4. fejezet

„Vár a sötét”

„Mert a mi rendünk a káosz,
Nincs más csak pusztítás.
És addig sarkantyúz a vágy,
Míg te is ordassá válsz.”
Vámpírok bálja: Carpe Noctem

Az elmúló telihold magasan járt fent a Roxfort tava felett. Az ezerarcú égitest sziporkázva világított be a tópartot. Egy hatalmas fa árnyékában csak két, szinte teljesen összeolvadt sziluett bontakozott ki. Egy hullámos hajzuhatag és egy kétségtelenül sem emberi létforma, görnyedt hátú lény.

A vérfarkas morogva közeledett prédája felé, aki földbe gyökerezett lábakkal nézte a bestiát. A lány elméjében felötlött az a lehetőség, hogy az egészet csak képzeli és nem valóság. De mikor megérezte a vérfarkas nedves leheletét, ezt hamar elvetette. Mikor a szemébe nézett, látta, ahogy a Hold visszatükröződik a kitágult pupillájú lényen. Lillynek eszébe jutott, hogy az „állat” szeme színe pont ugyanolyan, mint Lupiné.

Ez némiképp lelohasztotta adrenalin túltengését. Majd ami ezután történt, az szinte maga volt a csoda. A bestia a lány fölé tornyosult és megnyalta a holtra rémült Lilly arcát. A lány kétségbeesetten nyögött fel, majd a vérfarkas megölelte. Szinte ugyanabban a pillanatban átváltozott a szörny egy jóképű, ismerős fiúvá – Remus Lupinná.

Lilly, ha lehet, még jobban megijedt, de a fiú szelíden húzta közelebb magához és gyengéden ölelte meg a rémült lányt. A szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéből és érezte, hogy a fiú szívverése is felgyorsul. Remus sem értette mi történik, de tudta, hogy nem helyes, amit csinál, ám nem tudott uralkodni a vágyán. Lilly felemelte a kezét, és megérintette a helyes arcot, hogy biztos legyen, hogy ez nem valami trükk. A fiú érezte a sebes, horzsolt kézfej vérének kéjes illatát és nem bírt ellenállni az ösztönének és lenyalta a szivárgó vért arról. Majd beleharapott Lilly kezébe.

A lány fájdalmasan felszisszenve simult hozzá a felgyorsult szívritmusú fiúhoz. Nem értette miért, de visszafoghatatlan vágyat érzett arra, hogy megkóstolja a fiú száját. Mikor belemélyesztette kissé hegyes fogait a fiú alsóajkába, az szenvedélyesen felsóhajtott. Az íze olyan volt Lilly számára, mintha epret enne, puha, piros és zamatos.

Mire a lány észbe kaphatott volna, hogy mit csinál, érezte, hogy teste kezd átalakulni. A belső szervei átrendeződnek, a pofacsontja fájdalmasan nyúlni kezdett és egy ősi ösztön kerítette hatalmába. Tépni, zúzni, ölni akarat. Azt is érezte, mikor a szíve megnagyobbodva kezdett nyilallni és kezébe is éles fájdalom hasított, amitől felordított.

A szemeibe könnyek szöktek és sikítva ébredt fel, félig önkívületi állapotban rázta a zokogás.

- Lilly?! – rohant oda ágyához rémülten Cameron. Lillyt rázta a hideg és az égő kezét markolászta. A kötés átázott a vértől és hihetetlen fájdalom hasogatta a harapásnyomot.

- A kezem – préselte ki a szavakat a lány összeszorított fogain át. – Ezt nem értem. Mit keresek itt? És mi a valós? Ugye nem vagyok vérfarkas? – kattogott az agya. – Ha ez álom volt… De a kezem... Most mi van? Semmit sem értek – esett kétségbe a lány.

- Mi történt? – pillantott barátnőjére főszereplőnk.

- Sikítva ébredtél. Rémálmod lehetett – felelte az megszeppenten.

- Nem úgy értem. Előtte mi történt? – nézett rá feszülten.

- Hát – kezdte Cameron. – Este James eléggé megtépázott állapotban hozott fel – húzta össze szemöldökét a lány.

- Ah – sóhajtott fel a lány. – Ezek szerint nem voltam teljesen őrült és nem támadtam le vagy meg vagy mi… Remust – tette hozzá magában. – De felmerül a kérdés, hogy miért pont vele álmodtam. Annak a vérfarkasnak, tényleg olyan volt a szeme, mint Lupinnak – tűnődött el.

- Szent Szalmandra – sikkantott fel Cameron. Lilly megütközve nézett a lányra. – A sebeid – nézett a lány arcára –, már alig látszanak.

- Ezt nem értem – nyögött fel a lány. Teljesen kipihentnek találta magát az első sokkos események után, de a keze elviselhetetlenül fájt. Az arcán is érezte még a karmolás nyomokat és a szájában egy édeskés, epres ízt kóstolt. – Na, jó, ez nekem sok – pattant ki az ágyból, s felrángatta magára a ruháit. – Beszélnem kell Remmyvel – ütött szöget a fejében a gondolat, de amint visszaemlékezett arra az enyhén szólva szenvedélyes, mégis perverz vérfarkasos harapdálásra, ejtette az ötletet.

Barátnőit meg sem várva viharzott le a klubhelységen át, egészen a Nagyteremig, majd ott lefékezte lépteit, ugyanis ismerős arcokat pillantott meg. Nem akarta, hogy észrevegyék, főleg mivel még látszódtak a sebei. Egy közeli oszlopot talált rejtekül magának. Semmiképp sem állt szándékában kihallgatni a beszélgetést, de füle önálló életet élt és ráhangolódott a fiúk beszélgetésére.

- Zuhantak? – hallotta Jack megütközött hangját.

- Mondom, hogy zuhantak, mindkét madár. Olyan volt, mintha az egyik a másikat próbálná elkapni – jött Piton izgatott válasza, majd elhaladva Lilly nem hallhatta a folytatást. A lány semmit sem értett. És nagyon remélte, hogy csak félrehallotta, amit az imént mondott Piton. Majd a legjobbakat remélve lépett be a Nagyterembe. Az szinte vakítóan verőfényes volt, bántotta a lány szemét. Egy percig alig látott, majd kezdett hozzászokni a szeme a fényhez és odatalált a helyére. Még korán volt, így a diákok többsége az igazak álmát aludta, alig páran voltak a teremben.

