon nyomban megjelent a barlangban, és varázserejű könnyével begyógyította Lilly sebeit. A nő kábán ült fel.
***
- Honnan tudtátok, mi történt? – kérdezte Roxie, mikor már kellően kiörömködték magukat.
- Hát, Vic egyszer csak meghibbant – válaszolta Fred.
- Nem tudom, mi történt, egyszer csak elkezdtem érezni –kezdte Vic.
- Fura, én ezt már évek óta csinálom… És beválik – vágott közbe Ilúvatar.
- Elkezdtem érezni, amit ti éreztek… Először Judy érzései öntöttek el. Majd Pitoné… Ő valamiért nagyon ki van akadva… Aztán jött Ilúvatar. Azért bocsánatot kérek tőled, Fred… Baromi ellenséges voltam… - Fred bólintott, Ilúvatar csúnyán nézett. – Utána Draco nyugalma ragadt át rám. Eztán következett Roxie. Na hát olyan halálfélelmet senkinek se kívánok… Mindenesetre megtudtam, hogy haldoklik… még szerencse, hogy tudtam, hova jöttök…
- De… hogy történhetett mindez? – kérdezte Sophie, ujjait a medálra kulcsolva.
- Az nem lehetséges, hogy te gondoltál erre és a tudatalattinkon keresztül segített a medál? –Vic meggyőzően adta, elő ezt a képtelen elméletet.
- Hát cica… én inkább arra tippelnék, hogy megzakkantál – vigyorgott Fred.
Vicky megsemmisítő tekintettel bámult Fredre, akitől a támogatást remélte.
- Figyelj, mágikusan megmagyarázható lenne az, amit láttál… de nem valószínű, hogy a nyakéknek lelke van és segít nekünk… vagyis arra akarok kilyukadni, hogy az ékszer nem tudhatja, hogy bajban vagyunk… maximum, ha Sophie konkrétan a segítségét kéri… de ilyen nem történt, igaz? – fordult oda barátnőjéhez Draco.
- Pontosan… viszont amiért jöttünk az még mindig nincs meg…
- Nem szereztétek meg a könyvet? – mordult fel Fred.
- Én oda vissza nem megyek… nem vihettek be abba a barlangba még egyszer! - Roxie minden porcikája remegett a félelemtől.
- Azt hiszed, hogy engedném? – Ilúvatar védelmezően magához húzta kedvesét. Irtózatosan nagy szerencséjük volt, mert egy zöld fénycsóva pont akkor röppent el a lány füle mellett.
- Protego! – reagáltak gyorsan.
- Semmi esélyetek nincsen – lépett elő sziszegve a bozótból maga Voldemort, a lába mellett ott tekergett Nagini.
Az erdő félhomályában felsorakozott a Nagyúr mögött vagy tíz halálfaló. Mellettük megzizzent a bokor és egy tucat vérfarkas várt, a vérontásra nyálukat csorgatva.
- Itt a mese vége! – kacagott Voldemort.
- Reménykedsz? – vigyorodott el Sophie.
- Hogy tud ilyen nyugodt maradni? – gondolta Vicky.
- Silver, mi az, csak nem félsz a haláltól? – Sötét Nagyúr arcára torz vigyor ült ki.
- Zárt de az elméd, zárd le az elméd! – ismételgette magának idegesen.
- Nem menekülhetsz előlem!
- Crucio! – Draco reszkető kézzel ám gyorsan cselekedett, Nagyúr nem számított a támadásra, de még pont sikerült elhajolnia… Bellát telibe találta az átok, a nő felsikoltott fájdalmában.
- Malfoy, ez meggondolatlan döntés volt! Most meghalsz! Avada Kedavra! – a fiú arcára kiült a rémület, ami odabilincselte a földhöz… Sophie ugrott, hogy ledöntse a lábáról Dracót, Vicky pedig elkezdte szórni az átkokat a halálfalók felé. Fred a vérfarkasokra összpontosított Roxieval, míg Ilúvatar a Weasley fiút segítette.
Sophie beugrott Draco elé… a lány teste felizzott, és élettelen rongydarabként rogyott a földre.
- Ott a medál, csak a lányra menjen mindenki! – kiabálta a Sötét Nagyúr, mert látta megvillanni az ékszert.
