21. Fejezet

Jőni fog, ha jőni kell a nagyszerű halál…

Vicky sikítva ébredt fel.
- Csak egy álom volt… Egy rossz álom… -mondta magának még behunyt szemmel.
- Mit sikítozol? A végén még idevezetsz valami gyilkos bestiát – szólt rá Bance.
Vic kinyitotta a szemét, és elfogta a rémület: összekötözve feküdt egy barlangban Bance-szal.
- Mi… mióta vagyunk itt? – dadogta a lány.
-Hát én úgy fél órája tértem magamhoz… Az a szemét Jack elkábított valami bájitallal éjjel a bulin…
- Engem meg Marta… - suttogta Vic.
- Hát, nem teljesen… Te magadat ütötted ki viszkisakkban. Marta csak azután jelent meg. De várjunk csak… Te honnan tudsz Martáról? Úgy értem, nem is találkoztál vele az éjjel…
- Álmomban láttam… Te hogy lehetsz ilyen nyugodt? – nézett Bance arcára a lány.
-Miért ne lennék az? Jack tuti csak szívat minket… Elég durván beszívattuk tegnap, nem emlékszel? Te elhitetted vele, hogy bele vagy zúgva, erre ő bevallotta, hogy már a KMD óta szerelmes beléd, erre te bevezetted őt bekötött szemmel az egyik szobába, és az ágyra lökted, majd kilopóztál. Richie, Pete meg én pedig az ágyban voltunk, és elkezdtük őt elővarázsolt virágszirmokkal simogatni. Aztán én meguntam, és inkább átváltottam korbácsra. Na, akkor vette le a szeme elől azt az anyagdarabot…
- Te meleg vagy? – kérdezte döbbenten Vic.
- Nem, én sík részeg voltam… Pont, mint te, meg Richieék…
- Na jó, remélem, tényleg csak visszaszívat minket… Bár akkor Peterék miért nincsenek itt?
Vic felidézte az álmát. Pont ugyanilyen helyzetben találta magát Bance oldalán, és akkor rögtön tudta, mi történhetett. Most miért kételkedik benne, és próbálja meggyőzni magát Bance álláspontjával? Hogy bizonyosodhatna meg az igazságról?

Támadt egy ötlete: belenézett Sophie fejébe. Barátnője halálfalók százaival küzdött a főhadiszállás előtt…
- Nálad van a pálcád? – kérdezte idegesen Vicky.

- Ha nem tűnt volna fel, meg vagyok kötözve – morogta Bance.

- Nem, az lehetetlen… nem akarom, hogy meghalj! – sikította magából kikelve a lány.

- Miről hablatyolsz itt?

- Nincs időm magyarázkodni…

Vicky minden erejét összeszedte, hogy elérje a zsebét… vagy nagyon akarta, vagy valaki nagyon bénán kötözte meg őket, mert elég hamar elérte a varázspálcáját, amivel egy kicsit pöccintett, ennek következtében a kötél leoldódott róla. Ugyanezt megismételte Banceszal is. A fiú még mindig kérdőn nézett Silverre.

- Majd megmagyarázom, most sietnünk kell! – a kijárat felé rohant, ám ekkor egy hatalmas pók állta útját. – A pálcámra vigyázz! – két századmásodperccel később már egy hatalmas fehértigris állt ott teljes pompájában a barlangban. Nem teketóriázott, egy kecses ugrással a pókra vetette magát. Bance felkapta a földről a pálcát, és így ő is fel tudta venni a hatalmas állat ellen a küzdelmet.

*

Sophie kétségbeesetten állt a harc forgatagában. Nem tudta elhinni, hogy ennyire megfeledkeztek erről a fontos dátumról, hiszen ez az életük nagy csatája… és egyáltalán nem készültek fel rá. Üres fejjel állt, és nézte a barátait, amint ügyesen lavíroznak egy-egy halálos átok között.

- Sophie! – kiáltott rá Draco. Csak most vette észre, hogy a zöld fénysugár egyenesen őt vette célba. Szerencséjére barátja a földre taszította, így az átok egy rossz helyen álló tujába csapódott, ami annak következtében lángra robbant.

A szőkeség látta… látta, amint barátnője Vic, rászegezi Fredre a pálcáját és elmormolja a halálos átkot. Nem akart hinni a szemének… ám ekkor beúszott egy másik kép az agyába.

            Vicky tigris képében küzd egy hatalmas acromantulával, Bance meg átkokkal próbálkozik… eddig reménytelenül.