Lilly farkas éhes volt. Majd mikor ránézett a sonkára, undorodva elhúzta a száját és inkább zabpelyhet öntött a tányérjába. Épphogy hozzákezdett volna a reggelihez, Sirius hahotázását hallotta az ajtó felől. Próbált az ételre koncentrálni, és nem oda nézni, így a tányérja fölé hajolt, hogy haja eltakarja arcát. De Black mindenáron köszönteni akarta drága unokahúgát.

- Szia Lilly, mizujs? – kérdezte felettébb jó kedvvel. A lány nem akart felnézni és megrémült, hogy mi lesz, ha meglátják. Igaz, a sebei tényleg feltűnően gyorsan gyógyultak, de még mindig látszódott a karmolások nyomai.

- Szia – sóhajtotta az ételének a lány. Sirius nem vette észre, hogy a lány nem akar vele beszélgetni. Lilly érezte, hogy még páran leülnek az asztalhoz. – Ez remek! Miért nem bírnak a Griffendél asztalánál reggelizni?

- Mi történt a kezeddel? – hallotta Lupin hangját a lány és megrémült. De már késő volt, nem rejthette el, mert azzal csak még feltűnőbb lenne a fiúk számára a dolog.

- Semmi – legyintett. És felpillantott, amit nem kellett volna. Amint Remus szemébe nézett, megrökönyödött, hogy a vérfarkas szeme tényleg ugyanolyan színű, mint a fiúé, ami nem jelenthet mást, minthogy ő a vérfarkas.

Lupin szemében félelem csillant, mikor észrevette a lány arcán a karmolás nyomot, majd a kezére pillantott, ahol a kötésen át ismét kezdett szivárogni a vér. Lilly kezéből kiesett a kanál, mihelyst meglátta, hogy a fiú szája sebes volt és félre is nyelt. Ezzel elég nagy feltűnést keltett, mert már James is kezdett felfigyelni a furcsa körülményekre és Sirius is abba hagyta a nevetést, és érdeklődve szemlélte a félig tátott szájú Remust és a fulladozó Lillyt. Meg akarta ütögetni a lány hátát, hogy segítsen, de a lány fájdalmasan felsikkantott, mikor Sirius hozzáért a hátán lévő egyik karmolás nyomhoz.

- Lilly? – nézett kérdőn rá Sirius. – Minden rendben?

- Persze – szólt, miután lenyelte az ételt. – Csak tudod, a tegnapi párbaj – hazudta a lány. Sirius önelégülten kihúzta magát, hogy az ő kis unokahúga milyen szépen lealázott egy mardekárost és ezt fennhangon el is mesélte Remusnak, aki végig a lányt figyelte. A Mardekár asztalától hirtelen nagy csörömpölés hallatszódott, majd egy átok találta el Lillyt, aki hanyatt vágódott és a padlón kötött ki.

Sirius azon nyomban felpattant és lefegyverezte a támadó Jacket, míg Lilly a földön nyöszörgött. James próbálta megszüntetni az átkot, de semmilyen bűbáj nem hatott a lányra, akinek pokolian fájt minden idegvégződése. Úgy érezte, menten elájul a jeges fájdalomtól. Sirius eközben a földön fekvő Lillyhez ráncigálta Parkinsont.

- Mivel átkoztad meg? – rázta meg a fiút Black, fekete szemei szikrákat szórtak.

- Közöd? – kérdezte nyersen az elsős.

- Ha nem mondod el, megátkozlak – jött Black fagyos hangja.

- És én is – csatlakozott James.

- Nem tudtam, hogy testőreid is vannak Charnelle – rúgott a lányba a fiú. Lupin olyan hirtelen kapta elő a pálcáját, hogy már csak a repülő átok színét lehetett látni, és hogy Parkinsonnak a fájdalomtól kitágul a pupillája.

- Ha ezt még egyszer megteszed, azon nyomban kipróbálom rajtad az összes általunk kifejlesztett bűbájt – villant meg eszelősen Black szeme.

- Engedjetek, különben nem szüntetem meg a varázslatot – köpte a szavakat Parkinson. Sirius engedett a fiú szorításán és az egy érthetetlen nyelven suttogta el az átkot és öntelten nézte Lillyt.

A lány azt hitte, azon nyomban megfullad, nem kapott levegőt és alig látott. Majd érezte, hogy valami selymes hagyja el a száját, ami eltartott vagy tíz másodpercig. Közben összeszorította a szemét és próbált nem a fulladásra koncentrálni. Majd mikor már kapott levegőt, rögtön felült és kinyitotta a szemét. Mellette vagy egy hetven centis vipera fújtatott.

- Ez ugye nem belőlem jött ki? – nyögött fel. De a fiúk villámló arcát tekintve, nagyon úgy nézett ki. – Asszem elájulok – suttogta.

- Harapd meg – sziszegte fensőbbségesen Jack. A kígyó ellenségesen ágaskodott fel a levegőben Lilly szemmagasságába.

- Őt kóstold meg – sziszegte alig hallhatóan a lány. Oly annyira suttogott, hogy csak a szája mozgását lehetett látni, de senki nem a lány ajkát figyelte. Csak Jack pillantott meglepetten, mikor a kígyó felé vette az irányát.

- Mit mondtam? Parancsolom, hogy azonnal támadd meg – szólt párszaszóul a fiú a kígyónak. A hüllő zavarodottan ingatta fejét a két gyerek között, majd végül a lány mellett döntött. Mikor ráemelte tekintetét, rémülten csusszant hátrébb. A lány szeme ismét vörös-arany színben izzott fel és a kígyó nem bírta elviselni a látványt. Az állaton kívül senki sem látta ezt a kis közjátékot, majd McGalagony lépett be a terembe és keselyűtartással iramodott a kis csapat felé. Eközben a kígyó összetekeredett és próbált nem Lillyre nézni.

- Mit képzelnek magukról? – kérdezte felbőszülten a nő.

- Parkinson kezdte, professzor – szólt komoly hangon Remus.

- De akkor is, hárman egy ellen! Ez felháborító. Charnelle kisasszony, maga meg miért a földön ül? – nézett le a lányra, aki még mindig a kígyóra szegezte a tekintetét, majd érdeklődve pillantott fel.

- Parkinson megátkozta – felelt helyette Lupin.

- Vagy úgy – méregette a két elsőst az asszony. – Akkor a kisasszonyon kívül mindenkitől levonok fejenként hm – gondolkodott el a nő. – Tíz pontot – bökte ki végül és elviharzott, de előtte még Parkinsont visszaküldte a saját asztalához.

