A "Haláltánc: Vert hadunk csonthalmain" című HP fiction regény folytatása!

1. Fejezet

Ha eljön Joe Black

Sophie és Draco merengve feküdtek az ágyban.

Egyikükhöz se találta az álmok nirvánája. A lány azon tépelődött, hogy mi legyen a jövőben, így hogy a csapatuk ennyire szét lett zilálva. Vicky elvesztette az emlékeit, Judy és az ikrek, Ilúvatar és Roxie meghaltak. A régi csapatból már csak Draco, ő és Vicky, illetve úgy-ahogy a csapatba tartozó Maya maradt meg, aki a harcba ugyan nem segít, ám különleges vajákosi tehetségével remekül megoldja a legbonyolultabb betegségeket. Most meg Vicky régi-új szerelme is az ő oldalukon áll, de ki tudja meddig? És meddig segít a harcban, mert Sophie tudomása szerint csak Vic gyógyulása miatt nem ment még vissza az ausztráliai ispotályba dolgozni. Aztán jött ez a számára két ismeretlen idegen, Piton és Charnelle. Utóbbi, Sophie véleménye szerint igazán érdekesen… mondhatni furcsán viselkednek.

A lány a másik oldalára fordult, hátha a helyzetváltoztatás segít az elalvásban. Meghökkenve tapasztalta, hogy szerelme csillogó szürke szemével mered rá. Egy darabig szemeztek, majd a fiú szemében fellángolt a szenvedély lángja, és szelíden megcirógatta kedvese arcát. Sophie elmosolyodott e kedves gesztuson, s közelebb húzódott hozzá.

A lány végighúzta hosszú, kecses ujjait a fiú izmos felsőtestén, s átkarolta őt. Arcuk egyre közeledett egymás felé, majd egy röpke csókra összezárult ajkuk. Ezt egy újabb, hosszabb csók követte, miközben nyelveik lassan és szenvedélyesen fonódtak egybe. Draco keze barátnője selymes testét kezdte kényeztetni. Sophie észre sem vette, hogy a fiú hogy varázsolja le róla hálóingjét – pálca nélkül -, miközben ő egy szimpla boxer alsó levételével bajlódott. A fiú ezen nevetett egy jót, mire a lánytól egy nyelvöltést kapott. Kiengesztelésül ajkaival folytatta tovább, amit abba hagyott.  Sophie fel-fel sóhajtott e nem gyakori, ám annál ritkább szenvedélyes és érzéki szerető egy-egy jobb megmozdulásai, ezen esetben csókjai hatására. Miután mindketten kellően bemelegedtek az akcióhoz, nyugodtan és lágyan egyesültek.

A lánynak még felszisszennie sem kellett, hála kedvese igazán kivételes tehetsége és gyakorlata miatt. A fiú, szerelme nyakába fúrta arcát, és lassú tempóban kezdtek bele. Sophie karjaival átölelte Draco izmos hátát. A kéjes sportnak köszönhetően a lány kellően tudott gyönyörködni szerelme megfeszülő izmaiban. A lány kacéran nézett a fiú szemébe, aki mégsem gyorsított a tempón. Az aktusba, mindkét félről a legszenvedélyesebb mozdulatok érkeztek, s tudták, hogy szerelmük az utolsó vérig kitart.

*

Lilly, Perselus szuszogására riadt fel, ám riadásában semmilyen érzelem nem tükröződött, csak egy unott arc. A nő megfogta a legközelebbi párnát és hozzávágta az alvó férfihez, aki meglepődve eszmélt fel.

- Hé, megtennéd, hogy hagysz aludni? – kérdezte fapofával Lilly.

- Tessék?

- Nem elég, hogy meg kell osszam egy óriás denevérrel a szobámba, de az nem hagy aludni a nagy szuszogásában – felelte kifejezéstelen arccal Lilly.

Piton arcvonásai megkeményedtek és felvette a kiolvashatatlan bájitaltan tanár-tekintetét. Olyan távol érezte magát kedvesétől, mint a néhai Lupintól.

A nő válaszra sem méltatva kiviharzott a szobából. A folyosón szinte csonkig égett gyertyák pislákoltak, néhol egy-egy fáklya. Lilly lerobogott a lépcsőn, ami a második emeletről vezetett az elsőre, ám a lépcsőfordulóban megcsúszott a fényesre csiszolt kőlépcsőn és legurult rajta. Esés közben lefejelte az egyik kiálló gyertyatartót és, eszméletlenül feküdt a hideg padlón.

