15. Fejezet

A Vámpírok Akarata

- Szóval ez van – Vic a lehetőségei szerint bőbeszédűen magyarázta el Robertnek a történteket. Pontosabban, a történendőket.

- Aha… - a férfi ugyan hitt a lánynak, de értelmet nem sokat talált az elbeszélésében.

- Akkor azt hiszem kiegyenlítettük a számlánkat… Te meggyógyítottál engem, mi elmondtuk, mi a helyzet – pattant fel Sophie az ágyról.

- Hé hé hé! Hova sietünk? – ellenkezett Vic.

- Harcolni!

- Arra ráérünk két év múlva is!

Sophie megvetően nézett barátnőjére.

- Persze, értem én… Itt akarsz maradni Roberttel, az idők végezetéig – fintorogva figyelte az egymásba fonódó kezeket. – Victoria, neked barátod van!

- Nem… Csak lesz – vigyorgott a lány, megszorítva Dr. Chase kezét.

- Ezt most azonnal fejezd be! – csattant fel, a még mindig kimerült Sophie.

- De miért? – rebegtette a szempilláit Vic.

- Vicky valami baj van? – kérdezte a jóképű gyógyító.

- Igen!

- Nem! – vágták rá kórusban.

- Ne haragudj, de Victoriának van barátja! – Sophie kezdett kijönni a béketűrésből.

- Igen, én vagyok az… Vicky, azt hittem, nem avattad be a titkunkba Miss. Davist! – Robert kisöpörte a szőke hajtincseket a szeméből.

- Ami azt illeti… - sütötte le a tekintetét a barna hajú lány.

- Emlékezz, milyen rossz érzés volt neked, amikor megcsalt téged másfél éve Rudolf… JESSZUS! Victoria, te hazudtál nekem! – Sophie már szinte kiabált. Dr. Chase inkább elhátrált a kórterem végébe. – Nem is volt soha, semmilyen Rudolf… hanem Roberttel hetyegtél! Azzal az emberrel képes lennél megcsalni a szerelmedet, aki anno akkora fájdalmat okozott neked? – sziszegte alig hallhatóan.

- I… igazad van – Vic arca lángra gyúlt a szégyentől.

- Akkor most szépen visszamegyünk a főhadiszállásra, és megnézzük, hogy mi a helyzet a többiekkel!

- Robert… ne haragudj, de most mennünk kell… - motyogta a megsemmisült lány.

- Megértem… meg… nekem amúgy is itt maradsz, látod, ott abban az ágyban – igéző szemei megteltek könnyel. – És vigyázni fogok rád mindörökké, hogy két év múlva az én barátnőm lehess! – egy csókot lehelt Vicky ajkára.

- Na, mi még eleget találkozunk itt a gyengélkedőn… ja, jövő héten a kviddics meccsen balesetet szenvedek, légy szíves ügyesebben gyógyítsd meg a szilánkos csonttörésemet, mint két éve, mert akkor hetekig fájt utána, amikor dobáltam a kvaffot.

- Igyekszem.

- Na csóközönön! – Sophie megragadta Vic karját és a jelen idejükre koncentrált…

***

- Hol vagyok? – nyöszörögte egy síron túli hang.

- Jaj istenem, magához tért – kapta a szája elé a kezét Roxie.

Ilúvatar fél arcára még nem nőtt vissza a bőr, az egyik szemét kötés fedte, a másikkal erőtlenül pislogott.

- Azt hittem, hogy meghalok… - hörögte.

- Az arcod… - suttogta barátnője.

- Tudom… a vérfarkasok… ugye… ugye, én nem lehetek az?

- Madam Pomfrey nem tartja valószínűnek, hogy vérfarkas lesz belőled – George törökülésben ült az ágyán, Judy mellette állt, míg Fred a falat bámulta. – Tudod, a bátyámmal Billel is ez történt… és ő is él és virul.

- Szerintem igen vonzó lettél – vigyorodott el hirtelen Fred.

- Vele mi történt? – intett fejével Draco felé Ilúvatar.

- Leharapta valami két ujját… és a csontnövesztő szérumot csak akkor lehet beadni, ha magához tér… - Roxie sajnálkozva méregette Draco holtsápadt arcát.

- Hol van Vicky és Sophie? Ők jól vannak?

A kérdésre néma felelet volt a válasz.

- Ugye… ugye nem? – mintha a fiúnak, egy könnycseppszerűség folyt volna le a megmaradt arcán… de lehet, hogy csak a fény játszott Ilúvatar orcáján.

- Sophie meghalt –Judy viszont kifejezetten sírt. –Vicről meg nem tud senki semmit se… valószínűleg ő is…

- Biztos, hogy életben van! – csattant fel Fred.

A beszélgetés abba maradt, Madam Pomfrey kiosztotta az orvosságokat, Tonksot haza engedték a gyermekéhez, Mr. Weasley már sokkal jobban van, körülötte szorgoskodott Mrs. Weasley.

