2. Fejezet

Nem tudom, és nem is érdekel

Draco és Sophie idegesen járkáltak a kihalt Roxfortban. Nem értették, miért nincs ott senki. Hosszas keresgélés után megtalálták az igazgatót, s az szomorúan rájuk nézett.

- Jobb napot! Miben segíthetek? Remélem, az ifjú Malfoy úr nem a tanulmányait szándékozik folytatni.

- Jó napot igazgató úr – kezdett bele Draco. – Nekünk lenne egy kérdés… hogy hogy? – nézett értetlenkedve az igazgatóra, mikor felfogta, mit mondott az öreg.

- Hát nem hallottátok? – kérdezte szomorúan.

- Mit kellett volna?

- A Sötét Nagyúr, hatalmas mészárlást rendezett egy varázslók által is lakott faluban, így a szülők azonnal haza akarták hívni a gyermekeiket. A Minisztérium tehetetlen, igaz, az új Miniszter, rendkívül jó auror csapatokat hozott létre, de ők sem sejthették előre a támadást és mire a helyszínre értek, már javában folyt az öldöklés. Sikerült pár halálfalót elfogni, de még több elmenekült. Így a Roxfort egy ideig bezárja kapuit – fejezte be reménytelenül Dumbledore. Sophie szemei megteltek könnyel és elfordult, hogy az igazgató ne lássa.

- Ez borzalmas – akadozott Draco hangja is.

- De halljam, miért örülhetek a látogatásoknak? – eresztett meg egy szomorú mosolyt Albus.

- Mi a horcruxokról szeretnénk megkérdezni az igazgató urat…

- A horcruxokról? – Dumbledore mindig derűs arcán sötét árnyék suhant át.
- Igen… de miért olyan nagy szörnyűség ez? – nézett rá értetlenül Sophie.
- A horcrux a fekete mágia legsötétebb bugyraiba tartozik. Én erről nem beszélek – az igazgató befejezettnek tekintette a társalgást, és ruganyos léptekkel az irodája felé indult.
- De professzor úr! – iramodott a nyomába Draco. – Muszáj megtudnunk, mi az! Tudjukki ezt használja védekezés gyanánt!
Dumbledore megtorpant, és a fiatalok felé fordult.
- Szóval a Sötét Nagyúr horcruxokat készít? – kérdezte, átható tekintetét Draco szemébe fúrva.
- Hát, úgy hisszük…
- Akkor jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el: a horcrux a legellentmondásosabb dolog a világon. A varázsló egy emberélet árán teremthet magának horcruxot, mellyel a saját életét védi. Hogy megmeneküljön a haláltól, kettéhasítja a lelkét, és az egyik felét valamilyen tárgyba rejti. De kérdem én, életnek számít az, amit fél-lélekkel él az ember? – Albus szeme izzott.
- Köszönjük, igazgató úr – Sophie-n erőt vett valami érthetetlen elkeseredettség: nyomorúságosnak érezte az életét, de nem tudta, mi okozta ezt. Úgy döntött, jobb mihamarabb visszatérni barátaikhoz. – Viszlát.

