20. Fejezet

Tescos akciók

Vic és Bance megkötözve feküdtek egy barlangban.
- Hogy tehetett ilyet! – szenvedett Vic.
- Pont Jack…
- És Marta! Pedig Roxie puszipajtása volt…
- De miért kábítottak el és hoztak ide minket? – kérdezte értetlenkedve Bance.
- Mert ez volt megírva… Ez az én sorsom, barátaim gyilkosává kell váljak… Úgy tűnik, a tényen semmi nem változtat, csupán a társam és a testtolvajom személye cserélődik…
Csak tudnám ki lehet a… - mondatát nem tudta befejezni, mert egy hatalmas pók vánszorgott be a barlangba. Mind a nyolc, feketén csillogó szeme a lányra szegeződött. Hirtelen megindult, és egy csapással leterítette Bance-t a földre. A fiú még párat próbált rúgni a bestián, de annak mérgező váladéka a szépfiú arcára csöpögött és elkezdett hatni a testében. Először csak a kezei bénultak le, majd a méreg lassan az egész testére kiterjedt. Végül a szívét is elérte, s meghalt.
- NEEEE!!! – sikította sírva Vicky. – Ezt nem hiszem, el! Ne, Bance ne halj meg, könyörgöm, ne – rimánkodott a lány, de semmit sem tehetett. A szörny felé is megindult. Csáprágóit dühösen csattogtatva terítette le a lányt a földre.

*

Sophie látta. Mindent látott. Azt is, hogy Fredre céloz Vicky, a halálos átokkal, majd egy másik kép úszott be az agyába. A döbbenet, rémület és a gyász lett úrrá rajta. Látta, hogy Bance-t egy barlangban egy hatalmas pók megöli, majd sötétség telepedett elméjére. A múlt megismétli önmagát – gondolta, s közelebb lépett Judyhoz, hogy elmondja nővérének, miképpen azonnal le kell lépniük, mert Vic bajban van, és ez itt, azaz ál-Vicky aki a jövőben, vagy múltban vagy, isten tudja milyen időben megöli őket. Sikeresen körbe lengte a csatateret ez a hír, s már csak az volt a kérdés, hova menjenek, és hogyan. A zöld és vörös fény-csóvák elől ugrálva Sophie nekiesett egy ismerős tartású embernek.
- Azonnal el kell tűnnetek innen – suttogta Perselus. – Tessék, itt ez a bot – nyújtotta át a lánynak, a fegyvernek látszó tárgyat. – Ez egy zsupszkulcs, huszonhárom másodpercen belül indul egyenesen Lilly házába. Amint tudunk, mi is megyünk, de gondolom a Nagyúr dühöngeni fog, hogy leléptetek – hadarta az óriás denevér. – Siessetek, mindjárt itt az idő.
- Invito Fred, George, Judy, Pete, Richie, Draco – kiáltott Sophie, s amint Draco is nekisuhant, érezte az bizonyos ismerős érzést.

Egy szélfútta tengerpartra érkeztek. Az eső zuhogott és villámok szelték ketté az eget. A tenger vad dübörgése elnyelte a dörrenő villámok zaját. A kis csapat értetlenkedve nézett Sophiera.
- Sietnünk kell, kövessetek – szólt a többiekhez. S egy ösvényen elhaladva belevetették magukat a viharba. Kisvártatva megérkeztek egy szépen rendezett házhoz. Bent égett a villany. Sophie bekopogtatott, majd szemben találta magát a szokásos szőke copfba fogott hajú Buffyval.
- Sziasztok. Hallottam mi történt, gondoltam jövök segíteni – nyitott ajtót a lány, s beterelgette az ázott jómadarakat a nappaliba. – Üljetek csak le, mindjárt jönnek a többiek.
- És honnan tudtad meg ilyen gyorsan, hogy mi történt? – kérdezte érdeklődve Draco.
- Csak Willow üzent nekem telepatikusan, neki meg azt hiszem Lilly üzent – válaszolt a lány. – Azt mondta, hogy történt egy kis baleset Spikekal. Segít neki, és jönnek azonnal.

*

Ötven perccel korábban:
Willow kétségbe esetten rohant az ausztrál kórházban a szőke vámpírt keresve.
- Még hogy a halálos átok! Halottakat nem lehet még egyszer megölni vagy igen? – töprengett magában. – Ha igen, nos az elég kellemetlen lehet szegény Spikenak. Végül is egyszer már be volt zárva egy medálba hét hónapra. Azt is túlélte… - próbálta győzködni magát a vörös hajú szépség.
Ekkor egy ismerős érzés kerítette hatalmába. Szíve súgta neki, merre kell mennie. Kisvártatva meg is érkezett a kívánt helyre, s ott találta magát Spike és Amy mellett. Odarohant barátja mellé, hogy megnézze, él e még. Mikor nem észlelt semmit sem, még jobban pánikba esett.
- Kell lennie egy igézetnek – pörgött az agya. – Igen, azt hiszem, ez segíteni fog rajtad, kedves – pillantott a beesett arcú szívtipró Adonisra. Majd gyorsan előkapta a pálcáját, s pupillái kitágultak. Immáron teljes sötétségben csillogva a szeme. S hozzá látott a feltámasztáshoz. – Legyen áldott teremtő kezed, mivel az életnek magvát elvetted – verselt határozottan a lány. – Imádkozom előtted és kérlek, adj még egy esélyt lényednek! Mutasd meg kegyes hatalmad, és áldani fogom örökre a te neved – fejezte be az igézést Willow.
Egy másodperc elteltével, szaggató fényt bocsátott ki Adonis teste, majd hirtelen kinyitotta szemeit. Hirtelen nem tudta hol van és miért. De az elmúlt óra ráébresztette, hogy küldetésen volt, és… és megölték.
- Teeeeeee – heveskedett mutogatva Spike Willowra. – Mit csináltál velem? Nekem meg kellett volna halnom! – kiabálta a vámpír.
- Én én… hát izé – tépelődött a kérdezett. – Most mi van? Meg akarsz halni?
- Már halott vagyok, ha nem vetted volna észre.
- Nem úgy értettem – szontyolodott el Willow. – Amúgy meg a többiek bajban vannak…
- Mikor nem? – flegmázott a szőke. – Amúgy meg tudok róla, mert az ott – mutatott Amyre. – Elmondta. Amúgy szerintem nem halt meg, mert igazából én sem haltam meg… csak olyan szar volt, a fekete semmiségben lebegtem, na mindegy.
- Fény, kérlek, erősítsd meg karom, legyen most enyém pusztító hatalom – fogott pálcát Willow Amyre, aki a varázsige hatására égve elporladt. – Egyel kevesebb vérszopó – felelte közönyösen a lány. Majd elindult a kijárat fel. Spike sem volt rest, gyorsan felpattant, s megfogta a kijárat felé igyekvő lány kezét. A lány értetlenkedve nézett rá, majd másodpercekkel később már az ajkaik összeforrásától megbénulva engedte el magát Spike karjában. A hosszú szenvedélyes csókot követve, még pár percig ölelkezve szemeztek, majd Adonis megszólalt.
- Immáron harmadjára mentetted meg az életem. Nem tudom, mit kezdhetnék nélküled – suttogta elhalóan a fiú. – Köszönöm, hogy vagy nekem – tette hozzá és gyengéd csók kíséretével. Willow lassan kibontakozott az ölelésből.
- Mennünk kell, a többiek számítanak ránk – szólt lemondóan a lány.
– Majd máskor folytatjuk – kacsintott Spike. – Nekem még szólnom kell Chase-nek, mert nem hiszem, hogy tudna a dolgokról.
- Rendben, én addig előre megyek, Lillyéknél találkozunk – búcsúzóul még egy csókot váltottak.

