23. Fejezet

Megfogyva bár, de törve nem

Marta határozott léptekkel indult el a Nagyura felé. Egy új, eddig ismeretlen helyre hívta őt Voldemort. Egy elhagyatott várhoz kellett hopponálni, majd érezte a hívó jelet. A várban vér és izzadság szag orrfacsaró bűze kevergett. A nő el is sápadt ettől a szagtól. Egy hosszú bejárati részen áthaladva, egy nagyobb terembe érkezett, ahol fáklyák égtek. Voldemort a terem közepén lévő trónban ücsörgött, lába körül Nagini kígyózott. A helységben rajta kívül még három, álarcos alak álldogált.
- Jó estét Marta – köszöntötte vendégét, fagyos udvariassággal a Nagyúr. – Hű szolgálatomat tetted a harc során. Pár perc múlva téged is tájékoztatlak a küldetésedről. David – szólt egy magas, hosszú szőke hajú vámpírhoz a Nagyúr. A férfinek hanyag tartása volt és zsíros haja. A fogai sárgán tetszettek a félhomályban. – az lesz a feladatod, hogy azt a Willow nevű boszorkányt elfogd, de ne öld meg, hanem bocsásd színem elé. Most távozz – s szavára a vámpír bólintott egyet majd sűrű, fekete ködben eltűnt a szem elől. – Bellatrix, te keress nekem új, nemes tárgyakat… És végezd ki az árulókat – köpte az utolsó szavakat a Nagyúr. – S végül te, Marta, szerezd meg a medált. Ha jól tudom, baráti kapcsolatot ápolsz az ifjú Davis és Silver lányokkal. Ez még jól jöhet. Férkőzz a közelükbe és szerezd meg minél hamarabb a medált, amit Malfoy úrfi féltve őriz.
- Értettem Nagyúr – hajolt meg, s megcsókolta ura talárja szegélyét, majd ő is eltűnt az éterben.
- Nagini szívem, mi pedig most eljátszadozunk egy picit – villantott egy szenvedélyes mosolyt Voldi a kígyó-barátnőjére.

*

Marta haza hopponált, és nem tudta mit tegyen. Nem szerette volna bántani Vickyéket. Feltétlenül el kell nekik mondaniuk, hogy ő valójában nem halálfaló… vagyis igen, rajta van a sötét jegy, de nem azért csatlakozott a Nagyúrhoz, mert akarta. Húga kiszolgáltatta őt, miután nővérét megölték mivel ő nem csatlakozott. Azóta úgy cselekszik, ahogy a Nagyúr akarja, mert nem akar lebukni és gondolta, hogy még jól jöhet a kettősügynök… sőt hármas ügynök kiléte, mert a Mágiaügyi minisztériumban dolgozik, a lila taláros hallhatatlanok között, bár ezt Voldemort nem tudja.