A múlt megismétli önmagát – gondolta a kétségbeesett Davis lány.

*

- Obstructo! – kiáltotta kimerülten Bance. Az átok végre célba talált és az óriási dög megbénult. – Siessünk, mielőtt valami nagyobb baj lesz!

Vicky immár emberként roskadt a földre.

- Egy hajszálon múlt – lihegte kimerülten.

- Honnan tudtad? – kérdezte meglepetten Bance.

- Láttam előre. Most pedig megyünk, és megmentjük Sophiékat! Neked pedig adok egy kis feladatot – azzal elmagyarázta a tervet a fiúnak.

*

- Mit csinál? – rökönyödött meg Judy két halálos átok között.

- Az nem az igazi Vicky – magyarázta kiabálva Sophie – Az igazi Vic bajban van…

- Bajban van a halál! – jelent meg tizedmagával a lány – Ezek csak egyszerű klónok. Flippendo! – kiabálta, aminek következtében a feléjük közeledő infernus hadsereg felrobbant.

Az ál-Vicky, aki valószínűleg Marta, kissé megzavarodott, amikor látta, hogy a Silver utánzatok milyen jól küzdenek, és, hogy alig lehet őket kicselezni. Akkor vállnak semmissé, amikor beléjük csapódik egy rontás.

- A medált keressétek! – zengte Voldemort rideg hangja.

- Azonnal el kell tűnnetek innen – suttogta Perselus. – Tessék, itt ez a bot – nyújtotta át a lánynak, a fegyvernek látszó tárgyat. – Ez egy zsupszkulcs, huszonhárom másodpercen belül indul egyenesen Lilly házába. Amint tudunk, mi is megyünk, de gondolom a Nagyúr dühöngeni fog, hogy leléptetek – hadarta az óriás denevér. – Siessetek, mindjárt itt az idő.

- Nem hagyunk itt senkit! – csattant fel Draco.

            Megérkeztek a dementorok. Vagy százan keringtek a volt főhadiszállás felett… A halálfalók mintha csak újraregenerálódtak volna, egyre többen lettek. A távolban feltűnt a vámpírhadsereg, élükön Samanthával, délről csak úgy özönlöttek a különféle teremtmények, megérkeztek a vérfarkasok, az óriások, néhány acromantula, egy tucat grafhorn és még ki tudja, hogy micsodák.

- Ennyi borzalom ellen nincs esélyünk – villant vészjóslóan Judy szeme, ám ekkor már lekésték a zsupszkulcsot…

*

A tenger vad dübörgése elnyomta a villámok zaját. Lilly aggódó pillantással konstantálta, hogy Sophiék nincsenek sehol.

- Willow, hagyd a fenébe Spike-ot, és azonnal gyere ide! – fohászkodott magában a csinos boszorkány – Ráérünk a vámpírral később is foglalkozni.

- Mi ilyen sürgős? – morogta Willow, amint megérkezett a smaragdzöld színű lángok között.

- Nem érkeztek meg… Davisék nem jöttek ide! – lépett elő a szoba egyik szegletéből Buffy.

- Az lehetetlen…

- Valamit ki kell találnunk…

- Nekem lenne egy ötletem – kezdett bele Willow. – Annak idején, olyan három-négy éve Buffyval és még pár ismerősünkkel egyesítettük a lelkünket, és így a hatalmunkat is. Ezt most is megtehetjük, de kell hozzá egy pár kellék. Egy pakli cigánykártya, illetve egy Senaya kehely. És a legfontosabb… Rajtam kívül még két személy, aki egyrészt ismeri a fekete mágiát, másrészt, akinek nagy gyakorlata van az alakváltásban, illetve erős hatalma van az Elemek felett. Utóbbira te lennél a legalkalmasabb Lilly, tekintve, hogy felmenői között van Morgan és Merlin is – mosolygott a lányra Willow.

- De, akkor szükségünk van még valakire! – motyogta Buffy.

- Nekem megvan arra a megfelelő emberem, már csak el kell érte mennem – Lilly már el is hopponált.

- Én akkor most hazaugrom a kehelyért, meg a kártyáért – szólt Willow, s pár másodpercen belül elnyelte őt a jól ismert zöld láng.

            Buffy addig hasznosította magát, és telepatikusan szólt Blade-nek és Van Hellsing-nek, akik fél perccel később már a nappaliban álldogáltak teljes harci díszben.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és megjelent Willow kezében a varázslatokhoz szükséges tárgyakkal.