Piton aggódva szedte a lépcsőket, mert hallott egy semmivel sem összetévesztett koppanást. Szerelmét a lépcső aljában találta ájultan és vérző halántékkal.

- Stimula – suttogta kétségbe esetten. Lilly egy pillanatig rettegő arccal meredt rá, majd ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett át a férfi válla felett. – Jól vagy?

- Te meg ki a halál vagy? – kérdezte Lilly.

- Én… Lilly jól vagy? Nem ismersz meg?

- Jaj nem te, egy ilyen sötét figurát nehéz elfelejteni – felelte kíméletlen hangon Perselus szemébe nézve. A férfi szeme elhomályosult és elhúzódott kedvesétől… kedvesétől?

- Pont az – válaszolta a szőke idegen, aki Perselus mögött állt.

Igéző kék szeméből sugárzott az erő, szőke haja félig az angyali arcába omlott. Magas és izmos megjelenése vetekedett az istenekkel. Elnéző mosollyal nézett a nőre.

- Haha, vicces ember vagy – folytatta továbbra is érzelemmentesen a nő.

- Úgy találod? – kérdezett vissza, továbbra is mosolyogva az isten.

- Mi a neved?

- Joe Black – válaszolta az idegen.

- Black, tudtam… nem te voltál a másik griffendéles a családban? Sirius bátyja, ha jól tudom… de várjunk csak, te már… meghaltál – elmélkedett a nő. Az idegen bólintott.

- Lilly, te kivel beszélsz? – kérdezte Perselus megrökönyödve a nőtől.

- Nem elég hogy sötét vagy, de még az anyanyelved se érted? – replikázta ridegen a nő, majd ismét Black-re nézett.

Piton követte a tekintetét, kétkedve barátnője épelméjűségén.

- De drágám, hisz nincs itt senki rajtunk kívül – jött a nyugtalan válasz Pitontól.

- Bocs Black, de tudod a pitonok nem látnak – vetette oda a nő Blacknek.

- Itt az ideje, hogy menjünk Lilly – válaszolta az isten.

- Hova?

- Tudod te…

- Őőőő – felelte tettetett érdeklődéssel. – Nem.

- A másvilágra – felelte mosolyogva a halál.

- Mi? – kérdezett vissza a nő immáron fénnyel a szemében. – Az… az nem lehet – esett kétségbe és tekintet a megrökönyödött Perselusra emelte. – De lehet – jött semleges hangon a válasz, saját magától. – Neee!!!! Nem akarom, hagyj! – remegett a nő. – Ne ellenkezz, én vagyok az erősebb. Nem, te csak egy ármány vagy! Biztos? Hagyj, kérlek, megőrjítesz! Ez a célom… Te bolond vagy, menj máshova! Halott vagy nélkülem, egyek vagyunk, te is jól tudod. De te egy gyenge érzelmes kis nőcske vagy – jött sajátmagától a kegyetlen válasz. – Segíts, Pers – könyörgött holtra váltan Lilly, könnyes szemmel szerelmére nézve. A férfit teljesen letaglózta Lilly viselkedése. – Nem látod? Ő is csak egy érzelmes, kis senki – torkolta le magát Lilly. S közben Black kinyújtott kezére vándorolt tekintete. Az érzelemmentes nő méltóságteljesen felállt, és megindult a szexi szőke istenhez.

- Készen állsz? – kérdezte a halál.

- Ha veled kell legyek, igen – felelte semlegesen hangon a nő, s kézen fogta a halált. Az isten keze jéghideg volt és ez rádöbbentette Lillyt, hogy ez nem helyes. Újra felülre kerekedett régi önmaga. – Úristen!

- Őőőőh, nem… A Halál – somolygott Black.

- Perselus segíts – küldött egy segélykérő pillantást szerelme felé a nő, miközben Black egy végeláthatatlan folyosóban vezette őt. – Nem! Átkozott ördögfajzat, nem leszek a rabszolgád – jött az Lilly új énje. – Ne, már megint kezded? Nem csak folytatom… Jó, de ugye te sem akarsz meghalni? Hm… nem, az túl érzelmes folyamat – vágott egy undorodó pillantást Joe-ra Charnelle. – Háh, most nem hagyom magam! Gondolod? Gondolni, nem elég biz… Távozzatok tőlem, sátánfajzatok – borzongott meg a nő és Perselushoz rohant.