*

Amint elhagyta a mondat a száját, a kandallóban megjelent Willow pörgő teste. Ezzel egy időben egy holló suhogó alakja röppent be a szobába. A szájában egy pergamennel, rajta pedig vérvörös, szálkás írással. Miután átadta az üzenetet Draconak, károgott egyet. A fiú átvette és felolvasta az üzenetet:
Ha viszont akarjátok látni Miss. Silvert, a budaörsi Tescoban megtalálhatjátok. Huszonhárom percenként huszonhárom túszt kivégzünk, és huszonhárom óra múltán Victortiat is. Találkozásunkat epedve várom:
Voldemort Nagyúr
Utóirat: Ne felejtsétek elhozni az igazi Medált!
A hírt néma döbbenet fogadta. Miután a holló távozott a nyitott ablakon át, Sophie azonnal le is akarta ellenőrizni az üzenet valóság tartalmát, ám nem tudott belelátni Vicky fejébe. Ezek szerint, vagy mágikus védelem alatt áll, vagy eszméletlen, vagy… Az nem lehet, biztos, hogy nem halt meg. Nem halhatott meg! – gondolkozott kétségbeesetten Sophie.
A síri csendet két semmivel sem összetéveszthető pukkanás törte meg. Huszonharmad másodpercen belül a kicsapódó ajtóban két ziháló alak tűnt fel. Körbenéztek, és rémült kétségbeesést fedeztek fel a tekintetekben. Egyből rájöttek, hogy már tudják a Hírt.
- Szereztünk egy kis belső infót a támadással kapcsolatban – szólt csendesen Lilly.
- A Sötét Nagyúr úgy gondolja – vette át a szót Piton –, hogy egy medál segítségével halhatatlan lehet, és ezt bármi áron meg akarja szerezni. A bármit tetszés szerint értetendő… Információink szerint számos igen veszélyes sötét lény fog részt venni a… a harcban, hogy minél simábban menjen a túsz csere. Többek között lesznek kimérák, nunduk, mantikórok, graphornok és acromantula illetve elegendő áldozat estén infernus hadsereg is lehetséges. Szóval egy kifogástalan tervre lenne szükség, ha egyáltalán élve akarunk kijutni – szavait komor csend fogadta.
- Nekem lenne egy ötletem – kezdett bele Willow. – Annak idején, olyan három-négy éve Buffyval és még pár ismerősünkkel egyesítettük a lelkünket, és így a hatalmunkat is. Ezt most is megtehetjük, de kell hozzá egy pár kellék. Egy pakli cigánykártya, illetve egy Senaya kehely. És a legfontosabb… Rajtam kívül még két személy, aki egyrészt ismeri a fekete mágiát, másrészt, akinek nagy gyakorlata van az alakváltásban, illetve erős hatalma van az Elemek felett. Utóbbira Lilly lenne a legalkalmasabb tekintve, hogy felmenői között van Morgan és Merlin is – mosolygott a lányra Willow.
- A másik meg lehetek én… Elég sok tapasztalatom van a sötét művészetekben – felelte Judy.
- Én akkor most hazaugrom a kehelyért, meg a kártyáért – szólt Willow, s pár másodpercen belül elnyelte őt a jól ismert zöld láng.
- Mellesleg nem ártana egy őr, tekintve, hogy ti ki lesztek ütve és sok lesz arra fele a démon – vetette fel a problémát Buffy. – Mert Willow szerintem, elfelejtette mondani, hogy ehhez a varázslathoz közel kell lennünk egymáshoz.
- Én vállalom az őrködő szerepet – vállalkozott Perselus. – És talán egy régi bájital szakértő ismerősömet is rá tudom venni, hogy csatlakozzon a harcba. Mert imádja a sötét szörnyeket… ölni.
- Csak nem Foreman-ről beszél? – forgatta a szemeit Lilly. – Rémes az az ember… Nem érdekli más csak a bájital meg a bestiák öldöklése…
Az ajtó ismét kitárult, ám most Chase és nyomában a Szőke szürke szemű szívtipró szépfiú szaladt a szobába.
- Akkor tudjátok – szólalt meg. – Nekem, azaz Amy mondta, mert… na mindegy, kicsit sokat ivott és elkezdett arról vinnyogni, hogy nem tud vadászni, menni ma este, mert az Urától feladatot kapott. De aztán megöltem, mert nem tetszett a viselkedése… Gondolom, megint emberhiány van – folytatta levegővétel nélkül. – Szívesen beszervezem az egyik spanom, csak a múltkor elfelejtettem mondani. Constantine a neve… Megölte Gábriel arkangyalt, mert az valami Sátán fiút akart világra hozni a csajába. Szóval ő is nagy arc – vigyorgott a vámpír. – Amúgy hol van Willow? Mert tudna neki ilyen telepatikus cuccal üzenni neki…
- Elment de majd jön – közölte Lilly. – Amúgy meg a csata alatt szerintem jobb lenne, ha Amy oldalán lennél, hogy ne vegyen észre gyanút.
- Aha… és akkor megharaphatlak – csillant fel Peroxid Kapitány.
- És desszertként adok egy karót a szívedbe – harciaskodott Piton.
Ekkor ismét kivágódott az ajtó és megjelent Constantine, s mellette Willow – kezében a varázslathoz szükséges tárgyakkal.
- Ezt meg honnan tudtad? – fordult Spike az érkező lányhoz.
- Hát… hívtál, gondoltam szólok Constantinenak, hogy ezzel is gyorsabban menjenek a dolgok – mosolygott Willow.
- Figyeljetek! – szólt hirtelen Sophie. – Nekem még lenne egy ötletem, hogy mivel lehetne Voldira a frászt hozni. Fel kéne vennie Buffynak Harry alakját. Természetesen százfűlé főzettel – tette hozzá a bamba fejek láttán. – Átugorhatna, mondjuk Fred, a húgához hogy hozzon pár szál hajat a bájitalhoz…
- Bájital, pedig van nálam is. Amúgy nemrég találtam fel egy kicsit hosszabban tartó főzetet, pont az ilyen akciók miatt. Ettől akár 7 órán keresztül is ugyanabban az alakban lehet maradni – tette hozzá Perselus.
- Remek, megyek, szólok is húgocskámnak, a dologról – s elhagyta a szobát Fred.
- Még valaki legyen a csapatban? Kéne megint hívni Blade-et és Van Hellsinget, tuti örülnének még egy kis akciónak – somolygott Buffy.