- Az egész családom itt van… istenem… még szerencse, hogy Ginny és Ron jól van – motyogta maga elé.

Ron neve hallatán az egész társaság elfintorodott.

- Tényleg, hogy, hogy nem küzdött veletek? Sikerült rá ép ésszel hatnotok?

- Igen… - sziszegte George, majd gyorsan Ginnyre terelte a témát.

Mindenki suttogott maga elé, Madam Pomfrey pedig elmélyülten kotyvasztott valami sűrű főzetet Draconak.

- Én félek… - motyogta Fred.

- Miért? – George nem értette, ikertestvére éppen mitől retteghet. – Attól majrézol, hogy megtámad egy párna?

- Nem… félek, hogy nem láthatom soha többé Vickyt…

Ebben a pillanatban kivágódott a gyengélkedő ajtaja és bevágtázott rajta az egészségtől majd kicsattantó Vic és a hulla sápadt Sophie.

- Szép jó napot mindenkinek! – vigyorogtak. Fred felpattant az ágyából, fájó lábával mit sem törődve rohant szerelméhez. Vic a karjaiba zárta Fredet, majd hosszan tartotta, és el sem eresztette.

- Amikor Böszörményi festménye mondta, hogy súlyosan megsebesültél… nagyon megijedtem – hatalmas könnycsepp gurult végig az arcán, amit Fred gyöngéden letörölgetett. – Gyere, visszakísérlek az ágyadhoz!

- Sophie? – Judy hatalmas szemeket meresztett a húgára.

- Azt hiszem… - nyöszörögte a lány, mert megpillantotta szerelme eszméletlen testét az egyik ágyon.

Judy tőle nem megszokott módon odaszaladt Sophiehoz, és jó erősen magához ölelte.

- Azt hittem elpatkoltál.

- Az megvolt – kacsintott a szőkeség.

- Ja, hogy már a pokol sem fogad magába? – vigyorgott Judy.

Sophie odasietett Draco ágya mellé, a szája elé kapta a kezét, amikor megpillantotta barátja kezét… két ujja hiányzott.

- Szerintem ő még kifejezetten jól járt… - morogta Ilúvatar.

- Jesszus… - Sophie hátrahőkölt, amikor megpillantotta bajtársa orcáját. –Jaj, nem úgy értettem, ne haragudj…

- Csak megszépültél pajtás – húzta mosolyra a száját Fred.

- Ne félj aranyom, majd visszanövesztjük az ujjacskáit, ha már magához tért… csak az kérdés, hogy mikor jön el.

- Ha eljön… - Sophie, két hatalmas könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

- Kisaranyom, lehet, hogy neked sem ártana, ha befeküdnél hozzám, nagyon rosszul festesz – Madam Pomfrey, már be is dugta volna a Davis lányt az egyik meleg, puha ágyba.

- Köszönöm jól vagyok… csak a stressz! – a fenéket volt ő jól, csak tartotta magát. Hányinger kerülgette, a feje fájt, és néha szédült is. Emellett még ott volt az a rettegett érzés is a szívében; hogy akit igazán szeret, az soha többé nem ébred fel.

*

- Miért nem használ ez a kencefice? – morogta egy fekete hajú, igen szép arcú nő.

- Majd később fejti ki a hatását… mármint ezt mondta Ro…

- Hány szerencsétlen került be ide? – Voldemort lépett be a félhomályba. – Már vagy tizet összeszámoltam… - sziszegte.

A halálfalók fenntartottak egy úgynevezett kórházat a sérültjeiknek, hogy senki se zavarja meg a gyógyulásukat. Ez klinika egy kis szigeten kapott helyet, ahol mindent dementorok védenek és szinte bejutni is lehetetlen engedély nélkül.

- Azt pletykálják, hogy a Davis lány halott, igaz? – Bella ült fel kómásan az egyik ágyból.

- Mit érdekel minket az a mihaszna félvér? – kiabálta Greyback.

- Ott volt a nyakában a medál, ti ostobák. –gondolta magában Ő Akit Nem Nevezünk Nevén.

- Én is láttam, hogy az átkom telibe találta. Nagini, menj és keresd meg Draco Malfoyt, valószínűleg már nála van az, amire nekem szükségem van! –sziszegte párszaszóul a kígyójának Voldemort.

- Legközelebb végzünk velük – vigyorodott el a fekete hajú nő.

- Miért vagy ebben ennyire biztos Amy, ha jól tudom, a társaid el sem jöttek – lépett a kérkedő elé a Sötét Nagyúr.

- De Nagyúr… majdnem végeztem a Weasley fattyúval, azzal a Freddel… meg az én kezem között…

- Egy bajom van csak Amy… és az a majdnem!

- Egyáltalán honnan tudod, hogy az Fred volt? – kérdezte haját csavargatva Narcissa, aki csak látogatóba jött.

- Ott maradtam a végén… falatozni. – azzal megnyalta két méretes szemfogát.