A mardekáros fiú, csak elszörnyedve nézte barátnőjét… ekkor megérkezett a felmentő sereg, a Főnix rendje is becsatlakozott a háborúba, Remus Lupin, Nymphadora Tonks, Mordon, Mundungus, Mr. és Mrs. Weasley, Kingsley Shacklebolt, Sturgis Podmore, Hestia Jones, Dedalus Diggle, és még jó páran… maga Dumbledore is ott küzdött az első sorban.
- Meneküljetek! – kiáltott hátra Tonks.
Nem kellett kétszer mondani ezt Roxienak és Ilúvatarnak, elhopponáltak.
- Ezt nevezem összetartásnak –sziszegte Fred. Ő meg sem mozdult, férfi módjára küzdött az ellenséggel.
Draco barátnője szívére tette a kezét… az nem dobbant… egyet sem… a fiút elöntötte a düh és a fájdalom. Üvöltve rohant Voldemort felé, félelmet nem ismerve.
Vicky ekkor vette észre, hogy Sophie élettelenül fekszik a földön… a szeme könnyfátyolba borult… nem lett volna szabad másfelé koncentrálnia, mert valaki lefegyverezte, aminek következtében átbucskázott barátnőjén. Arccal a sárba esett, de gyorsan felpattant a földről… egy vérfarkas szemelte ki őt áldozatául.
Ilúvatar érkezett vissza a csatatérre, karöltve húsz magyar varázslóval, akik mind Vicék társai voltak. Judy és George átkok hadával bombázták a halálfalókat.
Vicky varázspálca híján felkapta halottnak hitt barátnőjét, és a mocsár ködös kietlenjébe rohant vele. Egy ideig látta maga mögött rohanni Greybacket, ám hamar elnyelte őt a köd és a félhomály…
Órákig bolyongott az ingoványos talajon az instabil kövek között… a keze már szinte leszakadt, de csak markolta barátnőjét. Az képtelenség, hogy meghalt… hogy vége legyen… hogy többé már ne nevessenek együtt… hogy ne harcoljanak Tudjukki ellen… hogy ne lássa őt csókolózni Dracóval… hogy már együtt sohasem lehetnek boldogok… Talán percekkel, de lehet, hogy órákkal később megpillantott egy barlangot. Körbe sem nézett, csak szép lassan lefektette barátnőjét a földre, feje alá tette a pulcsiját, és félhangosan rimánkodott a sötétben.
- Kérlek szépen, kelj fel! Nem hagyhatsz magamra! Szeretlek! Érted?! Soha sem fogom túlélni, ha most magamra hagysz! – a szeméből patakokban folyt a könny… az egyik csepp magára a medálra hullt… Fényesség töltötte be a barlangot, a falon megvillant a halottak üres tekintete, a sarokban a vértócsa… mindebből Vic semmit sem vett észre.
Sophie lassan felnyitotta a szemét… az arcára kiült a fájdalom és a fáradtság…
- Majdnem meghaltam… - motyogta kimerülten… a szája széléből szivárgott a vér. –Megmentettél! – megpróbált felülni, ám annyira gyenge volt, hogy nem sikerült.
- Feküdj csak nyugodtan! – Vicky még mindig sírt, de már mosolygott. Szorította barátnője kezét, el sem eresztette.
- Te sírtál? – hökkent meg a szőkeség.
- Nem számít… - hüppögte barátnője.
- De miattam nem érdemes!
- Vérzel… - Vicky letörölte Sophie száját.
- Ne foglalkozz velem! Menekülj… itt nem vagy biztonságban! Csak előtte vedd le rólam a medált… ígérd meg, hogy vigyázol rá!
- De majd vigyázol rá te! – Vic felzokogott.
- Nem hiszem, hogy lesz még rá alkalmam… - a lány vért köhögött fel. – Nem hiszem, hogy túl sok időm lenne… ha már egyszer úgy is meghaltam… tudom… nem csak elkábítottak… a medál elnyelhette ugyan… de a szívemben éreztem, hogy kettészakad a lelkem…
- Ilyet ne mondj… kérlek! – a haja az arcába hullott, a vállai rázkódtak, úgy sírt.
- Pszt! – motyogta Sophie. Vicky értetlenül nézett barátnőjére. – Mindjárt itt van… közeledik… hallottam… azt parancsolta Nagininek, hogy nézzen körül a barlang körzetében… a Nagyúr egyenesen ide tart…
- Úristen… nincs nálam pálca.