*

A budaörsi Tescoban a szokásos tömeg háromszorosa volt, így a Mikulás és a karácson közeledtével. A szőke hosszú hajú Angelina és édesanyja is karácsonyfadíszeket vásároltak az ünnepre készülve. Hosszas keresgélés után Angelina megtalálta, amit keresett. Egy régimódi fa lámpást.
- Anyaaaa – nyávogta a lány. – Légy szíves vedd meg, KMD-ben is mindig ilyenekkel rohangásztunk éjszaka.
- Majd meglátjuk, mennyi pénzünk marad, mert tudod, hogy apád alig ad tartásdíjat – felelte a középkorú boszorkány.
- Jól van, akkor majd megveszem én – vetette oda flegmán a lánya. – Csak tudnám, honnan van Dolce&Gabbana-s gyémántberakásos órád, ha nincs pénzed – morogta maga elé Angelina. A polcsor végéhez érve a lány egy furcsa jelenségre lett figyelmes. Minél jobban közeledett felé, annál rosszabb élmények kavarogtak benne. A csuklyás nem vette észre, hogy a lány közeledik felé, és suttyomban lenyúlt egy újabb adag XBOX játékot a polcról.
-ANYAA!!! ITT EGY DEMENTOR!!! – kiáltotta el magát a lány. S anyja odarohant hozzá, de mikor észrevette a tolvaj-fiút, leszidta a lányát, hogy miért kellett patrónust megidézni, mert ez csak egy közönséges mugli. Egy elsuttogott Exmemoriam után, a nő a biztonságiakhoz kísérte a fiatalembert, mivel Angelina azt is készségesen közölte anyjával – miután ő lenyúlta a fiútól a cucc felét – hogy a dementor-fiú lopott.
-Hé uram, önhöz beszélek, nem a falhoz – pattogott az anyuka, mivel az őr rá sem hederített, miután elpanaszolta a bűntettet.