- Vámpírok… - csóválta a fejét Bella.

- Legközelebb nem tűrök el semmi féle hibát! – kiabált Voldemort. – Crucio! – Amy elkezdett vergődni, egy fáradt sikoltás hagyta el a száját. – És a majdnemet itt nálunk, halállal büntetik! Hol van az az ostoba barátod?

- Cica! – lihegte a nő.

- Igen? – lépett be egy szőke hajú, igen jóképű férfi a szobába.

- A Nagyúr szeretne tőled kérdezni valamit…

- Nos Dr. Chase! Szükségem lenne arra a halálos főzetre, amit a jó múltkor készített – Voldemort arcára kiült a kapzsiság.

*

            Már vagy két napja tértek vissza Vickyék a jelenbe, és azóta Dracónál nem történt javulás. Sophie cserélte a kötést a kezén, törölgette a verejtéktől gyöngyöző homlokát. Ilúvatar orcája már majdnem a régi volt, három hatalmas karomnyomot leszámítva, ami átszelte az arcát. Fred már kifejezetten jó bőrben volt, George már nem töltötte bennt az éjszakát, míg Mr. Weasley élete még mindig veszélyben forgott.

Draco szép lassan felnyitotta a szemét, először csak homályosan látott, de egy perc elteltével sikerült felfognia, hogy barátnője mered rá, fülig érő mosollyal.

- A Mennyországba kerültem, hogy angyalok ébresztenek? – a fiú még mindig hulla sápadt volt, ám Sophieval versenghettek volna, ki a fehérebb.

- Nem cica, ez a Földnek álcázott Pokol – Sophie egy hatalmas csókot nyomott Malfoy szájára.

            Mindenki meghatódottan nézte, ahogy a két ifjú örül egymásnak. Madam Pomfrey beadta a csontnövesztő szérumot az ex-mardekárosnak, így a fiúval nem túl sokáig lehetett értelmesen kommunikálni, mivel kínok kínját élte át, és „mesterséges kómába” helyezték.

Vicky azon törte a fejét, hogy mi lehet most Roberttel… vajon együtt van még azzal az igen ellenszenves fekete hajú lánnyal, aki miatt anno dobta? Mennyi érdekes mesebeszéd terjengett arról a csajsziról, és a baráti köréről…

Madam Pomfrey baljóslatú hümmögése zökkentette ki a lányt gondolataiból.

- Valami gond van? – fordult oda aggódva a Dracót vizsgálgató nőhöz.

- Érthetetlen… Már el kellett volna kezdődnie a csontvisszanövési folyamatnak…

- Biztos csak… csak… nála később indul meg a gyógyulás – mondta Sophie magát is győzködve.

Madam Pomfrey szánakozva nézett a lányra, megvizsgálta Draco kezét, majd odébbállt. Sophie szemébe könnyek szöktek.

- Hé, csajszi, nehogy már bőgj! – veregette meg a vállát, a betegnézőbe érkező George.

- Ez az, hiszen csak két ujját vesztette a kiscsávó! – tette hozzá bátorítóan Fred.

- Van még abból másik nyolc. Vagy tizennyolc, ha a lábujjakat is beleszámolod – folytatta George.

- Na ja, mi lett volna, ha valami olyan nem nő vissza, amiből csak egy van? – mondta megborzongva az ikertestvére.

- Személyes tapasztalat, öcsi?

- Bátyó…

- Tök mindegy! – mordult rájuk hirtelen Judy és Vic.

Sophie hálás pillantást vetett ezért nővérére. Hihetetlen volt látni, mennyi érzés szorult belé. Pár nappal ezelőtt, még az ikrekkel együtt viccelődött volna. A legutóbbi harc változtatta meg vajon ennyire?

Vic sértődötten vonult arrébb. Sophie nem úgy viselkedett vele, ahogy elvárta volna. Véleménye szerint barátnőjének hálásnak kellett volna lennie, amiért megmentette az életét, ehelyett azonban elrángatta élete nagy szerelmétől, majd gyűlölt nővérével kedvesebben bánt, mint vele.

- Ennek meg mi baja? – nézett utána Fred.

- Jó kérdés – vont vállat Sophie. Még mindig haragudott a lányra a múltban történtek miatt.

Fred megrázta a fejét, majd barátnője után ment.

- Hugi, ne foglalkozz az ikrek baromkodásaival! Még semmi sincs veszve! – karolta át Sophiet Judy.

- De hát nem hat a csontnövesztő! – zokogott fel hirtelen a lány.

- Csak késlekedik a hatása!

- Te is tudod, hogy ez csak hiú remény!

- Lehet, hogy hiú, de legalább remény! – Judy maga felé fordította húga könnyáztatta arcát. –Megbosszuljuk! – jelentette ki harciasan.

- Meg… Most! – Sophieban tombolt a düh, és a bosszúvágy. Minden további szó nélkül megragadta nővére kezét, és elhoppanált.