- Ezt nem hiszem el – csattant fel Sirius, miután McGalagony eltűnt. Lilly felpattant és kirohant a teremből. A fiúk meglepetten néztek utána, majd mikor látták, hogy Jack is próbál észrevétlenül kisurranni, James alig észre vehetően egy gáncsoló átkot küldött rá, míg Lupin a lány után eredt. Sirius megvonta a vállát és Peter kíséretében ült le a Griffendél asztalához.

Lilly ki akarta üríteni a fejét. Túl sok minden történt az első héten vele. Nem figyelt, hogy merre megy, de mikor felpillantott egy túlontúl is ismerős helyen találta magát. Az álmában szereplő hatalmas fa mellett, a tóparton. A levegő meleg volt, a nap szikrázott az égbolton. Lilly kimerülten vágódott le a fa tövébe, és a fodrozódó vizet szemlélte. A keze ismét nyilallni kezdett, de most egy ismerős érzés is kísérte. Fokozatosan kezdett fellángolni a harapás és Lilly kapkodva vette le a kötést.

Elviselhetetlenül égett a keze és a tóhoz rohant, hogy a hideg vízbe dugja. Ott némileg lanyhult a fájdalom, de továbbra is perzselte.  Ahogy a víz fölé hajolt, egy árnyék vetődött rá, amitől annyira megijedt, hogy a vízbe esett. Harper meglepődött a lány reakcióján, de készségesen segítette fel Lillyt. Majd mikor meglátta a lány arcán a karmolást és a kezén a harapást, rémülten hőkölt hátra.

E közben Lupin állt meg a fa mögött – nem akarta kihallgatni a két hollóhátast, de vigyázni akart a lányra, nehogy Parkinson ismét valami sötét varázslatot küldjön rá.

- Lilly! – kiáltott fel Harper. Az ijedt hangra Remus elkezdte hegyezni a fülét.

- Seamus – nyögte Lilly fájdalmasan.

- Ugye… ugye ez nem az aminek látszik? – dadogta a fiú.

- Attól függ, mire gondolsz – húzta el keserűen a száját.

- Megharapott a vérfarkas? – kérdezte alig hallhatóan, de nem eléggé, mert Lupin is hallotta. A griffendéles szíve kihagyott egy dobbanást.

- Nagyon úgy néz ki – szólt a földet fixírozva a lány.

- De te ugye… ugye nem leszel olyan? – jött Harper rémült hangja.

- Nem tudom – szipogta a lány.

- Szólni kell a javasasszonynak, hátha tud rá valami gyógyírt – reménykedett a fiú. De Lilly és Remus is lehangoltan nézett.

- Erre? Seamus, ebből nem lehet kigyógyulni – mondta a lány.

- Akkor most mi lesz? Lilly, muszáj szólnod valakinek! – emelte fel a hangját a fiú. Charnelle-nek semmi kedve sem volt veszekedni. Egyedül akart lenni, így egy igen alattomos húzás jutott eszébe. Seamusre emelte tekintetét és sötéten elmosolyodott, a szeme vészesen villogott, majd halkan és fenyegetően felmorgott. Harper ijedten nézett a lányra. Majd Lilly ellenségesen lépett felé, amitől a fiú úgy megrémült, hogy hátra sem nézve rohant vissza a kastélyba.

Mikor elég messze volt, Lilly keserűen felnevetett. Majd a fa felé lépett, de egy csillogó dolgon megakadt a szeme. A fű be volt süppedve azon helyen és pár vörös-arany toll volt némi vérrel. A lány leguggolt, hogy jobban megnézze. Emlékezett, hogy szinte ugyanezen a helyen támadta meg a vérfarkas és ugyanitt játszódott az álma is. Rémülten dőlt el a fűbe, majd felült. A fa mögül egy fiú lépett elő. Lilly először nem látta, mivel a nap, a jövevény mögött volt és elvakította a lányt, de mikor be tudott fókuszálni a szeme, csak fájdalmasan elmosolyodott.

- Szia Remmy – köszönt halkan.

- Leülhetek? – nézett a lányra kiolvashatatlan arccal.

- Nem – öltött nyelvet a lány, majd elmosolyodott és bólintott.  Remus felsóhajtott és mellé ült. A szemei alatt enyhe karikák húzódtak, de így is kellemes élményt nyújtott a látványa. – Vajon tényleg eper ízű? – pillantott Remmy puha ajkaira Lilly, majd mikor rájött, mire gondol, azon nyomban érezte, hogy elvörösödik és elfordult a fiú felől.

- Lilly – kezdte Lupin.

- Hm? – válaszolt a lány még mindig az ellenkező irányba fordítva fejét. Érezte, hogy a szíve dobogása felgyorsul és mintha az előző vipera a gyomrában tekergett volna. Tudta, hogy a fiú őt figyeli és azt is, hogy mit akar tőle kérdezni. De azt nem tudhatta, hogy Remusnak ez nehezebb volt, mint azt sejtette. Látva a lányt nem tudta megfogalmazni a mondandóját.

Nem emlékezett ugyan arra, hogy megtámadta volna Lillyt, de az arcán levő karmolásnyom és a furcsa viselkedése, illetve amit Harpernek mondott… Ráadásul ott van az a véráztatta kötés a bal kezén. Remus a lány kezére pillantott, majd megijedt. A kötés nem volt rajta. Tisztán kirajzolódott a harapás, ami már ugyan kezdett gyógyulni, de még mindig élénk rózsaszínnek tetszett, ami nagyon elütött a lány hófehér bőrétől.

A fiú felemelte a kezét, és Lillyéhez nyúlt. A lány összerezzent a gyengéd érintéstől, és Lupin felé fordult. A fiú eltűnődve nézte a lány kacsóját, majd a kezében tartva Lillyre pillantott. Charnelle nem kicsit, de nagyon zavarba jött és mondhatni a reszketés határán volt.

- Ezt hol szerezted? – nyögte ki végül Remus, bár kissé durvára sikeredett a kérdése.

- Miért érdekel? – hárított a lány.

- Jaj, Lilly – sóhajtott a fiú. A lánynak sikerült egy fancsali mosolyt erőltetni az arcára.

- Mitől sérült meg a szád? – csúszott ki Lilly ajkán a kérdés, de mire észbe kapott már késő volt. Remus elgondolkodva nézett a lányra.

- Azt hiszem ráharaptam – mondta a fiú. A lány kételkedett a válasz valóságalapján, de nem szólt. – Most te jössz – noszogatta Remus.

- Tegnap párbajoztam Parkinsonnal – vont vállat a lány.