Ám ekkor az észrevette a heveskedő asszonyt, s oszladozó zöld kezével megragadta, a nő vállát s maga felé húzta. Ezt Angelina észre is vette és nem teketóriázott, csak arra gondolt, hogy apjától megkapta a Ferrariját és az ezüstben pompázó víziló patrónusa előcammogott fűzfa pálcájából. De abban a pillanatban, az összes világítás felrobbant, szilánkok millióit szórva szét az üzletben. A lány még épp látta a patrónusa megvilágításában, ahogy a dementor rá sem néz a köddé váló vízilóra, s közben lehúzva csuklyáját megcsókolja Angelina anyját.
- Kellemes estét hölgyeim és uraim – zengte körbe egy fagyos hang a Tescot. Senki, még csak megmoccanni sem mert a félelmében. – Azért gyűltünk egybe a mai estén, hogy szórakozzunk egy kicsit ezekkel a mihaszna muglikkal – folytatta a Nagyúr immáron a követőihez beszélve. – Az a feladatunk, hogy minél több lázadó varázslót és boszorkát kiirtsunk, akik számításaim szerint hamarosan megérkeznek. Addig ismertetném a menetrendet, de ehhez egy kis világítást gyújtok… Morsmordre – tette hozzá az utolsó szót szinte kéjesen. A sötét jegy meg is jelent a maga zöldes pompájában a plafon alatt. De különös volt a jelenség, mert a kígyó elhagyta a koponyát s szétosztódva elkígyózott a négy égtáj fel, zöldes fényt gyújtva a Tescoban. Majd az eredeti kígyó visszatért a koponyához, hogy ismét tekerődzködjön.
- Mantikór híveim – szólt az emberfejű, oroszlán testű, s skorpió farkú lényekhez. – Szívélyesen átadom nektek a droidokat – itt a kasszapultoknál ülő rettegő muglik felé biccentett. – Játszadozzatok el velük tetszésetek szerint. – S a hét mantikór dudorászva elindult zsákmányt ejteni. A megszúrt áldozataik holtan puffantak a földre. S még mindig dudorászva kezdték el nyalogatni, majd harapdálni a zsákmányt a bestiák. Erre az egyik graphorn gyomra is megkordult.
- Drága Ganto barátom csak nem éhes vagy? – fordult a korgó gyomrú graphornhoz Voldemort. – Nektek az lesz a feladatotok… hé ti ott, mantikórok, hagyjatok belőlük azért valamit, a csontokon maradjon egy kis hús, ami összetartja őket, különben nem lesz miből infernus hadsereg – bosszankodott a Sötétség Nagy-ura. – Inkább vegyétek fel a védekező pozíciót… A grafhorn barátaimnak – folytatta beszédét Voldi, a szürkés-vöröses szőrű, hajlott hátú, felegyenesedett négyujjú patás lényekhez. - pedig azt a feladatot szánom, hogy a ki- és bejáratot őrizzétek. Illetve te Ganto maradj mellettem a foglyokat felügyelni.
- Nunduk vezére Arasim – szólt fellengzős stílusban Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, az óriásira nőtt leopárd lényekhez.- Mivel a leheletetek eléggé halálos – somolygott – kérlek titeket a szektor hátsó részén járőrözzetek. Két társad keleten és nyugaton legyen, Daviddel és Sharlotte-tal – intett a vámpíroknak Voldemort. – És te Arasim középtájt legyél az épületben – fejezte be a három nunduhoz az útba igazítást. A fenevadak csak úgy suhantak a sorok között, hogy felvegyék az alakzatot.
- S végezetül kiméra társaim – folytatta, az oroszlán fejű, kecsketestű, s sárkányfarkú bestiákhoz szónokolva. – Titeket arra kérnélek, hogy az épületben, spirál alakban helyezkedjetek, el s járőrözzetek – és a hét kiméra el is indult, hogy teljesítsék parancsát.
Az épületbe egy hatalmas acromantula mászott be, foglyát egy háló kötözte össze. A lány aléltan himbálózott az óriáspók tartásában.
- Hát te is megérkeztél Ali társam – köszöntötte a szörnyeteget a Nagyúr. – Megkérnélek, hogy tartózkodj a csata alatt mellettem, hogy semmi bajod ne essék, és továbbra is őrizd azt a mocskos kis sárvérűt – tette hozzá undorodva Vickyre pillantva. – Most pedig jer ide, drága lányom – szólt egy elszánt arcú, barna hajú kislányhoz. – Anabella, megtennéd, hogy ismét azt a fantasztikus játékot játszanánk? Tudod, amikor a hulla-bácsikat és néniket irányítod. Mert az a mihaszna Bellatrix, semmire sem használható mostanában – sziszegte Voldemort.
A pöttöm kislány büszkén kihúzta magát, majd elővette pálcáját és elkezdett bőszen mormolni. Először egy déli, arab nyelven tele h és krákogó hangokkal, majd érthetően is elkezdett, verselni.
- Csillagok, mik tarkítjátok az éjjeli eget, ne feledjétek a földdel kötött egyezséget. Életemet ajánlom most fel a megidézésre. Csillagok, mik tarkítjátok az éjjeli eget… - miután hetedszerre is elismételte transzba esett, s a holtak életre keltek. Immáron Voldemort parancsait követték.
- Narcissa, te vigyázz Anabell-re, nehogy megszakadjon a kapcsolata az inferusokkal – fordult a szőke, gőgös arcú nőhöz. – Bellatrix, te mellettem maradsz. Mirha és Thivadar – szólt az újonc halálfalókhoz, - Ma bebizonyíthatjátok, rátermettségetek a harcban. Ha figyelemre méltóan küzdötök, megkaphatjátok az áldott jegyet. Jack és Marta nektek majd az érkezőket, kellően kell üdvözölnetek – fordult a volt KMD-sekhez Voldemort nagyúr.
- Dame – szólt egy közel lebegő dementorhoz Voldi. – Nyugodtan táplálkozhattok, mert amint elnézem egy újabba adag mugli söpredék kerülhet étlapra, mivel vendégeink nem sietik el a találkánkat.
Egy tucat dementor megindult a droidok felé. Pár mantikór is csatlakozott hozzájuk, akik dudorászva fogyasztották az uzsonnát. Amint jól laktak, a holtak megbabonázva felálltak és ténferegve elindultak a fagyasztott ételek hidege felé.

*

Este hét óra huszonhárom perckor megjelent a felmentő sereg: Constantine, Blade, Peter, Richie, Draco, Fred, Draco, Spike, George, Chase, Van Hellsing, Foreman, Willow, Judy, Lilly és Perselus és a százfűlé főzettel elvarázsolt Buffy-Harry.
-Akkor kéne valami helyet találni, ahol mi megtudnánk azt a testegyesítős varázslatot csinálni – vetette fel az ötletet Lilly.
- Én ismerem ezt a Tescot – válaszolt Sophie. – A bejárat mellett baloldalon van egy női mosdó, szerintem az elég nagy.
- Akkor akcióra fel – adta ki az utasítást Perselus. – Pálcákat a kézbe…
- NE SPIKE! Mi a rákot csinálsz? – tajtékzott Lilly, mikor észre vette, hogy a mellette álló vámpír vetkőzni kezd. – A varázspálcát, te ütődött.
- Hát sokak szerint, tényleg varázslatos – villantott egy kéjes mosolyt a lány felé, majd visszahúzta a sliccét.
Elindultak a bejárat felé, ám mintha falba ütköztek volna.
- Azt hiszem elő kéne venni a medált, Draco, mert csak azzal fogunk tudni belépni…
S így is tettek, a medál miután átlépték a védőbűbáj határát, zölden felizzott.
-Sietnünk kell – suttogta Draco. – Ezt nem tudom, miért csinálja… - szisszent fel fájdalmában a fiú, az égő tárgyra pillantva.
Alighogy befejezte a sopánkodást egy vérengző graphorn közeledett feléjüket, agyarát dühösen előre tartva. Csak úgy szórták rájuk az átkokat, de azok minden próbálkozásnál lepattantak róla.
- Igyekezzetek drágám – lépett Lilly mellé Perselus. – Én majd őrködöm – s egy gyors csókot lehelt szerelme ajkára. – Szeretlek – suttogta hozzá.
Lilly, Judy és Willow elrohantak a mosdó felé. E közben Van Hellsing is megindult a közelgő graphorn felé, és ezüst kardja úgy szelte ketté a fenevad testét, mint kés a vajat. De ekkor újabb bestiák tűntek fel. 

