17. Fejezet

Próféciák

A gyengélkedőn mindenki néma gyászba merült, csak Vic hörgött néha fogaival harapdálva ajkát. Maya tehetetlenül állt a lány mellett. Sose volt még dolga hasonlóval, és úgy tűnt, a tudása nem elég egy ilyen feladathoz.

Fred könnyáztatta arccal lépett be a gyengélkedőbe. Sophie magához ölelte, Draco féltékeny tekintettel kísérte a jelenetet.

- Nem hiszem el… Nem… Nem lehet, hogy meghalt… - zokogott a fiú.

- Ember, eláztatod szegény csajszi haját! – hallatszott egy hihetetlenül magas hang valahonnan. – Nesze tessék hajszárító! – orkán erejű szél lebegtette Sophie szőke tincseit.

- Ez meg mi a fene? – ugrott arrébb a lány.

- Fene? Lépfene? Az is van! – fehér por kezdett szállingózni a plafonról. Judy felsikoltott. – Ne aggódj Judinella, ez csak liszt! – vihogott a magas hang gazdája.

- Hóborc, te vagy az? – kiáltott fel Fred, a levegőt kémlelve. – Nem jó vicc, tudod, meghalt a bátyám, nincs kedvünk szórakozni!

- Meghalt a bátyád? Tudtam!!! Mindig mondtam, hogy te vagy a fiatalabb! – valódi öröm csendült a hangban. – Mondd, hogy hősiesen halt meg! Biztos kardozott! – egy ezüstszínű kard jelent meg a levegőben. – Ááá, ez a vállamba állt! Háhá, lovaggá ütöttek!

- Mi ez az egész? –remegett Sophie.

- Csak egy álooooom… egy rémálom! Wáhháháhááááá!!! Ha leharapod a jobb kislábujjad körmét, majd sípot készítesz belőle, és fél fülön ugrálva eljátszod vele a Szállj velem-et, felébredsz!

Fred előkapta a varázspálcáját, és egy átkot lőtt ki arra a helyre, ahol a beszélőt sejtette.

- Szép próbálkozás! Ám ezzel csak a saját helyzetedet nehezítetted meg! Szopival még kegyes voltam, ám neked már a bal felső metszőfogadból kell elefántormányos férfi tangát csinálnod, majd ráadnod Dákó Malfoyra!

- Elég ebből! Mutasd magad! – szólt Judy, szeméből még mindig potyogtak a könnyek.

- Sir Félig Agynélküli George, szolgálatára hölgyem! – George szelleme jelent meg Judy előtt, egy héliumos lufit tartva a kezében. A lány örömében megpróbált a nyakába ugrani, ám átesett rajta. – Juj, jól vagy? – aggódva figyelte, ahogy a többiek felállítják Judyt a földről. – Állítólag egy idő után képes leszek megszilárdulni néha… Mint Hóborc…

Mindenki a szellemfiúhoz rohant, ám ők már nem voltak olyan meggondolatlanok, mint Judy.

- De ez hogy lehet? Te a fél-életet választottad? Nem ezt vártam tőled! – nézett rá értetlenkedve Fred.

- Hát tudod gondoltam, visszajövök, és megöllek téged, mer nélküled nem teljes az életem… Hű, gondolj bele, ha te most nem lennél itt, akkor csak negyed-életem lenne – vigyorgott fáradhatatlanul George.

- De így már nem tudsz majd továbbjutni…

- Ugyan, hova? Te se tudod, én se tudom, mondta valaki, hogy arra születtünk, hogy megtudjunk mindent? Egyébként meg alkut kötöttem valami nőcivel… Nem t’om ki volt, de úgy tűnt, ő a felsőbb hatalom… Fura mi? Mindig azt hittem, hogy nincs is olyan…vagy ha már van, akkor pasi – Judy felhúzta a fél szemöldökét. – Nem azért, mert hogy a lányokat alacsonyabb szintűnek hinném – kezdett el magyarázkodni George vigyorogva –, mármint igen, csak nem azért gondoltam, hogy pasi a felsőbb hatalom… De jó, hogy szellem vagyok, különben már jól felrúgtatok volna, a pipik! Na szóval, alkut kötöttem a kiscsajjal, és abban egyeztünk meg, hogy visszajöhetek kísérteni, aztán mikor meguntam, továbbléphetek…

- És mit adtál cserébe? – kérdezte Draco.

- Tizennyolcas karika –mondta vihogva. – Na jó, igazából egy üzenetet kell átadnom…

- Kinek?

- A Tudjukki ellen harcolóknak… Főleg nektek…

- És, mi az üzenet?

- Most mondjam el? Na jó…

*

Ron és Rupertron hetek óta poshadtak egy cellában.

- Kezdem már nagyon unni ezt az egészet – nyavalygott a fiú.

- Hibáztunk, bűnhődnünk kell – nézett rá Rupertron.

- Mit hibáztunk?! Hiszen kiiktattunk két árulót!

- De a Sötét Nagyúrnak az a meggyőződése, hogy nem ők voltak az árulók… Ráadásul elvesztettük azt a Davis lányt… De ezt már milliószor elmagyaráztam neked! – mondta ingerülten a lány.

A cella ajtaja hirtelen feltárult, és belépett rajta Amy és Sharlotte.