- Én készen állok – morogta az ázott boszorkány.

Amint ezt kimondta, megjelent Lilly egy ismeretlen nőnek a társaságában.

- Mary White – mutatkozott be a boszorkány – Nemeton Druida képző igazgatója.

            Sorra bemutatkozott mindenki, majd felvázolták gyorsan a tervet Marynek. White annak ellenére, hogy egy varázsiskola igazgatónője, nagyon fiatal. Lillyvel régi barátságot ápolnak, így egyértelmű volt, hogy Mary segíteni fog barátnőjének. Sötét varázslatok és igézések órát tartott Nemetonban, anno sokat gyakorolta a hobbiját, a bájitalfőzést is, így abban is ügyeskedett.

- Figyeljetek! – szólt hirtelen Blade. – Nekem még lenne egy ötletem, hogy mivel lehetne arra a Nagyúrra vagy kire a frászt hozni. Fel kéne vennie Buffynak Harry alakját. Természetesen százfűlé főzettel – tette hozzá a bamba fejek láttán. – Már csak valami hajszál kellene…

- Bájital, pedig van nálam is. Amúgy nemrég találtam fel egy kicsit hosszabban tartó főzetet, pont az ilyen akciók miatt. Ettől akár hét órán keresztül is ugyanabban az alakban lehet maradni – tette hozzá Mary.

- Kellene valaki, aki őrködne…

- Majd én! – ajánlkozott Van Hellsing.

- Akkor, harcra fel! – és a csata színhelyére hopponáltak.

*

Bance azt se tudta, hogy hol van… viszont a barátai élete is múlt az ő gyorsaságán. Itt egy kanyar, itt egy lépcső…

- Dumbledore professzor! – kiabált az ősz varázsló után a kétségbeesett fiú.

- Igen? – fordult hátra a megszólított.

- Uram, ön nem ismer engem, én Vickyék volt iskolatársa vagyok… a lányok… az egész varázsló társadalom bajban van… - a fiú már szinte kiabált, amire felfigyelt jó pár ex-Dumbledore Serege tag, és így ők is hegyezték a fülüket. – A harc, amit rebesgettek… kezdetét vette… kérem, értesítsen mindenkit, akit tud!

- Köszönöm fiam, hogy szóltál! – az igazgató arcáról leolvadt a mosoly, sietős léptekkel faképnél hagyta Banceot.

- Nincs más választásom, mennem kell a KMD-be, segítséget kell szereznem! –gondolta, azzal sarkon fordult és eltűnt az éterben.

*

- Imber Igneo! – kiabálta Richie. Az egyik kezéből ömlött a vér, de támadója sem járt jobban, mert a feje fölött tűzeső keletkezett. A halálfaló vinnyogva vetette magát a földre.

- Expecto patronum! – kiáltotta Sophie. Árnyék, a nagytestű kutya, a lány patrónusa, a dementorok felé rohant és elkergetett vagy húszat az azkaban őrei közül.

- Lusius ferrarius! – ordította Vicky és az infernusokra szegezte a pálcáját. Azokat magával ragadta egy forgószél és eltakarította őket az útból. Voldemort egyelőre nem küzdött csak a szemével kutatott és osztotta a parancsokat.

- Régóta várok erre a pillanatra! – vicsorgott Bellatrix – Avada Ke…

-Mimble Wimble! –védekezett gyorsan Judy, és így még pont időben meg tudta akadályozni, hogy Lestrange kimondja a halálos átkot.

- Velem egy jó ideig ne próbálkozz! – vigyorodott el az idősebb Davis lány, mert tudta, hogy most Bella nem tudja rászórni azt az átkot, amitől a legjobban retteget.

Dracora egy hatalmas acromantula támadt, de a fiú nem volt rest;

- Pherecitius mangicus! – a hatalmas dög megfagyott és nem tudott tovább lépni.

*

- Akkor kéne valami helyet találni, ahol mi megtudnánk azt a testegyesítős varázslatot csinálni – vetette fel az ötletet Lilly, amikor a ház romjai mögé hopponáltak.

- Ez itt miért nem jó? – suttogta Mary.

- Akkor, kezdjük!