*

Robert Chase egymagában bezárkózott egy terembe, és nekilátott a bájitalfőzésnek. Keze gépiesen szórta az üstbe a hozzávalókat, gondolatai egészen máshol jártak. Ő maga soha nem vett részt a harcokban, de robbanófőzetével mégis sok ember vesztét okozta. Névtelen, arctalan emberekét, akik élete semmit nem jelentett számára. Ám most változott a helyzet: Voldemort serege ezúttal olyan csoport ellen küzd, amelynek tagjai közt jócskán találhatók magyarok. Annak az esélye, hogy köztük régi ismerősei is megbújnak, hatalmasra rúgott. Ám ő nem tudott semmit se a csapat tagjairól, így csak találgathatott. Végigpergette az elszánt KMD-s diákok, tanárok nevét fejében, azon gondolkodva, vajon melyikük vehette fel a kesztyűt a Sötét Nagyúrral szemben. Roxie Turnert és nyámnyila talpnyalóit rögtön kizárta, hiszen ők már iskoláskorukban sem érdeklődtek a világ rendje iránt. Jack és az Izmos Fiúk, a mugli sportok elkötelezett hívei voltak, nem túl valószínű, hogy feladták volna sportolói karrierjüket a háborúért. Mangalica csak hazugságokból építette fel személyiségét, Robert meg volt róla győződve, hogy semmi alapja nem volt a gonosz ellen vívott küzdelmeiről terjesztett történeteknek. Ki is volt a nagy ellenfele? Aki mindig úgy beoltotta? Chase agya mélyéből próbálta előrángatni az emlékeket. Á, igen, Sophie Davis. Na, ha valaki, akkor ő tuti, hogy benne van ebben az egész bűvészkedésben. De Sophie soha nem volt a szíve csücske, bár halálát nem kívánná semmiképp. De hát a Sötét Nagyúr akaratával szembeszállni… Ahhoz sokkal több kell. Tulajdonképpen miért nem kedvelte Sophiet? Ez mindig is egy homályos folt volt emlékezetében. Valamikor 2 éve történhetett valami, legalábbis ő, azóta tartotta ellenszenvesnek a lányt. De vajon mi?

Chase sokáig töprengett a két évvel ezelőtti eseményeken, ám sehogy nem lelt válaszra. Közben a bájital is majdnem elkészült, már csak a legvégső, a főzetet halálossá tevő hozzávalót kellett beletenni: egy ruphal fejen található üregéből nyert vizet. Chase gondolataiba mélyedve nyúlt az ezt tartalmazó fiola után. Pálcájával kipattintotta a kupakot, és a fiolát a fortyogó bájital fölé emelte. Elmélázva nézett bele a zöldes-kék folyadékba.

- Zöldes-kék?! – kiáltott fel hirtelen értetlenül.

A főzet, ebben a stádiumban egy a készítője számára fontos személyhez kötődő színt vesz fel. Ez Chase esetében a vörös volt: Amy esténként mindig véres fogakkal tért haza. Chase sose kérdezte miért, csak egyet kért: soha ne kelljen megtapasztalnia, mitől lesz véres a barátnője foga.

Ám a zöldes-kéknek semmi köze nem volt Amyhez. Chase elmélázva bámult bele az üstbe.

A ruphal-vízzel teli fiola nagyot koppant a terem padlóján. Robertben előtörtek az emlékek: Vicky meseszép zöldes-kék szeme, az együtt töltött csodás éjszakák… és az a különös találkozás két éve Vickel és Sophieval… Ő akkor azt hitte, csak álom volt az egész, bizonyára csak elszunyókált a gyengélkedőn. De most már kételkedett ebben: minél tovább agyalt, annál jobban hitte, hogy az a találkozás, az a beszélgetés tényleg megtörtént. És Sophie tényleg elrángatta Vickyt tőle. Ezért nem kedvelte azt a lányt! De ha ez tényleg megtörtént… az azt jelentené, Vic Voldemort ellen küzd! Veszélyben az élete!

- Nem – rázta meg a fejét Chase. Már semmi köze Vichez, de ha lenne is, akkor sem szegülhet szembe a Sötét Nagyúr akaratával. Lehajolt a fioláért. Még éppen maradt benne elég folyadék…

*

- Ezek meg hova tűntek? – nézte Sophiék hűlt helyét Vic. Örült, hogy elterelte valami Fred figyelmét. Nem igazán akart a fiúval arról beszélgetni, mi bántja, tekintve, hogy sok köze volt ahhoz a Robert Chase-ről való elmélkedésének is. Szerette Fredet, de első nagy szerelem csak egy van az életben. És erről a posztról, Fred sajnos már évekkel ezelőtt lecsúszott…

- Nem tudom… nézd meg!

- Mi? Ja! Jó… - Vic erősen koncentrált. Pár másodperc elteltével már Sophie szemével látta a világot. – A lápnál vannak! – jelentette ki, majd megmarkolta Fred kezét, és elhoppanált.

