5. fejezet

„Pokolka beach I/III”

- Les… Ne már, hagyd abba – nyöszörögte félálomban Lilly. – Mondom, hogy ne nyalogass! – ült fel az ágyban, lelökve magáról Leslie-t. Les nyüszítve mászott vissza Lillyre, aki egy nyögéssel jelezte, hogy nincs nagyon ínyére a helyzet. – Basszus! Hagyjál már aludni! – söpörte le magáról.

- Miért kellett olyan korán visszajönnöd? – csattant fel Beca, és levette barátnőjéről a hódolóját.

- Mert csak – nyögte Lilly, s a másik oldalára fordult. Az ajtó hangos csattanással vágódott ki, de Lilly rá sem hederített.

- De jó, már fent vagy Lill? James beszélni akar veled – állt az ágya mellé Cameron.

- Leszarom, mit akar Potter, én most alszok – motyogta párnájába a lány.

- De azt mondta, sürgős – noszogatta barátnőjét.

- N-e-m é-r-d-e-k-e-l – tagolta Lilly még mindig félálomban.

- De már fél egy van – erősködött Cameron. – Lekésed az ebédet is…

- Aha – ült fel végül az ágyban Lilly, mire a végéből vad visongás hallatszódott. – Beca! Vidd már el innen ezt a menyétet – függesztette tekintetét Leslie-re.

- Jól van már, viszem… Nem kell hisztizni.

- Nem szoktam hisztizni – nézett lesújtóan Lilly. Beca csak vállat vont, majd levette Leslie-t az ágyról. Főszereplőnk mély sóhajtások közepette szabadult meg a tegnapi ruhájától, majd elment zuhanyozni. Meglepetten pislantott hófehér karjára, hogy a tegnapi kis vérengzés után – egyetlen vérfarkasával – már csak karcolások látszódtak. Aztán hirtelen bevillant egy kép, ahogyan a magasból lesi a vérfarkast, és ettől megszédült.

- Mi az isten? – nyögött fel. Még akkor is ezen gondolkodott, mikor visszatért a szobájukba és elmélázottan szedte a lépcsőket. Aztán eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett és sietve fordult vissza és lépett be ismét a szobába.

- Ti nem jöttök kajálni? – nézett barátnőire. Beca felvonta a szemöldökét, és Cameron válaszolt.

- Mi már ebédeltünk. De Seamus szerintem még khm… „eszik”, vagy minek hívja ő – tette hozzá, orrát húzva a lány. Lilly sötéten elmosolyodott.

- Jó lesz megint szívatni szegény pici Harper babát – gondolta. A remek ötletétől, olyan jó kedvre derült, hogy még egy gonosz kacajt is hallatott miközben lábával kilökte maga előtt a Hollóhát ajtaját. Ott egy meglepett James pislantott rá.

- Csáó, Jamie baby, mi a pálya? – kérdezte még mindig vidáman a lány.

- Szia Lill – köszönt a fiú is, s egy lehengerlő mosolyt küldött Lilly felé.

- Na, miért kerestél?

- Áh, semmi… Megyünk ebédelni?

- Én? Veled? – tettetett fintort a hollóhátas. – Na, jó, de csak mert jó kedvem van – vigyorodott el.

- És mi újság? Nem láttalak reggelinél – nézett a lányra, míg elindultak a Nagyterem felé.

- Jah, nem volt kedvem lemenni – vont vállat Lilly.

- Aha – hagyta rá Adonis. – És? Mit csinálsz délután? – kérdezte félszegen.

- Potter! – torpant meg Lilly és megütközten nézett a fiúra. – Mit mondtam? Nem randizok veled, még kicsi vagyok ilyenekhez – fintorodott rá, mire James csak megforgatta a szemeit.

- Jól van már, nem kell így felkapni a vizet – fogta meg a lány kezét, de az megint csak grimaszolt egyet, és rácsapott James kezére.

- Ne rontsd el a napom, szépfiú – húzta el a száját Lilly.

- De te se az enyémet – nézett rá csalódottan. Az út további részén beállt a kínos csend, így Lilly valami téma után kutatott, majd talált egyet.

- Hogy ment a kviddics válogatás?

- Jól, semmi extra.

- És?

- Bevettek a csapatba, és Siriust is – mondta minden lelkesedés nélkül.

- Na, ez tök jó – mosolyodott el Lilly. – Gratulálok.

- Nem volt valami nagy ügy – húzta el a száját.

- Amúgy nem tudod, hol van Remmy? – pillantott ártatlan arccal a lány.

- Asszem Natalie-t korrepetálja… Ha érted mire gondolok – vigyorodott el pajzánul.

- Mi? – torpant meg Lilly és olyan képet vágott, mintha arcon csapták volna.

- Natalie másodéves griffendéles – felelte. – Jó kis maca – tette hozzá kis idő múltán.

- Aha… Szóval ők járnak? – kérdezte megjátszott kíváncsisággal, de belül a szívét marta a csalódottság és a szomorúság, némi féltékenységgel és enyhe dühvel keveredve.