*

- Oké, akkor most azt csináljuk amit mondtam – szólt Willow.
Majd mind a hárman leültek, egy szabályos háromszög csúcsait helyettesítve. Willow elővette Senaya kelyhét, és pontosan középre rakta.
- A Vadász hatalmára – kezdett bele az igézésbe. – és az erők, mik létrehozták, könyörgünk, ébreszd fel az Első. Ajándékozd meg az őserő hatalmával, hogy egyesítsük hatalmunkat. Tedd, hogy szívünk, elménk és lelkünk egyesüljön. A kezed vezessen minket. Tégy, ahogy akarod.
Ekkor elővette a cigány kártyát. Először Lilly húzott. Egy gyönyörű, ezüsthajú, tünde fülű és igéző tekintetű nő meredt rá a lapról.
- Szellemnő – Szellem – szólt Lilly.
Másodjára Judy húzott. Az ő kártyáján egy fejjel lefelé felakasztott csuklyás lógott alá a szakadéknak.
- Ellenség – Szív – mondta Judy.
A harmadik kártyán egy pókhálóval szőtt test volt.
- Felszín – Elme – folytatta Willow.
Majd még egy lapot húzott, amin egy éjszakai homályból a Hold által megvilágított alak sziluettje bontakozott ki.
- Alak – kéz. Egyesüljünk, mi az edényben lakozik. A kéz, Senaya lánya, az Első Kiválasztott – igézett Willow.
Majd megfogták egymás kezét, és mindhárman egyszerre mondták:
- Könyörgünk, egyesíts, tégy minket az edénybe, tégy minket oda!
S könyörgésük meghallgattatásra talált. Transzba estek. Még mindig ülve maradtak, ám fejük hátrabucskázott.