- Na szép… csak úgy itt hagytak… - George tehetetlenül állt Draco ágya mellett.

*

- Hát ti meg mit kerestek itt? – nézett a felbukkanó Vicékre Sophie.

- Ti mit kerestek itt? – kérdezett vissza Vic. Bántotta őt Sophie hangneme.

- Mi csak titeket követtünk… - mondta Fred.

- Mi meg bosszúért áhítozunk – nyalta meg az ajkát Judy.

- Nyomás! – mindenki követte Sophiet az erdő felé.

- Tulajdonképpen hova megyünk? – érdeklődött Fred.

- A csata színhelyére…

Hirtelen tíz-egynéhány halálfaló állta el a kis csapat útját. A négy fiatal bámulatos gyorsasággal kapta elő varázspálcáját, ám nem értek vele semmit: egy nagy üveg bájital röpült feléjük megállíthatatlanul. A földre csapódott, majd hatalmas robbanás rázta meg az erdőt.

- Hmm… Ez a bájital egyre hatásosabb – szemlélgette Voldemort a négyek helyén tátongó krátert. – Kár, hogy csak páran voltak… Nem baj, maradt még a főzetből…

*

Chase, egy osztrák síparadicsomhoz közeli rejtett barlangban ülve bámult maga elé. Nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy milyen következményekkel járhat a bájital elkészítése. De hát tette, amit tennie kellett: ezt diktálta neki az esze, a szíve.

Hirtelen füst töltötte be a barlangot, majd négy alak jelent meg fulladozva. Chase felpattant, és egy pálcaintéssel eltüntette a füstöt.

- Vicky! –kiáltott fel boldogan. A lány látványa biztosította afelől, hogy megérte ellenszegülni Voldemort utasításainak, és teleportáló főzetté változtatni a halálos bájitalt.

- Hé, öreg, ne közelíts! – emelte fel a pálcáját ellenségesen Fred.

- Nem akarlak bántani titeket! – emelte fel védekezően a kezét Robert.

- Persze, véletlenül dekkolsz pont abban a barlangba, ahová teleportált minket a főzet! – sziszegte Judy.

- Vicky, mondd meg nekik, hogy nem vagyok az ellenségetek! – fogta könyörgőre Chase.

- Honnan tudja ez az alak a nevedet? – szegezte neki a kérdést Fred.

- Én is ismerlek Dr. Chase, már meg sem ismersz? – Sophie is rászegezte az ijedt férfire a pálcáját. – Ő volt a gyógyító az iskolánkban, Vickyvel csak futólag ismertük.

Vic örült, hogy barátnője kimagyarázta a helyzetet, annak ellenére, hogy szíve szerint megölelte volna Chaset.

- Basszus lányok, ne csináljátok már!

- Nincs mitől tartanunk – vont vállat Vicky, biccentett a többieknek, hogy leengedhetik a varázspálcáikat.

Judy egy hirtelen mozdulattal a falhoz taszította Robertet, és felkente a falra. Csuklóját szabaddá tette, hogy jól megszemlélhesse.

- Az már igaz, hogy nincs rajta a sötét jegy…

- Én mondtam – mosolyodott el szorult helyzetében a fiatal orvos.

- Akkor ez itt micsoda? – Judy magához közelebb húzta a férfi kezét, amin egy aprócska tetoválás díszelgett a hüvelyk és a mutatóujja között. – Érdekes! – Judy pálcája hirtelen megvillant, minek következtében Robert megkötözve roskadt a földre.

- Mit találtál? – sikkantott fel izgatottan Vic.

- Miért érdekel ennyire? – vetette oda Sophie. Még mindig dühös volt barátnőjére, amiért ilyen könnyen meg tudta volna csalni Fredet… de talán nem is ez fájt neki a legjobban, hanem az, hogy anno mindezt elhallgatta előle… pedig akkor Vicky, majd kicsattant a boldogságtól… még emlékszik is, hogy milyen nagy újságként említette Vicnek, hogy Dr. Chasenek barátnője van, erre barátnője fülig pirult. Mindig is sejtette, hogy Vic fülig szerelmes a fiúba, de arra sosem gondolt, hogy ők titokban jártak is. Csak kérdés, hogy miért titokban? Hiszen Vicky boldogan felvállalta volna Robertet… talán a fiú nem akarta mindezt… Bezzeg Amyt már a kapcsolatuk elejétől mindenkinek mutogatta… nem mintha olyan nagy cucc lett volna az a lány… Amyről csak rosszat lehetett hallani; hogy a sötétek elkötelezett híve, meg, hogy éjjelente kisurran, és áldozatokra vadászik. A viselkedéséből senki nem következtethetett ilyenekre, mert kedves volt és közvetlen, ilyen méhkirálynő féleség volt az elit lányok körében. Akárki akármit is mond, Vicky sokkal szebb lány, mint az az Amy! – gondolta Sophie.