- Azt nem tudom. Remus barátomat eddig nem nagyon izgatták a csajok, no, nem azért mert langyi lenne – vigyorodott el. – De Natalie tényleg csodálatos lány és asszem neki tetszik Remus, és ha valaki Natalie-nak tetszik, akkor azt meg is kapja – mondta átszellemülten.

- Hogy az a – káromkodott magában. – És hol kajálunk? – tért át más témára a lány.

- Tanári asztal? – somolygott a fiú.

- Hülye – forgatta meg szemeit Lilly. – Akkor legyen a Hollóhát – fogta meg a fiú kezét, és elkezdte az asztala felé húzni. James nem nagyon ellenkezett, sőt gyengéden meg is szorította a lány kezét jelezve, hogy tetszik neki ez a helyezet.

- Jamie, ne éld bele magad – öltött nyelvet Lilly.

- De olyan kellemesen selymes a kezed – bókolt a fiú. – És olyan hideg, szívesen felmelegítem – mosolyodott el.

- Én meg szívesen lehűtöm a… - kezdte, de egy fájdalmasat nyögött és összecsuklott. James még épp időben kapta el, s közben elő is rántotta a pálcáját és lefegyverezte a támadót.

- Parkinson – sziszegte Lilly. – Jó lenne, ha nem rajtam próbálnád ki a szánalmas kis varázslataid – fordult az önelégült fiúhoz vérző szájjal.

- De úgy látom, azért elértem a kellő hatást – mondta lekezelően.

- Hagyd – susogta Lilly Jamesnek, míg belekapaszkodott. – Mondták már, hogy nem szép dolog ilyen nyomorék átkokat lőni egy fegyvertelen lány felé? – szikráztak a szemei.

- Fegyvertelen? Ott a testőröd – pillantott a villogó szemű Jamesre.

- Ez már beteges Jacko – küldött egy lesújtó pillantást a fiú felé és Potter támogatásával leült az asztalhoz.

- Na, légyszi’, Lill. Csak egy ici-pici átkot – nézett könyörgően James.

- Ne süllyedj már le a szintjére – mondta halkan a lány. A griffendéles csak lemondóan sóhajtott egyet. James egy nagy adag ételt vett maga elé, és összevissza elkezdte magába nyomni, mire a lány meghökkent. Aztán elfintorodott. – Potter – szólt halál komoly hangon. – Ha nem bírsz kultúráltan enni, akkor menj át az asztalodhoz, esetleg csatlakozz Harperhez.

- ’e ’iná’d ’t ’ly – mondta teli szájjal. Lilly egy lesajnáló pillantást küldött felé. – Ne csináld már ezt, Lilly – ismételte meg a fiú, miután lenyelte az ételt.

- De csinálom. Nem akarom égetni magam veled – mosolygott sötéten.

- Na, jó, de csak miattad, szivi – somolygott és kezébe vette immáron a kést és villát is, s az illemnek megfelelően folytatta az étkezést.

- Köszönöm – szólt Lilly. Az ebéd csendesen folyt addig, mikor egy hangosan, csilingelően nevető lány és egy tekergő lépett be. Lilly az eszméletlen idegesítő hang irányába fordult és majdnem félre is nyelt az ételt.

- Lilly – hallatszódott James megrökönyödött hangja. A lány félig dühösen, félig szomorúan fordult felé.

- Hm?

- Te vérzel – szólt elcsigázottan.

- Mi? – nézett magára a lány. Valóban, a sebei, karcolásai valószínűleg felszakadtak, mert a talárján kezdett átütni a vér. – A fene, Parkinson hülye bűbája – sziszegte és felpattant a helyéről.

- Most meg hova mész? – kiáltott utána James, mikor a lány már félúton járt az ajtó és a helye között. A lány csak feltartotta a kezét és legyintett egyet.

- Kitekerem annak a félőrültnek a nyakát – sziszegte magában. Egy pillanatra megszédült és véletlen nekiment Lupinnak, de nem törődött vele. Még csak rá sem nézett, úgy sietett kifele. – De miért pont én? Komolyan, ez szánalmas – zsörtölődött. – Ráadásul Remmy is olyan izé… pont ugyanolyan, mint a többi hülye fiú. A fene, most csalódtam – sóhajtott.

- Lilly! – hallotta a saját nevét balról és megfordult. Piton volt az.

- Remek – nyüszített. – Igen? – nézett a tétova fiúra.

- Mitől véres a talárod? – pillantott a karjára.

- Tudod, a kis barátodnak az a hobbija, hogy az újonnan megtanult átkokat rajtam próbálja ki – lépett egyet ellenségesen Piton felé.

- Eh – sóhajtott és elővette a pálcáját. – Cisatrie – legyintett egyet és egy lila színű bűbáj csapódott a lánynak.

- Au – nyögött fel Lilly. – Ezt nem hiszem el, az Isten bottal ver engem – szitkozódott a földön ülve. Piton felsegítette a lányt. – Most mi az? Megátkozol és segítesz felállni?

- Ez az ellenátka – mondta a mardekáros. – Elnézést, még nem próbáltam, nem tudtam, hogy ilyen mellékhatása van.

- Na, köszi! – csattant fel a lány. – Ki van rám írva, hogy „Mardekárosok, rajtam próbáljátok ki az újdonsült átkaitokat?!” – mondta, majd vetett egy barátságtalan pillantást Pitonra.