*

-Ramszesz! Petrovics! –Voldemort fogai közt szűrte ki a szavakat, ám a két megszólított rögtön feltűnt a viskóban. – Csakhogy itt vagytok. Végre összegyűltünk mi hárman, akik legyőzték a halált.
- Megjegyezném, te még csak kísérletezel vele – ellenkezett egy szakállas, sötét hajú férfi.
- Te beszélsz? Ha jól emlékszem, még csak százötven évvel élted túl a korod, Petrovics.
- Petőfi, ha kérhetném – a másik férfi horkantott. – Csak te épp a kriptádban rohadtál mikor nevet változtattam.
- A kriptámat piramisnak hívják – II. Ramszesz rávicsorgott. Függőlegesen kettészelt bal szeme résnyire szűkült, a jobb arcán található tíz centis vágás megnyúlt.
- Fiúk, fiúk, ne veszekedjünk! Nemesebb cél vezérelt ide minket – szólt rájuk Voldemort Nagyúr.
- Engem speciel a te cseppet sem nemes hívásod vezérelt – replikázott Petőfi.
- Halljuk, mi a terved? – lépett közelebb Ramszesz.
- Világuralom, mi más? Mi hárman képesek lennénk az egész univerzumot a befolyásunk alatt tartani!
- És az miért is lenne jó nekünk? – érdeklődött Petőfi.
- Szabadon írhatnál verseket! – magyarázta Voldemort.
- Én már így is szabadon írok, bár már inkább regényeket. A versek nem fogynak jól mostanában.
- Az neked hol szabadság, hogy hülye álneveken, muglikat bábként mozgatva jelenteted meg a műveidet? –horkant fel a Nagyúr.
- A Rowling az egy tök jó álnév… Én elvagyok így…
- És te? – nézett a másik férfira Voldemort. –Nem zavar, hogy rendszeres időközönként fel kell öltened a múmia ruhád?
-Egész szórakoztató mostanában a múmia-lét. Egy perverz páros már kétszer megtisztelt bizarr szex játékaival…
- És ez neked öröm? – fintorgott Petőfi.
- Naná, csak az zavart, mikor a csaj hozzám bilincselte azt a denevérpofa pasiját…
- Olyan életet kínálok nektek, amilyenre vágyni se mertetek! – nézett rájuk Voldemort.
- És te mit akarsz cserébe? Bármilyen életet? Ha jól látom, ilyen közel még sosem álltál a halálhoz. Nem válik be ez a horcrux dolog? – csóválta a fejét Petőfi.
- Már az elején megmondtam neked, hogy nem egy biztonságos technika – csatlakozott II. Ramszesz.
- Kértem én bármi teljesíthetetlent, mikor kiszabadítottalak a szarkofágodból? Csak az öröklét titkát kellett elárulnod! De te csak egy félmegoldással szolgáltál, és egy intelemmel. Hát most köszörüld ki a csorbát!
- Azért csak félmegoldással szolgáltam, mert mást nem tudok nyújtani neked. Tudod, hogy az én módszerem se tökéletes, az a rohadt medál bármikor végezhet velem. Ráadásul mindezt úgy, hogy Ré fia vagyok. Neked milyen isten ősöd van?
- És te? Te is csak a horcruxokat vetetted fel! Pedig te is nekem köszönheted, hogy kiástalak abból a tömegsírból! – lépett Petőfihez.
- Jaj, hát tudod, hogy engem a verseim tartanak életben. A lelkemet írtam bele a műveimbe. Te viszont még egy egyszerű felező nyolcasra se vagy képes.
- Ezek szerint akkor szó sincs világuralomról, csak túlélő technikák miatt hívtál ide minket? – kérdezte Ramszesz.
- Ti nem akartatok uralkodni… Csak egy pálcaintésembe kerül, és mentek vissza a helyetekre. Most komolyan, melyik kényelmesebb egy örökélet eltöltésére? A tömegsír vagy a szarkofág?
- Fenyegetőzöl? – villant fel Petőfi szeme.
- Kénytelen vagyok…
- Hát jó, segítünk neked – egyezett bele Ramszesz. – De más ötletünk nincs, csak a horcruxok…

- Akkor egyelőre elég, ha kiirtotok néhány lázadót, akik nagyon az utamba álltak.
-Csak ne megint azt a Malfoy kölyköt, már a múltkor is nála volt az a bizonyos medál – szisszent fel a fáraó.
- Akkor az a csapat Sándor feladata lesz. A te dolgod figyelni Martát. Fontos hívem lehetne, de attól félek, nem az én oldalamon áll. De nem merem megkockáztatni.
- Szóval buktassam le? – II. Ramszesz örült, hogy ilyen egyszerű feladatot kapott, és eltűnt az éterben, mielőtt Voldemort kitalálhatott volna valami veszélyesebbet.
- Én meg akkor menjek gyilkolászni? – kérdezte unottan Petőfi.
- Először inkább vedd el néhány ember érzéseit… Majd aztán…