- Oké, akkor most azt csináljuk amit mondtam – szólt Willow.
Majd mind a hárman leültek, egy szabályos háromszög csúcsait helyettesítve. Willow elővette Senaya kelyhét, és pontosan középre rakta.
- A Vadász hatalmára – kezdett bele az igézésbe. – és az erők, mik létrehozták, könyörgünk, ébreszd fel az Első. Ajándékozd meg az őserő hatalmával, hogy egyesítsük hatalmunkat. Tedd, hogy szívünk, elménk és lelkünk egyesüljön. A kezed vezessen minket. Tégy, ahogy akarod.
Ekkor elővette a cigány kártyát. Először Lilly húzott. Egy gyönyörű, ezüsthajú, tünde fülű és igéző tekintetű nő meredt rá a lapról.
- Szellemnő – Szellem – szólt Lilly.
Másodjára Mary húzott. Az ő kártyáján egy fejjel lefelé felakasztott csuklyás lógott alá a szakadéknak.
- Ellenség – Szív – mondta Mary.
A harmadik kártyán egy pókhálóval szőtt test volt.
- Felszín – Elme – folytatta Willow.
Majd még egy lapot húzott, amin egy éjszakai homályból a Hold által megvilágított alak sziluettje bontakozott ki.
- Alak – kéz. Egyesüljünk, mi az edényben lakozik. A kéz, Senaya lánya, az Első Kiválasztott – igézett Willow.
Majd megfogták egymás kezét, és mindhárman egyszerre mondták:
- Könyörgünk, egyesíts, tégy minket az edénybe, tégy minket oda!
S könyörgésük meghallgattatásra talált. Transzba estek. Még mindig ülve maradtak, ám fejük hátrabucskázott.

Van Hellsing minden figyelmét lekötötte a három nő testének felügyelése, ami nem volt egyszerű, mert mindenhonnan pattogtak rájuk az átkok…

            Buffy-Harry érezte, hogy átjárja az őserő. Egyre kisebb körben folyt a harc, és egyre jobban fáradt a kis csapat… ekkor érkezett meg az ál-Harry, pálcáját előkapta és odarohant Dracoékhoz.

- Tom – fogott bele, földöntúli hangon Voldemort felé nézve. Egyszerre szólalt meg Buffy, Mary, Lilly, Willow és Harry hangja. Bár utóbbi halott volt, az új főzetnek köszönhetően a hangja is épp olyan lett Buffynak, mint Harryé volt.
            A Sötét Nagyúr felfigyelt Potterre és egy mosoly suhant át addig kifejezéstelen arcán.

- Mi az, a nagy Harry Potter nem bírja ki, hogy ne mutogassa magát? – sziszegte.

Buffy kihasználva a másodpercnyi szünetet, megpróbálta felvázolni a helyzetet;

-Fogjuk meg egymás kezét, és akkor a varázslat átáramlik az én testembe! – suttogat, de mégis mindenki, akinek hallania kellett, hallotta. – Akkor, ha egyesítettük az erőinket, rászórom a halálos átkot.

- Örömmel végzek veled elsőnek, Potter! Érezd magad megtisztelve, hogy maga a Sötét Nagyúr végez veled.

- Most! – kiáltotta Buffy-Harry. Mindenki, aki ott volt, leengedte a pálcáját, és egymásba kapaszkodott. Kis félkörben álltak a lázadók, maga a pokol ellen. -Tom, ki a négy világot őrzöd, adj át nekem hatalmas erődből. Add át nekem végtelen hatalmad, hogy legyen győzelmem diadalmas – folytatta Buffy. –Avada Kedvara! –kiabálta.

            Hirtelen mindenki megállt, és Harry pálcájából kiröppenő zöld fénycsóvát nézte. Sophie, Draco, Perselus, szellem George, Peter, Richie, Judy keze felizzott, átjárta őket a mágia. A varázslat célba talált, Voldemort teste a levegőbe emelkedett és izzott a hatalmas erejű varázslattól. Egy nagy robbanás rázta meg a levegőt, leverve szinte mindenkit a lábáról. Bellatrix sápadtan tekintett hajdani ura hamvai felé.

- Meghalt? – csillant fel Sophie naiv kis tekintete.

- Szeretnéd mi? – zengte egy sátáni hang. A hamvakból füst szállt alá, majd újra felvette Voldemort alakját – Legyőzhetetlen vagyok! És most mind megfizettek! – sziszegte. – Morsmordre! – fellőtte az égre a sötét jegyet… azzal a különbséggel, hogy most Nagini tekerődzött a koponya előtt. Pöccintett egyet pálcájával; Nagini arrébb csusszant, és a halálfej szájából emberfejű, oroszlántestű, skorpió farkú lények léptek elő, és kecses ívben landoltak a földön – Mantikór híveim, gyertek, egy kis desszert!