*

Chase tehetetlenül figyelte az alvó Victoriát. Már kisgyerek korában eldöntötte, hogy a gyógyításnak szenteli életét, és most villámként sújtott le rá a felismerés: hiába áldozott hosszú éveket mestersége elsajátítására, mégse képes segíteni szerelmén.
Szerelem… talán a legintenzívebb érzelem a világon. A legnagyobb örömöt tudja szerezni, de ha viszonzatlan, képes kiirtani azt. Vajon az emlékek elvesztésével az érzelmek is elvesznek? –elmélkedett a nyomott hangulatú férfi.
- Hor… crux…halál…védelem… vold… horcrux – motyogta álmában Vic, és a másik oldalára fordult.
Sophie egy csésze kávéval a kezében lépett be a kórterembe.
- Ezt neked hoztam. Draco összefutott Madam Pomfreyval a kantinban, ott maradt vele megvitatni a lehetőségeket.
- Milyen lehetőségeket? – kérdezte keserűen Robert, és megköszönte a kávét. – Semmi esély arra, hogy visszanyerje emlékeit…
Sophie szomorúan nézett a férfira. De közben agya máson is járt. Ez volt az első alkalom, hogy kettesben maradtak azóta, hogy kiderült, mi történt köztük a KMD-ben.
- Figyelj, ami azt a csókot illeti – kezdte a lány komoran.
- Képes vagy ezt most felhozni? – Chase szeme villámokat szórt.
- Csók… Sophie… Robert… árulás… - nyögte Vic.
Sophiék döbbenten bámulták a lányt.
- Nem azt mondtad, hogy nem emlékszik ránk? – kérdezte a szőkeség.
- Hát, eddig úgy tűnt… Legalábbis ébren nem, de azokat a hormicsodákat is csak álmában emlegeti. Te tudod, mik lehetnek?
- Fogalmam sincs, sose hallottam még róla. Judy biztos tudná mi az – tört ki egyszer csak a zokogás a lányból. Chase vigasztalólag átölelte.
- Judy… Judy, neee! – üvöltött Vic. – Vigyázz Sophie! Ne, Judy, ne! – elkezdett sírni.
- Szerintem tökéletesen emlékszik mindenre – mondta Chase.
- Igen… úgy tűnik – hüppögött Sophie. – Akkor valaki nagyon elronthatta ezt az emléktörlést… De egyáltalán ki akarta kitörölni Vicky emlékeit? – tette fel a lány kérdést, amelyet már Robert is régen megfogalmazott magában.
- Biztos megtudott valamit. Valami fontosat a Sötét Nagyúr terveiről.
- De akkor miért nem megölték?
- Jó kérdés… De én inkább arra lennék kíváncsi, mit tud.
- Azzal a horcusszal lehet kapcsolatban a dolog – tippelt Sophie.
Draco csendben lépett be a szobába.
- Halhatatlanság. Horcrux. Bellatrix. Voldemo… – Malfoy gyorsan odaugrott Vichez, és befogta a száját. Ki tudja, milyen következményekkel járt volna, ha a lány kimondja az átkozott nevet. – Mi van? – a fiú vetődése felkeltette nyugtalan álmából.

- Te meg ki vagy? Szállj már le rólam!
- Szia, Draco Malfoy. Együtt küzdöttünk Tudodki ellen.
- Én ugyan nem tudom ki. Beszélj már értelmesen!
- Bájos lány, mindig is kedveltem –mondta halkan Draco.
- Bajod van velem? Doki, azt hittem, ez egy kórterem! Akkor meg hogy kerül ide egy ilyen ficsúr? – végignézett Draco lenyalt haján és zöld talárján.
- Ők a barátaid. Voltak – magyarázta Chase.
- Aha – válaszolta kedvtelenül Vic. – Fáradt vagyok, nem lehetne mellőzni a civil látogatókat?
Sophie elkeseredetten nézte legjobb barátnőjét.
- De. Persze. Bocs, hogy zavartunk – a szőke lány kiment a kórteremből, Draco és Robert követte.
- Hé! Te maradhatsz, csak a civilekből nem kérek! – szólt Chase után Vic.
A férfi visszalépett a terembe, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Én is civil vagyok…
- Ne szívass már, látom az orrodon, hogy doktor vagy.
- Az igaz, de nem itt.
- Hanem?
- Ausztráliában.
- Hű, az jó hely! Ott van az a nagy ispotály, nem? Egyszer nemrég jártam ott.
- Tényleg? – nézett rá döbbenten Chase. – Milyen ügyben?
- Azt nem tudom – Vic elmélázva bámult ki az ablakon. – Fogalmam sincs… Tényleg, mit kerestem én Ausztráliában? Tökre semmi értelme az egésznek… Ráadásul még egészséges is voltam, nem a kórház miatt mentem… Áh, megvan! Miattad mentem, hogy szerelmet valljak neked! – vigyorgott Chase-re.
- Te most… komolyan… - a férfi nem folytatta, mert Vic elkezdett dőlni a röhögéstől.
- Ha láttad volna, milyen arcot vágtál! Nyugi, no para, nem vagyok szerelm… - elharapta a szót, és megütközve nézett Robertre. – Én ismertelek téged?
- Ezt próbáltam elmagyarázni…
- És milyen volt a kapcsolatunk? Ne, ne válaszolj! Inkább menj ki, és ha még itt van, küld be azt a Szonját, vagy kit…
Chase készségesen teljesítette szerelme kérését.
- Sophienak hívnak – ült le a lány Vic ágya szélére.
- Igen? No nem baj… Figyu, kezd zavarni, hogy nem tudok semmit se magamról. Félek, hogy esetleg elszólok valamit… Milyen kapcsolatban voltunk?
- Úgy érted te meg Robert?
- Nem. Én meg te.
- Ja, hát jó. Te voltál a legjobb barátnőm.
- Voltam…
- Vagy. Mit nem akarsz elszólni? – kérdezte érdeklődve Sophie.
- Hát izé… ez elég kényes ügy. Roberttel beszélgettünk valamiről, és egyszer csak átjárt engem egy különös érzés. Úgy éreztem, szeretem őt. De hogy szerethetek valakit, akire nem is emlékszem?