- Ez a tetoválás egy ősi vámpír szimbólum… hmm… és, ha jól megnézzük közelebbről, egy aprócska sötétjegyet ölel körbe! Vagyis, te – bökött pálcájával a földön kuporgó felé –, igen, rólad van szó! – csattant fel a lány. –A Sötét Nagyúr elkötelezett híve vagy, és talán vámpír? – Judy grimasszal az arcán hátrébb lépett egyet.

- Mondja az, akinek a kezét a sötétjegy díszíti, Judy Davis! – nézett rá ellenségesen Robert.

- Nocsak, te már hallottál rólam – vigyorodott el a lány.

- Elég legyen! – kiabálta Vicky, majd odaszaladt Chasehez, hogy eloldozza.

- Normális vagy? – kiáltott rá Judy.

- Édesem, nem hallottad, hogy az előbb mikkel vádolta meg őt Judy? – kérdezte aggodalmasan Fred. Vicky elsápadt… a Weasley kimondta azt a szót, amire a legkevésbé sem vágyott. – Cica, jól vagy?

- Cica? – hörgött Chase, és kissé furán nézett Vickyre. – Mintha megváltozott volna az ízlésvilágod…

- Kérdezett téged valaki? – vetette oda Fred. – Egyáltalán ki a fene vagy te?

- Victoria Silver volt ex-ba…

- Gyógyítója! – morogta közbe Sophie, próbálta menteni, ami menthető.

- Vic légy szíves lépj hátrébb! – kérte barátnőjét Fred. A lány tétovázott, majd könnytől csillogó szemmel a Weasley fiú mellé lépett. Végül is anno ő volt az, aki heteket bőgött Sophie vállán Robert miatt…

- Egyáltalán, hogy kerülünk ide? Ez valami csapda? – érdeklődött vészjósló tekintettel Judy.

- Rátok dobtak egy főzetet, ami halálos lett volna, ha nem csempészek bele transzportáló…

- Higgyük el, hogy neked köszönhetjük az életünket? – kacagott a fiatalabb Davis lány. – Amúgy sincs rád időm, meg kell bosszulnom Draco ujját!

- Azt nem mondanám… félek a Sötét Nagyúrtól… de titeket – itt Vicre meresztette eszméletlenül dögös tekintetét – kedvellek, és nem akarom, hogy bajotok essék!

- Várjál, honnan tudtál a főzetről? Csak nem te készítetted? – kiabálta Fred.

- Ami azt illeti…

- Miattad sérült meg súlyosan az édesapám!

- Én nem tudtam…

- Megöllek! – Fred már ugrott, hogy nekiessen Chasenek, de Vic megakadályozta.

- Leállítanátok magatokat? – már majdnem sírt.

- Ennek a nyámnyilának a pártját fogod? – csattant fel Judy is. Sophie csak keserűen nézte barátnője vívódását. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie az életéért, de így nem ment…

- Nem… csak…

- Akkor?

- De megértheted!

- Nincs mit megértenem! Ha így vélekedsz, maradj itt vele! – sziszegte Fred, majd kézen fogta Judyt, Sophiet is próbálta, de ő kicibálta magát a kezéből. A csalódott Weasley, a mérges Davis elhopponált.

- Tényleg ezt akarod? – szegezte neki a kérdést Sophie.

- Most arra megy ki a játék, hogy választanom kell? – Vicky arcáról patakokban folyt a könny.

- Ezen nem kellene mit hezitálnod! A barátaid és a szerelmed kontra egy álnok kígyó?! Ki fog használni, mint ahogy kihasznált két éve is! Ha annyira szeretett, miért nem vállalt fel téged, azt a kis gyökér Amyt meg igen? Neked, kuss a neved! – kiáltott rá Robertra, aki épp nyitni akarta a száját, hogy közbe szóljon, ám Sophie varázspálcájától való félelem meggátolta ebben. –Ha itt maradsz vele, ezüsttálcán fog felkínálni Tudjukkinek! Kérlek, hallgass az eszedre! – Sophie szeme megtelt könnyel.

- Eddig mindig arra hallgattam… és mi lesz majd belőlem? Egy roncs…

- Mi van, ha pont így árulsz el minket?!

- Ilyen nem fog sohasem előfordulni! Hisz tudod, hogy szeretlek!

- Tudni tudom… de Fred nem tudja! Jössz, vagy maradsz?

- Maradok! – Chase értetlenül nézett Vicre, igaz bírta a lányt, de már nem érzett iránta semmit sem… viszont, talán kapóra jöhet neki egy kis segítség a szorult helyzetéből. Vicky vonzó, gyönyörű lány, de mégis Amyt szeretem – gondolta magában Robert.

- Akkor… - lenyelte a bőgést és elhopponált… el abból a barlangból…

*

- Gondoltam, amíg ti eltüntetek, én addig hasznosítottam magam… - George Mayára mutatott, aki éppen Draco körül szorgoskodott.

- Fiatalúr, itt én dolgozom, te csak lustálkodsz – nevetett Maya.