- Nincs – sütötte le a szemét, mire Lillynek megenyhült az arca.

- Amúgy is, miért segítesz nekem? Parkinson haverja vagy…

- Valóban, de ez nem jár együtt azzal, hogy meg akarjalak ölni.

- Jah, hogy Jacko babának az a szándéka? – vágott sértődött grimaszt a lány.

- Nem t’om – vont vállat.

- Ez megnyugtató.

- Amúgy meg, sajnálom – mondta félszegen.

- Mire gondolsz?

- Azt a múltkori párbaj dolgot…

- Na, igen, azon eléggé meglepődtem – vonta fel a szemöldökét Lilly.

- Szóval Jack mondta, hogy párbajra megy… Nem egészen így fogalmazott, de azt inkább nem ismétlem meg – mosolyodott el. – A lényeg az, hogy nem tudtam, hogy te leszel az ellenfele és sajnálom, tényleg nem ezt akartam – fejezte be mondandóját.

- Aha – bólintott Lilly. – Szóval nem azért beszélsz velem, hogy idegesítsd Siriusékat?

- Mi? – nézett a lányra megütközten. – Nem – mondta magától értetődően.

- Na, jó, nem gáz… annyira. De máskor azért ne segíts neki.

- Ez attól függ – kezdte Piton, de mikor Lilly villogó szemeibe nézett, meggondolta magát. – Jó, oké. Rendben, nem segítek neki – húzta el a száját.

- Ezt örömmel hallom – mosolygott halványan Charnelle. A tekintete egy pillanatra balra siklott, ahol egy közelgő Remust látott, Natalie-mentesen. – Ajaj… Persi, most lépnem kell – hajolt a fiúhoz és megpuszilta az arcát, amitől olyan mértékben ledöbbent, hogy egy hang se jött ki a torkán. – Natalie, mi? – füstölgött magában Lilly, míg próbált észrevétlenül elosonni a klubhelységig. – Ne már! Most mit kommandózok itt, mint egy HP*? Vegyen csak észre – lassította le lépteit, de azért határozottan menetelt a tornya felé. Mikor már a felfelé vezető hátsólépcsőn járt, érezte Remmy alig hallható hangját, amint a lányt hívja, de Lilly csak azért sem hederített rá.

- Na, gyerünk már – sietette a kopogtatón lévő hollót a lány, mire az csak egy lenéző károgást hallatott. – Szóljál még be – forgatta a szemeit.

- Se oldala, se feneke mégis megáll a víz benne – nyögte ki végül a szárnyas.

- A felhő – vágta rá Lilly. Már hallotta a felfelé haladó lépteket, mikor a madár méltóztatta kinyitni az ajtót és a lány besurrant rajta. – Hülye madár – fintorodott. – Miért kell mindig történnie valami irdatlan nagy baromságnak velem? – sóhajtott, míg felfelé szedte a fokokat.

Beca és Cameron az ágyukban ültek és láthatóan épp elharapták a mondatot, mikor Lilly belépett.

- Mi az? Rólam beszéltetek? – mosolygott negédesen.

- Nem, csak Beca menyétjéről – válaszolt vigyorogva Cameron, mire Beca egy lesújtó pillantást küldött felé.

- Hagyjad már – csattant fel a lány.

- De most miért? Töki – röhögött a menyétre nézve.

- Töki? – vonta fel a szemöldökét Lilly.

- Nézz csak rá – küszködött a nevetéssel Cameron. Lilly a kezébe vette a nyugodt kis állatot és a hátára fordította.

- Jesszus, mekkora szerszáma van – nyögött fel Lilly, mire Cameronból végleg kitört a nevetés. Beca sértődötten nézett barátnőire. – Mondd csak, Beca, mégis mire használod ezt a… ezt a… khm… állatot? – vigyorodott el sötéten.

- Charnelle! – kiáltott fel Beca sértetten.

- Igen, Valentin? – villantotta meg fehér fogait Lilly. – Megyünk fürdeni? – kapta fel a fejét a lány, minden átmenet nélkül.

- Mi van? – pillantott zavartan Cameron.

- A tóba, ti sügérek… Tudod, lubickolni – mondta Lilly. – No meg pasizni – tette hozzá.

- Pasizni? – húzta el még jobban a száját Beca.

- Jó, te hozhatod Tökit – vigyorgott Lilly, mire Cameronból újra kitört a röhögés.

- Mondd csak Lill, neked nincs véletlenül meg? – küldött egy megsemmisítő pillantást Beca.

- Már nincs – lelkendezett a lány. – Na, gyerünk, amíg még jó idő van – pattant fel Beca ágyáról és elkezdte húzni a barátnőjét.

- Esetleg nem kéne átöltözni?

- Minek? – vetett egy perverz mosolyt Lilly. A másik kettő felhorkantott. – Na, jó, de csak mert kicsik is lesznek.

- Mint például Harper… Bár szerintem ő a nudizmustól se ellenkezne – somolygott cinkosan Cameron.

- Óh, szegény pici Seamus most azt hiszi, hogy én egy vérengző vérfarkas vagyok.

- Hogyhogy? – pillantott rá meglepődötten Beca.