Az óriásdenevér még mindig nem bírt mozdulni a megdöbbenéstől, de szerelme szeretetteljes ölelése kizökkentette ebből az állapotból. Örült és megborzongott.

- Ezek szerint… beteg és nem utál, legalábbis most nem – gondolkodott el Perselus, miközben cirógatta kedvese hullámos fürtjeit.

- Én… ne haragudj, hogy ilyen ocsmányul viselkedtem veled – motyogta könnyeit potyogtatva, a megkínzott nő.

- Nem számít… nem számít – nyugtatta Piton.

- Nem tudom, mi van velem, de úgy érzem néha, mintha csapdába lennék szorulva. Nem tudok magamról, csak látom az eseményeket, de nem tudok… nem tudok semmit sem tenni ellene.

- Nem baj, Lilly kedves, ne sírj – simogatta szerelme hátát a bájitaltan tanár.

- Nem tudom mi tévő legyek. Érzem a lelkemben, hogy még ott van azaz érzéketlen bestia, csak most meglapul. Nem tudom, meddig bírom kontrollálni – kesergett Lilly.

- Figyelj kedves, gyere – húzta maga után Piton, egy közeli szobába.

Ott a kandalló előtt leültek egy kanapéra. Perselus meggyújtotta a fákat, amik békésen kezdtek el ropogni. Kint az ablakon keresztül, lehetett látni, hogy épp pirkad. A tájat rózsaszín fény járja át. A férfi magához húzta a remegő nőt.

- Nézd drágám, felkel a nap, megreggelizünk és elmegyünk Dr. House-hoz, hogy megtudjuk mi a baj – simogatta Lillyt.

- Én… Black megint itt van – viszolygott a nő remegve.

- Előlem nem bújhatsz el, Mademoiselle Charnelle – mosolygott a halál.

- Ne, Perselus segíts, kérlek – nyögött fel a nő, s szerelme karjába ájult.

*

Robert csüggedten nézte emlékek nélküli szerelmét. Így, míg alszik olyan volt számára, mintha nem történt volna semmi a lánnyal. De mit sem változtat ez azon, hogy Vickynek nincsenek emlékei, hisz ő szereti. És ez a legfontosabb. Az egész helyzetet, az tette még bonyolultabbá, hogy a lány álmában, mindenre emlékezett, csak éppen mikor felébred, már semmire sem. Még az álmára sem. Szörnyű volt Chase számára, hogy nézze kedvese meg-megfeszülő arcát, s közben értelmetlen gagyogását hallani. Ám ez alkalommal, talán az környezet hatására, vagy mert már néhány napja a lány semmire sem emlékezett, elkezdett értelmes mondatokat is alkotni álmában.

- Szólnom kell – nyögte álmában a lány, mire Robert felkapta a fejét és feszülten fürkészte a kétségbe esett arcot. – Szólni… Volde… demortot nem lehet… horcrux… bevédi magát horcruxokkal… a sötét… bevédi magát horcrux-szal, nem lehet megölni – gügyögte Vic, mire Robert ledermedt.

- Talán ezért törölték az emlékeid? – töprengett hangosan a szőke szépfiú. – Mindenestre ezt el kell mondanom majd a többieknek, hátha ők többet tudnak erről… bár mintha valahol hallottam volna már erről. Amy mondta még régebben, hogy meg kell valami vámpír gyűrűt szereznie, mert a Nagyúrnak kell a horcruxokhoz… talán ez segít nekik… nekünk a kutatásban – filozofált a férfi. E közben szerelme is magához tért, és meglepve tapasztalta, hogy nem egyedül van a szobában.

- SEGÍTSÉÉÉÉÉG!!! EGY SZATÍR MEGTÁMADOTT! – kiabálta magából kikelve Vic, Robert megrökönyödött pillantásától kísérve.

- Nem vagyok szatír – ellenkedett a szőke.

- De az vagy! Nézed, hogy alszom!

- Nem akartam, hogy bajod essen…

- Attól kéne félnem, hogy megfojt a párna, vagy mi? – replikázta a szépség. Majd kicsit megenyhült az arca. – Vajon milyen kapcsolatban álltam ezzel a szőke félistennel? – futott át az agyán, a gondolat. Érezte, hogy nem volt közömbös számára a férfi, de nem tudta, vagy nem akart emlékezni rá. Ahányszor erre az eszméletlen szexi pasira gondolt, elkezdett hasogatni a feje… ugyanez volt a helyzet Sophieval is.