Sophie is megérkezett, zokogva lerogyott az első ágyra, ám amikor meglátta a vén gyógyító nőt, felderült a tekintete.

- Van valami remény? – hüppögte. Fred átölelte Sophiet, együtt próbáltak megbirkózni a hatalmas nagy teherrel, amit Vic nyomott a vállukra. Féltették, ám fájt neki, hogy a lány inkább Chase mellett maradt.

- Persze, az ősi magyar mágia nem ismer határokat… csak ti nem mélyedtetek bele túlzottan a vajákosok és révülők világába!

- Én speciel nem nagyon hiszek benne… - motyogta Judy álmosan.

- Én hiszek benne, ha ez kell ahhoz, hogy megmentsük Dracot! – Sophie jó erősen megszorította Fred kezét.

- Judy, szeded még a gyógyszered? – kérdezte, egy árvalányhaj szeletelése közben.

- Persze!

- Akkor most sipirc haza, ki kell aludnod magad, a többiekkel egyetemben!

- Igenis! – vágta magát haptákba George. Judy szó nélkül engedelmeskedett, búcsút intett és a rejtekhelyre hopponált a Weasley ikrekkel együtt.

- Ha nem gond, én maradnék! Ígérem, nem leszek láb alatt! – motyogta Sophie.

Ilúvatar arca még mindig nem jött teljesen rendbe. Roxie ott szorgoskodott barátja mellett, annak heves tiltakozása ellenére.

- Jaj, asszony! Élek! Örülj annak, és most kérlek, hagyjál! Annyi löttyöt kentél már rám… és nem nagyon akarnak használni… tudod… egytől félek, és az a telihold… - komolyodott el Ilúvatar.

***

- Hová tűnt innen a négy tetem? – kiabálta magából kikelve Voldemort. – AMY! MOST AZONNAL KERÍTSD ELŐ ROBERTET!

Amy ijedten bólintott, és elkezdte szaporázni a lépteit. Az a szerencse, hogy félig vámpír, félig meg boszorkány, így könnyedén képes forgatni a pálcát. Pontosan tudja, hogy hol keresse Robertet… ha valami rosszat csinál, mindig abba a nyomorult barlangba bujkál napokig. Először haza hopponált, nehogy bárki kövesse, nem akarta szerelmét bajba sodorni… ám érdekes dolog várt rá abban a vájatban…

Robert és Vic teljesen egymásba gabalyodva álltak a barlang falánál, nem vették észre az érkező Amyt. A nőben felizzott a vér – a sajátja és az újonnan szívott egyaránt -, és gondolkodás nélkül nekiesett Vicnek. A vámpírok ereje lakozott benne, könnyűszerrel eltaszíthatta a lányt barátjától. Ajkait a nyakára illesztette, és fogaival feltépte a bőrét. Apró, mélyvörös vércseppek csorogtak le állán, Vic kezére hullva színük feketébe fordult, és egy sötétjeggyel körülölelt vámpírszimbólummá rendeződve beleivódtak a bőrébe.

- Mi a fenét csinálsz?! Hagyd békén! – üvöltött Amyre Chase.

Amy elengedte Vicet, aki üveges tekintettel zuhant a földre.

- Ahogy kívánod – nyalta meg a szája sarkát Amy. – Tudod, hogy én hogy kívánlak?

A nő hirtelen barátja vérét kezdte el szívni. Rövid idő elteltével Chase is a földön kötött ki. Amy megérintette a karján a sötét jegyet, ami vörösen felizzott. Voldemort Nagyúr rögvest ott termett.

- Helyzetjelentést!

- Robert ezzel a fattyúval itt rejtőzködött ebben a barlangban, ellenszegült nekem, már múlóban lehetett a bűbájom hatása… Ám ezt a kis ribancot is megfertőztem a Vámpírok Akaratával – Vic keze felé bökött -, egy ideig ő is a szolgálatunkban áll.

- Szolgálatunkban? –Voldemort szeme összeszűkült.

- Az Ön szolgálatában, Nagyúr! – Amy térdre ereszkedve, fejet hajtott.

- Nem azért vérteztelek fel ezzel a kivételes képességgel, hogy minden utadba kerülő lényt a befolyásod alá vonj! Robertre szükségünk volt a bájital-készítési jártassága miatt, ám mit kezdjek egy egyszerű vérárulóval? Legközelebb használd a pálcád! Tessék, ingyen lecke! Crucio! – Amy felordított kínjában. – De ha már úgyis mi irányítjuk a lány elméjét, akár még fel is használhatnánk őt…

*

Maya, ómagyar szövegeket kántálva próbálta gyógyítgatni Dracot.

- Fehervaru rea mene utu hodu rea…

- Őőő… biztos, hogy ez egy varázsige? Nekem máshonnan ismerős… - kotyogott közbe Sophie.

- Csitt te lány, most megzavartad a karmámat! Sipirc innen, ne legyetek láb alatt!