- Hm – gondolkodott el. – Ti nem is tudjátok. Úgy volt, hogy vérfarkas vagyok, mert a múltkor megharapott egy – sötétült el az arca, ahogy Remusra gondolt. – De végül is nem lettem az – vont vállat.

- És nem kellett volna erről szólnod? – háborodott fel Valentin.

- Szóltam volna, ha már százas lett volna – vonta meg vállát Lilly. – Na, akkor megyünk? – csillant fel újra a lány szeme.

- Kivel akarsz ennyire találkozni? – vigyorgott Cameron.

- Valakit vissza kell, hm… csábítanom – villantott egy őrült mosolyt a lány.

- És ki az a valaki? Csak nem miatta jöttél olyan korán vissza? – jött Cameron derűs hangja.

- Kicsit bonyolultabb, de valami olyasmi.

- Azzal a fiúval, akivel tegnap csókolóztál? – jött Lara hangja. Erre Beca félre nyelt, Cameron meg nézett egy nagyot.

- Lara – kezdte higgadtan Lilly. – Nem csókolóztunk, fel bírod fogni a parányi agyaddal? Amúgy is, mikor jöttél be?

- Az imént. De nagyon úgy látszódott, mintha csókolóztatok volna.

- Áá – túrt bele a hajába Lilly. – Mi nem csináltunk semmit!

- Akkor?

- Hát öh… – kezdte a lány lassan. – Csak akartam, de akkor meg te jöttél – ismerte be, mire Cameron újra felnevetett. – Neked meg Kuss a neved – villantotta meg a szemét Lilly és az ágyához vonult átöltözni. Hamar átvedlett bikini szerelésbe és toporogva várt, míg két barátnője a csigákat megszégyenítő lassússággal öltöztek át.

- Nyugi van Lilly, nem űz a tatár – vigyorgott Cameron.

- A tatárok nem is itt voltak… A Kárpát-medencében hódítottak tért – szólt cinikusan Beca.

- Nem érdekel egy kihalt faj – ciccegett Lilly.

- Az nem faj, hanem egy népcsoport – javította ki Beca.

- Bárcsak a Mardekárba osztottak volna – emelte a plafonra a tekintetét.

- Te a Mardekárba? – hallatott sátáni kacajt Cameron.

- Nem lennék elég sunyi, alattomos, csúszómászó hozzá? – kérdezte tettetett ingerülettel. Alig tíz perc elteltével már lefelé lépdeltek a lépcsőn, és Cameron Lillyt méregette.

- Szerintem ez akkor is perverz – mondta Lillynek.

- Ugyan már, csak egy kis poén – vigyorgott a lány és előkapott egy epres nyalókát.

- Jaj, már kezdi – nyögte Beca.

- Én ezt nem bírom, kifekszem – forgatta szemeit Cameron, míg Lilly lehengerlő mosolyokat küldött a közelben tartózkodó fiúk felé, nyalókával a szájában.

- Ugyan már lányok, ne legyetek ilyenek – vetett rájuk is egy perverz vigyort.

- Aha – kezdte ravaszon Cameron. – Szóval a szerelemhez, meg a randihoz még kicsi vagy, de ahhoz, hogy cukros néninek öltözz, ahhoz nem?

- Valahogy úgy – válaszolt Lilly és a tópartra futott, hogy a füvön elterülhessen. A többiek is lassacskán megérkeztek, s főszereplőnk izgatottan fel is ült a fűben és csillogó szemmel körbenézett.

- Kész ez a csaj – sóhajtott Cameron. – Tisztára be van zsongva – vigyorgott.

- Nééézd, Beca! – kiáltott fel Lilly. – Ott van Jamie babyd – mutatott az ajtó felé, ahol Siriusszal beszélgetett az említett fiú, mire a barátnője elhalóan felsóhajtott.

- Szóval ki a pasid? – bökte ki Cameron.

- Nem a pasim – öltötte ki, immáron piros nyelvét a lány. – Még – tette hozzá.

- Na, mondd má’ – faggatta tovább.

- Hát úgy az – vágott „értelmes arcot” Lilly. – Jó-jó, nem nagy titok amúgy se – forgatta meg a szemeit. – Remmy.

- Háhá, tudtam – bokszolt bele a levegőbe Cameron, és a markát tartotta, míg Beca leperkált neki három ezüst sarlót.

- Nem hiszem el – rázta meg a fejét Lilly. – Ti mindig fogadtok, hogy ki jön be nekem, vagy mi a halál van? – öltött ál-sértődött képet.

- Nem mindig, de nagy átlagban igen – mondta Cameron.

- Köszi, ez most jól esik…

- De ez is azt bizonyítja, hogy érdekes vagy, szóval nem kiszámítható.

- Hm – gondolkodott el Lilly. – Jah, végül is, nem vagyok tipikus, mint egyesek – pillantott Evans és kis barátnői felé, ahol egy feltűnően sötét, mégis szőke hajú lány vihogott olyan hangosan és élesen, hogy még a tó túlpartjáról is lehetett hallani otromba nevetését.

- Uh, az a csaj elég gáz – jött Beca egyetértő hangja.

- Melyikre gondolsz? – nézett morcos barátnőjére Lilly.