- A Sötét Nagyúrnak fontos küldetése van számotokra!

- Ez most komoly? – Rupertron örömteli arccal pattant fel.

- Igen. Ha sikeresen teljesítitek, megbocsát nektek – tette hozzá Amy.

- Mi lenne a feladatunk? – kérdezte kelletlenül Ron.

- Csak nem képzeled, hogy velünk továbbíttatja? Hát minek nézel te minket, postásnak? – horkant fel Sharlotte.

- A Nagyúr vár titeket a Mary-Estelle Gomold-kúrián! – vetette oda Amy.

- Szóval azért jöttetek, hogy ezt elmondjátok? – vigyorodott el Ron. – De hát akkor mégiscsak postások vagytok! – tárta szét a karjait. – Ráadásul olyan alacsony szintűek, hogy nem bíz rátok fontosabb információkat…

- TŰNÉS! – ordított rá Sharlotte.

- Gyere, menjünk… - Rupri kirángatta barátját a cellából. Ő tudta, kikkel van dolguk, nem akarta tovább provokálni Amyéket.

- Hova megyünk pontosan?

- A MEG-kúriába… Manchesterben van…

A két fiatal elhoppanált.

- Igaza van a fiúnak – mondta rosszkedvűen Sharlotte. – Tényleg nem bízott ránk még semmi fontosat a Nagyúr… Ennyire nem bízik bennünk?

- Csak egyes számban beszélj, az én feladatom volt Chase elcsábítása, majd a Vámpírok Akaratának rákényszerítése – húzta ki magát büszkén Amy.

- Hű! El kellett csábítanod egy férfit, majd meg kellett harapnod! Ez aztán a komoly feladat!

- Igenis nehéz feladat volt! – válaszolt ingerülten McBloodsky. – Tudod mennyire bele volt zúgva abba a libába! Be kellett vetnem a vámpírvonzerőmet is!

- Jó, bocsáss meg, nem akartalak megbántani – mondta gúnyosan a barátnője. – De menjünk, nézzük meg, nincs-e mellékhatása a liba bájitalának…

A két vámpír is eltűnt, majd a földalatti járatban tűnt fel ismét. Amy felemelte pálcáját, és előcsalogatta a vasajtót.

- Csak utánad!

Sharlotte belépett a félhomályos terembe.

- Nincs itt senki! – kiáltott ki.

- Az lehetetlen! – viharzott be mellette Amy. – De hiszen a befolyásom alatt álltak mindketten!

- Lehet, hogy a Sötét Nagyúrnak volt szüksége rájuk…

- Igen, valószínűleg ez történhetett… Csak meg ne tudja, hogy teszteletlen bájitalt itattam a tyúkkal…

- Szerintem, nem azzal foglalkozik – nyugtatgatta barátnőjét Sharlotte.

- Nagyon remélem… na gyere, munkára! El kell nyernünk valahogy a Nagyúr bizalmát, öljünk meg néhány lázadót…

*

- Egy csöppet félek… - motyogta Ron.

- Nem is értem, hogy miért! – vigyorgott rá Rupertron, de látszott rajta, hogy ő is reszket.

- Tudhatnád, hogy a mi családunk nem túl közkedvelt a halálfalók körében…

Mindkettőjükben benn akadt a szó, mert megpillantották a Gomold-kúriát. Hatalmas nagy groteszk kőoszlopok meredeztek a kerítésről a járókelők felé, az ajtón a Gomold család címre díszelgett. Rupertron lassan lenyomta a nyöszörgő kilincset, de az nem akart kinyílni. A kőszobrok felnyitották a szemüket és hörögve a két fiatalra meresztették ijesztő tekintetüket.

- Mutasd meg nekik a sötét jegyedet! – dugta oda a kapuhoz Ron, barátnője kezét.

- Jól van… - mintha meglátták volna a szörnyek Rupri kezén a halálos szimbólumot, újra megmerevedtek és az ajtó feltárult. Az udvarban félhomály uralkodott, a szél kísértetiesen játszadozott a fák levelével, aminek következtében Ron hátán felállt a szőr. Olyan érzésük volt, mintha minden mozdulatukat vagy ezer szempár követné nyomon…

- Szerintem vannak itt dementorok – suttogta Rupertron megszaporázva lépteit.

- Én inkább megvárlak kint… - motyogta a hős Weasley.

- Azt próbáld meg – sziszegte a vörös hajú leányzó.

Maga a Gomold ház hatalmas volt, talán a kísértet históriákban található házak egyikére hasonlít… fekete mágia járta körbe a levegőt, sütött mindenről, hogy itt nem a Télapó és a Húsvéti nyuszi lakik.

            A bejárati ajtó előtt megtorpantak, majd Ron lassan kopogtatott a hatalmas nagykapun. Fél perc elteltével kicsoszogott eléjük egy öreg, ráncos bőrű házimanó, és betessékelte Rupertronékat.

- Itt várjanak, kérem! – hörögte halk, rekedt hangon.

Maga az előszoba tágasabb volt, mint Ronék hajdani nappalija, a falat mintha vérrel spriccelték volna le, néhol pislákolt egy-egy fáklya, világítás gyanánt. A sötétből furcsa hörgést lehetett hallani, amitől összeszorult az ember gyomra.