*

Marta nem tudta mit tegyen, és belegondolt, hogy mi fontosabb neki: a saját élete, vagy a többi, számtalan emberé? Döntött: a pálcájával tüzet gyújtott a kandallóban, bele szórt a párkányon található porból, majd a zöld lángok közé lépve a Roxfortba utazott.
Meg volt győződve róla, hogy Sophiék egy ilyen súlyos ütközet után a gyengélkedőn lábadoznak, hát benyitott.
- Marta, rég láttalak! – köszönt rá régi barátnője, Dorothy.
- Szia! Hát te mit keresel itt?
- Rekha megsérült egy kviddics meccsen, és a Roxfort volt a legközelebb…
- Oh, hello Rekha! – köszöntötte az immár teljesen egészséges lányt.
- És te? Veled mi van?
- Sophiet és Vicet keresem.
- Kiket? – nézett rá értetlenül Dorothy.
- Tudod, azt a két csajt, akik ellopták tőlünk Roxiet! – magyarázta Rekha.
- Ja, tényleg… Nem t’om hol vannak. Vajon Roxie hol van?
- Jó, mindegy, kösz a segítséget – Marta kiment az ajtón, ám Jackbe ütközött.
- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte döbbenten.
- Takarítok – vigyorgott a fiú. –Az a gyógyító banya úgy hallottam elhúzott a Szent Mungóba, csak néhány védtelen diák tartózkodik bent.
- Ugye nem… - hebegte a lány.
- De – válaszolt átszellemülten Jack. – A Sötét Nagyúr kívánsága. Aki a Roxfortban keres menedéket, az felesleges, és jelentéktelen a számára. Engedj! – beviharzott a kórterembe. –Óh, hello csajok! – köszönt régi ismerőseinek, majd végigjártatta tekintetét az ágyakon. – Az ki? – mutatott az egyik eszméletlen varázslóra.
- Valami Lupin – sietett a válasszal Dorothy. Mindig is odavolt Jackért.
- És az?
- Neville Longbotton.
- Más nincs? – kérdezte csüggedten a fiú.
- Nemrég volt itt még egy boszorka, valami Mary, de átvitték egy másik suliba. Nemtom.
- Mit nem tudsz? – nézett rá értetlenül Rekha.
- Ja, nem! Ez a suli neve…
- Nemeton, te ütődött!
- Lényegtelen – Jack felemelte a pálcáját.
- Nem kéne – lépett vissza a gyengélkedőre Marta.
- Nem te mondod meg… Avada Kedavra! – Jack először Rekhát és Dorothyt célozta meg, hogy végezzen az eszméletüknél lévőkkel.
- JACK! – sikított Marta. – Jack, ne!
- Ha nem fogod be, veled is végzek – kiáltott rá a fiú, miután halálos átkot küldött Neville-re és Lupinra is. – Mi van veled? Azt hittem, egy oldalon állunk!
- Ha ez az ára, nem! Avada Kedavra!
Marta feldúltan lépett ki az immár kihalt kórteremből. Madam Pomfrey magában beszélve viharzott el mellette.
- EZ MEG MI? – hallatszott az öreg boszorkány jajveszékelése. – TEE! – Marta után rohant, és előkapta pálcáját. Szeme szikrákat szórt, látszott, hogy teljesen elvesztette eszét. –Avada… - kezdte, de Marta gyorsabb volt. Felindultságában nem gondolkodott, kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott: megölte a nőt.
- Mit tettem? – kapott a fejéhez, majd berohant egy terembe, és eltűnt a zöld lángok közt.
A KMD-ben lépett ki a kandallóból. De nem egy üres tanteremben találta magát, mint ahogy várta: Bance, Richie és Peter ültek ott tanácskozva.
-Marta? –ugrott fel Bance. –Cappitulatus! – kiáltotta, majd a fegyverét vesztett lányt egy igével a falhoz kötözte.
- Ez most komoly? – nézett rá döbbenten Peter. – Azt hittem, csak szívatsz ezzel az egész Marta-és-Jack-áruló dologgal.
- Jack tényleg áruló, de én nem! Én nem tehetek róla! Ne bántsatok! –siránkozott a nő. –Fontos üzenetem van Vic számára! Kérlek, engedjetek! Hol van?
- Azt hiszed, Vicky közelébe engedünk? – pattant fel Richie is. –Át akarsz verni minket? Mi is tudjuk, milyen állapotban van, kötve hiszem, hogy bármilyen üzenettel tudna mit kezdeni!
- De ez most fontos! Meg kell tudnia, a Nagyúr valamilyen nyakékért küldött…
- Áhá, már nem is tagadod! – diadalmaskodott Bance.
- De megtagadtam a kérését! Értesíteni akarom Vicéket róla! És tudatni velük, hogy a Nagyúr nemes tárgyakat is meg szeretne kaparintani! Hátha segítségükre lesz ez az információ…
- Ne nézz minket ilyen hülyének – lépett hozzá Peter sötéten nézve a lányt.