*

- Miért kellett így elrohannunk? – kérdezte Draco, Sophie mellett loholva a Malfoy birtokon.
- Olyan fura érzésem támadt.
- Aha. És akkor muszáj volt faképnél hagynod az egyetlen embert, aki mesélhetett volna nekünk a horcruxokról?
- Mit akarsz, megtudtuk, amit akartunk.
- Nem egészen, kisasszony! – megragadta Sophie karját, és maga felé fordította a lányt. – Én speciel kíváncsi lettem volna, mit tehetünk ellene. De te jöttél ezzel a furcsa érzéssel, és…
- Mit zavar az téged? Talán jobban örülnél, ha egyáltalán nem lennének érzéseim? – Draco már épp válaszra nyitotta a száját, mikor megjelent mellettük Vicky.
- Helloka! Mi a szitu? Hallottam, ahogy kedvesen diskurálgattok.
- Szia Vic – köszönt vissza Draco, nyugalmat erőltetve magára.
- Persze, menőzzél csak, hogy emlékszel a nevemre – nézett rá a lány.
- Én nem, csak… Áh, nők… - Draco inkább bement a házba.
- Ennek meg mi baja? – fonta keresztbe a karját Vic.
- Férfiból van…
- Aha… Te figyu, arra akartalak megkérni, hogy meséld már el, kivel milyen kapcsolatban voltam! – Sophie elmosolyodott a kérés hallatán, és egy kültéri padhoz vezette a lányt.
- Kivel kezdjem?
- Chase-szel! – vágta rá Vic, szemében tűz égett.
- Oh, hát szerintem arra magadtól is rájöttél –vigyorgott Sophie.
- Ja, csak más szájából is akartam hallani, milyen jó pasim volt –nevetett Victoria. –Oké, tovább… Dr. Carter?
- Nem t’om, nem ismertem őt ezelőtt.
- Mi előtt? Hogy megismerted? – Sophie bólintott. – Így szokott ez lenni… Tovább. Draco? Hú, azt a ripőköt tuti nem csíptem…
- Meglehet… Akkor csak megjátszottad magad?
- Nem tudom, neked kéne emlékezned, nem nekem… Ki az ott? – Vic hirtelen egy, a birtok határán kívül eső bokorra fordította tekintetét.
- Ööö… én senkit se látok. Jól vagy?
Petőfi Sándor az utolsó pillanatban tette láthatatlanná magát. Már egy ideje a bokor mögé rejtőzve hallgatta a lányok beszélgetését, azon tanakodott, melyikük érzését vegye el. Végül úgy döntött, feldob egy pénzérmét. Victoria a repülő érmére figyelt fel, Sándor figyelmét a rejtőzés kötötte le, a földön elguruló pénzt elvesztette szem elől.
- A Sors akarata – gondolta magában, és mindkét lányt megcélozta. – Exsensus! – mormolta el kétszer.
- Már mér ne lennék jól? – válaszolt Vic Sophienak. – Tovább. Piton?
- Iránta úgy emlékszem közömbös voltál.
- Ja, most se érzek semmit.
- Nem csoda, én se… Tovább?
- Lilly.
- Semmi.
- Pont, mint most. Sophie Davis?
- Az én vagyok…
- Ja, tényleg.
- Engem szerettél. És én is szerettelek téged.
- Múlt időben?
- Öh, azt hiszem – gondolkodott el Sophie.
- Nem baj, én se érzek irántad semmit – vont vállat Vic. – Van még valaki fontos?
- Igazából senki se fontos.
- Aha… Megyünk kajálni?
- Ok.

A konyhában Draco és Chase fogadta őket.
- Na, cica, elmúlt már az a fura érzésed? – kérdezte a ficsúr.
- Semmilyen fura érzésem nincs már.
- Akkor oké.
- Vicky, hogy érzed magad? – lépett hozzá Chase.
- Sehogy.
- Sehogy?
- Jó, igazából nyomorúságosan érzem magam, nem tudom elhinni, hogy az élet ilyen szörnyű, folyamatosan keserű gondolatok járnak a fejemben, de emellett különös öröm járja át a lelkem, amiért veletek lehetek, mivel szeretlek titeket, még téged is, ripőkdákó, bár idegesítesz, de mégis boldogság veled lenni, pláne a többiekkel, nélkületek mintha hiányozna valami az életemből…
- Tényleg? – Chase meglepődött ezen a hirtelen érzelemnyilvánításon.
- Dehogy, csak szívatlak titeket. Mondom, hogy sehogy se vagyok.
- Érthető, én is olyan üresnek érzem magam. Már ha ez azt jelenti, hogy semmit se érzek – bólintott Sophie.
- Csajok, mi van veletek? – nézett rájuk értetlenül Draco.
- Lehet, hogy ez ugyanaz, mint ami Lillyvel volt – súgta Chase.
- Ne – nyögött fel a mardekáros.
- Bevisszük őket Dr. House-hoz – mondta halkan Robert, miközben a lányok a kajakészítéssel voltak elfoglalva.
- Oké. Hé, van kedvetek benézni a kórházba? – kérdezte Draco.
- Nincs – érkezett a cseppet sem meglepő válasz.
- Majd én – vette át az irányítást Chase. - Van kedvetek itthon maradni?
- Nincs.
- Akkor megyünk! – Robert már kézen is fogta Vicet, és elhoppanált vele. Draco követte a példáját Sophie-val.
- Várj itt velük, amíg én előkerítem Greget – tanácsolta Robert, és a híres orvos keresésére indult.
Nem telt el egy perc, és megtalálta House-t egy szupermodell kórterme előtt.
- Dr. House!
- Mi van? – nézett rá mogorván a bicebóca.
- Van egy kis probléma Victoria Silverrel és…
- Hogy kivel? – húzta fel a szemöldökét Greg.
- A páciense volt az elmúlt napokban – magyarázta Chase. House csak még magasabbra húzta szemöldökét. – Emlékezet kiesése van, de valami fura fajta – House már a száját is eltátotta. – A talárjából néha kilóg a halványrózsaszín melltartópántja.
- Miért nem ezzel kezdte? Már emlékszem, ki az. Vállalom az esetet!
- Nem is érdekli, mi a probléma?
- Megkedveltem azt a lányt…
- Nem is beszélt vele, csak pár szót!
- Egy szóval se mondtam, hogy a lelke tetszik. Szép szeme van.
- Oh, az igaz - mosolygott Chase, a lányok felé vezetve a sánta dokit.
- Csak kár, hogy visel rajtuk melltartót…
- Oh, Dr. House! De örülök, hogy látom! – köszönt rá messziről Vic.
- Én ugyan nem örülök – motyogta Sophie.
- Én se, ez csak egy szófordulat volt…
- Hello hölgyek, fáradjanak be abba a kórterembe!
- Minek? – kérdezte rezzenéstelen arccal Vicky.
- Mert miért ne? – tárta fel az ajtót Greg.
- Na jó – Sophie bement, magával vonszolva emlék és érzelemmentes barátnőjét.
- Pasik kint maradnak, pólókat a földre! – hangzott a parancsszó, majd House becsukta maga mögött az ajtót.
- A pólókat a földre az ugye nem nekünk szólt? – nézett Chase-re zavart képpel Draco.
- Nem hiszem.