            Dracoban volt annyi lélekjelenlét, hogy jó erősen koncentráljon… a medál egy kis fényt bocsátott ki magából, és a kis csapat mind eltűnt az éterben… ebben a pillanatban jelent meg vagy száz boszorkány és varázsló, élükön Dumbledorral. A küzdelem folytatódott, Judyék nélkül…

*

- Mi a fene történt? – zihálta Sophie. Egy üres temetőben álltak.

- Hol vagyunk? – kérdezte idegesen Buffy-Harry. – Ja, amúgy Buffy vagyok – kacsintott.

- A jövőben… már nem jutott eszembe. Ki kell dolgoznunk valami stratégiát, mert így esélyünk sincsen – morogta Draco.

- Hol van Fred? – kérdezte idegesen George.

- Átléptem egyszer felette… - sütötte le a tekintetét Judy.

- NE!!! Az lehetetlen! – a szellem szemeit könnyfátyol borította el.

- Erre most nem érünk rá…

- Már, hogyne érnénk rá! – csattant fel George.

- Először is… mindnyájunknak sokszoroznia kellene magát, az bezavarta a halálfalókat! – javasolta Vicky.

- Ez egy építő jellegű ötlet – sóhajtott Malfoy.

- És a medállal is ezt kellene tennünk… nem lehet nálunk, mert az életünk árán is meg kell védenünk! – szólt közbe Sophie.

- Igen…

- Sietnünk kellene, mert Lilly, Mary és Willow ki vannak ütve! – sürgette a kupaktanácsot Buffy.

- Én elrejtem a medált! – Draco elszántnak tűnt – És utána sietek vissza, s küzdök veletek, akár végsőkig!

- Akkor, sokszorozzuk meg magunkat! – Judy már magára is szegezte a pálcáját, mindenki más követte a példáját – Descriptio! – s már két Judy állt mindenki előtt. Ezt a műveletet megismételte vagy hússzor, és így már egy kisebb klón hadsereg állt előttük.

- Jó kérdés, hogy most már ki az igazi – nevette el magát Sophie, pedig semmi mosolyognivalója nem volt.

- Akkor, felkészültetek? – kérdezte Draco.

- Igen – felelt vagy száz „ember” egyszerre.

- Akkor… - Draco a jelenre koncentrált, és így mind a százan feltűntek ott, ahol az előbb a semmivé lettek. Kissé megzavarták az ellenfelet, hogy ilyen sokan lettek, ám még így is kisebbségben voltak.

            Az égen feltűnt egy hipogriff sereg, hátukon néhány ismerős arccal; Neville Longbotton vezette sereg landolt a földön; Ernie Macmillan, Hermione, Ginny, Cho Chang, Dean, Oliver Wood, Katie Bell, Angelina Johnson, Alicia Spinnet és még vagy tíz ember, akiről elképzelése sem volt Malfoynak, hogy kik lehetnek, ezután az igazi Draco elhopponált, az igazi medállal. A másolatok ott függtek minden egyes fiatal nyakában.

            Sophiék úgy irtották a különböző varázslényeket, mint a pinty, ám ők sem úszták meg ennyivel. Voldemort is felvette a harcot az ál-Harryvel és Dumbledorral. Fluer, Bill, Charlie, Mr. és Mrs. Weasley sőt, még Percy is oroszlánként küzdött. Tonks, Lupin, Mordon és az egész Főnix rendje is részt vett a csatában, hősként küzdve.

- Avada Kedavra! – kiáltotta Bellatrix, Sophiera célozva, a lány nem is készült fel arról az irányból érkező támadásra, már alig fél méter választja el őt a haláltól… ekkor nővére beugrik a halálos átok és testvére közé. Judy arcán mosoly suhant át… az utolsó gondolata az volt, hogy legalább osztozhat szerelmével, George-dzsal a halál súlyos terhén… és ezzel megmenti húgát a kárhozattól…

George kétségbeesetten kiáltott;

- Judy, ne! – de ezzel elkésett… a lány már nem kelt fel többé, hullámos haja az arcába lógott, de a diadalittas vigyor megmaradt az ábrázatán.

            Sophie nem tudta elhinni, hogy ez történt…

- Most pedig te következel! – sziszegte Bella – Avada…

- Crucio! – kiáltotta Sophie. A boszorkány beleremegett a fájdalomba.