Sophie és Fred leverten telepedtek le egy távolabbi ágyra.

- Mi köze a karmának az ómagyarokhoz? – kérdezte Fred.

- Ki nem szarja le? – válaszolt ingerülten Sophie.

- Csak próbáltam elterelni a gondolataidat…

- Ja… hát izé… mit értesz ómagyarok alatt? Az ókorban voltak magyarok? – erőltetett nyugalmat magára a lány.

- Miért, azoknak volt köze a karmához?

- Vannak még ilyen jó kis kérdéseid?

- MI A SZARÉRT HAGYOTT ITT MINKET VICKY?! Most mondd meg, mi rosszat tettem? – tört ki Fred hirtelen.

Sophie szánakozva nézte a fiút. Neki is rettentően fájt, hogy legjobb barátnője, inkább egy olyan férfit választott helyettük, aki rengeteg szenvedést okozott már neki. El se tudta, el se akarta képzelni, Fred mit érezhet.

- Nézd, Vic hozott egy rossz döntést. Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő pillanatban rá fog jönni, mekkora hibát vétett! – Sophie úgy döntött, nem okoz még több fájdalmat a fiúnak, inkább olyan dolgokat is kimond, amiket ő sem gondol komolyan.

- A megfelelő pillanat már régen elmúlt!

- Lesz majd következő.

- Szóval szerinted… szerintem a következő pillanat megfelelő! Akkor Vicky fel fog tűnni itt a kórteremben, a bocsánatunkért esedezve? Kötve hiszem!

Váratlanul kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és bevágtatott a könnyáztatta arcú Vic. Fred és Sophie hitetlenkedve nézték.

- Bocsássatok meg, én nem tudom mi lelt, tényleg nem értem, hogy tehettem ilyet! – zokogva rohant az ellenségesen néző Fredék felé. A telihold megvilágította falfehér arcát.

- Te teljesen hüly…

Sophie mondandóját egy éles sikoly szakította félbe. Roxie reszketve bámulta a vérfarkassá alakuló Ilúvatart.

- Meneküljünk! – adta ki az utasítást Maya, Dracót maga előtt lebegtetve kirohant a szobából.

- Roxie! ROXIE! –Fred kiáltását nem hallotta meg a kővé dermedt lányon. – Vic, segíts neki, mi visszük a többieket!

Fred és Sophie a gyengélkedő többi betegét evakuálták, Vic pedig a mozdulatlan Roxiehoz ugrott.

- Tűnjünk innen! Mozdulj már!
A vérfarkassá változott Ilúvatar hatalmasat ordított, és tekintetét barátnőjére emelte. Vic megragadta a lányt. Már nem volt esélyük kimenekülni a gyengélkedőből, így inkább a közeli vécéajtó felé vette az irányt. Betaszította lányt, majd ő maga is beugrott, és magára zárta az.

*

- Mi legyen azzal a lánnyal? – sziszegte körmét reszelgetve, egy föld alatti járatban Amy.

- Azzal, amelyik rácuppant a barátodra? – nézett fel sötétvörös haja fésüléséből, egy igen csinos nő.

- Szívem szerint, ott helyben kitekertem volna a nyakát annak a kis…

- Cicám, inkább hozd el ide, és egy jót lakmározunk belőle.

- Sharlotte, fel kell használnunk… azon gondolkodom, hogy vajon adjunk-e neki a szérumból, ami megvédi a teljes átalakulástól?

- Hát, a te zsákmányod, döntsd el te! Még nem késő… nem olyan gyors az átváltozás… a vámpír gének lassan épülnek be a szervezetbe… de egy idő után a szomjúság fog győzni, ha nem lesz levéve róla a Vámpírok Akarata.

- Azért örülök, hogy Robert kapja azt a löttyöt…

- Amy, mindig is mondtam, hogy téged a szerelem bolonddá tesz… már lassan két éve mondogatom neked, hogy tegyük őt is közénk valóvá!

- Azt akarod, hogy Chaset is kitaszítsák a varázslók? Mint minket? – a lány szeméből egy kövér könnycsepp buggyant elő.

- Jaj ne legyél ennyire ostoba!

- A Sötét Nagyúrnak szüksége van Robertre… nem tehetünk semmit.

- Na jó, vele nem… de azzal a boszorkánnyal igen…

- Csakhogy…

- Ha a Nagyúr már nem tart rá igényt, majd eltakarítjuk az útból! – Sharlotte zöld szemeiben mohóság tükröződött. – Hol vannak most?

Amy behunyta a szemét és koncentrált. A Vámpírok Akaratával megbélyegzett embereket könnyedén be tudták mérni az éjszaka teremtményei.

- Roxfortban. Azt hiszem, gyilkolni fog – vigyorodott el.

- Én kezdek szomjas lenni… - a vörös hajú nő megnyalta két természetellenesen nagy szemfogát.

- A vendégem vagy! – kacsintott rá Amy.

FOLYTATÁS