*

Buffy-Harry érezte, hogy átjárja az őserő. A pálcáját eltéve verselésbe kezdett, hogy még jobban megnövelje erejét.
- Sötét nagyúr – fogott bele, földöntúli hangon Voldemort felé nézve. Egyszerre szólalt meg Buffy, Judy, Lilly, Willow és Harry hangja. Bár utóbbi halott volt, az új főzetnek köszönhetően a hangja is épp olyan lett Buffynak, mint Harry-é volt.
A nagyúr észre vette, hogy a Potter fiú megjelent. Ámulat jelent meg az arcán, de ő is elkezdte összeszedni magát, a harcra koncentrálva.
-Sötét nagyúr, ki a négy világot őrzöd, adj át nekem hatalmas erődből. Add át nekem végtelen hatalmad, hogy legyen győzelmem diadalmas – folytatta Buffy-Harry. Voldemort a legsötétebbik erők mágiáját küldte felé, ami pálcájából röppent elő, ám ellenfele, csak felemelte bal kezét, intet egyet a nagyúr felé, mire az átok visszafelé fordult.
- Protego – suttogta kéjesen a nagyúr, mire az átok lepattant róla és egy dementorba csapódott, aki fekete köddé vált.
- Mókás ugye? – kérdezte Buffy-Harry.
-Valóban értékelem az erőszakot – felelte.
Majd felemelte pálcáját és a nem régiben betört villany szilánkok felé intett, mire azok egy életre keltek és forogva egy sárkányt keltettek életre. Az megindult Buffy-Harry felé. Nonverbálisan védekezett egy Immobilusszal, mire a szilánk-sárkány megdermedt. Majd Imperioval ráküldte mesterére a sárkányt. Aki pedig egy Evaporesszel eltüntette.
- Bocsika – nevetett Buffy-Harry.
- Van itt más is – felelte szenvtelen hangon a Sötétség Mestere.
Ekkor ráküldte a hét kimérát Buffy-Harryre. Az oroszlán fejű bestiák bömbölve indultak meg prédájuk fel.
- Szívem marja szörnyű bánat, reméltem még megtalállak. De elgyengül már a testem, a hideg semmibe estem. Nincs szerelmem, ki eltemetne, Pokol Tüze, gyűlj kezembe – fejezte be az igézést a préda.
A kézében egy feketén égő láng jelent meg. Lángcsóvákat lövellt a bestiák felé, amik elolvadtak a Pokol Tüze érintkezésétől.
- Csak vigyázz – sziszegte a Nagyúr dühösen. – Nehogy a kis barátnődnek bajod essen – intett Ali, az óriáspók felé. A Vadász észre vette az acromantulát, aki még jobban megszorongatta Vicky testét. S nyakán megfeszítette a zsineget, amitől a lány szája el kezdett lilulni az oxigén veszteség miatt.
- Kezem alatt lévő föld, hegyes tüskéket kilőj! – kiáltotta, mire Vicet immár a pókhálótól megszabadított fagyökerek biztonságában volt. Buffy-Harry ismét a pók felé fordult, hogy elintézze a bestiát. – Álom zárja le a szemem, Álmok ura szárnyalj velem. Dermesztő kard, tüzes átok, a gonoszságra rátalálok. Rögös úton jár a lélek, a bosszúért visszatérek. Istenek teste roppan, az erőtől, mi bennem van… végzet villámai!!!
Az acromantula a nagy feszültség hatására megsemmisülten hullt a földre, mi megrengett alatt. Ám Voldemort Dracora uszította az infernus sereget.
- NEEEE! Csak a fiamat ne – sikoltotta Narcissa. Ezt a nagyúr egy zöldfénnyel jutalmazta a nő iránt, aki a futás lendületétől még csúszott egy métert a földön, s végül Anabella lábainál állt meg. A kislány intett egyet, mire Narcissa csatlakozott a Draco ellen induló infernus sereghez.
- Priori… segítsen már… priori… valaki!!! Bombarda maxima! – kiáltotta két átok között Draco.
Az oldalán megjelent Foreman, Fred és Chase… immáron négyen lődözgették az infernusokat, de azok csak nem akartak megállni. Hátulról pedig a graphornok támadtak, amiket Constantine, Van Hellsing és Blade védett ki. Az átkok csak száguldoztak az élőholtak felé, míg a szörnyirtók a kardjaikat olyan tempóban forgatták, hogy abból csak villanásokat lehetett észlelni. Buffy-Harry is besegített az infernus irtásba.
- Földöntúli hatalom, adj erőt, ha akarom. Testem erőt merítsen, rázzon láncot bilincsem – s megfeszítette a semmiből feltűnő égőpiros íjat, felhúzta, és tüzes nyilakkal lövöldözte a megszállott zombikat.
Angelina is talpra szökkent, hogy besegítsen, a harcban, de amint felállt, egy mantikór skorpiófarkával teremtett igen közeli kapcsolatot. A méreg őt is egykettőre átjárta, majd még ki sem hűlt teste csatlakozott a holtak tömegéhez.
- Ez így nem lesz jó! Le kéne őket fagyasztani, vagy valami – szólt zihálva Draco az infernikre célozva.
- Bízd csak rám – felelte Buffy-Harry. – Kőből teremtett élet, gyenge húsba öntött lélek. A varázslat mely alkotott, hozzon vissza téged most. Teljesítsd a parancsomat, vidd véghez akaratomat. Az legyél, kit egykoron teremtett varázslat. Táncolj hű bábom, szerezd, meg amire vágyom – fejezte be a verselést.
Erre az infernus tömeg egyszerre csak megállt, s mind a Vadász fel fordult, parancsra várva.
- Öljétek meg uratokat, parancsolótokat – adta ki az utasítást. De az inferusok nem Voldemortot vették célba, hanem a sarokban ülő, valószínűleg sokkos állapotban lévő kislányt. Ron a leányzó védelmére rohant, de mielőtt elérhette volna, a semmiből egy nunduk jelent meg. Felbőszülve a fiú prüszkölt, aki elesett, s többé már nem kelt fel. A Vadász abban a hiszemben, hogy az infernusok nem engedelmeskednek neki, újabb kántálásba kezdett, a megsemmisítésük végett.
- Minden lélek forrása, végtelen állandósága. Örökké égő tűz, mely minden gonoszt elűz. Segíts, hogy a lelkemben lappangó erő, hatalmas, nagy hévvel törjön most elő! Szaggató Fény! – s termet irdatlan mérsékletű, vakító fény töltötte be. Mire mindenki visszanyerte látását, az inferusok kámforrá váltak.
- Érdekes – sziszegte dühösen izzó szemekkel Voldemort. – Jack, Marta, Thivadar, Sharlotte, Bella, David! Azonnal öljétek meg őket – dühöngött a Sötét úr.
Eszeveszett, ádáz harc kezdődött a halálfalók és a megmentő sereg között, illetve a bestiák és a szörnyirtók között.
- Gyerünk Chase, mire vársz? Mentsd meg a barátnődet – sziszegte Fred. – Mielőtt még egy halálos átok eltalálja.
Chase nagy nehézségek árán odaverekedte magát Vickyhez, és azonnal dehopponáltak a roxforti gyengélkedőbe. Egy különösen vérengző fenevad, Arasim a mosdó felé vette az irányt, mert megérezte, hogy ott is emberek vannak, s talán könnyebben tudja megenni őket. Perselus mögé osont, rálehelt, amitől a férfi ájultan zuhant a földre.
- Pfuj én nem szeretem az óriás denevéreket, a főnixeket jobban kedvelem – morfondírozott Arasim, s végül tovább folytatta útját a három kábult nő felé.