- Hihetetlen, hogy ide már vérárulókat is be kell engednem! – csattant fel egy ismerősen gúnyos hang. – Roncimonci, hát már nem a kis pajtásaiddal játszol a homokozóban? – lépett a fényre Bellatrix. Ron nem mert feleselni a nővel, mert félt attól, hogy a válaszáért súlyos árat fizetne. – Kövessetek!

- A Nagyúrhoz vezetsz minket? – kérdezte izgatottan Rupri.

A nő válasz helyett hatalmas hahotázásában tört ki, majd méla undorral fordult az újonnan érkezettek felé.

- Azt hiszed, hogy a Sötét Nagyúr foglalkozik olyan kis jelentéktelen pontokkal, mint ti? Akik még azt a minimális feladatot sem tudják ellátni, ami rájuk lett bízva?

- Mondja az, aki már egy jó ideje próbálja elkapni a Malfoy fiút – felelte élesen Rupertron.

- Én ezt nem mondtam volna ki a helyedben! – Bella kezében már villant is a pálca, és közben felnyomta a falra a lányt.

- Jaj, édesem, lehűthetnéd magad! Fontosabb dolgunk van, mint itt bájcsevegni! – a fiatal férfi könnyű szerrel elkapta Bella kezét, és gyengéden betessékelte a nappaliba. – Ti is jöhettek, ha gondoljátok! – mosolyodott el az ismeretlen.

- Sam, legyen kedves és töltsön nekünk egy teát! – Narcissa szokásához híven sápadt volt, mint a fal. A nappali faláról lógott egy érdekes lámpa, mintha házimanó fejek világították volna be a szobát. Egy érdekes falikárpitot is látni vélt Ron, hasonlított ahhoz, amit Sirius házában nézegetett unalmas perceiben Harryvel, ám volt egy különbség… ezen olyan nevek szerepeltek, akik éltek… és semmi közük nem volt egymáshoz; Dumbledore, Harry Potter, A Weasley család, a Luna Lovegood, Longbottom família áthúzva, Sophie és Judy Davis, felsorolták a Silver családot is, de ott már csak Vicky nem volt áthúzva.

- Tetszik a feketelista Weasley? – vigyorodott el Bella. Sam érdeklődve nézte a két fiatalt, fekete, szélfútta haját borzolgatta.

- Azért hívatott ide titeket a Nagyúr, mert ad egy esélyt, hogy bebizonyíthassátok, hogy igazi varázslók vagytok – Narcissa szemében szomorúság ült. – Ha sikerrel jártok, akkor Ronald megkaphatja a sötét jegyet a kezére.

Mintha az említett nem örült volna ennek a felajánlásnak… már előre tudta, hogy irtó nagy feladatot kapnak.

Sam kezén nem tetszelgett ott a sötét jegy, akkor vajon mit keres itt a Gomold-kúriában?

- Weasley a te feladatod igazán egyszerű, mégpedig az, hogy az életben maradt ikertestvéreddel végezz! – Bella arcán pajzán mosoly futott át.

- Mi az, hogy életben maradt? – hőkölt hátra a fiú.

- Jól hallottad, valamelyik bátyád halott… - Narcissa keményen folytatta. – De ezzel ráérsz később foglalkozni, ugyanis a Nagyúr külön kérte, hogy te öld meg az ikrek másik felét, mert, ha nem teszed, akkor azt a húgocskád bánja meg… no és persze utána te!

- Rupertron, neked eközben a Davis lányokat kellene kiirtanod – vetette közbe Bellatrix. – No és távozzatok azonnal, mert kezd büdös lenni a véráruló szagtól, és már nem sokáig tudom türtőztetni magamat! – sziszegte.

- Gyertek utánam, megmutatom melyik kijáraton tudtok a legbiztonságosabban távozni! – állt fel a díványról Sam.

- Mitől kellene félniük? – vonta fel a szemöldökét Narcissa.

- Ki tudja… - felelte sejtelmesen a férfi.

*

- Hát, ez jól esett! – huppant le fáradtan az egyik fotelba Amy.

- Annak a barna nőszemélynek igen ízletes vére volt  –simogatta tele hasát Sharlotte.

- Chaset látni akarja a Nagyúr! – lépett be a szobába egy igen alacsony férfi.

- Scrogged, nem ismered a kopogást… MICSODA? – hördült fel hirtelen McBloodsky.

- Nem vagyok a cseléded se az inasod! Ezt jó lenne, ha tudomásul vennéd…

- Hol van Robert? – kiabálta magából kikelve a lány.

- Neked kellene tudnod! Mi vagyok én, az anyja? – az alacsony emberke megvakarta göndör barna fürtjeit.

- Az lehetetlen, hogy megszökött… - motyogta hitetlenkedve Sharlotte. – Próbáld meg megérezni, hogy hol vannak!

- Próbálom… de egyszerűen nem érzek semmit! Vagy halott mindkettő, vagy pedig már nincsenek a befolyásom alatt! Most azonnal menjünk el a laborba! – kézen fogta barátnőjét és elhopponált Chase laboratóriumába, faképnél hagyva az értetlen Scroggedot.