Pár perc elteltével House vigyorogva lépett ki a kórteremből.
- Meg van a gyógymód? – kérdezte reménykedve Robert.
- Tegyenek jó sok keményítőt a vízbe, és akkor hordhatatlanok lesznek a melltartók.
Draco és Chase döbbenten nézett az orvosra.
- És ez miért segít? – kérdezte végül Malfoy.
- Izgatóbb látványt fognak nyújtani a lányok. Ha már a belsőjükön nem tudunk segíteni… - Greg további magyarázat nélkül elbotorkált.
- Szóval ennyi? Többé nincs érzésük? – szólt megütközten Draco.
A kórterem ajtaja feltárult, és kilépett rajta a két lány.
- Semmi bajom ezzel a világgal. Bár igazából örömöt se lelek benne – magyarázta unottan Sophie. – Hogy akkor el akarok-e menni? Azt nem mondanám. Semmi kedvem hozzá. De máshoz sincs.
- Ez meg kihez beszél? – kérdezte Draco.
- Nem igazán érdekel – vont vállat Vic.
- Joe, miért akarod annyira, hogy veled tartsak a túlvilágra? – kérdezte Sophie. – Hogy mit érzek a kérdéssel kapcsolatban? Semmit.
- Milyen Joe? – nézett barátnőjére Malfoy.
- Joe Black. Nem, nem érzem úgy, hogy zavarna, ha meghalnék. Semmiről se érzem úgy, hogy zavarna – válaszolgatott egykedvűen a láthatatlan és hallhatatlan alaknak Sophie, majd egyszer csak holtan esett össze.
- MI A?! – ordított fel Draco, és a lányhoz ugrott.
- Meghalt – jegyezte meg üres tekintettel Vic.
- Mi a franc történt? – Chase is teljesen ki volt borulva.
- A halállal dumált, és mondta, hogy nem zavarja, ha meghal. Hát gondolom a halál úgy döntött, akkor miért ne halna meg – magyarázta Vic, és elővarázsolt a zsebéből egy körömreszelőt.
Draco Sophie testére borulva zokogott, a körülöttük lévő boszorkák és varázslók mind értetlenül figyelték a jelenetet.
- Menjünk innen – lépett oda hozzá Chase, és felállította a fiút.
- Ki a fene áztatott el így? – hallatszott egy nyöszörgés.
- Sophie! Hát élsz? – térdelt le ismét Draco.
- Naná hogy élek – ült fel a lány.
- De ez hogy lehet? – nézett rá értetlenkedve Chase.
- Kit érdekel? – reszelgette nyugodtan a körmeit Vic.
- Hányadika van?
- December nyolcadika –adta meg a választ Draco.
-Hehe. Az vicces… A legutolsó emlékem az, hogy Roxie-ékkal annál a lápnál vagyunk…
-Roxie-val? –Draco arcáról eltűnt az az öröm, amit szerelme életben maradása csalt rá.
-Igen. Úgy gondolom kiesett egy-két hónap…
- Roxie meghalt – suttogta Malfoy.
- Micsoda? Nem, az nem lehet! Emlékszem, hogy él, Vicky és Fred mentette meg! – Sophie kétségbeesetten nézett Vicre. – Tényleg, hol van Fred?
- Ő is meghalt – Draco szemében újra feltűntek a könnyek.
- NEEE! – visított fel Sophie.
- Te szomorú vagy emiatt? – Chase elmosolyodott.
- Igen! Mi olyan vicces ebben? Egyáltalán mit keresel itt? A KMD-ben lenne a helyed, már ha az vagy, akinek gondollak…
- Hmm… visszatértek az érzései, de elveszett egy csomó emléke – foglalta össze Robert.
- Állati izgi – jegyezte meg Vic, körmeit szemlélgetve.
- Draco, mi történt ott annál a lápnál? – érdeklődött Chase.
- Oh, elég sok minden… Majdnem meghalt Roxie, feltűnt Tudjukki is, megölte Sophie-t, csak a medál megmentette…
- Kettészakadt a lelke, az egyik felét magába zárta a medál, a másik Sophie-ban maradt. Most meghalt az a lélekdarabka, amelyiknek egyébként nem voltak érzései, és így átvehette a helyét a medálban lakozó, amelyik viszont nem tudja, mi történt azóta, hogy a medál rabja lett – darálta le Vic, egy lila körömlakkot előhúzva.
- Ezt meg honnan veszed? – a többiek mind értetlenül néztek rá.
- Nem tudom, de nem is érdekel…
- Egyáltalán, hol a fenében vagyunk? – kérdezte idegesen a szőkeség. – És még egyszer kérdezem, te, hogy kerülsz ide? – fordult oda Chasehez.