- Effektív tök nyolc, mert mind gágog – jött Sirius hangja, aki szintén a griffis ribi osztagot szemlélte.

- Gágog? – vonta fel szemöldökét Lara, aki titokban settenkedett a lányok után.

- Mert libák – magyarázta Lilly.

- De hát – kezdte kidüllesztett szemekkel a lány, de Lilly közbe vágott.

- Átvitt értelemben, Lara – sóhajtott.

- Szúszá – szuszogta Beca, mire Lilly egy gyilkos pillantást vetett rá.

- Ezt most hagyd abba, vagy megütlek – sziszegte főhősünk.

- Miért? Mit jelent? – nézett rájuk Lara.

- Még nem is hallottál róla? – mondta Lilly izgatottan. – Hehe, most jön a kamu – mosolyodott el magában sötéten.

- Kellett volna? – kerekedtek el még jobban Lara szemei.

- Tudod, a szúszá nyelvet a Mű nevű állat használja.

- Tényleeeeg? – döbbent meg. – És mi az a Mű?

- A Mű szőréből készül például a műszőrme. A Mű a tópartokon él, és félig tollas, félig szűrös, körülbelül fél méter magas és egy méter hosszú. A karmából pedig a műanyag készül.

- És ezt te honnan tudod? – mondta, szinte transzba esve Lara.

- Hááát, ez titok – emelte mutató ujját a szája elé Lilly. – A nagybátyám felesége ezek után kutat, mivel csak nagyon kevesen látták őket és a kormány is titokban tartja a létezésüket – suttogta a lány alig hallhatóan. Közben a többiek majd megfulladtak a visszafojtott nevetéstől, csak Lara döbbent meg az imént hallottakon.

- Akkor, ez azt jelenti, hogy Beca tud beszélni a Műkkel? – vonta le a következtetést.

- Őőő – nyögött Beca.

- Pontosan, de ez titok, ne mondd el senkinek se, Lara – mosolyodott el Lilly.

- Húú, ezt el kell mondjam Xenophiliusnak – fordult meg Lara és elviharzott.

- Még tiszta szerencse, hogy megkértem, hogy senkinek se mondja el – vigyorodott a távozó osztálytársa felé. Mire a lány hallótávolságon kívülre ért, mindenkiből kitört a nevetés.

- Ez élethű volt – röhögött Sirius. – Szúszááááá – tette hozzá, két nevetés között.

- Tényleeeeg? – utánozta Lilly Larát Siriusra pillantva, mire még jobban elkezdtek hahotázni.

- Amúgy mit csináltok itt? – nézett unokahúgára Black.

- Beach-elünk, vazze, bícselünk – vigyorgott Lilly.

- Komoly? Na, ez az, én is ezt mondom Jamesnek, hogy meg kéne mártózni Pokolkában – nevetett fel Sirius.

- Ez most valami perverz dolog volt, vagy hogy? – kérdezte Lilly.

- Mi? Ja, ti nem is tudjátok – mosolygott a Griffendél Adonisa. – Elneveztük a tavat. Mert olyan szép fekete, és az egyik mugli szerző írt egy fekete bárányról, akinek a neve Pokolka volt és annyira szerette, hogy mikor meghalt a jószág, dudát csinált belőle.

- Öh – nyögött fel Lilly. – Akkor ha Oszi meghal, nekem is lufit kéne fújnom belőle? – húzta el a száját.

- Nem t’om – vont vállat Sirius.

- De miért egy bárányról? – maradt le Beca.

- Nem t’om, olyan jó a neve. Mondjuk a Beca is jó név… Becában megmártózni… Hmm – morfondírozott Sirius hangosan, minekután Lilly, Cameron és James fuldokolva kezdtek nevetni, Beca arca pedig olyan színt öltött, amit még Evans haja is megirigyelhetett volna.

- Na, akkor megyünk? – kérdezte Sirius.

- Csak így? – nézett kuzinjára Lilly.

- Nem, azért a talárt leveszem…

- Ez biztos valami Black vonás – állapította meg Cameron.

- Mi? – kérdezte egyszerre Lilly és Sirius.

- Az hogy, nem nagyon izgat titeket, hogy mentek fürdeni.

- Valóban, Siri, itt még picik is vannak – pillantott barátnői felé Lilly.

- Na, jó, oké… Felmegyünk átöltözni – vigyorgott Sirius. – Black – mondta Lillynek.

- Charnelle – susogta a lány, majd letűnt egy kis időre a színről a két szívtipró.

Mintha csak a két tekergő távozását várta volna Piton. Előlépett a közeli fa mögül és magához intette Lillyt. A lány elmosolyodott az ismerős arc láttán, és fel is állt, a fűből. A mozdulat közben egy kis szellő segített be annak a közjátéknak, ami ez után zajlott le, ugyanis Lilly térde kivillant a talár alól és Piton olyan szinten zavarodott meg, hogy percekig csak hablatyolni bírt, majd végül egy értelmes mondatot is ki tudott nyögni.

- Rajtad nincs ruha?

- Hm – vette ki a szájából a nyalókát, a fiún jól mulató lány. – De van. Talár. Nem látod?

- És alatta?