A harc e közben egyre jobban a tetőfokára hágott. Dracot több ízben is telibe találta a zöldfény, ám minden alkalommal kivédte a medál. Ám ennek az lett a kára, hogy a fiú minél kimerültebb lett. Ezt kedvese észre is vette, és gyorsan ők is dehopponáltak a helyszínről.
- Hát ez marha jó – kelt ki magából Fred. – Ezek itt lelépnek, mi meg itt szenvedjünk?!
- Haver, én is ki vagyok – vetette oda Richie.
- Ne szívass már, a kajakedzés sokkal kimerítőbb – replikázta Peter.
- Jól inkább koncentráljatok arra a némberre, aki úgy néz ki mintha a villám csapott volna bele – morogta Foreman.
- Azzal vigyázzatok, mert az Bellatrix Lestrange, Nagyúr leghőbb talpnyalója – felelte George.
- Anyád a némber – tiltakozott Bella. – Avada Kedavra!
A fiúk ügyesen hárították az átkot.
- Na fiúk, besegítek, mert látom, nagyon nem megy a graphorn irtás – vigyorgott Buffy-Harry. – Hé Blade, dobj már meg légy szíves egy karddal.
S kívánsága egy másodpercen belül teljesült is, egy gyönyörű, ezüst kard, sárkány bőrű nyél landolt a kezében. – Köszi! Kard – fogott bele ismét a verselésbe. – Adj nekem erőt! Sötétség a legmélyebb feketeségből feléledj! Rémálmok Ura ki napként tündökölsz. A Káosz tengerének vizében tükröződsz! Most téged hívlak, s fohászkodom ki előttem áll elpusztuljon. Erőd szálljon karomba, és karomból kardomba! Kard fogadd be a sötét erőt! Parancsomra a gonoszt megöld. Kérlek Rémálmok Ura, adj nekem erőt! Szörnybéklyó! – rikkantotta.
S hét graphorn-t irdatlan erejű láncok szorították össze, hogy majd az utolsó szuszt is kipréselje belőlük.
- Ezt nem hiszem, el, ilyen egy tehetetlen csürhe bagázst – hisztizett Voldemort. – Szedjétek már össze magatokat, és lőjétek ki Pottert.
- Csak nem unatkozol Tom? Hogy másokkal akarod végeztetni, a piszkos munkát – kérdezte az adrenalin túltengésben szenvedő Buffy-Harry.
- Nunduk, mantikórok TÁMADÁS! – adta ki az utasítást Voldemort.
- Sosem ismerheted meg erő, ezen területét – vetette oda neki Buffy-Harry, mielőtt védekezésbe lendült. – Dermesztő szél, végigsöpörsz a világon. Szemünkre hull jeges álom, nem mozdul, kit utol ér, ereiben megfagy az ér – szólt, s a nunduk tehetetlenül forgatták a szemeiket, mert ereitekben megfagyott a vér. – Foreman, most le tudod csapni őket – kiáltott társának.
A helyes néger férfi előre is ugrott és egy-egy csapást mért áldozatára, akik jégszilánkokká váltak, majd elolvadtak Lumos Solem varázsigétől.
- Most pedig, lásd erő ezen teljét – zengte a Vadász, s minden szem felé fordult. Voldemort nem habozott, folyamatosan küldte rá a halálosabbnál halálosabb átkokat, de azokat egy pajzs elnyelte, s mintha ettől megerősödött volna Harry-Buffy. – Sötét világ, sötét lélek, ne várd meg, míg visszatérek. Sötét káosz, sötét éj, gonosz szívem visszatér…
- Tetszik ez a versike… olyan sötét – szisszent fel a Sötétség Nagyura.
- Sötétség ura hívlak téged, fogadd el az ellenséged. Ígérem, hű leszek hozzád. Jó harcosod, igaz szolgád. Ki ellenünk van feje hulljon, égre sötétség boruljon. Így ér véget a küzdelem. Tűz ereje ím jöjj velem! Karom fogadd be a sötétséget! Engedelmeskedj! – utolsó szavára ismét rápillantott a mantikórokra, amik rémült arcot vágva próbáltak elmenekülni, ám a Vadász nem hagyta megszökni a prédát. Hét zsákmánya feje, mint sortűz, hullott alá az éjszakában. Testük gőzölögve tűnt el e földkerekségről.
Voldemort dühét tapintani lehetett, mégis arca kiolvashatatlan maradt, csak szeme csillogott megszállott hévvel.
- Érdekes…
Halálfalói rémülten próbáltak dehopponálni, de amit megpördültek sarkukon, holtan estek össze. Egyedül Anabella maradt végsőkig mestere mellett.
- Most pedig te következel, kígyófajzat – fordult felé a Vadász, fekete erőkardját maga elé tartva, repült a nagyúr felé. De az csak csettintett egyet, mire denevérek ezrei röppentek elő a semmiből, élőpajzsként. A fekete erőkard, semmivé foszlott.
- Ez igazán, tanulságos volt – felelte könnyedén Voldemort. – Mást nem tudsz megidézni, mint egy satnya ki kardocskát? – újabb csettintésére vámpírok százai jelentek meg a sötét jegy koponyájából alászállva, Nagini kíséretében.
- Ez így nem lesz jó – szólt Constantine. – Amíg ő Voldemorttal küzd, nekünk ezeket a bestiákat kéne kinyiffantanunk? Kicsit nagy a túlerő, de nekieshetünk. Benne vagytok skacok? – fordult Van Hellsinghez és Bladehez, és bele vetették magukat a vámpírok seregébe.
- Csak nem megijedtünk? – kérdezte Voldemort.
- Tulajdon képen, nem… csak meglepődtem, de akkor folytatom is – húzta ki magát Buffy-Harry. – Örökkén égő kék tüzek, világítsátok meg hatalmát lelkemnek. Szólítalak téged végtelen, add meg kívánalmát szívemnek. Gyilkos Örvény, Jöjj! – mennydörögte a Vadász.
A vámpírok eltűntek, ám Voldemortnak meg se kottyant egy kis örvény, ám következő csettintésére újabb, az eddigieknél vérengzőbb vámpírok tűntek fel. Testük, mint a szikla, nem hat rájuk csak szikra. Hellsing és Blade maradtak a lefejezés mellett, míg Foreman és Constantine ezüst golyókat lövöldöztek. Fred, George, Peter és Richie pedig maradtak az átkozódásnál.
- Sectusempra!
- Avada Kedavra!
- Levicorpus!
Buffy-Harryben lévő lányok, pedig nem értették, hogy Voldemort miért nem pusztul el.
- Még eggyel megpróbálkozhatunk, hogy legalább minket ki tudjanak menteni a sok Turok Han közül – vetette fel ötletét Willow. – Átokűzés a neve. Benne vagytok, csajok?
- Igen – válaszolták egyöntetűen.
- Most pedig megsemmisítem a szörnyecskéidet – közölte Buffy-Harry Voldemortnak. Közben pedig telepatikusan üzenetet küldözgetett harcostársainak, hogy visszavonulót fújnak, és míg ő eltereli a nagyúr figyelmét, ők siessenek Lilly-ékhez, hogy segítsenek nekik elhagyni az épületet, mert kimerültek lesznek.
- Érdekes…
- Ó hatalmas erő, törj bárhonnan elő. Víz árján, szél szárnyán, gonosz átok messze szállj! – hangja visszhangot vert a falakon, mert a vámpírok ez úttal is köddé váltak. Mielőtt Voldemort feleszmélt volna, Buffy-Harry odarepült elé, miközben egy varázsigét mormolt. – Samhiant geshuiente syriente, ukusi kamika tatum ha tuente – ezzel mintegy átjárhatóvá tette a Nagyúr testét, s szívét keresve belemártózott a kárhozott testbe. Ám nem találta, amit keresett.
- Itt nincs se szív, és lelket sem érzékelek – suttogta elképedve Willow. Voldemort feleszmélt, s vigyorogva Harry-Buffy-ra nézett.
- Csak nem hiányzik valami?
- Termilada tuamderi aimshaba – morogta oda a Vadász, s kivette a kezét a Sötét Nagyúrból, akinek átmenetileg blokkolni tudta Willow, mert a szeretet gondolatát sugallta a szörnyetegbe, aki nem bírt ezzel egy könnyen megbirkózni. Majd Buffy-Harry megpördült, s eltűnt a zöld félhomályban.