*

Voldemort türelmetlenül várta hű szolgái visszatértét. Bella diadalittasan lépett be a várba.
- Ez bizonyára tetszeni fog Uraságodnak! – térdelt le a Sötét Nagyúr előtt, előrenyújtott kezeiben egy apró ékszeres doboz feküdt.
- Nyisd ki! – adta ki a parancsot Voldemort.
Bellatrix engedelmeskedett: a dobozban egy megzöldült eljegyzési gyűrű feküdt.
- Ezzel kérte meg Kr. u. 23-ban Shepherd Benedictus Eagle Sophia kezét.
- Pfuj, micsoda érzelmes történet. Az érzelmekről jut eszembe: megalkottam egy tervet, ami belülről bomlasztaná ellenségeink seregét…

*

Robert és Draco Vic kórterme előtt szótlanul álltak, gondolataikba merülve.
- Dr. Chase! – hallatszott egy kiáltás. Pontosabban kettő.
Jobbról egy középkorú, borostás varázsló sántikált felé, balról egy fiatal, frissen borotvált úriember sietett Roberték irányába.
- Dr. House, Dr. Carter, micsoda meglepetés! – üdvözölte őket Chase.
- Azért jöttem, hogy…
- Dr. Chase, problémák akadtak a diagnózissal – vágott Carter szavába Gregory House. –Itt nem egyszerű memóriatörlésről van szó, az emlékképek nem eltűntek, vizsgálataink bebizonyították, hogy maradtak bizonyos lenyomatok…
- Ez egy elrontott emléktörlés definíciója – John dühösen nézett Gregre, zavarta a faragatlansága.
- Talán úgy gondolja, ennyire nem értek a diagnosztikához? – House nem várta meg a másik orvos ingerült válaszát, zavartalanul folytatta. –Ezek a lenyomatok számunkra nem megérthetők, arra esélyünk sincs, hogy esetleg legilimenciával sikereket érjünk el. Inkább arról lehet szó, hogy valaki valamilyen módon átkódolta ezeket a memóriafoszlányokat, tehát semmi nem veszett el, egyszerűen csak Miss. Barnahaj nem tudja megérteni őket.
- És hogyan lehet segíteni ezen? – Chase-be újra befészkelte magát a remény.
- Sehogy – hangzott az elkeserítő válasz. – Ez nem olyan, mint egy titkosított levél, nem lehet feltörni a kódot, se nekünk, se Miss. Szépmellnek. Esetleg az tudna valamit kezdeni, aki a számunkra ez idáig ismeretlen átkot Jó-seggűre küldte. – House befejezettnek érezte a beszélgetést, és egy szó nélkül elbotorkált.
- Nem mondom, modortalan egy fickó – nézett utána Carter.
- De érti a dolgát – tette hozzá Chase.
- Remélhetőleg… Dr. Chase, azért kerestem fel, hogy közöljem Önnel részvétemet, és értesítsem, hogy tökéletesen megértem, hogy a jelen helyzetben nem jár be dolgozni.
- Oh, igen, elnézést, arról teljesen megfeledkeztem.
- Mondom, semmi probléma.
- Köszönöm. És ezért jött el ilyen messzire?
- Hát, gondoltam vetek egy pillantást a kishölgyre, nagyon a lány… Úgy értem, orvosi szempontból. No meg esztétikailag sem utolsó – kacsintott Carter, és benyitott a kórterembe.
- Dr. Carter! – mosolygott rá Vic. – Milyen kedves, hogy megtisztel a látogatásával!
Sophie és Chase értetlenül álltak az eset előtt. Vic nem ismeri fel szerelmét és legjobb barátnőjét, de emlékszik egy olyan férfira, akit eddigi életében még csak egyszer látott?
-Üdvözlöm, Miss. Silver. Hát emlékszik rám?
-Igen, találkoztunk Ausztráliában. Látja, doki, csak egy kicsit kellett megerőltetnem az agyam, és máris emlékszem, mit kerestem ott! –nézett Chase-re. – Vagyis legalább azt tudom, kivel beszéltem abban az ispotályban…