- Hát – hajolt közelebb a fiúhoz. – Megmutassam? – kacagott a fülébe. Perselus csak felnyögött a válaszon. – Na, jó, igazából van… fürdőruha – kapta be ismét a nyalókát a lány és a fiú vívódását leste.

- Na, jó – rázta meg végül Piton a fejét. – Lumpsluck küldött, itt a pálcád – adta át a lánynak az ébenfa vesszőt.

- És mi van a te pálcáddal? – vetett egy kacér pillantást a lány, mire Piton újfent ledermedt. – Oké, nem fárasztalak – vigyorodott el a lány és egy puszit nyomott a döbbent fiúnak, és megfordult. El akart menni, de Piton megragadta a csuklóját, és Lilly kérdő tekintettel visszafordult.

- Miért puszilgatsz? – kérdezte kiolvashatatlan arccal.

- Mert olyan megnyugtató – vigyorgott Lilly. – Miért? Zavar?

- Hát öh – kezdte Perselus, de mikor megvillant a lány szeme, meggondolta magát. – Nem, dehogy. Igazából jó – mosolyodott el.

- Erről beszéltem – somolygott a lány. – Na, akkor én most megyek, pá – puszilta meg újra a fiút Lilly és visszament az egymásra cinkosan sandító barátnőihez. – Mi az? – nézett rájuk, mikor visszaért.

- Remmy, mi? Remmy? – vigyorgott Beca.

- Mi van Eprecskével? – mosolygott Lilly.

- Eprecske? Merlinre, ez beteg becézés – nyögött Cameron.

- Szóval, miért pusziltad meg Perselust?

- Jaj, nem kell félreérteni – forgatta szemeit a lány. – Ő csak édi, főleg, mikor megdöbben – mosolygott sötéten.

- Kétszer is…

- Aj, ne légy már ilyen maradi – kapta be újra az epres nyalókát Lilly. – Harper jön?

- Ne legyél ilyen gonosz – pillantott barátnőjére Beca.

- Szerintem pár perc és itt lesz – válaszolt Cameron.

- Remélem, vele jön az a helyes haverja – nevetgélt Lilly.

- Lill, Lill – csóválta a fejét Cameron.

- Most mi van? – kapta ki a szájából a nyalókát és fenyegetően elkezdett hadonászni vele. – A szívem ellopta Eprecske, de attól még legeltethetem a szemem helyes fiúkon.

- Szúszá – szuszogta higgadt lenézéssel Beca.

- Ne szójjá’ beeee! – csattant fel Lilly mű-ingerülten.

- Birka – szólt be a közeledő Harper. Lilly idegesen ráemelte szemét, és halk, de fenyegető morgásba kezdett. A fiú szemében félelem csillant és mikor Lilly ellenségesen ugrott egyet felé, ijedtségében hátravágódott. Harper reakcióján Lillyből ismét kitört a nevetés, majd levágódott a megszeppent fiú mellé.

- Nyugi, Seamus, nem harapok… Annyira – kócolt bele a fiú hajába.

- Biztos? – méregette a lányt.

- Tudod, szivi, nincs rajtad még izom se, és én amúgy is a nehéz esetekre bukok – röhögött Lilly, és Cameron is virult egyet a megjegyzésen.

- De, ugye… Akkor most nem vagy éhes?

- Attól függ, mire – villantott egy kéjes mosolyt Lilly.

- Atyám, ments meg, megint kezdi – nyögte Cameron.

- Nem drágám, csak folytatom – somolygott a perverz főhősünk. – Aj, mikor jön már a kedvesem? – nézett reménykedve az ajtó felé.

- Kedvesed? Én úgy t’om, hogy valami Natalie-val van – jegyezte meg Seamus.

- Harper! – csattant fel Cameron.

- No para – legyintett Lilly. – Úgyis visszacsábítom – vetett pajzán mosolyt Cameronra, mire az megforgatta a szemét. Fél órán keresztül Lillyt csak az ideg tépte, és nézte, ahogy Harper próbálja elcsavarni Cameron fejét, de mivel a lány folyamatosan oltotta, Becánál is bepróbálkozott… Kevés sikerrel.

- Na, végre – nyögte Lilly, mikor meglátta a közelgő kuzinját, oldalán Jamesszel.

- … és amilyen szemeket vetett rá – sóhajtott James.

- Forró volt ám a hangulat – jegyezte meg vigyorogva Sirius. – Na, megjöttünk – köszönt ismét Lillynek, aki épp elcsípte a fiúk beszélgetésének végét.

- Hol forr a hangulat? – kérdezte Lilly ártatlanul, miközben előkapott a talárjából egy újabb epres nyalókát, mivel az előzőnek már percek óta csak a szárát rágta.

- Á – legyintett Black. – Csak a mi szívtipró eminens vé… Remusunk és a forróvérű, déli szépségünk között.

- Honnan tudod? – csúszott ki megdöbbenten Beca száján. Lilly szemei vörösen villantak rá, amitől belé fagyott a szó.