- Hogy érzed magad? – terelte másra a szót Chase.

- Az első meglepődés után, most kellemes melegség fog el, ha rád nézek – vetett egy kacér pillantást rá a lány.

- Emlékszel? – kerekedett el a férfi szeme.

- „Emlékek nincsenek, csak fényképek a szélben libegnek valahol, mint zörejek az éjben” – felelte révetegen a csaj.

- Tessék?

- Csak egy-egy pillanatra, és érzésre. Amúgy miért nem öltek meg? Szóval, miért csak az emlékeimet törölték? – kérdezte elszántan, bosszúval a szemében.

- Nem tudjuk pontosan, valószínűleg valami okuk volt vele…

- Nahát, tényleg? Magamtól rá sem jöttem volna – szemtelenkedett Vic.

- Na jó… sajnálom, ha megbántottalak – szólt lemondóan a férfi és az ajtó felé indult.

- Ettől függetlenül, még bejössz nekem – tette még hozzá a lány. Chase rámosolygott és kiment az ajtón. Vic mosolygott még magában pár másodpercet, majd követte Robertet. A folyosón érte utol.

- Amúgy mi is a neved? Elfelejtettem – kérdezte csillogó szemmel a lány.

- Robert.

- Olyan ismetősen hangzik – gondolkodott el a lány. Egy pillanatig tartott, míg azt hitte máshol van… Egy hatvankilences számú ajtó előtt állt, ami résnyire nyitva volt, és Robert állt bent. Az emlékre egy kicsit megtántorodott és neki esett a fiúnak, aki szerencsés mód elkapta.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Azt… Azt hiszem… az előbb láttam egy hatvankilences ajtót és mögötte téged…

- Tényleg? Az a múlt volt, ez jó hír, lehet hogy kezdesz gyógyulni, akarom mondani kezded visszanyerni az emlékeid – csillant fel a férfi szeme.

- Hát… nem tudom, remélem – motyogta a lány.

Egymás mellett ballagtak a felkelő nap megvilágításában. Egy szobából egy sikoltás hallatszott majd csönd lett. Chase nem teketóriázott rögtön bement, hogy megnézze mi a baj.

- Mi történt? – kérdezte Robert, amint belépett a szobába, ahol Pitont és az ájult Charnellet találta.

- Nem tudom… egyszer csak bekattant és… elkezdett magában beszélni, meg látott valami Blacket, aki el akarja vinni… - felelte zavartan Piton.

- Hmmm, érdekes, felettébb különös. Vajon mi miatt?

- Mi miatt mi? Te vagy a gyógyító! – csattant fel Perselus.

- Ezt így nem tudom, be kell vinni a Szent Mungóba és ki kellene vizsgálni. Vigyük Househoz…

- Nekem is ez volt az ötletem, csak elájult – morogta sötéten a denevér.

*

- Bella, Bella. Nem tudom, hogy érthetted félre ezt az igazán egyszerű kérést – hallatszott egy jeges hang. – Az addig rendben, hogy a véráruló rokonod nem ölted meg, hanem rajta teszteled, a remek bűbájom… de hogy Pitont – szinte köpte a szót -, még nem ölted meg! Ez hallatlan! Legközelebb, ne gyere úgy elém, hogy ne hoznád magaddal az áruló holttestét. Ja és még valami – mosolyogott el gonoszan a nő gyönyörködő szemébe nézve. – Crucio!

*

Mielőtt a kis csapat elhagyta volna a Malfoy-kúriát, Chase hagyott még egy üzenetet Sophienak, hogy a Szent Mungóban lesznek, ha kellenének.

- Nem értem, hol lehet House, már húsz perce üzentem neki, hogy jövünk – toporgott Chase. – Esetleg van még egy ötletem – azzal elindult a zárt osztály felé, ahol kevés a beteg, és azok is nagy része alszik… kómában van. A huszonhármas ajtón benyitva, megpillantotta, hogy House egy mugli tévén néz valami szappanoperát, mugli gyógyítókról. Vetett egy undorodó pillantást a tárgyra, majd régi mestere felé fordult.

- Hello House, üzentem…

- Tényleg? Nem emlékszem, vagy várj? Épp abból hajtogattam repülőt és dobáltam az emberek felé.

- Igazán szórakoztató – szólt Vic lenézően.