*

Bellatrix láthatatlannátévő köpeny alá rejtőzve közelített Roxfort felé. Áldotta az eszét, hogy egyszer belenézett Amy fejébe, így megtudta, hogy juthat be a birtokra.
- Háccsólépcső! – suttogta. A kapu azonnal feltárult, a láthatatlan boszorkány elsietett a Tiltott Rengeteg mellett, egyenesen a kastély felé száguldott. Ám hirtelent hangfoszlányokra lett figyelmes.
- Lilly, nem gondolod, hogy egy kicsit túl perverz dologra készülsz? –hallatszott a bájitaltanár hangja.
- Ugyan, édes, most jegyeztük el egymást, ne mondd, hogy ezek után nem érdemlünk meg egy kis szórakozást!
- De egy fa tetején?!
Bella mosolyra húzta száját. Szóval eljegyezték egymást. Náluk jobb alanyt keresve se találhat. De a Sötét Nagyúr határozottan megmondta, hogy csak egy emberen tesztelje legújabb átkát, hát döntött: Pitonnak eddig se voltak túl mély érzelmei, ám Lillynek annál inkább. Gyorsan a közelükbe férkőzött, majd elmotyogta a varázsigét:
- Exsensus! – a fekete sugár észrevehetetlenül suhant Lilly felé, és eltalálta a boszorkányt. Lilly semmi jelét nem mutatta, hogy érzékelt volna valamit.
-Na jó, ha ez a kívánságod – adta be a derekát Piton. – Szeretlek.
- Aha…
- Mi van? – fortyant fel Piton. – Örülnék, ha legalább egy apró szavacskával jeleznéd, hogy te is hasonlóan érzel irántam!
- Ehh…

Bella örömmel hallotta Lilly válaszát. Felidézte magában a Nagyúr szavait: ezeknek a gyenge halandóknak az élet elvesztése hősiesség, az emlékek elvesztése tehetetlenség, de az érzelmek elvesztése maga a vég…

*

Miután Sophie is elhagyta Vic kórtermét, fáradtan lerogyott barátja mellé a váróban.

- Nem sok jóval kecsegtetnek az orvosok… - motyogta a kétségbeesett barátnő.

- Lehet Mayára kellene bíznunk az ápolást… ő legalább emberséges, nem úgy mint az a Dr. House, vagy ki – morogta a mardekáros fiú. – Kérsz kávét? – nyújtott egy bögrét barátnője felé.

- Köszönöm – mosolygott hálásan a lány.

            Pár percig csak ültek némán, amikor a folyosó végén feltűnt egy bagoly, ami sebesen repült a két fiatal felé.

- Mi a szösz? – nézett értetlenül Draco a fáradt madárra.

- Nem nézed meg? – kérdezte izgatottan Sophie.

Draco elsápadt, amikor megpillantotta a borítékon a Malfoy család zöld pecsétjét, remegő kézzel bontotta fel a levelet… az nem túl sok jóval kecsegtetett;

Drága Fiam!

Ha ezt a levelemet olvasod, akkor az, azt jelenti, hogy én már nem vagyok az élők sorában. Tudom, nem felettébb ráz meg ez a hír, de azt tudnod kell, én mindig szerettelek, és sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer újra a karjaim közt ölelhetlek. Tudom, hogy jó részt én vagyok a hibás, amiért minden úgy történt, ahogy. Szerettem volna véget vetni ennek sorozatos borzalmaknak, ám én fele olyan bátor sem vagyok, mint te. Te ki tudtál szállni ebből a halálos ringlispílből, de nekem nem sikerült. Gyáva voltam, nem álltam ki a nemes célokért… az életért! – Draco elmorzsolt néhány könnycseppet, de a válla rázkódott. Sophie átölelte könnyáztatta arccal szerelmét. – Ezt a levelet eljuttattam Albushoz, hogy a kellő pillanatban megkaphasd, a végakaratommal együtt. Kérlek Fiam, vigyázz magadra, és Sophiera! Nagyon helyes lány… összefutottunk egyszer-kétszer… alkalmam sem volt bebizonyítani neki, hogy nem vagyok gonosz. Remélem Te bebizonyítod, hogy méltó vagy a Malfoy névre!