- Én nem értek ezekhez a rohadt löttyökhöz! – nézett szét a fiolákkal teli szobában Sharlotte.

- Az a lényeg, hogy én igen! Chase mellett volt időm megjegyezni jó pár főzet nevét illetve alkotóelemeit.

 Odalépett az egyik félig üres üsthöz, a tartalmával megtöltött egy üres üvegcsét, majd barátnőjéhez fordult.

- Viszont erről fogalmam sincsen, hogy mi lehet, most azonnal el kell mennünk a Gomold-kúriába!

- De ott minden tele van halálfalóval… nem kedvelem őket! – nyafogta Sharlotte.

- Engem ez most egyáltalán nem érdekel! – megfogta barátnője kezét, és a pukkanó hang kíséretében eltűntek a semmibe.

- Eltűntek! – viharzott be barátnője kíséretével a nappaliba Amy.

- Neked is szép napot! – biccentett unottan Sam. –Micsoda nagy itt a forgalom… lassan jegyet kellene szednem a belépésért…

- Nem vagyok vicces kedvemben, hol van Bella? – szegezte a fiatalembernek a kérdést McBloodsky.

- Gondolom, a neten lóg és ismerkedik – vigyorodott el a fiú.

- AZT KÉRDEZTEM, HOGY HOL VAN BELLATRIX?! – kiabálta magából kikelve a vámpír.

- Az egész ház tőled visszhangzik Amy  –lépett be komor tekintettel a boszorkány.

- Chase eltűnt és az a liba is!

- Az nem lehet… - sápadt el még jobban Bella.

- De… és utoljára ezt készítette! – nyomta a nő kezébe Sharlotte a teli fiolát. – Ha jól tudom, van közöttetek valaki, aki igen jól ért a főzetekhez.

- Nocsak, te nem jöttél rá mi ez? – vigyorodott el gonoszan, a szobába érkező Lilly.

- Azt tudom, hogy mik lehetnek benne… de, hogy mire jó, azt nem!

- És képes voltál ide hozni? Mi van akkor, ha a részecskék a levegővel keveredve robbannak? – csattant fel Sam.

- Jaj, ne aggódjál már! – próbálta lenyugtatni a férfit Bella, de az csak nem akart elhallgatni.

- Te sem örülnél, ha a házad a levegőbe röppenne, csak, mert volt valami ostoba nőcske és…

- Ne fejezd be a mondatot! – figyelmeztette vészjóslóan Amy.

- Miért nem hívjuk ide Pitont? – vetette fel a legkézenfekvőbb ötletet Narcissa.

- Az a roxforti bájitaltan tanár ugye? – kérdezte tettetet érdeklődéssel Lilly, ám senki nem válaszolt a lánynak.

            Öt percen belül az óriásdenevér már analizálta a főzetet, és közben jelentőségteljesen hümmögött.

- Nos? – sürgette őt idegesen Amy.

- Azt már tudom, hogy mik az összetevők…

- Azzal nekünk sem volt gondunk!

- … de azt még nem, hogy mire is lehet jó – felelte pókerarccal a varázsló.

- Na, ez a ti remek bájitalfőző mesteretek? – nevetett Sharlotte.

- Mindenhez idő kell – szólt közbe Sam.

- Az úriember jól mondja! Amint tudok, foglalkozom ezzel a problémával, de éppen a Nagyúrral lesz sürgős megbeszélésem! – vigyorodott el Perselus. Nem győzte a többiek orra alá dörgölni, hogy ő a jobb keze Voldemortnak.

- De ez nagyon fontos! – Amy már a hisztéria szélén állt.

- Szerintem a Nagyúr kicsit fontosabb! Vagy ezzel azt akarod mondani, hogy a saját magad érdekei előrébb valóbbak uradnál? – Bella szeme szikrákat hányt. Nem hagyhatta, hogy a kedvenc főnökét valaki szapulja.

- Nem, dehogyis – pirult el a vámpír.

- Akkor jó! Perselus, te meg amilyen gyorsan csak tudsz, értesíts minket! – fordult oda a zsírtól fényes hajú Pitonhoz Bellatrix.

A varázsló köszönés képen csak biccentett egyet, majd sarkon fordult és elhopponált.

*

- Arról van szó… hogy mondta nekem a felsőbb hatalom… vagy mi, mindegy, elég csinos nő volt…

- Leköteleznél, ha végig mondanád! – kiáltott rá mérgesen Sophie.

- Elvesztetted a humorérzéked? Bár olyan jó sosem volt… tudjátok mi lenne vicces, ha Ilúvatar is ide lebegne hozzánk… hm… nem, az inkább ijesztő lenne!

- Roxie tovább ment az úton? – kérdezte gyorsan Judy.

- Gondolom… hamarabb patkolt el, mint én – vont vállat a George szellem.

- Na, kérlek, ne húzd az agyunkat és mond el, hogy, hogy kerülsz ide! – próbálkozott a szőkeség.

- Ennyire ne örülj, hogy itt vagyok – morogta fintorogva a holt Weasley. –Szóval… tudjátok… Harryről szólt egy jóslat, amit pár éve megpróbált megszerezni, de az megsemmisült… ám ő tudott róla, sőt a drágalátós öcsikénk is. Nem értem miért nem mesélt róla nekünk…

- Gondolom meg kellett esküdnie Dumbledorenak – vont vállat Fred.