- Ó, hát nem nehéz, nem észrevenni – mosolygott a lányra Sirius. Lilly a válaszon majdnem egyben lenyelte az újonnan szerzett nyalókát, és köhögve próbált levegőhöz jutni. Az arca olyan színt vett fel, mint nemrég Becáé. – Persze, csak „tanulnak”… De mit? – kacagott fel a fiú. Lilly, ezt nem értette, de James tovább folytatta az elmélkedést.

- Remus azt mondta, hogy asztronómiát – szólt. – Biztos számolgatják a naptár módszert – tette hozzá röhögve. Lilly ezen úgy meglepődött, hogy a hajnali pír olyan hamar szertefoszlott az arcán, mint amilyen hirtelen fellángolt.

- Mi? – préselte ki ajkán Lilly.

- Hát t’od… Remus és Natalie.

- Oh, baszd – sziszegte Lilly, majd ültében hanyatt vágódott a lágy fűben és úgy is maradt. A többiek idő közben a pancsolás mellett döntöttek.

- Jössz, Lill? – jött Beca hangja.

- Még várok – válaszolt sértődötten. Beca megvonta a vállát, majd átszellemült arccal a két tekergőt nézte, amit a vízben szórakoznak. Lilly idegesen sasolta az ajtót, hátha feltűnik szívszerelme, de csalódnia kellett. Ahogy múltak a percek, a bágyadtság és csalódottság lett rajta úrrá. Egy régi dallam mászott a fülébe, amit apja szokott énekelni: Nem mégy sehová se, kár a szó! // Tudja magáról, hisz ő is férfi, ahány férfi van az mind disznó!

- Ez pont igaz – sóhajtott és a felhőkkel tarkított égre pillantott, majd folytatását dúdolta. - Ha csak rápillant egy sanda kéjenc, ha csak közelít egy randa dög. // Ki a csókra benne vágyat ébreszt, jön a kalapács a százas szög! – a dalszövegen felkacagott. - Ajtó zárva, vár az ágy, az alvás. // De még álmomban is reszketek. // Hogyha szép egy lány az mindig áldás, s lám az apja ettől őrül meg! – dalolta fel-felnevetve.

- Mit énekelsz? – hajolt fölé egy csurom vizes James. Lilly szemrehányóan pillantott fel és az arcába csöpögött pár vízcsepp a fiú hajáról.

- Aj, menj innen, te őrült – forgatta a szemeit. – Vizes leszek…

- Nem is tudom, kinek az ötlete volt lejönni fürdeni – mosolyodott a lányra, s letérdelt mellé. – Na, gyere már – fogta meg Lilly kezét.

- Engedj el, te ázott gyerek – eresztett el egy vigyort Lilly.

- De már mondtam, hogy szeretem a selymes bőröd.

- Fúj – fintorodott el Lilly. – Nyálas vagy és rámenős – emelte az égre a szemét.

- És ez nem jön be? – nézett lehengerlően Lilly szemébe.

- Hááát – pillantott a csokibarna szemekbe Lilly, és elbizonytalanodott. – A nyálas része nem. Vagyis… attól függ, hogy milyen az a… - majd zavarodottan megrázta a fejét. – Potter, szállj le rólam – mondta immáron józanul.

- Rád se másztam… még – villantotta fehér fogait a lányra.

- Jamie baby, nem mondom még egyszer – villantott dühös pillantást Lilly. – Megátkozlak, ha nem hagysz…

- Szóval durván szereted? – röhögött fel James.

- Gratulálok, igazán nagy tehetség volt kitalálni – kapta elő pálcáját. A fiú közelebb hajolt hozzá, és ezzel elvonta a lány figyelmét az átkozódásról, helyette megdöbbent. James egyik karját a lány háta mögé fonta, a másikkal, szinte észrevétlenül halászta ki Lilly kezéből az ébenfa vesszőt, és a fűbe ejtette. Erre a mozdulatra Lilly észbe kapott, de már késő volt. James egy határozott mozdulattal kapta fel a lányt.

- Potter! – kiáltott fel. – Azonnal tegyél le – próbálta kiküzdeni magát a fiú karjai közül.

- Nem teszlek – öltött nyelvet a fiú és tovább folytatta a „Lillyt fürdessük meg” című projektet.

- Hűtsd le magad, griffisek gyöngye – fújtatott tovább a hollóhátas.

- Kérésed számomra parancs, hercegnőm – bólintott James, majd tovább lépdelt, immáron a tóban.

- Azonnal tegyél le, és ez parancs…

- Igenis, hercegnő – engedte el a lányt. Lilly észrevette, hogy nem volt valami ésszerű kívánság az utóbbi parancsa, és próbált a fiúba kapaszkodni, hogy bele ne essen Pokolkába.

- Tönkremennek az édességeim – csattant fel.

- Ki vagy te? A cukros néni? – emelte meg ismét a dühös lányt, s beljebb hatolt a vízben.

- Esküszöm, ezt még megkeserülöd – fenyegetőzött Lilly.

- Meghiszem azt, kedves – susogta a lány fülébe. Térdét behajtotta, és Lilly nagy szitkozódások közepette próbált a fiún maradni, vízmentesen.

- Látom, már az ujjaid köré csavartad, James – kiáltott feléjük Sirius eszelős vigyorral.