- Jé Miss. Jó Segg, felébredt! Na halljam, mit akartok? De csak mert magatokkal hoztátok Jó Mellet – nézett Viccre, Greg.

- Egy elmezavarral küszködő beteg miatt méltóztattunk zavarni…

- Jaj ne máááár! Az olyan unalmas – rinyált House.

- Aki egyszer a normális önmaga, másik esetben, nincsenek érzései – fejezte be mondatát Dr. Chase.

- Hmm, így már jobban hangzik. Először egy törölt memóriájú, aztán egy törölt érzésű boszi… felettébb különös. Na mindegy, csak akkor vállalom el, ha jól néz ki. Hol van?

- Őőő… jó – hagyta rá Chase. – A hatvankilences kórteremben.

- Miért ott?

- Ja elfelejtettem mondani, hogy most elájult, ja és hogy hallucinációi is vannak.

- Ez mellékes, nem olyan izgi – sántikált mellette House.

- Amúgy meg azt akarta kérni, hogy vizsgáld meg még egyszer Vickyt, mert volt valami emléke.

- Az biztos csak véletlen, volt – felelte közömbösen.

- Miért?

- Mert törölték az emlékeit, vagy módosították, de nagyon és nem valószínű, hogy visszanyeri valaha is…

- És? Attól még nem lehet megvizsgálni?

- De az is olyan unalmas… Na végre megérkeztünk, jó hosszú ez a folyosó, meg is kérem Cuddyt, hogy szereltessen ide egy mozgójárdát – vetette fel ötletét House. Belépett a hatvankilences kórterembe, ahol Lilly volt az ágyban, de már magához tért. Az új gyógyítót ellenségesen méregette.

- Én teljesen jól vagyok, nem tudom miért rángattak ide – közölte a lány semlegesen hangon Charnelle. – De, kérem segítsen – szólt ismét, kétségbe esett hangon. – Hallgass, te ostoba. Jaj Black, te meg ne mosolyogj már, nem megyek veled - nézett a szőke istenre, akit csak ő látott.

- Oké, meg is van a diagnosztika – felelte House.

- Ilyen hamar?

- Ja, egyszerű skizofrénia. Első jele, máris megnyilvánul, miszerint tagadja, hogy baja lenne. A tudatos énjét elnyomja egy érzelmileg sivár személyiség. És amint elnézem, téveszméi is vannak, amit már említettek. Általában genetikailag öröklődik, vagy érzelmi sokk válthatja ki – mondta House, majd Pitonhoz fordult. – Nem tudja, volt már hasonló betegség, Miss. Jó Bőr családjában?

- Tudtommal nem – felelte kiolvashatatlan arccal a férfi.

- És érzelmi sokk?

- Az sem.

- Jé Victoria, milyen kellemes meglepetés – szólt unott hangon a skizo.

- Elnézést? Ismerlek? – kérdezte a lány.

- Heh, ez vicces – nevetett érzelemmentesen. – Neked emlékeid, nekem érzéseim nincsenek – kacagott tovább.

- Így viszont különös. Meg kell vizsgálni – csillant fel House szeme.

*

Sophie és Draco meghitten aludtak egymás karjaiban. A tizenkettőt ütő óra, mély kongására ébredt fel a szerelmes pár.

- Jó reggelt – köszönt mosolyogva Draco.

- Neked is – viszonozta mosolyát Sophie.

- Hogy aludtál?

- Köszi, jól – somolygott a lány. – Bár keveset – tette hozzá nevetve. – És éhes vagyok…

- Hát igen, aki sokat… mozog, éhes lesz – vigyorgott Draco.

- Hú most biztos fogytam vagy két kilót.

- Akkor gyorsan kajáljunk valamit, mert még a végén el fogsz fogyni itt nekem – somolygott Draco.

Sophie magára kapott egy fekete selyem köntöst, Draco pedig egy sötét zöldet, és a konyha felé vették útjukat.

- Nagy a csend – jegyezte meg Sophie.

- Igen… túl nagy – tette hozzá a fiú komoran.

- Vajon hol lehetnek?

- Nézd csak, ott egy levél az asztalon – mutatott egy megsárgult pergamenre a fiú. – Azt írja Robert, hogy a Szent Mungó mentek, mert Lilly elájult és hallucinál. És hogy nem tudunk-e valami horcruxokról, mert Vic arról beszélt álmában és olyanjai vannak Voldinak… Érdekes. Át kéne ugrani a Roxfortba, Dumbledore biztos tudja mik azok.