Édes Fiam, szépen kérlek, tegyél meg mindent, hogy az én hibámat helyre hozd… végezz a Sötét Nagyúrral, még mielőtt a szeretteidnek bántódása esik! Szeretlek! Onnan fentről fogunk vigyázni Rád!

Szerető Anyád; Narcissa

Draconak meg kellett emésztenie az olvasottakat. Nem tudta elhinni, hogy az anyja meghalt. Jó, persze, elmenekült tőle… de inkább Voldemort miatt hagyta el édesanyját. Az apja halott, és most már az anyja is.

- Hol itt az igazság? – motyogta. Nem is vette észre a borítékban lévő másik levelet, csak akkor, amikor a madár elkezdte gyöngéden bökdösni a csőrével.

- Sajnálom – cirógatta meg barátja arcát Sophie.

A másik levél Narcissa Malfoy végakarata volt, amiben megfogalmazta, hogy mindenét a fiára hagyja, ebbe beleértve a Malfoy-kúriát is.

- Legalább tudunk hová menni – sóhajtott.

- Hozzátok? Áh, biztos dementorok őrzik a házatokat.

- Dumbledore itt azt írja, hogy édesanyám végrendelete szerint minden engem illet, és a nem odatartozóknak egytől egyig el kellett hagyniuk a birtokot. Ha akarnának sem tudnának maradni, mert valami bűbáj lépett életbe, amint anyám meghalt. - mutogatott egy harmadik papírt a mardekáros fiú – A szavaiból úgy vettem ki, hogy ott biztonságban leszünk…

- Írt még valami érdekeset az igazgatóúr?

- Hát… - habozott Draco.

- Mondhatod, fel vagyok készülve a legrosszabbra is! – bíztatásképpen megfogta a fiú hideg kezét.

- A halottak nagy részét megtalálták, beleértve anyám testét is… de Fred, Judy és Blade teteme egyszerűen eltűnt.

Sophie válasz helyett hirtelen elengedte barátja reszkető karját.

- Ez azt jelenti, hogy a legközelebbi infernus hadsereg élén a nővérem fog lépdelni, mint valami dróton rángatott zombi? – kiáltott fel idegesen.

- Ha szerencsénk van…

- De nincs – mondta tárgyilagosan Davis.

Sophie felpattant és Vicky kórterme felé vette az irányt, közben próbálta elkergetni a rémképeket az agyából… nem túl sok sikerrel.

- Mit csinálsz?

- Nem tudom… de valamit muszáj, gyere menjünk be Vichez és mondjuk meg neki, hogy mi lett Fred testével.

- Kérdés, hogy emlékszik-e Fredre – Draco lemondóan nézett barátnője aggodalmas arcára – Inkább kérdezzük meg az orvosokat, hogy nincs-e kedve a Malfoy-kúriában gyógyulgatni… mármint, ha Chase vállalná az ápolását.

- Szerintem ez nem kérdés – azzal benyitott zavart tudatú Silverhez.

*

McGalagony aggodalmasan számolt be Dumbledorenak a gyengélkedőn történtekről. El sem tudta képzelni, hogy ennyi gyilkossághoz kinek lehetett gyomra… a két felnőtt a szoba közepén álldogált, és a tetteseket találgatta, amikor dörömbölésre lettek figyelmesek a mosdók felől.

            Albus berobbantotta az ajtót, és előreszegezett pálcával várta a rá támadó ellenséget. Eléggé ledöbbent fejet vágott, amikor meglátta ki fekszik a földön lefegyverezve.

- Weasley! – derült fel az ősz varázsló morcos arckifejezése – Mi a jó szagú troll potyadékot csinálsz te itt?

- Be… bezártak ide.

- Nem láttad a támadódat? – kérdezte izgatottan Minerva.

- Nem – fogalma sem volt róla, milyen támadókról beszélnek, ám jó volt neki ez így. Még a Roxfort igazgatója sem tud a kis „ballépéséről”.