- És?

- Kicsit eldurvultak a dolgok – felelte. – Végül is nem hazudok. Azt ugyan nem mondtam, hogy nem ott szereztem – gondolta.

- És utána hol voltál? – kérdezte a fiú.

- Hááát – húzta el a száját, majd megrázta a fejét. – Tudom, mit akarsz kérdezni – váltott hangnemet a lány és a fiú szemébe nézett. – Én nem vagyok benne teljesen biztos, de te ugye… vérfarkas vagy? – mondta ki hangosan a lány és zavarodottan a megsemmisült fiúra nézett. – Jaj, de édes ilyen kétségbeesett arccal – gondolta vágyakozóan Lilly.

- Én… igen – szólt a földet nézve. Lilly megsajnálta a fiút és végigsimított a tetszetős arcon. A gesztustól a fiú még jobban zavarba jött és a lányra nézett, aki mosolyogva figyelte Lupin reakcióit.

- Figyelj, én nem emlékszem pontosan mi történt – szólt alig hallhatóan Lilly. – Néha fura dolgok történnek velem – folytatta a lány egyre halkabban. – Tegnap például nem tudom, hogy, de a kastély tetejére kerültem és lezuhantam, és túléltem. Aztán meg jöttél te, és… És nem tudom, én nem értem mi történt, egyszer csak a tóparton körülbelül itt bukkantam fel – mélázott el a lány. – Mondtam is neked, hogy milyen gyors kutyuli vagy – tette hozzá vigyorogva. Egy élmény volt figyelni Lupin arcát, a „kutyuli” megnevezéstől, és el is nevette magát Lilly. Még Remus is elmosolyodott. – Azután nem tudom mi történt… Bár… nos… izé – kereste a szavakat a lány.

- Igen? – mosolyodott el a vérfarkas.

- Volt egy, nos… különös álmom.

- Tényleg? – nézett rá a fiú érdeklődve.

- Biztos nem más miatt sérült meg a szád? – nézett a lány.

- Hát ő – kezdte a fiú. – Nekem is kiesnek a dolgok néha – kezdte. – De azt hiszem éjszaka történhetett, gondolom összeverekedtem valamivel – mondta undorral a hangjában.

- Aha – hagyta rá a lány.

- Szóval, mit álmodtál?

- Furcsa volt. Olyan túlságosan is élethű, de mindegy. Veled álmodtam – nyögte ki végül.

- Komolyan? – nézett rá Remus meglepetten.

- Aha – válaszolt bizonytalanul. – Szent Adonis, miért mondom el ezt neki? – suhant át a lány agyán a gondolat. – Szóval, voltál te, meg én – folytatta a lány kényszerítve magát, hogy a kompromittáló részeket kihagyja. – És ő… Megharaptál – mondta végül. – Mármint nem vérfarkasként, de előtte az voltál, csak visszaváltoztál – kezdett teljesen zavarba jönni a lány.

- Oh – figyelte a lányt.

- Aztán történt még valami – mondta a lány, félig magának, de észrevette, hogy ez a mondat hangosan is elhagyta a száját. Ettől már teljes mértékben össze lettek kuszálva az érzései.

- Mi? – pillantott kíváncsian Remus.

- Ezt nem tudom elmondani – nyögte. – De megmutathatom – tette hozzá, bár nem akarta. Közelebb hajolt a fiúhoz.

- Igen? – hajolt ő is közelebb a lányhoz, mit sem sejtve.

Lilly nem igazán volt benne biztos, hogy ezt kéne csinálni, de valami, a lelkében eszeveszetten kívánta a fiú közelségét. Sosem érzett még ilyet, de szíve hevesen vert és az adrenalin szintje is a magasban szárnyalt, mindez ösztönözve a lányt a tetteire.

- Szeretem az epret – gondolt, mikor már olyan közel volt az arca Remuséhoz, hogy érezte a testéből áradó hőt és a szinte visszafojtott lélegzetét. Elmosolyodott magában, amint látta, hogy Lupin szemében hogy váltja fel a kíváncsiságot a csodálkozás, majd a pupillája kitágul a megdöbbenéstől. Szinte érezte az ajkán a fiú lélegzetét.

- Khm – köszörülte meg torkát Lara. Lilly megsemmisülten merevedett le és Remus is felettébb nagy zavarban adta fel a közeledést. Lilly sóhajtva fordult szobatársához.

- Igen? – nézett fel Larára.

- Nahát, ti jártok? – pislogott kidüllesztett szemekkel Lufkin.

- Mi? – nyögött fel Lilly.

- Hát, merthogy csókolóztok – szólt kerekded szemekkel a lány.

- Mi nem – kezdte Lilly. – Rossz stratégia – gondolta. – Miért jöttél? – kérdezte inkább.

- Hááááát – húzta el a szót a lány, majd a még mindig ledöbbent Remusra pillantott. – Az a helyes fiú a griffendélből mondta…

- Melyik? – forgatta szemeit Lilly.

- Hát olyan magas, és szőke és valami prefemón.

- Prefektus? – nézett fájdalmas arccal szobatársára.

- Tényleg, az – emeltre újra Lillyre a tekintetét. – Azt mondta, hogy ma öt órakor le kell menjél a bájital terembe, Panrikosszal elvégezni a büntető munkát.

- Parkinson? – nyögött fel Lilly.

- Huh. Honnan tudtad? – kérdezte megdöbbenten a lány.

- És mit kell csinálnunk? – hagyta figyelmen a beteg kérdést.

- Lombigyókat tisztítani varázslat nélkül – mondta és a kezét lengette maga mellett. Vagy egy percig nézte Lillyt, mire a lány megunta a szemezést.

- Köszönöm, most elmennél, kérlek? Beszélnem kell vele – biccentett a még mindig mozdulatlan Remus felé. Lara bólintott, majd tovalibegett a verőfényes napsütésben.

- Érdekes álom – nyöszörgött Remus.

- Nos, igen – somolygott a lány.

- Nekem most mennem kell – állt fel a fiú és sietős léptekkel távozott. Lilly elkedvtelenedve bámulta a földet, majd ránézett az órájára. Még volt bő fél óra a becsengőig.