- Azt a jóslatot Trelawney jósolta, élete első és egy híján utolsó igazi jövendölése volt; Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt ... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…

Néma csend fogadta a hallottakat, csak Vicky ütemes légzése zavarta a némaságot és Maya és Chase szöszmötölése a szomszéd szobában, amit disaudio bűbájjal kezeltek.

- Ez azt jelenti, hogy Harry volt az egyetlen, aki le tudta volna győzni Ő Akit Nem Nevezünk Nevén-t? – kérdezte rettegve a választól Draco.

- Gondolom… - vont vállat George. – Ezért, azt üzente nektek az orákulum, hogy semmi esélye ennek a küzdelemnek… adjátok fel, vagy mind úgy végzitek, mint én.

- Azt nem tehetjük! Küzdünk a végsőkig! – ugrott fel az ágyról Fred.

- Egyet értek! – suttogta Draco és Sophie.

- Nekem mindegy – vont vállat Judy.

- Na, sejtettem, hogy így fogtok reagálni, én is azt magyaráztam neki, hogy nem ok nélkül haltam meg, és remélem Fred majd megbosszulja… erre azt felelte, hogy csináljuk itt neki

a munkát, majd kirúgott és visszatértem az eltávozott lelkem evilági lenyomataként – vigyorodott el George.

- De… mi van akkor, ha az a nő látja a jövőt? – érdeklődött egy kicsit idegesen Sophie.

- Ne parázz kislány! Ha azt mondom, hogy holnap meghalsz, ha nem állsz át a sötét oldalra, akkor inkább halálfaló leszel? Sophie az apád vagyok, állj át a sötét oldalra! – röhögött George, ám senki más nem értékelte a poénját.

- Természetesen, akkor inkább meghalok!

- Na, azt gondoltam – kacsintott a fiú. – Azt mondta az orákulum, hogy van egy ősrégi könyv, amibe le van írva rólatok egy csomó minden… vagyis, egy csapat felkelőről, akik a jövőben a Sötétség urával szállnak szembe… abból tudtok tanulni, és segít túlélni ezt az egészet.

- És, mi a bökkenő? Mert az mindig van – sóhajtott Fred.

- A könyvet már vagy ezer éve nem látta senki… annyi információ van róla, hogy Kanadában tűnt el… valami Victoria nevű szigeten.

- Vicky örülni fog, ha megtudja, hogy oda megyünk – csillant fel az ifjabbik Davis lány szeme.

*

Chase már órák óta a bájital felett gubbaszt, és nem tud tovább lépni.

- Segíthetek valamiben? – lépett oda hozzá Maya. A fiú szeme megakadt a vajákos asszony furcsa ruházatán.

- Nem tudom, hogy lenne hatásos a főzetem… elkészítettem azt, amit adtam Vicnek, hogy lekerüljön róla a Vámpírok Akarata, ám, elképzelésem sincsen, hogy mit kaphatott Amytől.

- Akkor valami olyat kell készítenünk, ami mindenre jó.

- Olyan főzet nem létezik!

- Akkor mi majd elkészítjük! Olvasd csak el ezt a bekezdést! – azzal Robert orra alá dugta az ősei könyvét;

            „A Vámpírrá válás ellen; Három csepp a friss harmatos fűről, két gramm gyanta a Fúria fűz ágai közül, öt szirom a két holdciklus alatt megérett ezüstgyöngy virágáról, majd egy kis unikornis szarv reszelék. Az így létrejött főzetet melegítjük harminchárom másodpercig. A macskagyökér négy gumójából kisajtoljuk a nedvet és hozzáadjuk az eddig elkészültekhez…”

- Igen, most már tudom, hogy mi üthette az én bájitalomat! – virult fel Chase.

- Akkor, lássunk hozzá! – mosolyodott el Maya.

*

Piton megtette a szokásos jelentését Voldemortnak, majd befészkelte magát egy egyiptomi piramis mélyébe. Az ismeretlen hatású főzetet egy üstbe öntötte, és elkezdte melegíteni. Lilly pár perc elteltével dúlva-fúlva viharzott be a titkos átjárón.

- Ezt nem hiszem el, muszáj volt egy rohadt ókori építményt választanod? Nem elég hogy a sok szar általad állított átkot hatástalanítanom kellett, még a hülye egyiptomiak csapdáin is át kellett verekednem magam!

- Nyugi, édes! – Piton felkelt az üst mellől és egy hatalmas csókot nyomott Lilly ajkára. – Most viszont segítened kéne. Semmit nem tudok ennek a főzetnek a készítési körülményeiről, szóval hiába tudom, hogy milyen hatásai lehetségesek, nem jövök rá, melyik a valós…

- Hmm… szóval segítséget kérsz tőlem? –vigyorodott el Lilly. – Nem lesz ám ingyen!

- Sejtettem – mosolyodott el Perselus. – Semmi olyat nem vállalok, amiben korbács szerepel! – emelte fel jobb mutatóujját.

- Az anyádat már!

- Jó hogy mondod, ő is kizárva!

- Hjaj, milyen korlátolt a fantáziád… na jó, majd megbaszéljük utána… Lássuk ezt a főzetet…

Piton arrébb lépett, hogy Lilly az üsthöz férhessen.