- Még hogy én az ő… - kezdte Lilly, de amint kuzinjának szentelte figyelmét, James kihasználta a pillanatot és lebukott a víz alá, magával húzva Lillyt. Mikor Lilly érezte bőrén a hideg tó vizét, akaratlanul is a melegséget árasztó Jameshez simult. Majd miután Őfelsége Potter Úr hajlandó volt felbukkanni, Lilly azonnal a torkának esett.

- Potter! – sziszegte Lilly, ujjait a fiú nyakára kulcsolva. – Ha ezt még egyszer eljátszod, komolyan mondom, hogy nem éled meg a másnapot – vetett egy vörös pillantást a somolygó fiúra. James megfogta az ingerült lány derekát, és magához húzta. – Ebből elég volt, Mr. Casanova – rúgta meg leggyengébb pontján a fiút, aki jajveszékelve engedte el Lillyt. – Na, látod, én is ezt mondtam – fordított hátat. – És majd elfelejtettem – fordult vissza, és felpofozta a fiút, majd, mint aki jól végezte dolgát, a partra vergődött.

- Idétlen kis mitugrász – szentségelt magában. – Öntelt, rámenős tuskó – zihált tovább Lilly. A partra érve ledobta magáról a vizes köpenyt és a homokba vetette magát. – Az Istenit – csattant fel, mikor észrevette, hogy homokban hempereg.

- Jól helyben hagytad – pillantott a fájdalmas arcot vágó haverja felé Sirius.

- Megérdemelte – vont vállat mérgesen Lilly.

- Ne légy vele ilyen szigorú – nézett Lillyre kérlelve.

- De megmondtam neki, hogy szálljon le rólam, és nem egyszer, hanem legalább hatvankilencszer – húzta el a száját.

- El kell fogadnod, hogy ilyen…

- Neki meg azt, hogy semmi esélye nálam – replikázott Lilly.

- Na – pillantott unokahúgára boci szemekkel.

- Na, jó… De amúgy is, neki az a vörös griffis ribi jön be – hárított Lilly.

- Mi? – kerekedett el Sirius szeme. – Jaj, Evans? Hagyjad már – legyintett Black. – Hozzád képest semmi az a csaj… Persze ezt nem én mondtam – tette hozzá a félreértés elkerülése végett.

- Jó, én most nem erről beszélek – szólt türelmetlenül Lilly. – De akkor is, olyan rámenős… Ami persze nem baj, csak ne tapadjon ennyire.

- Hmm – gondolkodott el Sirius. – Eddig semelyik lánynak sem volt baja azzal, hogy Jamie rámenős – vigyorodott el, mire Lilly megforgatta a szemeit.

- Akkor elég könnyűvérű lányok járnak a Roxfortba – eresztett meg egy újabb beszólást.

- Lehet – vont vállat Sirius. – Na, megyünk fürdeni? – kérdezte kis idő múlva.

- Á, nekem most nincs kedvem – mondta szomorkásan.

- Egyébként, miért is akartál jönni? Vagy kérdezzem inkább, hogy ki miatt? – folytatta nevetve. – Biztos nincs a jelenlévők között, mert akkor nem lennél így elszontyolodva – morfondírozott tovább. – Szóval? Ki az? – vette fel a jól ismert beteges vigyorát.

- Sirius, nem mondom el – sóhajtott vörös fejjel a lány és talpra szökkent. Magához vette a köpenyét.

- Naaaa, Liiiiilliiii – nézett a lányra.

- Nem, Sirius – jelentette ki.

- Jól van, menjél, ha így akarsz – mondta Sirius sértődötten. – Nem lennék annak a fiúnak a helyében – tette hozzá vidoran.

- Hát, igen… Majd jól elküldöm melegebb éghajlatra – bosszankodott és összeszedte a holmiját. – Majd mondd meg légyszi’ Becáéknak, hogy leléptem.

- Szerintem észreveszik – kócolt bele Lilly hajába Sirius, majd útjára engedte. Ő maga pedig visszafutott a vízbe.

Lilly mélabúsan andalgott a verőfényes napsütésben és közben a tegnap estén gondolkodott.

- De biztos érez valamit irántam… Tegnap este, vagyis ma hajnalban olyan édes volt – sóhajtott mámorosan. – De aztán jött ez a Natalie liba... – belépett az ajtón, nem nézett körbe, csak automatikusan ment, amerre a lába vitte, így elkerülhetetlen volt, hogy neki ne menjen valakinek.

- Charnelle! – csattant fel Parkinson, majd végigmérte a lányt. – Charnelle – ismételte meg elmélázva. Lilly felpillantott.

- Jaj, ne – nyögte. – Mi van? – vetett ellenséges pillantást a fiúra. Pár másodpercbe bele telt, mire Jack összeszedte a szemeit, és újra kiolvashatatlanná vált az arca.

- Rajtad miért nincs ruha?

- Vak vagy? Van ruha… Csak éppen kevés – mondta, majd mikor ismét a jeges szembe nézett, felsóhajtott. – Jaj, hagyjál már, most nincs ehhez kedvem… – De már késő volt. Mielőtt reagálhatott volna, Jack előkapta a pálcáját és egy kábító átkot lőtt a lányra. Lilly elvesztve egyensúlyát, leesett a lépcsőn.

*HP = Hülye picsa