- Nekem… a farzsebemben volt… - megpróbálta mozdítani a kezét… de nem tudta - Nézd csak meg!
Vicky gyengéden benyúlt Sophie nadrágjának zsebébe, a varázspálca tényleg ott lapult.
- Akkor most elhopponálunk.
- Innen nem tudunk… menj ki a barlang szájához, ha kilépsz, lehet, hogy Tudjukki meglát, de még épp időben el fogsz tudni menekülni!
- Nem képzeld, hogy itt hagylak! Ha meg kell halnunk, tegyük azt együtt! – a lány szemében elszántság tükröződött. – Vagy várj… nem is kell meghalnunk! Ott lapul a menekülésünk kulcsa a nyakadban! Elmegyünk a múltba… két évvel ezelőttre… amikor még KMD- re jártunk… beviszlek a gyengélkedőre!
- Köszönöm… - lehelte alig halhatóan a szőkeség.
Megfogta Sophie gyenge kezét Vicky, és a pontos dátumra koncentrált…
- Sssz… sssssz! Ssssssz, ssssz! – Voldemort teljes valójában, méltóság teljesen belépett a barlangba. – Szzzz, sssssssz! – és ekkor sikerült a két fiatalnak elmenekülnie… már csak a Sötét Nagyúr villámló tekintetével találkoztak…
- Mit sziszeghetett ez? –gondolta magában az „utazás” alatt Vicky.
- Azt, hogy Emberszagot érzek! Meglakolnak a mocskos vérárulók! Nagini hozzám! –Sophie agyából Vic könnyen kiolvashatta a választ… de kérdéses, hogy a lány miért értette meg a párszaszót…
***
- Szívem jól vagy? – Piton Lilly nyakába ugrott. A nő kissé sápadt volt gyenge, ám élt… és ez a lényeg.
- Valami olyasmi… Lelepleződtünk? – kérdezte homlokát ráncolva a nő.
- Nem tudom… de az most nem számít! Az a fontos, hogy magamhoz húzhatlak és…
- Perselus, kérlek! Nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél… de… hol vagyunk?
- Mit de? –a férfi arcáról nem lehetett leolvasni semmit sem.
- Hol vagyunk?
- Dumbledore irodájában! A főnixének a könnycseppje mentette meg az életedet…
- És hol van Albus?
- Harcol…
- És mi miért nem vagyunk ott?
- Kedves Lilly, azért, mert már vége van… - sütötte le a tekintetét az igazgató.
- Mi történt? Veszteségeink? Ellenfél túlerőben volt?
- Kezdetben igen… de azután egy bátor magyar fiú hozott segítséget… Mr. Weasley súlyos sérülést szenvedett, az ifjú Malfoy úrfi majdnem oda lett, de azért még épp időben lehetett rajta segíteni… a balga mit sem féltve nyomult előre… bátorsága előtt tisztelettel adózom. Megmentette az életemet… elhaladt már felettem is az idő, én se forgatom már úgy a pálcát, mint régen… meg hát, ez a fránya szénné égett kéz is akadályoz a munkában… - az ősz varázsló arcára kiült a fáradtság.
- Ugye, senki nem veszett oda a csatamezőn? – Lilly úgy itta az igazgató szavait, mint más az életelixírt.
- Sajnos… Hestia Jonest szétcincálták a vérfarkasok.
- Az nem lehet igaz! – kapott a szája elé Perselus.
- Sajnos igaz… a Weasley ikrek mind a gyengélkedőn fekszenek. Fred súlyosan, George kevésbé vészesen sérült meg… Tonks és néhány hős magyar még a gyengélkedőn pihenget.
- Nézzük meg mi van velük! – Lilly felpattant, ám amilyen gyorsan állt fel, olyan gyorsan huppant vissza. Az egyensúlyérzékével még baj volt…
- Perselus, a foglyokért végül visszamentél? – érdeklődött Dumbledore. A válasz egy pirulás volt… Albus mindent értett, nem kérdezett többet, ám Lilly rosszalló tekintettel meredt barátjára.
***
Ron és Rupri még mindig eszméletlenül feküdtek a bejárat tövében.