- Hogy lehettem ilyen sügér? – elmélkedett a lány szomorkásan. – Ilyen egy hülye, érzéketlen bigét – szapulta magát tovább. – Mégis mit vártam? De… Nem, biztos nem. Teljesen ledöbbent Remmy, mikor úristen! Ekkora libát, mint én… Nem is értem, hogy juthatott eszembe. Egyszerűen… Nonszensz, amit itt művelek. De mégis… Az eper finom – suhant át az agyán, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. – És még mindig ilyen agybeteg dolgokon járatom a fejem! Most ha ez nem a vérfarkassá válás folyamata lenne, teljesen megijednék magamtól – próbálta nyugtatni önnönmagát. – Komolyan, mit gondolhat rólam? Pedig én nem ezt akartam. Jaj, én ezt nem értem – sóhajtott megadóan és eldőlt a fűben.

Hosszú ideig csak bámulta a szikrázóan kék eget, és gondolkodott, hogy mi legyen. Nem tudott mit kezdeni a dologgal, hogy majdnem megcsókolta a griffendéles fiút. Ráadásul, hogy kívánta a fiút, és nagyon. De Lara – nagyon utálta most a lányt, de mégis. Olyan csalódottságot érzett, mint még soha, ráadásul szégyellte is a dolgot, nem kicsit.

Az egész nap csak tengődött az iskolában, kerülve a griffendéleseket, nem ment még ebédelni se, nehogy összefusson Siriusékkal. Akárhányszor eszébe jutott az álma, és ami majdnem történt a reggel a tóparton, kettős érzés kerülgette. A boldogság és a bánat. Nagyon fájt neki, hogy a fiú csak úgy otthagyta, bár meg is tudta érteni. Neki sem jött volna be, ha egy pasi ennyire rámenős lett volna.

- De akkor is – csattant fel magába. Majd hosszas veszekedés után, megállapodott magával, ha máskor nem, este úgy is találkoznak. Délután mély letargiában mászott ki az ágyából. Ugyanis órák után rögtön felment a szobájukba és az ágyába vetődött, csokitengerrel körülvéve magát, hogy némiképp felvigye a hangulata szintjét. Ráadásul Harper is egész nap kerülte – mély benyomást tett benne, a lány reggeli viselkedése. Öt óra előtt pár perccel utálva a világot indult el a büntetőmunkára. Kereken ötkor ért le a Bájitaltan terem elé.

- Pontos vagyok, mint a halál – mosolyodott el sötéten. Bekopogott, majd benyitott a terembe. Ott már Lumpsluck professzor várta, Parkinsonnal beszélgetett.

- Charnelle kisasszony – köszönt a professzor. Jack csak a tanár jelenléte miatt biccentett a lánynak. Lara helyesen mondta el a büntető feladatot, bár pár dolgot nem említett. Valóban varázslat nélkül kellett megtisztítaniuk az üvegcséket, de ABC szerint sorba is kell azokat rendezni a hatalmas vitrinben. A biztonság kedvéért elvette a pálcájukat, mondván, hogy a büntetőmunka után majd visszaadja. Amint a professzor magára hagyta a két tanulót, Jack leült a legközelebbi pad tetejére és jeges pillantást küldött a lány felé.

- Ha nem segítesz, itt éjszakázunk – küldött lesújtó pillantást Lilly.

- Hogy én? Pálca nélkül? – fintorodott el.

- Jah, persze, mert amúgy nincs pálcád – forgatta meg a szemeit Lilly.

- Perverz – suhant át a fagyos arcon egy mosoly árnya.

- Akkor csináljuk?

- Mit? – nézett rá Jack megütközve.

- Mégis mit? Ó Mardekár Istenének Dicső Agya – emelte a plafonra a tekintetét a lány könyörgően, miközben elővette egy méretes rekeszt, ami dugig volt fiolákkal.

- Ja hogy azt – állt a lány mellé.

- Nem is azt, amiről te álmodozol, nyuszi – próbálta cukkolni a fiút.

- Hogy én egy ilyen alsóbbrendűvel, mint te? – grimaszolt Jack Lillyre nézve. A lány ettől olyan mértékben felhúzta magát, hogy fújtatva kezdte el tisztítani az edényeket.

- Még hogy alsóbbrendű – dohogott magában. – Hülye arisztokrata ficsúr – szitkozódott tovább. – Azt hiszi, mindenkinél jobb, de még egy nyomorék tűzsárkányt sem bír irányítani.

- De tudok – jegyezte meg érzelemmentesen.

- Tényleg? Akkor arról a részről lemaradtam – füstölgött a lány.

- Honnan tudsz párszaszóul? – kérdezte hirtelen a fiú.

- Nem tudok – vágta rá a lány.

- De már tegnap is, és reggel is beszéltél a kígyóval – jegyezte meg a fiú kimérten.

- Biztos az „alsóbbrendű őseim” egyike tudott és megmaradt a vérvonalban ez a képesség – vont vállat Lilly fel sem nézve a törölgetésből.

- Hm – hallatszódott Jack elgondolkodó hangja. – Pedig ez nagyon ritka és nemes tulajdonság – zengte a némaságba.

- Nem érdekel – mondta a lány, rá sem hederítve. – Önelégült kis jégkirályfi – gondolta.

- Márpedig kéne…

- És ugyan miért? – nézett a lány a mardekáros szemébe. Most látta csak, hogy a fiú szeme miként csillog. Mint a sötét éjszakában a vakító fehér hóvihar.

- Mert ez egy értékes és felsőbbrendű jellemre vall.

- Te most még a párszaszóról, vagy magadról beszélsz? – bukott ki a nevetés Lillyből.

- Természetesen, a párszaszóról, bár visszagondolva, rám is teljes mértékben illik.

- Aha… Szerintem ez cseppet sem olyan nagy dolog, mint beállítják. Visszafelé haladunk az evolúcióban. Mert ha sokat beszélsz kígyóul, már szinte el is felejtesz emberként létezni. Eluralkodnak rajtad az ösztönök, és megszűnik létezni, az úgymond „felsőbbrendűséged” mint ahogy te ezt emlegeted – felelt a lány teljes beleéléssel. Jack elgondolkodott a szavain.

- Érdekes szemszögből nézed, a dolgot, de van benne valami – mondta.

- De mi lenne, ha érdemben is segítenél? Nem szeretnék holnap reggelig itt rostokolni – folytatta Lilly, és Parkinson is belevetette magát a munkába. Jó két óra elteltével és Lillytől megannyi szitkozódás után elkészültek a tisztogatással.

- Ez kész, most jöhet a sorba rendezés – sóhajtott Lilly.

- Felőlem, én most pihenek – dőlt hátra a székben Parkinson.

- De sosem készülünk el – dörrent rá Lilly.

- Nem tehetek róla, hogy egyesek nem tudják az ABC-t – nézett jelentőség teljesen a lányra Jack.