- Igen, ez az, amit Amy mutatott… a drágalátos Chase-e csinálta, körülbelül akkor, mikor kiszabadult a Vámpírok Akarata alól. De az is lehet, hogy csak meghalt…

- Aha, az vicces… mindkettő a lehetőségek között volt… Most akkor méreg, vagy felszabadító?

- Tőlem kérdezed? Hány hozzávalóból áll? Huszonhárom?

- Nem…

- Akkor nem halálos méreg – vigyorgott Lilly.

- Értem ám az összefüggést… hatvankilenc.

- Itt? Most? – harapott bele alsó ajkába a boszorkány pajzánul.

- Úgy értem, annyi hozzávalóból áll…

- Ja… - mondta elkedvetlenedve Lilly.

- Na jól van, van még egy módszer, amivel kideríthetem, csak elég kockázatos… Megfognád a pálcám?

- A mágikus botodat? – kérdezett vissza mosolyogva a lány.

- Ja… Nem azt, a másikat! – barátnője kezébe nyomta a varázspálcáját. – Lépj hátrébb, kérlek!

- Ahogy kívánod… Csak kívánd már…

- Heh… Sex Remus, hic volucres bisex videt ordine; pacto statur, et arbitrium Romulus urbis habet.

- Mi van? Lupin a videóval szexel? Mindig mondtam, hogy van valami fura abban a csávóban… Ráadásul biszex is???

- Nem, ez egy ráolvasás volt… - magyarázta Piton. – Ez a bájital nem méreg, mert akkor felrobbant volna…

- Aha… akkor ez egy biztonságos megoldás volt – vigyorgott Lilly.

- Szerinted, miért adtam oda a pálcámat és kértem, hogy lépj hátrébb vele? Nem akartam, hogy esetleg megsemmisüljön…

- Na kösz, kösz, a pálcád fontosabb, mint én?!

- Dehogyis…

- Bizonyítsd be!

*

Chase büszke fejjel lépett be a gyengélkedőbe.

- Itt a főzet! – emelt a magasba egy lila löttyel teli serleget.

- Akkor öntsd le a kiscsaj torkán, ne menőzzél vele! – szólt George.

Robert engedelmeskedett. Vic prüszkölve ült fel az ágyban.

- Basszus de forró! Viszont állati jó izű, áfonya? Kaphatok még? – nyúlt a serleg után.

- Nem! Ez nem holmi gyümölcslé, megárt belőle a sok… - mosolygott rá a sármos doki. – Na, hogy érzed magad? Egy kis vért nem kívánsz?

- De… George vérét!!!!! – nevetett Vic.

- Persze, nekem csak a vérem kell? Fredericnek meg a teste is, mi? – mondta tettetett elkeseredéssel a szellemfiú.

Chase kínosan elmosolyodott, majd elindult a kijárat felé.

- Örülök, hogy megismertelek titeket! – nézett körbe a teremben. – Akit meg már eddig is ismertem, örülök, hogy ismét láttam! – gyors léptekkel kiment a gyengélkedőből.

Vic felpattant az ágyáról, és utánaszaladt.

- Ez most mi volt? Csak így elmész? – kiáltott rá.

- Nem tehetek mást, csak zavarlak titeket! – fordult vissza a férfi.

- Dehogyis! Hiszen megmentettél a vámpírrá válástól! Hálával tartozunk neked!

- De hát a többiek nem hiszik el, hogy a ti oldalatokon állok…

- És az kit zavar? Engem ugyan nem…

- Téged viszont az zavar, hogy tönkreteszem a kapcsolatodat Freddel! – mondta szomorúan Chase.

- Mi? Hogy? Ne csináld már, nem teszel tönkre semmit!

- Örömmel hallom… Akkor viszont én nem vagyok képes tovább nézni, hogy egy másik férfival vagy…

- De…

- Elég, elmegyek… úgyse akartam sohase részt venni ebben az egész harcban… Az én életcélom a gyógyítás, nem a gyilkolászás!

- De nem tudod kihúzni magad a harc alól, hiszen itt élsz!

- A Roxfortban? – húzta fel a fél szemöldökét Chase.

- Nem, akkor nem itt, hanem Magyarországon. De ott is dúl a háború!

- De Ausztráliában nem… Ott van a világ legnagyobb ragálykúráló ispotálya, kaptam egy ajánlatot… Odaköltözöm… - egy kandalló felé lépett.

- Ne csináld! – Vic szemében könny csillant.

- Szia, hiányozni fogsz! – Chase puszit nyomott a lány arcára.

- Robert, kérlek! – Vic már csak a levegőbe beszélt, a férfi már eltűnt a zöld lángok közt.

A fiatal boszorkány megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, és visszament a gyengélkedőbe.

- Végre lekopott rólunk ez a bájgúnár! – hallatszott Judy hangja.

- Csitt te! – szólt rá Sophie, látva a belépő Vicet.

- Van egy érdekes hírünk a számodra! – terelte el a témát Draco.

- Jaja! Elutazunk egy győzedelmes szigetre! Legalábbis a neve erre utal… - vigyorgott George.

- Minek? És mi a neve? – kérdezte unottan Vic.