Zoli cellájának az ajtaja kidőlt, így könnyedén ki tudott mászni a barlangból, csak néhány követ kellett arrébb reptetnie… a sarokban megpillantotta Flintet betört koponyával. Odarohant hozzá, ám már késő volt…
- NE!!!!! –kiabálta a vörös hajú férfi. –Megölöm azt a kis ribancot, aki ezt tette veled!
Kint a szabadban megakadt a szeme Ronon és Ruprin… odaszaladt hozzájuk és felébresztette őket, majd beszámolt mindenről…
***
Vic és Sophie egy hatalmas, kihalt folyosón ért földet.
- Pfuj, nekünk is pont a bájitaltanterembe vezető folyosóra kellett jönnünk – nyögte fintorogva Sophie.
- Tekintve, hogy itt van a gyengélkedő…
Vic egy kétszárnyú, fehér ajtó felé hurcolta a lányt.
- Höhö… vajon mit fog szólni hozzánk Robert doki? – vihogott bugyután Sophie. Úgy tűnt, szervezete túljutott a holtponton, fájdalmában már csak röhögni tudott.
- Á, jó fej csávó volt ő mindig… Legalábbis két éve biztosan – Vic arcán titokzatos mosoly suhant át. – No, de meglátjuk… felkészültél? – nem várta meg barátnője válaszát, egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, és becipelte Sophiet a gyengélkedőbe.
- Vicky? És… Miss. Davis? – egy fiatal varázsló állt a terem túlsó felében, egy ágy mellett. Értetlen pillantásokat vetett a két lányra, és az ágyon fekvő alakra. – Az nem lehet… mondjátok, hogy csak… csak szívattok – mondta teljesen összezavarodva.
Vic nem válaszolt rögtön. Lefektette barátnőjét a legközelebbi ágyra, aki elmélázva jártatta végig tekintetét az egész gyengélkedőn. Ezután a barna lány frizuráját igazgatva lépdelt a kővé dermedt gyógyító felé. Szemét a férfira szegezte. Állati jól néz ki, állapította meg magában. Középmagas volt, kékes szemű, szőke haja rendezetten hullott csinos arcába.
- Szia Robert – mondta Vic kissé bátortalanul.
- Öööö… - a megszólítottól nem tellett több.
- Örülök, hogy örülsz, de elég lett volna, egy egyszerű szia is… - jegyezte meg Vicky.
Robert nem válaszolt, tágra nyílt szemekkel nézte a közelebbi ágyon fekvő lányt. Vic is vetett rá egy érdeklődő pillantást.
- Jézusom, ez én vagyok! – kiáltotta.
- Mi, itt van Ilúvatar? – ocsúdott fel álmodozásából Sophie.
- Basszus! Rólad teljesen elfeledkeztem – bocsánatért esedezve nézett barátnőjére.
- Nem gáz, végül is nem miattam jöttünk – Sophie egy adag vér kiköpésével kísérte a mondatot.
- Bocsi, bocsi, bocsi! Szóval… Robert, a segítségedre van szükségünk! Sophie súlyosan megsérült! Légy szíves, segíts rajta, mentsd meg az életét, aztán mindent elmagyarázunk!
A varázsló, Vic esdeklő arcát nézve bizonytalan léptekkel indult el a szőkeség felé.
- Tehát semmi kérdés – mondta morcosan.
- Még – tette hozzá Vic, és rámosolygott a dokira. Robert viszonozta azt, és ezután teljes beleéléssel vetette bele magát a munkába.
Egy hosszú vizsgálat után megszületett a diagnózis.
- Te tök egészséges vagy – jelentette ki határozottan a gyógyító.
- Pont úgy néz ki – felelte ironikusan Vic.
- De nem, most komolyan – Robert vigyorogva lendítette meg a pálcáját.
Sophie mintha újjá született volna: sérülései mind begyógyultak, arcán nyoma sem volt szenvedésnek.
- Heh… ennyi? – nevetett. – És ezt nem tudtad te megcsinálni, Vic? – nézett gúnyosan barátnőjére.