*

Spike épp akkor ért oda a női mosdóhoz, mikor az alélt Lilly-t készült megenni Arasim. Egy ütés, majd egy fájdalmas reccsenés következtében a bestiának eltört a nyaka.
- Ezt megúsztátok – felelte az Adonis a magukhoz térő lányok felé. – Szerencsétek van hogy erre jártam.
- Hol… hol van Perselus? – volt első kérdése Lilly-nek, amint magához tért a szőke karjaiban.
- Áh hát ő? Azt hiszem ez a dög itt kicsit kiütötte…
- Micsoda? – pattant talpra a lány holtra váltan, de a nagy lendülethez kevés volt az ereje, s összeesett, de Spike elkapta.
- No para, csak kicsit beszunyált, nem lesz baja – nyugtatta a lányt Spike. Majd egy zsupszkulcsot húzott elő.
- Invito Persi – lehelte Lilly.
Szerelme oda is röppent. Épp időben, mert mindannyian eltűntek az éterben.

Ám a zsupszkulcs nem a többiekhez reptette őket: egyenesen a MEG-kúriába juttatta a menekülőket. Willowék értetlenkedve néztek körbe.
- Hova hoztál minket, Spike? – nyavalygott Lilly, a földre fektetve az ébredező Pitont.
- Én nem t’om, elvileg a rejtekhelyre…
- Milyen rejtekhelyre? – kérdezte a harmatgyenge Judy.
- Hát ami valami várban van…
- Hát ez tuti, hogy nem az!
- Még jó hogy nem az – hallatszott egy jéghideg kacaj. – Talán azt hittétek, hagylak futni titeket? Nem… Nekem kell az a medál! – Voldemort feltűnt előttük.
- Szomorú hírt kell közölnöm veled: Nincs nálunk! – az utolsó két szót már ordította Judy.
- Davis baba morcos hangulatú? Bububaba, ne légy lulu, tessék szépen együttműködni Voldi bácsival! – gügyögte a Nagyúr.
- Soha! – Judy meglendítette pálcáját, ám semmi nem történt.
- Úgy érted, a jövőben soha? Pár hónapja még lelkes hívem voltál… -Voldemort nyugodtan sétálta körbe a kis csapatot. – Bár jobb is így, semmi szükségem ilyen gyenge csatlósra… Van egy halom jobb… Perselus, Lilly! –szúrós pillantást vetett a két megszólítottra. –Ti például azok voltatok, de mint látom, elárultatok. Ezért halállal lakoltok! –felemelte pálcáját, és elmormolta a gyilkos átkot. Lilly és Perselus egymásra dőlve terültek el a földön. – Ezt én nem értem… Miért nem védekezik senki se? Ez így olyan unalmas… Hol marad a megszokott macska-egér játék?

Willow lezárta elméjét, nehogy Voldemort legilimenciát alkalmazhasson vele szemben, és kiolvassa a fejéből a választ. Ő ugyanis tudta, miért nem tett semmit se Lilly, miért nem sikerült Judy varázslata: a legutóbbi bűbáj az összes erejüket elszívta. Piton pedig a gyilkos lény támadásától volt erőtlen. Egyedül Spikenak volt valami esélye a védekezésre, de a férfi érthetetlen módon semmit nem tett.
- Áh, maga lenne az a híres Willow – mérte végig őt a Sötét Nagyúr. – Sokat hallottam magáról, vámpírkörökben gyakorta használják káromkodásra a nevét.
- Oh, most büszke vagyok magamra – válaszolta a nő.
- Büszkeség… Milyen felesleges érzés – húzta el a száját Voldemort. -Igazából a legtöbb érzés felesleges. Kivételt képez a káröröm… Na, mi lesz már?! Támadjatok meg! Hadd védekezzek, hadd öljelek meg titeket harcban!
- Mindkét kiscsaj szűkölködik energiákban – lépett a Nagyúrhoz Spike.
- Nocsak… Valaki másnak ajánlották fel az erejüket? Botor dolog! Judy, Judy… mélyen csalódtam benned. Öld meg! – adta ki a parancsot a hidrogén szőkének.
Spike nem teketóriázott, kilőtte a halálos átkot a lányra.
- Spike! Te megőrültél? – visított fel döbbenten Willow.
- Áh, igen, a káröröm – mosolygott Voldemort. – Szörnyű érzés lehet megtudni, hogy valaki, akit bajtársának vélt az ember, átállt a másik oldalra.
- De… mikor? – kérdezte a könnyeivel küszködve a vörös lány.
- Hát, mikor a Nagyúr felvilágosított engem a dolgok állásáról – kezdte Spike. – Az ispotályban elmesélte, milyen sors vár rám, ha továbbra is vámpírvadászokkal barátkozom…
- Kár, hogy csak Amy megölése után sikerült összefutnom veled, jó munkaerő volt az a lány… - sóhajtott Voldemort. – De minek dumálgatunk itt? Felesleges időpocsékolás. Avada Kedavra! –a zöld fénysugár Willow mellkasába csapódott.