*

A kórterembe verődött kis csapat, feszengve nézte Lilly-t, aki magában beszélt.

- De mondtam már, nem megyek veled, akár hogy is nézel – jött az unott hang.

- Én meg mint mondtam, most nem hagylak itt – mosolygott a Halál.

- És miért Black alakját vetted fel?

- Nem t’om, ő volt a leghelyesebb a túlvilágon – vetett egy perverz vigyort a szőke isten.

- Te meleg vagy? – kérdezte undorodva Lilly.

- Dehogy, én nem foglalkozom olyan csekély dolgokkal, mint a szerelem, vagy a szex.

- Akkor jó, engem sem nagyon érdekel. Az ilyen földi kis dolgok…

- Akkor mi érdekel?

- Nem tudom, most éppen az, hogy azt a kis libát elhallgattassam, aki mindig beleszól a józan gondolkodásomba.

Az ajtó hirtelen feltárult és egy jóképű néger gyógyító lépett be.

- Meg vannak az eredmények – szólt Dr. Foreman.

- Nagyszerű – csapta össze tenyereit House.

- Hát ezt nem mondanám, mivel az derült ki, hogy ezt a… problémát egy bűbáj okozza. Még életemben nem hallottam olyan átokról, amitől az embernek kettészakad a lelke.

- Lehet, hogy nem is erről van szó – szöget ütött fejében egy gondolat. – Arról lehet szó, mert hallottam már olyan átokról, ami törli az illető érzelmeit… szóval arról lehet szó, hogy ezzel átkozták meg, és ezáltal kettéhasadt az elméje, mert valamihez, vagy valakihez olyannyira ragaszkodott, hogy nem tudta kitörölni az érzéseit felé… De ha erről van szó, nem tehetünk semmit.

- Ez felettébb nyakatekert érv. De még mindig nem magyarázza a hallucinációkat, mert a vizsgálatok alapján, az agyával semmi baj sincs.

- Hát… lehet hogy csak mi nem látjuk – vont vállat House.

- Aha… szóval véletlenül sem Miss. Charnelle képzeli a dolgot.

- Ne legyél ilyen maradi, varázslók vagyunk, bármi elképzelhető – vetett ellent House. És az ajtó felé ment de közben hátra pillantott. – Haza mehetnek, nincs mit tenni, vagy elmúlik vagy nem, de inkább az előző. Viszlát – és kilépett a kórteremből.

- Heh, mondtam, hogy semmi bajom – állt fel Lilly és lenézően körbe nézett. Majd ismét a Halál felé fordult. – És mondd csak, milyen a túlvilág? És miért csak én látlak?

- Nem csak te látsz… Akik mér hétszer kerültek életveszélyes helyzetbe, mind látnak. Amúgy egész jó. Attól függ, hogy mit akarsz, mi az utolsó gondolatod, mikor meghalsz – felelte Joe Black.

- Aha, szóval ha azt akarom, hogy az a mihaszna kis nőcske ne szóljon bele az életembe, akkor halál után már békén hagy?

- Valahogy úgy – mosolygott az isten.

- Mi? – hördült fel Piton.

- Szuper – felelte minden lelkesedés nélkül a nő, majd kilépett a kórteremből és a folyosó felé ment. – Akkor mehetünk.

- Rendben – lépett mellé Black. Gyengéden körbe fonta karjait a nő körül, s ajkát a nőéhez érintette, a Halál csókja…

Lillyt régi emlékek kezdték elözönleni, mikor beosztották a Roxfortban a Hollóhátba, majd egy bájitaltan órán egy rosszul sikerül élő-halál esszencia felborul, aztán amint Avery véletlen eltalálja egy gurkóval Lilly halántékát, ő pedig lezuhan, de egy fekete hajú és szemű zöld kviddics taláros fiú elkapja a földbe érkezés előtt. Majd egy piton megharapja és a méreg gyorsan átjárja a testét és ő lebénul, ismét a fekete hajú fiú menti meg. Mikor első átváltozása során főnixszé, próbál repül… de nem sikerül és Fawkes menti meg, aztán egy barlangban kövek temetik maguk alá, egy nyílvessző áll a szívébe, majd leesik a lépcsőn és megpillantja a Halált. Joe meghal, Perselusszal való első randija, aztán eljegyzi őt, majd eddig számára ismeretlen kép következik a folyosón ami ahhoz hasonló ahol a Halál megcsókolja, egy fekete hajú, eszelős tekintetű nő zöld fényű átkot küld Piton felé, aki holtan esik össze.