- Magadról beszélsz? – mosolygott negédesen Lilly.

- Rólad, pimasz kis sárvérű – szólt ridegen Parkinson.

- Mondtam már, hogy nem-vagyok-sárvérű! – kiabálta Lilly. – Mondd csak, az aranyvérűek beltenyészete miatt az agyad nem bírt kifejlődni, vagy mi?! – lépett a padja elé a lány szikrázó szemekkel.

- Pedig nagyon úgy viselkedsz – mondta lekezelően.

- Tényleg? Ha nem tudnám, azt hinném, hogy te győztél a párbajban. Csak mert ilyen nagy a szád, és förtelmes a stílusod – tette hozzá a lány hihetetlenül dühösen. Parkinsonon nem látszott, de ő is felkapta a vizet a megjegyzésen. Még hogy ő vesztett egy hollóhátaskától. A Mardekár büszkesége.

- Visszavágót akarsz? – pattant fel a helyéről villámló szemekkel.

- Nekem? Ugyan miért kéne? Te vagy a vesztes, nem én – hajolt közelebb a lány hozzá szenvedélyesen a fülébe suttogva. Több se kellett Parkinsonnak, meghúzta a lány haját és nem engedte el, Lilly felszisszentett fájdalmában. – Te beteg vagy? Most komolyan, olyan, mint az oviban!

- Mi az az ovi? – kérdezte fenyegetően Jack. Lilly erre csak röhögött, de a fiú még jobban el kezdte húzni a haját. A lány nem talált jobb megoldást, így átmászott az asztalon, ahogy a haja engedte, és már Jack mellett állt.

- Tudod az ovi, az olyan hely, ahol a sok kis embernek megtanítják a jó modor alapjait – sziszegte a lány.

- És szerinted nekem hiányom van jó modorból? – pillantott a vészesen villogó szemű Lillyre. – Tudod, kedves vagyok azzal, aki megérdemli.

Főszereplőnknél kezdett betelni a pohár. Nem elég, hogy lesárvérűzi ez a semmirekellő mardekáros, de még a haját is húzza. Jobb megoldás híján úgy bokán rúgta a fiút, hogy az hanyatt vágódott, és a lányt a hajánál fogva magával húzta.

- Engedj el te szerencsétlen idióta – ült Charnelle a fiú hasára, azt a földnek szögezve.

- Akkor szállj le rólam – nézett dühösen a lányra, mire az megvetően lenézett rá.

- Szánalmas vagy Parkinson. Nem elég, hogy legyőztelek párbajban, de még fizikailag is alul maradtál – villantott egy eszelős vigyort a lány.

- Csak szeretnéd – mondta a helyzetével mit sem törődve.

- Ohm – sóhajtott a lány. – Ha a mardekárosoknak észt osztottak volna – mondta lekezelő stílusban. Parkinson egy határozott mozdulattal felült és lelökte magáról a lányt. Lilly feje fájdalmasan koppant az asztal sarkában. Charnelle úgy érezte, kettéhasadt a feje, és magában átkozódva állt fel, kissé szédülve. Farkasszemet néztek a fiúval, majd a mardekáros odarohant a bájitalos szekrényhez, és ahelyett, hogy elkezdte volna sorrendbe rakni, a lány felé dobálta azokat.

Lilly ledöbbenten nézte Parkinsont, aztán rájött, hogy tűzkeresztben áll és lehajolt, próbált kiszökni a helyiségből. Ám egy-egy üvegcsét szerencsésen elkapott és azokat visszadobálta a támadójának. Majd mikor elérte az ajtót, háttal kinyitotta és kilépett rajta. Ugyanazzal a mozdulattal el is esett és elterült a folyosó közepén. Lumpsluck professzor épp akkor érkezett, hogy szóljon a két diáknak, hogy elég lesz mára a munka, de mikor meglátta a folyosóra vetődő Lillyt, megtorpant.

- Ezt most megkeserülöd Parkinson – dühöngött Lilly és a felé repülő fiolákkal mit sem törődve pattant fel a földről és visszaront a terembe. – Híííííí – kiáltotta futás közben, majd egy „Ja” kurjantással ért célba, azaz orrba vágta a mardekárost. Az elszörnyülködve lépett hátra és az orrát markolta, amiből ömlött a vér. Lilly önelégülten vigyorodott el a művén.

- Uram Teremtőm! – kiáltott fel elszörnyedve Lumpsluck professzor, mikor belépett a terembe. Az szinte minden színben pompázott, néhány asztal füstölgött, megint pár olvadozott, de olyan is volt, amelyik viháncolt.

Végül jobbnak látta ott maradni, és felügyelni a két tanulót, mielőtt újra hajba kapnak. Már fél nyolc táján jártak, mikor végre elengedte őket a tanár. Nem kellett ugyan ábécé szerint rendezni a fiolákat, viszont rendbe kellett hozni a károkat, és újabb büntetőmunkára sújtotta őket. 

- Hogy az Isten verné meg azt az átkozott mardekárost – dühöngött Lilly még akkor is, mikor a torony felé indult, aztán kinézve az egyik ablakon, hirtelen megtorpant. A nap már alacsonyan járt a horizonton, majdnem lebukott a közeli hegy bércén. – Merlin! Ha én vérfarkas vagyok, vagy mi… Teliholdkor, előtte és utáni napon, ami ma van… Mármint utáni, mindjárt átváltozok és azt nem a kastélyban kéne – gondolta megrökönyödve. Agya hihetetlen sebességgel pörgött, hogy mit kéne tennie. Ugyanis nem kérdezte meg Lupint, hogy ő mit szokott csinálni, vagy valami. Elkezdett rohanni a folyosón a kijárat felé, de az egyik sarkon beleütközött egy ismerős dologba.

- Szia Lilly – nézett le a lányra James. Lilly kisgyerek tekintettel pillantott vissza rá, szemei kitágultak és szája legörbült.

- Szia – köszönt bizonytalanul. – Ezt most nagyon nem kellett volna – szitkozódott magában.

- Mit keresel erre? – kérdezte gyanakvóan.

- Én csak büntetőmunkán voltam – vont vállat a lány.

- Hehe – nevetett fel James. – Előbb vagy büntetőmunkán, mint mi – mondta mosolyogva.

- Kac-kac – húzta el a száját Lilly. – És te mit csinálsz a folyosókon? – vonta fel szemöldökét a lány, s a közelben egy farkas vonyítás hallatszódott. – Idő van – gondolta.