- Neked most a családoddal kellene lenned! Tudsz róla, hogy mindkét bátyád halott?

- Mi… micsoda? – dadogta a fiú.

- Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod. Mindenesetre most hazaküldelek a szüleidhez, biztos örülni fognak neked! – Dumbledore meglendítette a pálcáját…

- Ki az ott? – kérdezte ijedten McGalagony, kezével egy oszló hulla felé mutatva.

- Rupertron rám támadt, nem volt más választásom – hazudta a fiú.

- Még szerencse, hogy neked nem esett bajod, Molly örömkönnyekben fog úszni, ha meglát téged! – Dumbledore mit sem gyanítva, hazaküldte a Weasley fiút. Úgy látszik, már ő sem a régi…

*

Bella nem tudott betelni a látvánnyal, hogy micsoda kalamajkát okozott… ám haza kellett térnie, hogy elvégezze Nagyura másik akaratát, így a kárörvendezést abba kellett hagynia. Még egy utolsó pillantást vetett a fán lévő két alakra, majd eltűnt az éterben, a szokásos pukkanó hang kíséretében.

- Ki van ott? – szegezte a pálcáját Piton afelé a pont felé, ahol az előbb Bellatrix tűnt el a semmiben. – Na jó, egyetlenem, akkor a romantikázás elnapolva… azért egy ágyban még hajlandó vagy velem aludni?

- Nem – jött a rideg felelet Lilly szájából.

- De édesem…

- Ne édesemezzél, hánynom kell! – sziszegte a nő, majd egy kecses ívben leugrott a fáról.

            Perselus nem tudta mire vélni ezt a viselkedést, hisz nem ezt szokta meg az ő kéjes szeretőjétől.

- Van kedved velem…

- Nincs.

- Elmegyünk Albushoz, hátha ő tud javasolni valami megoldást – sóhajtott a férfi.

Lilly válaszra sem méltatta hajdani szerelmesét. A nő árnyéka volt önmagának.

*

- De miért nem? Még végig sem hallgattál minket – morogta Sophie egyre idegesebben.

- Azt se tudom, hogy kik vagytok! Miért várjátok el, hogy oda költözzek hozzátok? – Vicky tudomást sem vett barátnője könyörgő arcáról.

Chase és Carter érdeklődve figyelte a jelenetet. Robert magában örült, hogy nem csak ő sínyli meg szerelme „betegségét”.

- Oda nem mehetnek be, akár a Mágiaügyi Miniszter küldte akár nem! – hallották kintről az egyik ápoló hangját.

- Kérdezett valaki, ostoba némber? – kiáltotta egy férfi, majd egy robbanást lehetett hallani.

Sophie és Draco előkapták a pálcájukat, és az ajtóra szegezték, ám ők sem voltak felkészülve öt halálfalóra.

- Adjátok át a medált! – harsogta egy rideg hang.

- Mulciber? Elég nevetségesen fest rajtad az a maskara – vetette oda szánalommal teli hangon Chase.

- Robert? Te itt? Érdekes pletykák keringenek rólad – vetette oda a Mulcibernek nevezett.

- Nem érünk rá csevegni! – sziszegte egy másik köpenyes.

- Travers, te is megtisztelsz a jelenléteddel? Azt hittem téged csak szar takarításra küldenek – gúnyolódott Robert.

- Most is azért jöttem – vicsorgott.

- Ide a medált! – zengte Mulciber.

- Nincs itt – vigyorodott el Draco.

- Akkor nincs mondanivalónk! Avada Kedvara! – harsant el öt szájból az átok, ám már csak az üres szobában pattantak szét a zöld fénycsóvák; a többiek mind elhopponáltak.

            Dr. Carter, Robert, Vicky, Sophie és Draco már a Malfoy kúria nappalijában tolongtak.

- ELRABOLTATOK! – kiabálta teli torokból Vicky.

- Meg akartak ölni! – csattant fel Sophie.

- Mi van, ha ti akartok megölni, és ők voltak a barátaim? – hörögte a gyenge lány, majd hirtelen elveszítette az eszméletét.

- Talán így jobb is lesz – csóválta a fejét Draco, majd a kígyó patrónusát körbeküldte a házban, hogy biztonságos-e. Felszólította a társait, hogy tegyenek ők is így. Pár perc elteltével mindegyik patrónus jelzett, hogy a ház üres, betolakodóktól mentes.