Lilly ismét felül kerekedett a másik énjén, és eltaszította magától Blacket.

- E… ez mi volt?

- Upsz… a következő meló – pironkodott az isten.

- Mimi?

A hatvankilences kórterem ajtaja hirtelen kivágódott és egy lobogó talárú férfi közeledett Lilly felé. Akinek a tekintete valamivel a férfi feje fölött siklott el, és rémülten Bellát bámulta. Az agya leblokkolt, és csak azt látta, hogy a nő suttog valamit, aztán jön az imént látott zöld átok. Lilly gondolkodás nélkül, ösztönösen változott át főnixszé, hogy gyorsabb legyen és berepült Perselus elé, így őt találta el a halálos átok.

A férfi meglepve figyelte a jelenséget, és azt hogy mikor Lillyt eltalálta az átok, semmivé lett és a zöld fénycsóva Bellatrixot találja el, aki holtan esett össze. Megtartva lélek jelenlétét, agya sebesen gondolkodott, hogy Lilly hol lehet… Oda nézett, ahol a lány az imént még volt, majd le… ott egy hamuból előbújó kis főnix fiókát pillantott meg.

- Oh ne – nyögte. – Lilly?

A főnix-fióka keservesen krákogott egyet és Perselusra emelte hatalmas, kék szemeit. A kórterem ajtaja ismét kinyílt és most Vic és Chase jöttek ki, akik megkövülten pillantottak a halott halálfalóra, majd egy fiókát szorongató Perselusra.

- Mi történt? – sietett oda Pitonhoz Chase.

- Én… Lilly… ő – mutatott a fiókára – Lilly.

- Micsoda?!?!?! – kerekedett el Vic szeme.

- Főnix az animágus formája – mondta csendesen Piton.

- Hmmm… - hümmögött az imént érkező House, aki érdeklődve szemlélte a remegő fiókát.

- Ő… ugye? Ez most mi? Mi fog történni? – próbált meg értelmesen gondolkodni az óriásdenevér.

- Főnix – morfondírozott House. – Úgy olvastam, hogy eddig csak Morgan le Fay-nek, sikerült felvenni a főnix formát… vagyis minden madárét… De nincs róla tudomásom, hogy egyszer is… elhamvadt volna.

- De. Ugye vissza tud változni?

- Igen, szerintem vissza, idővel, talán pár óra múlva – töprengett House. – Ez egy rendkívül ritka jelenség. Mondhatni egyedi. Ugyanis a főnixek haláluk óráján elhamvadnak, majd hamvaikból új életre kelnek. És mivel Miss. Tökéletes Test az állat génjeit vette fel, így nem halt meg. Viszont a lelke… lehetséges? – kerekedett el a férfi szeme.

- Mi? – kérdezte rettegve a választól Perselus.

- Hogy a halálos átok, a lelke egyik felét felemésztette… Milyen volt mikor meghalt? Csak mert, gondolom, hogy akkor azt a felét pusztította el az átok.

- Ó ne… - sóhajtott Piton.

***

Martat rendkívül idegesítette, hogy három volt osztálytársa tartja fogva. Jóllehet, hogy halálfalónak adja ki magát, és nem hiszik el neki, hogy ő a jó oldalon áll, attól még nem kellene ilyen drákói szigor mellett raboskodni, étlen-szomjan, cruciok között. A fiúk arra voltak kíváncsiak, hogy mit akart tőlük igazából a lány. Már próbálták a Veritaserumot is, de amellett maradtak, hogy nyilván elrontották az elkészítését, mert Marta csak azt hajtogatta, hogy Vickyvel kell beszélnie, a medálról és hogy kényszerből csatlakozott és dobta fel őket a Sötét Nagyúrnál. Ezért lelki és testi terrort alkalmaztak a lányon, hogy megtudják, mi az igazi célja.

Azt egyikük sem feltételezte, hogy esetleg az első perctől kezdve igazat mondhat… nagyon nagyot tévedtek.

- Nyugi van, ici-pici Marta-baba, addig nem halsz meg, amíg meg nem tudjuk az eljöveteled okát – hallatszott a könyörtelen mondat Bance szájából.