- Áh, semmit, most megyek picim, de vigyázz magadra – puszilta meg a lány homlokát és elvonult a folyosó sötétjébe. Lilly megkövülten állt egy helyben.

- Ez igazán remek. Mi vagyok, hogy csak így puszilgat? Plüssmaci, vagy mi? – tért magához, s már szedte is a lépcsőket a roppant nagy ajtó felé és kisurrant rajta. – Bezzeg Lupin meg olyan nyomorék, hogy egy kis csóktól megijed – kapta fel a vizet. – Nem hiszem el, hogy nekem is ilyen pasikat kell kifognom. Komolyan mondom, zárdába vonulok… na jó inkább nem – kapott észbe és elmosolyodott. Az egész tájon szürkület honolt már.

- És most hova? – nézett körbe. – Jobb híján marad a Tiltott Rengeteg… Csak remélhetem, hogy nem akadok össze egy kentaurral sem, vagy valami más állattal. Igazán senkit sem akarok megölni… Kivéve azt a bolond Parkinsont. Fú, most olyan szívesen megnézném, hogy reagálna arra, ha látna átváltozni – mosolyodott el magában.

Nesztelenül osont az erdő felé. Már vagy tíz perce rohant, mikor még mindig nem történt semmi, és ezt kezdte is furcsállni, aztán egy zörejt hallott nem messze maga előtt, de a rengetegben már olyan sötétség honolt, hogy nem látta mi az. Csak mikor közelebb lépett, vette észre, hogy egy ismerős alakba botlott.

- Szia Remmy – próbált mosolyogni a lány, de nem nagyon ment neki. – Jó kis kutyus – tette hozzá, mikor a vérfarkas ráemelte villogó szemeit. – Ezt nem értem. Ha már ő is átváltozott, nem kellett volna nekem is? Akkor ez azt jelenti, hogy… nem fertőződtem meg? – töprengett, de ismét nem bírt moccanni sem, és a bestia vészesen közeledett felé, miközben dühösen morgott. – Hát ez mondjuk már mindegy, mert ha eddig nem is, most me… – akadt el a gondolat menete.

Újra egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Teste felperzselődött, és érezte, hogy megváltozik a kinézete. Ám most nem olyan mód, mint álmában. Teljesen másképp. És kissé „Dejá vu” beütéssel, mintha már megtörtént volna ez vele. Szeme vörösen felizzott, majd a pupillája teljesen kitágult, az egész szemét feketébe festve, mégis mindent arany színben látott. Tudta, hogy alkata kisebb lesz, mivel a környezetét egyre nagyobban látta. Dacára a sötétnek élesen látott, minden egyes levelet és a rajta mászó bogarakat is. Aztán mikor a vérfarkas érdeklődve szimatolta meg, kitárta karjait és felreppent.

- Repülés? A vérfarkasok, nem tudnak repülni – gondolta a lány, miközben szárnyra kapott. – Itt valami nagyon nincs rendben – esett kétségbe, és érezte, hogy az ordas elkapja a farkát és jó néhány pihe tollát kitépi. – Aúúú – próbált sikítani, de egészen más hang jött ki a torkán. – Remmy, ha visszaváltozol, ezért még kapsz – pillantott hátra, a már távoli vérfarkasra, amit hanyagolhatott volna. Mire előre nézett, már késő volt manőverezni, egyenesen egy ágnak repült. A feje ismét hangos koppanással csapódott egy fába, és elvesztve eszméletét – rázuhant az egyik méretes ágra.

Még sötét volt, mikor Lilly magához tért, de a rengeteg lakói már ébredezni kezdtek. A reménytelen pír nem akart kibontakozni, így teret hagyott az éjszakai állatoknak még egy-egy utolsó zsákmány szerzésére. Lillynek borzasztóan fájt a feje, és amint megmozdult, vagy két métert zuhant és egy nyikkanással ért földet.

- Neked is jó reggelt – nyögött fel, miközben próbált normális pózba vergődni. A koponyája úgy érezte, mintha kettéhasadt volna, és nem igazán tudta, hogy mi is történt az éjszaka. – Aha, akkor most vérfarkas vagyok, vagy nem? – ült fel a nyirkos fűben a lány. Csak annyira emlékezett, hogy Jamesszel beszélgetnek, aztán másra semmit.

- Oh, Istenem! Hol vagyok? – mondta bele a vak némaságba a lány. Majd felállt, de azon nyomban vissza is huppant a földre, mert az ébenfa egyik ága túl alacsonyan volt és szerencsétlenül lefejelte. – Miért szívat engem az Univerzum? – tekintett a csillagos égre a lány. Az Androméda Galaxis szépen látszódott a tiszta, őszi időben, és Lilly beleborzongott e látványba.

A közelben egy bagoly röppent el, és csapott le egy egérre, majd szárnyalt fel. Ettől a képtől Lillyben is felmerült, egy emlékkép, amint repül.

- Hisz ez lehetetlen – nézte a tovaszálló madarat. – Legalább a pálcám lenne nálam – morgott a lány. De a pálcája Lumpsluck professzornál maradt, mert olyan sietősen hagyta el a termet, hogy el is felejtette visszakérni. Elindult hát a női ösztöneire hagyatkozva, no meg a hatodik érzékére. Az erdő idővel ritkulni is kezdett, de Lilly lelkére végtelen mélység nehezedett. Nem tudta mire vélni ezt, így tovább ment. Hirtelen egy gally reccsent meg mögötte, de mire hátrapillantott, már semmi sem volt ott.

- Nyugi Lill, biztos csak egy mókuska volt – nyugtatta magát a lány és megnyújtotta lépteit. Alig telt el egy fél perc, egy újabb reccsenést hallott, de mire megfordult, megint nem látott semmit. – Hát ez nagyon jó – sóhajtott és továbbment. Érezte, hogy figyeli valaki és nem messze tőle jobbra meg is villant egy szempár.

- Jaj, ne – nyöszörgött a lány, mikor az alakot is meglátta a szemekhez. Eszébe jutott, hogy este is látta a vérfarkast. – Remek, még nem vagyok vérfarkas, de mindjárt válthatok magamnak első osztályú harapdálós sorsjegyet – mosolyodott el fájdalmasan és megfordult. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit, hátha akkor békén hagyja az ordas. De a reménye hamar hamvába holt, midőn hallotta, ahogyan a vérfarkas követi. Aztán teljesen váratlanul érte a támadás. A bestia rávetette magát a holtra rémült Lillyre, aki a súly alatt összecsuklott és hasra esett, majd gyorsan a hátára fordult.