- Hát…

- Tudom, hogy egyszer smároltatok… de egyáltalán nem érdekel – szólalt meg hirtelen Vicky.

- Emlékszel? – nézett rá kissé szomorúan Robert.

A lány válasz képen csak megrántotta a vállát.

- Na, a rosszra emlékszik, a jóra nem… jellemző – morogta Chase.

- Olyan büdös van itt, nem megyünk inkább haza? – érdeklődött Sophie.

- Jó ötlet – megfogták egymás kezét és a Malfoy-kúriába hopponáltak.

- Hol vagyunk? Ez nem is a főhadiszállás! Olyan ez, mint valami halálfaló lakás.

- Kösz – sziszegte Draco.

- Tényleg nem emlékszel semmire sem? – sóhajtott Chase.

- Érdekel ez valakit? – huppant le a díványra Vicky körmöt lakkozni.

- Még a tegnap… a tegnap éjszakára sem? – vörösödött el a mardekáros fiú.

- Miért, mi történt tegnap éjszaka? – nézett rá érdeklődően Sophie.

- Öregem, eléggé szégyen, hogy nem emlékszik a nőd… pedig én még hallottam is – vigyorodott el Robert.

- Fogd már be! – mosolyodott el Malfoy.

- Igen Draco, még, MÉG! – nevetett Chase.

- Mekkora egy bunkó vagy, semmit sem változtál! – csattant fel Sophie – Hol van a nővérem?

- Megha… most épp Dumbledore adott neki feladatot – Draco okosabbnak látta elhallgatni a valóságot barátnője elől.

- Melyik szobában szoktunk aludni Vic? – fordult oda barátnőjéhez Sophie.

- Én ugyan nem fekszem veled egy heverőn. Azzal – frissen lakkozott kezével Dracora mutatott – alszol egy ágyban.

- Az emeleten a második szoba jobbra a mienk.

- Azt hiszem lepihenek – azzal felvágtázott a felső szintre.

- Izgalmas nap… az én barátnőmnek érzései és emlékei sincsenek, a tiednek meg csak két hónap maradt ki… szorgalmasak voltunk – Robert egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára.

- Nekem mondod? Tegnap még minden rendben volt Sophie-val, erre meg…

- Jaj, te szegény, mi az, nem volt elég a tegnapi? – vigyorgott kajánul Robert.

- A jóból sosem elég – kacsintott válaszként Draco.

- Micsoda primitív bagázs – Vic felszegett fejjel távozott a saját szobájába.

*

Marta meggyötört arccal szaladt a kietlen úton, le a Várból, egyenesen a Moszkva tér felé.

- Meg kell szereznem azt a nyamvadt jogart, akkor Voldemort nem fog kételkedni bennem – gondolta. Sikerült egy hatalmas mágiával átitatott tárgyra bukkannia, ami nincs is tőle annyira messze, csak a Parlamentbe kell bejutnia, és onnan nyert ügye lesz. Magyarország királyainak jogarát iszlám varázstudók készítették, elég erős mágiát ruházva annak gazdájára, ez magyarázat arra, hogy egy-egy mágiát nem lebecsülő uralkodó miért tudta az akaratát oly egyszerűen érvényesíteni a népén.