- Vicky-szigi – válaszolt George.

- Victoria sziget – magyarázta Sophie.

- Aha… állati izgi…

- Nem is örülsz? – kérdezte döbbenten Sophie. – Hiszen Victoria!!

- Igen, értettem, sikerült felfognom… alig bírom visszafojtani a röhögésem… szóval minek mennénk mi oda?

Fred gyorsan elmondta neki, amit George-tól tudtak meg az imént.

- Ti most szívattok? – nézett végig a társaságon Vic.

- Mert? – értetlenkedett Draco.

- Ezek szerint hiába tesszük ki a lelkünket és kockáztatjuk az életünket nincs egy szemernyi esélyünk se? – kérdezte teljesen elkeseredve Vic.

- Éppen azért akarjuk megszerezni a könyvet, hogy megtudjuk, mi a teendő… - magyarázta Sophie.

- Szerintetek leírja, hogyan lehet hatástalanítani egy jóslatot? Ne nevettessetek már! Így semmi értelme ennek az egésznek! Én nem fogok a semmiért szívni! Nem akarok feleslegesen meghalni! – kelt ki magából a lány.

- Hanem akkor mit fogsz csinálni? Beállsz a halálfalók közé? – Frednek egyre ellenszenvesebbé vált barátnője. Hogy változhat valaki ennyit pár hét alatt?

- Nem! Csak kiszállok ebből az egészből! Mindenkinek azt kéne tennie! Mit nyerünk azzal, hogy harcolunk? Így még többen halnak meg! Ha szépen behódoltunk volna a Sötét Nagyúrnak, sokkal kevesebb lett volna az áldozat! Igen, tudom, hogy kivégzett volna egy csomó embert, de azokat így is kivégzi! Plusz még millió másikat!

- Jól van, baszki, hódolj be, ha akarsz! – tört ki Fredből a visszatartott indulat. – De akkor ne is lássalak többet!

- Hah? Nem ezt vártam tőled! – nézett rá megrendülten Vic. – Hát jó… Mindenkinek ez a véleménye? Akkor csáó!

Kiviharzott a teremből, és az első útba eső kandallóban eltűnt.

Fred tombolt mérgében.

- Mi a franc történt ezzel a csajjal? Régebben tök normális volt, aztán most meg előállt ezekkel a hülye gondolatokkal! Meg idehozta azt a sötét fickót!

- Csak sok dolog történt vele hirtelen… Meg kell emésztenie a dolgokat… - próbálta védeni barátnőjét Sophie. Kezdett ráébredni, hogy Vic tényleg szereti Chaset, nem csoda, hogy bekattant, amiért elment. Bárcsak tudná, hova… Vic is biztos oda távozott, szívesen utána menne, és észhez térítené.

- Azt hiszem egy picit megcsappant a létszám – nézett körbe George. – Akarjátok, hogy létszám gyarapítsak? Cuki kis félig ember félig szellem gyerekek szerintem még úgyse születtek soha…

- Inkább induljunk a könyvért – vetette fel Draco.

- Mindannyian? Elég két-három ember… - adott hangot véleményének Judy.

- Oké, akkor menjünk Fred – javasolta Sophie. Jó lesz, ha elterelik valamivel a fiú gondolatait.

- Kivel? – kérdezte Draco.

- Én szívesen megyek vele –ajánlotta fel egyszerre Judy és Sophie.

Draco ingerülten nézett barátnőjére. Kezdte nagyon úgy érezni, hogy a lány túl sokat foglalkozik Freddel.

- Hú ti tuti mind humánosok voltatok! – nevetett George. – Kinek sikerült összeszámolnia, hogy akkor hányan maradunk? – mutatott magára és Dracora.

- Draconak még úgyis pihennie kéne – oldotta meg egyszerűen a problémát Sophie. – Te meg majd vigyázod az álmát!

- Mehetünk? – nézett két társára Judy.

Fred kedvtelenül bólintott.

- Aha – válaszolta Sophie, odalépett barátjához, és puszit nyomott arcára.

Fred és Judy is gyorsan elköszönt mindenkitől, majd eltűntek egy kandallóban.

- Hát, haver, azt hiszem nem csak Vic pattintotta le ma a pasiját – nézett vigyorogva Dracóra George.

*

Ron kővé dermedve ált a MEG-kúria előtt.

- Ne csináld már, nem kaptunk olyan vészesen nehéz feladatot! – rángatta meg Rupri.

- Meg kell ölnöm a bátyámat… Ráadásul az egyik már meghalt… - motyogta Ron.

- Igen, így van, indulhatnánk végre? Meg kell keresnünk a leendő áldozatainkat! – Rupri belekarolt Ronba, majd a Roxfort közelébe hoppanált.

- Minek jöttünk ide? – kérdezte a fiú idegesen.

- Szerinted hol máshol lennének a Davisek meg az a Weasley? Sok áldozatot követelt a legutóbbi összecsapás, tuti a gyengélkedőn lábadozik mind!

- És hogy akarsz bejutni?

- Egyszerűen bemegyünk az ajtón… Újabban csak tudni kell a jelszót, és simán feltárul előttünk…

- És te tudod?