- Szembe akarok nézni a végzetemmel – suhant át az agyán. A vérfarkason látszott, hogy küzd az emberi és a démoni erő, de az ösztönök kerekedtek felül az észen. – Nem akarok kaja lenni – nyüszített a lány. A farkas morogva szimatolta meg Lillyt és közben fenyegetően villogtatta szemeit és fogait, majd a ledermedt lány fölé tornyosult. Hatalmas mancsát felemelte, majd egy suhintással a lány karjába mélyesztette.

Lilly olyan mértékben meg volt rémülve, hogy a lélegzésen kívül, megnyikkanni is elfelejtett. Mikor újra felemelte éles karmait, arra a lány már felnyögött és amint lecsapott, a szájába harapott. Lilly éles fogaival úgy felsértette az alsó ajkát, hogy elkezdett belőle folyni a vér. A vérfarkas felfigyelt a lány öncsonkító szenvedésére, és kiéhezett szemét a lány ajkára szegezte.

- Ugye, nem most akarsz lesmárolni… lenyalni? – kérdezte az eszelős tekintetű farkastól Lilly. – Hát, Piroska, ez nem az én napom – gondolta rémülten. A vérfarkas pofája hihetetlen lassan közelítette Lillyt. A hajnali pír révén vörös fényben úszott az egész táj, és a mozdulat közben a farkas emberré vált. A fiú pupillája kitágult a meglepetéstől és átalakulás közben sikeresen le is fejelte a lányt. Lilly kezdett kettőt látni a sok buksijára mért csapástól. A lány lehunyta a szemét, hogy ne kelljen Remus szenvedését látnia, így is épp elég volt a hangokat hallani, ahogy a teste visszaváltozik.

A fiú nem bírta tartani magát a fájdalomtól és Lillyre esett, aki a hirtelen jött súlytól nehézkesen felnyögött. Mire a vérfarkas teljesen magához tért, érezte, hogy két kar öleli át és egy selymes nyakon pihentette a fejét. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van és főleg azt nem, hogy ki a tulajdonosa a hófehér bőrnek. Felemelte a fejét és a frász jött rá mikor meglátta, hogy egy teljesen kétségbeesett és könnyező Lillyn fekszik.

- Jaj, Remmy – sóhajtott a lány a sírástól rekedt hangon és szorosabbra vonta az ölelést. Lupin nem igazán értette mi történik, de azért jól esett neki egy ilyen „ébresztés”.

- Lilly, mi a baj? – pillantott a lány könnyes szemébe, majd leszállt róla, és felsegítette.

- Olyan szörnyű volt – ölelte meg ismét a fiút és a vállába fúrta az arcát. Remus is átkarolta a lányt, és a haját simogatta. – Én – kezdte a lány, majd elharapta a mondatot. – Nem haraptál meg – helyesbített.

- Nem vagy vérfarkas? – döbbent meg a fiú. – Az hogy lehet? Hisz a kezed – tűnődött el Remus.

- Én nem tudom, de – kezdte a lány, majd könnyes szemmel, és vérző szájjal a fiúra emelte tekintetét – sajnálom.

- Mit? – kérdezte szelíden Remmy.

- Ezt – kezdte a lány és lábujjhegyre állt, hogy egy magasságban legyen a fiúval. Majd megpuszilta Remus ajkát. A fiúnak megdöbbeni sem volt ideje, Lilly olyan gyors volt és mire feleszmélt, a lány már a mellkasának dőlt és a szívverését hallgatta.

- Oh – hagyta el a fiú száját. – Hmm, vattacukor ízű a véred – mondta a fiú boldogan megnyalva a száját, mire Lilly kérdőn felpillantott rá. – A szád… Még mindig vérzik – mosolyodott el a fiú.

- Perverz – mondta a fiú talárjába a lány és mélyen sóhajtott.

- Amúgy – kezdte Remus, mire Lilly újra ránézett. – Semmi baj – somolygott és gyengéden megpuszilta a lány arcán a már alig látható karmolás nyomot. – Nekem kéne bocsánatot kérnem – dörmögte tovább a fiú Lilly hajával játszadozva. – És nem csak az éjszakai farkasos dolgok miatt, hanem ahogy reggel viselkedtem. Én csak nem tudtam, hogy mi történik, és hogy… Szóval érted.

 Lilly bólintott és lángoló arcát a fiú talárjába rejtette. Érezte, hogy a fiú szíve nyugodtan verdes és ettől ő is megnyugodott.

- Szeretnék minden reggel így ébredni – szólt álmodozó hangon Remus, mire Lilly elnevette magát.

- Hát én azért nem. Vagyis az elmúlt pár perc tényleg kellemes volt – mosolygott boldogan a fiúra, és kibontakozott az ölelésből, majd elindultak a kastély felé.

- Na, mesélj, mi történt – mondta Remus érdeklődően.

- Mint mondtam, fura dolgok történnek velem. Többek között ma reggel az egyik fa tetején ébredtem – mondta rá sem nézve a fiúra.

- Az se rossz – mosolyodott el.

- Na, kicsit több együttérzést, ha kérhetnék – bosszankodott a lány. A fiúra nézve megakadt a szeme egy tollpihén, ami a fiú talárjához volt ragadva. Lilly leszedte az arany tollat, és eltűnődve nézegette.

- Az mi?

- Honnan tudjam? Rajtad volt – öltött nyelvet a lány és megfogta a fiú kezét. Gondtalan csendben andalogtak egymás mellett a kastélyig, majd Remus elkísérte a lányt a Hollóhát ajtajáig. Lilly megtorpant a lépcsőn és visszafordult, hogy Remus szemébe nézzen.

- Igen? – kérdezte a fiú.

- Mondd csak, mit csinálsz ma? – kérdezte Lilly.

- Kipihenem az éjszakai fáradalmakat – felelte hamiskásan.

- És mondd csak, lenne kedved a tóparton pihenni velem, meg a többiekkel?

- Van választásom? – vigyorodott el a vérfarkas.

- Nem igazán – simította végig bal kezét a fiú arcán. – Akkor egy körül a tudod melyik fánál?

- Olyan soká’? – villantotta fehér fogait a fiú.

- Addig alszom – öltött nyelvet a lány.

- Na, jó, nem bánom, felírom valahova, hogy el ne feledjem – hajolt oda a lányhoz és megpuszilta, majd lement a lépcsőn. Lilly elvarázsolt arccal osont fel a hálószobába és dőlt be ruhástól az ágyba.