            Késő délután lévén a Moszkva tér tele volt fiatalokkal, idősebbekkel, akik a karácsonyi vásár bodegáit szemlélgették, így Martának fel sem tűnt az őt követő alak. Gyorsan lesietett a mozgólépcsőn a metróhoz, és ott egészen a Kossuth térig utazott. A feje tele volt az aznapi kínzással és Nagy urával való találkozással, így nem is foglalkozott a többi emberrel, pedig gondja lehetett volna rá… nem csak egyvalaki követte a nőt az országház felé.

            Egy-két kabát alatt elkövetett varázslattal könnyedén átjutott a biztonsági szolgálat emberein, majd a Korona, a Jogar és az Országalma felé vette az irányt. Ismerte a járást, már korábban is járt Magyarhon Parlamentjében. Mikor végre megpillantotta a hőn áhított tárgyat, előkapta a pálcáját, és először a biztonsági berendezést blokkolta, majd utána mugli riasztóval látta el a szobát.

- Colloportus – intett az egyik ajtóra a pálcájával – Collop… - de a szó fennakadt, mert megpillantott valami borzalmasat. – Adava Kedavra! – kiáltotta a nő habozás nélkül. Az erős szintű mágiától hosszú, barna haja meglobbant. A szeme sarkából látta, hogy a jogar feje és a korona keresztpántjának filigrándísze felizzik.

- Nem tanulta meg a kishölgy az iskolában, hogy halottak ellen mit sem ér ez az átok? – kérdezte kissé nyekeregve II. Ramszesz fáraó. Marta biztos elnevette volna magát a múmia le-letekeredett gyolcsainak látványától, ha nem ijedt volna meg annyira, hogy még egy mosolyra sem futotta tőle eme szánalmas látványtól.

- Avada…

- A Sötét Nagyúr nem szereti a kettős ügynököket.

- Nem vagyok…

- Látom a hitvány kis fejedben, hogy véded a szánalmas barátaidat! – ha a múmiák tudnak kárörvendően vigyorogni, akkor II. Ramszesz biztos azt produkálta.

Természetellenes gyorsasággal siklott az ijedtségtől dermedt nő elé, majd a nyaka köré kulcsolta a kezét.

- Ütött az utolsó órád, örökre szarkofág alá duglak!

Annyira szorította a nőt, hogy annak még egy sikításra sem futotta, egy utolsót még pislogott, majd kihullt élettelen kezéből a pálcája. II. Ramszesz kegyetlenül elengedte Martat, és a földre lökte, majd leguggolt mellé és egy csókot lehelt áldozatja ajkára.

Marta teste felizzott, majd mumifikálódott. Ramszesz elégedetten nézte áldozatát, majd feltörte a vitrint, és kiemelte onnan a jogart.

- Ez még jól jöhet annak a Voldemortnak vagy kinek – gondolta, majd hirtelen hamuvá omlott össze és kihömpölygött a Parlamentből, mint aki jól végezte dolgát.

            Szerencséjére vagy nem, ki tudja, ám akkor ért oda Bance a terembe, amikor már csak a halott Marta feküdt ott. A lány által felállított bűbájok semmivé oszlottak, a riasztó hangja oly erősen sípolt fel, hogy a fiúnak eltorzult az arca.

- A múmia csókja – suttogta ijedten, majd felkapta a gyolcsokkal átkötött lány élettelen testét és elhopponált vele.

*

- Úgy örülök, hogy megint minden a régi – pihent Piton mezítelen felsőtestén Lilly.

- Nekem mondod? Alig várom már, hogy abban az új szerelésedben lássalak – vigyorgott kajánul a férfi.

- A mikulásos-harisnyatartós-pomponos együttesemre gondolsz? – csillant fel Charnelle szeme. – Honnan tudsz te arról?

- Láttam a szekrényben, amikor átköltöztettem magunkat ide – sütötte le a tekintetét Perselus.

- De így nem fogsz meglepődni!

- Az nem baj… sőt, megtennéd nekem, hogy divatbemutatót tartasz? Először fehérneműben, azután anélkül!

*

Draco hirtelen felült az ágyban, majd se szó, se beszéd elszaladt Chase szobájához, ahová kopogás nélkül berontott.

- Van egy tervem! – Robert csendben nézte, ahogy barátnője a fal felé fordulva alszik.

- Pssszt! – sziszegte a jóképű gyógyító. Felállt, és kisietett a folyosóra. – Most mond? Rosszat álmodtál?