            Vicky Chase-szel kézen fogva ritkították a gonosz teremtményeket, nem törődve a külsőségekkel. Mivel rengeteg klónjuk volt, akik szintén varázsoltak, nem kellett száz felé figyelniük, maximum csak ötven felé. Vic abban reménykedett, hogy Draconak sikerült jól elrejtenie a medált, mert akkor megúszták… egyelőre.

Piton a ház másik oldala felé támadott, muszáj volt ellenőriznie kedvese testi épségét. Amikor odaért, Van Hellsing küzdött egyedül a vámpírokkal… a fekete bőrű Blade üveges tekintettel feküdt a földön. Halott volt… A vérszívók próbálták rávetni magukat a transzba esett lányokra, ám ezt Perselus megakadályozta. Megszüntette a közöttük lévő kapcsolatot, így mind a hárman időben fel tudtak pattanni a földről… ám kimerültek voltak… nagyon kimerültek.

Bance érkezett meg ötven mágussal, akik mind a KMD-ből érkeztek, és jöttek a jó ügyért küzdeni.

            Mr. Weasleyre rárontott egy szétcincált fejű halálfaló;

- Avada Kedvara! – hörögte.

George nem teketóriázott, beugrott apja és az átok közé… eddig mindig újra megjelent szellem alakjában… de most nem… Judy várt rá a halálban… tovább lépett… tovább mentek az úton, kéz a kézben…

- Bella, hagyd azokat a sárvérűeket, inkább keresd meg az igazi medált – szólt rá mester, a padawanra telepatikusan.
Bellatrix tovább állt Mrs. Weasleyvel is harcolni, s közben egy megfelelő bűbájon gondolkozott, ami segíthet megtalálni a medált. Felsejlett egy régi emléke. Alig múlt tizenhét éves, és a Black kúria könyvtárában lapozgatott egy fekete bőrkötésű könyvet egy fekete hajú, görbe orrú tinédzser fiú társaságában.
„Quaero – elveszett tárgyak megtalálásához. Rendkívül hasznos bűbáj, mivel a védővarázslatokat is képes áttörni, így érzékelni a keresendő tárgyat. A varázsige után a keresett dolog latin nevét szükségeltetik mondani. Ha ez is megvolna, minél közelebb érünk a keresett tárgyhoz, annál nagyobb melegséget érzünk. Továbbá hasznos a tárgy pontos részleteit felidézni magunkban…”
- Ez nagyszerű – gondolta magában a boszorka. – Most már csak, tudnom kéne, hogy van latinul a medál… Várjunk csak, emlékszem, egy nap Regulus nagyon megtépázva jött haza és valami medált szorongatott. Egy kígyó volt rajta… Nem akarta elmondani, honnan van, sőt féltve őrizte azt. Akkor próbáltam meg ezt a kereső igézetet használni, sikerült is, csak az az átkozott Sipor úgy védte, mintha az élete függne tőle, és nem sikerült megszereznem – merengett tovább Bella. – Szent Malazár, miken gondolkodom… inkább irtanám a sok vérárulót és a mocskos sárvérű fattyaikat. Quaero clipeus – tette hozzá hanyagul a nő, mire nem történt semmi. – Ezek szerint nincs itt a medál – morfondírozott.
Visszasietett hőn szeretett urához, elújságolni a dolgot. Voldemort ehhez nem tudott mit szólni, csak közelebb húzta magához a nőt és immár hallhatóan beszélt, ami nagy hiba volt.
- Akkor viszont, jó lenne, ha megdobnál még egy lélekkel, mert ha így folytatjuk, ismét meg talál valaki engem ölni – tette hozzá úgy mellesleg. Bellatrix a nagyúr mellé lopakodott, majd áhítatosan a nyakába akasztott egy S betűt alkotó nyakéket, amiben érezte a lüktető erőt a nő.
- Nagy uram, biztos jó ez így? Lassan elfogynak a horcruxok – rebegtette hosszú, dús szempilláit Bella. Ám ez igen végezetes hiba volt, mert ezt tisztán hallotta Vicky, aki a nagy csata hevében Bellatrix háta mögé került.
- Tehát, ezért nem lehet megölni Voldit – jártatta az agyát nagyban az eszes kiscsaj. – Valami dologgal… aminek horcrux a neve, bevédi magát… Azonnal szólnom kell a többieknek, erről…
S már fordult is szerelméhez, mikor egy lila fényű átok telibe találta, Bella jóvoltából. Elvesztette az egyensúlyát, és egy kiálló fém-cső letört darabjára esett.