- Naná… Vic tudta, és mikor még Amy befolyása alatt állt, elárulta neki…

- És Amy mikor árulta el neked? – kérdezte Ron.

- A vámpírok soha nem voltak jó oklumentorok… Hátsólépcső! – mondta fennhangon a lány, a kapu rögtön kinyílt. – Látod?

Gyorsan besiettek a kastélyba, és a gyengélkedő felé vették az irányt.

- Pálcát elő! – adta ki a parancsot Rupertron.

Ron remegő kézzel emelte fel a varázspálcáját, majd belökte a gyengélkedő ajtaját, és elkezdett vaktában kábító átkokat szórni mindenfelé. Rupertron halálos átkokkal játszotta el ugyanezt.

Draco mikor látta a betolakodókat, gyorsan ellentámadásba lendült. Elkábította Ront, majd Ruprit célozta meg, ám a lány gyorsabb volt:
- Avada Kedavra! – ordította, s a zöld fénycsóva nem tévesztett célt.

*

Vic Ausztráliában, az ispotályban lépett ki a kandallóból. Az épület hatalmas volt, a hófehér falak negyvenkét emelet magasságba futottak. A csarnok, ahova a lány érkezett, tele volt hatalmas boltívekkel, alig lehetett szögletes tárgyakat, építészeti elemeket találni.

- What are you looking for? – kérdezte egy hosszú szőke hajú, világos lila taláros gyönyörű lány Victől.

- Ööö… I want to… izé…

- Oh, you are from! Okey, there is something for you – előhúzott a zsebéből egy apró, alaktalan tárgyat.

- What’s this? – vetette be összes angoltudását Vic.

- Have you read Douglas Adams’s book? – Vic bólintott. – This is like… how can I say? Oh, yes… „Bábel-hal” –mondta érdekes akcentussal a nő.

Vic elvette a kezéből a tárgyat, és a saját fülébe helyezte.

- Na, érted, amit mondok? – kérdezte a lilaruhás angolul, ám Vic magyarul hallotta a fejében.

- Váó, ez tök jó!

- Szóval, mit vagy kit keresel?

- Dr. Robert Chase itt van valahol? – kérdezte bizonytalanul Silver.

- Óóó, ismered? Most érkezett, a világ legszexibb pasija – mosolygott a nő. – Azt hiszem, az irodájában van… vagyis hát nem iroda, hanem ilyen kísérleti szoba… na, mindegy, a John Carter által vezetett szárnyban van. Menj jobbra, aztán a lifttel fel huszonhárom emeletet, majd menj egy kicsit egyenesen, harmadik saroknál fordulj balra, és keresd a hatvankilences ajtót!

- Oh… kösz… - Vic nem volt benne biztos, hogy sikerült megjegyeznie, de azért elindult a mondott irányba.

A lift világos narancssárga volt, és teljesen gömb alakú. Gombjai nem voltak, eltartott egy kis ideig, míg Vic rájött, hogy csak hangosan el kell mondania, melyik emeletet keresi. De aztán a lift mintha teljesen mozdulatlan maradt volna, ám egyszer csak kinyílt az ajtaja. Egy egészen más folyosó fogadta a lányt: a falak világítottak, és mindenütt csigavonalak szelték a mélykék, hullámzó padlót. A tengerszerű padló hullámzása végigkísérte Vicet útján, a cél felé hajtva őt. A hatvankilences ajtó résnyire nyitva volt, odalépett elé.

- Igen, köszönöm, nagyszerűen berendezkedtem! – hallatszott ki Chase hangja.

- Örülök, hogy mégiscsak eljött – hallatszott egy nyávogó férfihang. – Mikor hívtuk, úgy tűnt, nagyon ott akar maradni!

- Sok dolog megváltozott már azóta… - mondta keserűen Robert.

- Csak nem szerelmi drámákról van szó?

- Hát… ha nem is dráma, mindenesetre szerelemnek volt köze a dologhoz…

- Értem… Nem akarok indiszkrét lenni, inkább megyek.

Az ajtó olyan hirtelen tárult fel, hogy Vicnek nem volt ideje arrébb ugrani előle.

- Oh, elnézést hölgyem! – segítette fel a nyávogó férfihang gazdája, egy fiatal, helyes barnahajú orvos.

- Vicky? – Chase döbbenten állt az ajtóban.

- Oh, szóval még a neve is gyönyörű! Nos, üdvözlöm itt, kedves Vicky, John Carter vagyok – rázott kezet vele a férfi.

- Victoria Silver…

- Úgy látom, lesz miről beszélgetniük, megyek is… Remélem, még találkozunk! – kacsintott rá Vicre.

*

George az utolsó pillanatban lebegett be Draco elé, szellemteste elnyelte az átkot, és a földre hanyatlott. Malfoy gyorsan elkábította Ruprit, majd a mozdulatlan George fölé hajolt.

- Jól vagy haver? – George nem reagált. – Hé, ébresztő! Nem halhatsz meg még egyszer! Hahó! – a fiú továbbra sem mozdult. – Nem árthatott neked az átok, ugye nem? – egyre nagyobb aggodalommal figyelte a szellemet.

- Bú! – ordított fel hirtelen George, Draco rémülten ugrott hátrébb. – Halott vagyok, hogy haltam volna meg? – röhögött.