- Haha, marha vicces! Az ötletem egyszerű, beszélek azzal a Joe Blackkel, és ráveszem, hogy adja vissza a barátnőm emlékeit.

- Beszélni akarsz a halállal? – vonta fel a szemöldökét kétkedve Robert.

- Nincs más választásom!

- Öregem, te aztán szerelmes lehetsz – mosolyodott el Chase.

- Tudsz nekem segíteni?

- Én nem, de talán Perselus… ha jól tudom, ő bájitalfőző mester, igaz?

- Igen, de miért?

- Az élőhalál eszenciájával pár percre tudlak száműzni a halálba…

- Mi az, hogy csak pár percre? – csattant fel a fiú.

- Azért, mert a defibrillálásra rendelkezésre álló idő rendkívül rövid, mert minden egyes

defibrillálás nélkül eltelt percben tíz százalékkal csökken a beteg túlélési esélye.

A ritmuszavar felléptétől számított öt percen belül még valószínűleg maradandó

károsodás nélkül visszafordítható a folyamat, tíz perc eltelte után azonban a

túlélés esélye minimális – darálta a lexikális tudását Robert.

- Aha – bólintott értetlenül Draco. – Akkor mennyi időm lesz?

- Maximum, hangsúlyozom maximum két perced!

- Az nagyon kevés!

- Megzápult aggyal akarsz továbbiakban lenni? Mert, hogy az nem élet, az tuti! Elégszer láttam már ilyet…

- Inkább keressük meg Piton professzort! – azzal elszaladt a keleti szárnyba. – Mellesleg az élőhalál eszenciája nem csak tetszhalottá változtat?

- Hozzá kell adni egy grammal több aszfodéloszgyökeret – loholt utána Chase.

- Tanár úr! – rontott be a szobába Draco. – Tud adni nekem… - a szó is benn akadt a fiúban, mert csak most vette észre, hogy a férfi éppen félmeztelenül fekszik az ágyon, és rajta kéjesen trónol Lilly. – Öhm… elnézést – pirult el a fiú, s gyorsan becsukta az ajtót.

- Lehet nem ártana, ha megtanulnál kopogni – kacsintott Robert.

Fél percet kellett várniuk, mire a morcos arcú Perselus kicammogott egy női köntösben.

- Nem vicces, Lillyé! – szólt a fuldokló Chase-re. – Remélem tényleg fontos mondandótok van, mert legkedvesebb elfoglaltságomban zavartatok meg!

- Most került volna elő a szőrös bilincs és az ostor? – próbált komoly képet vágni Robert.

- Igazából… mivel a professzor úrnál tudom, hogy mindig van mindenféle főzetből, ezért élőhalál eszenciát szeretnék kérni!

- Hozom – morogta, s újra eltűnt a szobájában. Amíg az ajtót nyitotta, egy macska szaladt ki a rés között.

- Teszkó, gyere vissza! – hallották Lilly hangját.

- Tessék! – Draco kezébe nyomott egy üvegcsét, fekete löttyel tele. – Ma már nem leszek elérhető senki számára! – azzal a fiatalok orrára csapta az ajtót.

- Miért kellett nekik az a bájital? – Lilly hangfoszlánya szűrődött át a falon.

- Kit érdekel? – jött a felelet.

- Engem!

- Nem foglalkozhatnánk ezzel később?

- Mi van, ha hülyeséget csinálnak?

- Majd ráérünk ezzel később foglalkozni, van jobb dolgunk is! – Lilly kéjes sikolyát hallva, a két fiú gyorsan a nappali felé vette az irányt.

- Egy csöppet sem érdekel az ex-bájitaltan tanárom nemi élete! – motyogta maga elé Draco.

- Meg tudom érteni… az óriásdenevért én se kívántam meg – vigyorgott Chase.

- Mondjuk az a Charnelle egy jó nő, nem is értem mit komál Pitonban…

- Invito aszfodéloszgyökér és mérleg! – pöccintett a pálcájával Chase. Amint megjelent a két dolog, Robert nekilátott a munkának. Apró darabra morzsolta a hozzávalót, és halálpontosan kimérte a mérlegen.

- Öregem, azért tudd, hogy büszke vagyok rád! – mosolyodott el Chase, amikor kitöltötte egy kis pohárba az esszenciát és hozzákeverte az egy gramm gyökeret. – Invito ellenszérum! – s már ott tartott a kezében egy ezüstösen csillogó folyadékot.

- Kicsit izgulok! Prosit! – azzal lehajtotta a főzetet, majd hirtelen elterült a kanapén.