- Hagyd már… Nem tudhatta, mi bajod – védte meg Robert. – Igazából, pontosan én se tudom… Szóval most fizikailag meggyógyultál, de hogy a lelkeddel mi van – a férfi szavai megrémítették a lányokat. – Ez az egész haldoklás, vagy nem tom’ mi a lelked állapotát tükrözte… Ne érts félre, ez nem jelenti azt, hogy haldoklik a lelked… egyszerűen csak van valami gáz… Nem tom’, mi. De ez vetült ki a fizikai állapotodra…
- Haláli egyszerű, tényleg… - Vic letelepedett Sophie ágyára.
- És te? Jól vagy? –kérdezte tőle Robert, a lábát simogatva.
- Persze – mosolygott rá. –És én hogy vagyok? – nézett a másik ágyon fekvő önmagára.
- Áh, semmi különös… Csak szokás szerint felrobbantottatok egy üstöt. Tele kábító főzettel. Miss. Davis szerencsésen megúszta, de te még napokig kómában lehetsz…
- Mi az, hogy szokás szerint?! – nézett rá dühösen Sophie.
- Ez az! Kábító főzetet csak egyszer robbantottunk! – tette hozzá vigyorogva Vic.
- Ja igaz, a térdhajlat-szőrösítő robbant kétszer – nevetett Robert.
- De egyszer se ránk ömlött – csatlakozott hozzá Sophie.
***
- Szóval így áll a helyzet… Piton az áruló – mondta fogcsikorgatva Rupertron.
Bereczki, Ron és ő abban a teremben álltak, ahol nemrég még Sophiet kínozták.
- Hát eléggé úgy tűnt – Zoli irtó ideges volt.
- Nem lehet, hogy… hogy ez csak valami tévedés? – szólt közbe bátortalanul Ron.
- Te nem bízol bennem? – lépett felé ellenségesen Zoli.
- Dehogynem! – visszakozott a fiú. – Csak azt mondom, hogy nem lehetséges, hogy átvertek?
- Van benne valami – nézett elgondolkodva barátjára Rupri. –Végül is, akkor neked tudnod kellett volna, hogy Piton a ti oldalatokon áll. Tuti nem most állt át.
- Igen, én is pont erre gondoltam – kapott az ötleten Ron. Tudta, hogy Fredéken nem segíthet, de nem fogja elárulni Pitonékat is.
- Akkor kell valami B verzió… Flint hol van? – kérdezte Rupertron.
- Meghalt – válaszolt síron túli hangon Bereczki. – Ráomlott a barlang egy része.
- Érdekes… Nagyon érdekes… Tudod, az én átkom temetett kőrakás alá egy testet… A te testedet…
- Te most… mire gondolsz? Én élek! Mondtam, hogy százfűlé-főzet lehetett!
- Igen… Én is arra gyanakszom… Meg is van a B verzióm… B, mint Bereczki – pálcáját a férfira szegezte. Villant a zöld fény, és Zoli holtan esett össze. – Kettőből kettő. Árulók kilőve – vigyorgott a lány.
***
A Roxfort gyengélkedőjén nagy volt a sürgés-forgás. Madam Pomfrey próbált segíteni a harc áldozatain.
- A bátyám… Vagy az öcsém… Jól van? Él? – kérdezte reszketve George.
- Hát persze hogy él! Az én kezeim közt senki nem halhat meg! –a boszorkány épp Fredet vizsgálgatta. – Már csak egy kis pihenésre lesz szüksége…
Az említett kábán nyitotta fel szemeit.
- Vicky… Hol van Vicky? – ült fel az ágyában fájdalmas nyögések kíséretében.
- Nem tudjuk – válaszolta szipogva Roxie.
A mellette álló ágyon, egy felismerhetetlenségig összemart arcú alak feküdt.
- Az ki? Jézusom…– nézett rá undorodva Fred.
- Igen… Ilú… Ilúvatar – zokogott fel Roxie. – A vé-vérfarkasok…
- De él…ugye?
- Él… de hogy?!
Fred jobbnak látta nem feszegetni a témát, inkább körbenézett a teremben, ismerősöket keresve. Nem volt nehéz dolga, a gyengélkedőn csak ismerősök tartózkodtak, őrülten rohangászva az ágyak közt. Legtöbbjük szeméből patakokban ömlött a könny. Weasley szeme megakadt a szemközti ágyon fekvő, eszméletlen Dracon. Egyik kezéről hiányzott két ujj.
- Ó te jó ég… - Fred jobbnak látta ismét elájulni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