- De mondom, hogy nem hazudok – csatt… Richie felpofozta a lányt, aki vért köpött a padlóra, mert ráharapott a nyelvére.

- Ne mocskold be a padlónk, te áruló! Crucio – szólt ismét Bance. A lány a kínok kínját élte át. Mintha ezer kést szúrtak volna a csontjáig, majd áramat vezettek volna belé és egyszerre remegni kezdett, úgy érezte megfagy, majd fél perc múlva mintha felemésztette volna őt a forróság, és ez így tovább. Bance öt percig tartotta rajta az átkot. Richie gonosz mosollyal nézte Marta szenvedését, és Peter kétkedve pillantott barátaira. Szerinte ez túlságosan kemény módszer volt. Úgy érezte, mintha társai élveznék, hogy egy másik emberi értelemmel megáldott lényt kínoznak.

A vallatás, ismét kudarcba fulladt, mert a lány megtört teste nem bírta a további megpróbáltatásokat és ernyedten ájult el. Miután Richie és Bance szitkozódva hagyták el a pincehelyiséget, Peter félszegen lépett oda a lányhoz, hogy gyógyító főzetet itasson vele.

- Stimula – térítette magához a rémült lány. – Ezt idd meg, segít hogy ne fájjon…

- Hagyj meghalni, rosszabbak vagytok a halálfalóknál – nézett dühösen rá a lány. Peter közelebb hajolt, hogy erővel itassa meg Martaval a főzetet, de legnagyobb meghökkenésére a lány olyan gyorsan kapta ki kezéből a pálcát, hogy reagálni sem volt ideje és már egy bénító átok hatása alatt állt.

A lány érezte, hogy épp időben sikerül szabadulnia, mert nagyura hívja… Gyorsan elővarázsolta a halálfaló felszerelését és begyűjtő bűbájjal magához hívta az ébenfa pálcáját.

Kiábrándító bűbáj hatása alatt elhagyta a házat, ahol a poklok poklát élte át és sietve elhopponált.

- Késtél – szólt fagyosan Voldemort.

- Bocsáss meg nagyuram, de pár jött-ment az utamba akadt.

- Rendben, ez alkalommal elnézem a késésed, de többször ne forduljon elő. Továbbá, mivel Bella elbukott – fintorgott egyet -, te veszed át a helyét. Az lesz a feladatod, hogy nagy értékű, a varázsvilágnak fontos kincstárgyakat gyűjts össze és hozd el nekem. Most pedig távozz.

S a lány, haza is hopponált, hogy egyrészt lefürödhessen, másrészt belevesse magát a művészeti lexikonokba.

*

Lilly és Perselus a Malfoy-kúria egyik szobájában a kandalló előtt ültek meghittem és teát szürcsöltek. A lány megviselt arcán, boldog mosoly terült szét, miközben szerelmével szemezett.

- Annyira aggódtam, kicsim – bukott ki Perselusból.

- Ne aggódj, már jól vagyok – mosolygott a lány és letette a teáját. Perselus követte a mozdulatsort és átölelte szerelmét. – Én is megijedtem, főleg mikor láttalak meghalni.

- Hogy? – hördült fel.

- Hát az úgy volt, hogy látom a Halált.

- Micsoda? – kétkedett Piton.

- Az nem a skizofréniához tartozott. Sophie is látta, meg is kérdezte, hogy ki az a helyes férfi aki mellettem áll – fintorgott a lány. – Mert csak az láthatja, aki már hétszer majdnem meghalt.

- És hogy hogy, az az átok megszűnt?

- Az úgy volt, hogy mikor megláttalak meghalni, mert a Halál véletlenül túl sok emléket idézett fel bennem, és én megláttam milyen küldetést kapott na akkor ismét magamhoz tértem és hát… berepültem eléd – pirult el. – Szóval mikor éreztem az átok menetszelét, vagy mijét… varázslatát? Engedtem, hogy a másik énem átvegye az uralmat, de ő nem tudta, hogy mi történik, míg én irányítottam a testem. És azért pusztult el a lelkem azon fele.

- Szóval, végre vége ennek a szörnyű őrületnek? – fúrta bele az arcát, Lilly vállába a férfi.

- Igen, jaj nagyon féltem, és olyan rossz volt elhamvadni… olyan mintha lángra kapott volna a testem.

- Hát… az is történt – mosolyodott el Perselus és közelebb hajolt jegyeséhez, hogy egy szenvedélyes csókot váltsanak.

× Kritikák ×