Draco amikor újra felnyitotta a szemét, egy ködös, kietlen helyen találta magát. Először nem látott senkit, majd a messziből kezdte kivenni egy feketeruhás férfi alakját.

- Joe Black? – kérdezte reménykedve.

- Draco Malfoy? Csak nem követni szeretnéd a szüleidet?

- Nem, köszönöm! – a fiú arcára kiült a méla undor.

- Nem vagy fenn a listámon – vett elő egy pergament a Halál.

- Még szerencse! Azért jöttem, hogy visszaadd a barátnőm emlékeit!

- Óh, mily csodálatos dolog a szerelem – mosolyodott el Joe Black. Rémisztő dolog mosolyogni látni a halált.

- Nincs sok időm!

- Meghiszem azt…

- Kérlek! – kezdett el rimánkodni az ifjú Malfoy fiú.

- Na jó… megteszem. Egy feltétellel!

- Mi az? – nézett rá mohón Draco.

- II. Ramszesz illetve Petrovics Sándor a halálozási listám első helyén van, már évszázadok óta… nem kapok fizetésemelést, ha őket nem juttatom tovább! Valamelyiket hozd el nekem, és cserébe a kis barátnőd emlékeit visszaszerzem neked a főnökömtől!

- Áll az alku! És… Victoria Sil…

- Azért a lányért nem tehetek semmit sem.

- Nagy kár – morogta Malfoy.

- Legközelebb, ha jössz, hozd magaddal Sophie Davist is, és akkor majd megejtjük az aktust – kacsintott Joe Black.

- Hogyne… alig várom! – a következő pillanatban úgy érezte magát, mintha valaki gyomron bokszolta volna.

- Jól vagy? – hajolt fölé Dr. Chase. – A pupillád normálisan reagál a fényre.

- Túléltem – mondta kissé kapkodva a levegőt Draco.

- És, visszaszerezted? Mármint Sophie emlékeit?

- Alkut kötöttem a Halállal.

- Tessék?

- Meg kell ölnöm valami Petrovics akárkit vagy II. Ramszeszt… de ha jól tudom, az utóbbi már elég régóta múmia.

- Hát, úgy tűnik mégsem. Most pedig, húzás fel a szobádba, és feküdj le, de villám gyorsan, mert ez a kis séta igen fárasztó volt neked! Én meg leizzadtam közben, mint a ló! – vigyorodott el Chase. – Szóval, kérd meg a drágalátós barátnődet, hogy engeszteljen ki – kacsintott. – Én addig is bekukkantok Vichez! – azzal faképnél hagyta Dracot.

A lány aludt, vagy csak úgy csinált, mint aki az álmok nirvánáján kergeti a lepkéket, mindenesetre Robert csöndben leült Vicky ágya szélére. Nézte azt a kedves, szép arcot, amit nem is oly rég még bármikor megcsókolhatott.

- Miért azt veszik el tőlem, amit a legjobban szeretek? – gondolta kétségbeesetten.

Tíz perc gyönyörködés után némán felállt, és elkezdett levetkőzni, hogy utána elmenjen zuhanyozni.

- Jesszusom! Szatír! Húzzál innen, különben megátkozlak! – kelt fel kócos hajjal Vic.

- De hiszen csak a pólómat vettem le… láttál így már vagy ezerszer! – csóválta a fejét lemondóan Robert.

- Tényleg? – csillant fel Vic szeme.

- Igen. Szeretnél mást is látni? – mosolyodott el huncutul Chase.

- Naná. Azt, hogy kihúzol a szobámból olyan szélsebesen, ahogy csak tudsz! – kiabált rá a lány. A szexi orvosnak nem volt más választása, mintsem, hogy megadóan a fürdőszobába meneküljön. Nem fogja magára hagyni a lányt, vele marad, amíg csak kell!

            Draco fáradtan huppant le kedvese mellé az ágyba.

- Sok minden megváltozott azóta, amióta utoljára láttalak – motyogta Sophie. – Kicsit furcsa, hogy nem Viccel alszom.

- Maradjunk annyiban, hogy tegnap este nem ezt mondtad.

- Jaj, nem megbántani akarlak, meg ilyenek, csak érdekes… mintha egy mély álomból ébredtem volna fel.

- Aha.

- Az érzéseim mit sem változtak irántad – nézett rá tüzes tekintettel a szőkeség.

- Ugyanúgy mit érzel, mint amire nem emlékszel? – vonta fel a szemöldökét Draco.

- Azt nem tudom, hogy mi volt tegnap, bár vannak sejtéseim, de azt tudom, hogy szeretlek! – szenvedélyesen megcsókolta a fiút, majd átölelték egymást és mély álomba merültek.

× Kritikák ×