- Fent az emeleten van pár üres szoba, az egyikbe vigyétek fel Victoriát!

Chase varázsolt egy hordágyat, majd Dracot követve elindult a lépcső felé.

- Mi még nem ismerjük egymást – kacsintott Carter Sophiera. – John vagyok.

- Én meg Sophie – biccentett a lány.

A nappali kifejezetten ízlésesen nézett ki, csak nagyon rideg volt. A kandallóban csintalan játékot járt az eleven tűz minden lángocskája. A falon a Malfoy család címere díszelgett, alatta egy faliszőnyegen pedig a családfa rejtélyes lombozata.

Egy fej jelent meg a tűzben, a tulajdonosa nem volt más, mint Dumbledore professzor.

- Á, Miss. Davis, megtiszteltetés – mosolyodott el a varázsló. – Szállást tudnának adni Perselus Pitonnak és Lilly Charnelle-nek? – tért rögtön a tárgyra.

- Pe… persze – felelte a lány, nem mintha neki joga lenne dönteni, hogy kik jöhetnek ide és kik nem. Viszont tudta, hogy Pitonékra kint nagy veszély leselkedik, mert kiderült a két mágus kettősügynöksége.

- Pár perc és ott lesznek – ki sem mondta, de már ott tébláboltak ők is az ezüstszegélyű kanapé mellett.

- Davis! – bólintott Perselus.

- Sziasztok – köszönt kórusban Johnnal.

- Feljönnél egy percre Carter? – hallatszott az emeletről Chase hangja.

Lilly durcásan helyet foglalt a szófára, és úgy tett, mint aki nem is ismeri ezeket az embereket.

- Izé… Dumbledore kérdezte, hogy jöhetnek-e… - magyarázkodott a leérkező Draconak Sophie, amikor a fiú megpillantotta az újonnan érkezetteket.

- Van hely – mosolyodott el a fiú.

- Köszönjük – felelte fáradtan Piton. – Van egy kis gáz most Lillyvel, de ne foglalkozzatok vele, lehet agyára ment a sok szex.

- Tanár úr, vannak dolgok, amikről nem szeretnék tudni! – vigyorodott el Draco. – A keleti szárny teljes részét fel tudom ajánlani önöknek.

- Hálásan elfogadjuk az ajánlatott, szívem, gyere!

- Már megmondtam, ne illess ilyen gyomorfogató jelzőkkel! – kiáltotta Charnelle.

- Akkor, ha kérhetem, hölgyem! – erősen megragadta a nő karját, és elkezdte a keleti szárny felé húzni. Lilly hosszú barna haja csak úgy lobogott a messzeségben.

- Öhm… alszol velem? – tette fel szégyenlősen a kérdést Draco.

- Ez neked dilemmát okoz? – vigyorodott el kacéran a lány.

- Megmutatom, melyik szobába költözünk be! – gyengéden megfogta a lány kezét és bevezette az emeleten az egyik legbarátságosabb szobába.

- Az jutott eszembe – huppant le a franciaágyra Draco – hogy anyám holtestét a család kriptájába kell majd temetnem…

- Erre most ne gondolj… elég lesz holnap szembenézni ezekkel a tényekkel – ült le mellé Sophie.

A két fiatal átölelte egymást, és úgy, némán tekintettek ki a felhőtelen, csillagos éjszakára, jobb napokat remélve…

Lent a keleti szárnyban Piton könnyfátyolos szemmel nézte, amint barátnője egyedül fekszik be az ágyba, és jóéjszakát nem kívánva hajtja nyugovóra a fejét.

- Jobban szerettem azt a Lillyt, aki állandóan azzal nyüstölt, hogy valami perverz dolgot csináljunk – Perselus a fotelban gubbasztott és a gondolataiba mélyedt – Hogy lehet az, hogy három órája két menet között pihentek a gyönyörtől elalélva, most pedig még csak rá sem bagózik élete választottja?

Ezalatt a másik szobában Chase aggodalmas pillantásokkal nézte a kiütött barátnőjét. Victoria csinos arcán a vonások meg-megfeszültek, néha egy-egy értelmetlen szót ismételt, a teste görcsbe rándult, majd elernyedt. Robert megszorította Vicky kezét, és azt hajtogatta magának; szerelemben, együtt, mindhalálig!

Folytatása következik (2. kötet): Haláltánc - Hol sírjaink domborulnak