8. Fejezet

Haláltánc

„Nekrológot gyűlölök a legjobban írni, de úgy tűnik a szerkesztőségben rám sózzák a legócskább melókat… a teljes cikk megtekinthető a harmadik oldalon” – olvasta könnyes szemmel az újságot a még mindig sokkos állapotban lévő Lilly. El se tudta hinni, hogy ő ezt az egészet átszeretkezte…

„A reggeli órákban hatalmas csata színtere volt a mi kis bolygónk. A felkelők kisebb csapata a Halálfalók gyűrűjébe került egy félresikerült teleportálásnak köszönhetően. Vagy az a teleportálás nem is volt annyira félresikerült? II. Ramszesz néven ismert varázsló, akit Ő Akit Nem Nevezünk Nevén támasztott fel kettős-kettősügynökségével vezette félre társait és vezette őket csapdába. A hurokba szorult kis csapat kétségbeesetten küzdött a végsőkig, ám mindhiába. Ugyan mennyi esélye van egy csapat tinédzsernek a Sötét Nagyúr ellen? Először Dr. Chase távozott az élők sorából, akit szétmarcangolt egy acromantula. Őt követte Sophie Davis, akivel Tudjukki végzet saját kezűleg, ám, amint a leányra emelte a pálcáját, önmagát egy hatalmas mágiával rendelkező nyakék fogságba ejtette, ahonnan a legképzettebb talpnyalója sem tudta kiszabadítani. Ám az a tény, hogy Tudjukki netán elbukott, mit sem változtatott a fiatalok sorsán. Talán a varázslótársadalom most valahol ünnepel a győzelem miatt, ám ezeknek a srácoknak az életébe került. Igen kedves boszorkánytársaim! Mi nem tettünk semmit, ám néhány elszánt fiatal mit sem törődve a veszéllyel, farkasszemet nézett vele, és győzött! Ostobák voltak, vagy hősök? Ki tudja… mindenesetre elszántak lehettek, hogy ilyen nyíltan felvették a kesztyűt magával a Megtestesült Gonoszsággal. Győzelmet arattak értünk. Nem magukért, nem a gyermekeikért, értünk!

            A következő, akit magával ragadott a halál Draco Malfoy volt, aki Victoria Silvert próbálta megmenteni az infernus hadseregtől… hiába. Semmi nem maradt belőlük, szemtanúk beszámolójából rekonstruáltuk a történteket. További részletek találhatók a negyedik illetve az ötödik oldalon és a Reggeli Próféta különkiadása csak a Rettenthetetlen Csapatról tájékoztatja a kedves olvasókat! A kiadás címe; Haláltánc”

Rita Vitrol pennája nyomán

Lilly megrökönyödve falta a sorokat. Ezt megdöbbenés, letaglózódás majd félelem követte és végül mérhetetlen fájdalom ölelte körül. Mire a cikk végére ért a szeme könnybe lábadt és kezében az újság megremegett a visszafojtott indulattól. A kétségbeesés függönye mögött óráknak tűnő percekig rejtőzött, majd váratlanul, dühösen a szoba sarkába vágta az újságot, és hatalmas haraggal a lelkében elordította magát:
- Black! Tudom, hogy itt vagy! Azonnal… Azonnal jelenj meg!
A szoba félhomályából egy sötét alak bontakozott ki. Fekete ködből lépett elő kellemes alakja.
- Hívott Miss. Charnelle? – csókolt volna kezet Joe, de a nő sértetten rántotta el a kezét.
- Azt hittem a Halálnak minden érzékszerve kitűnő, de úgy látszik hogy a hallásod nem kifogástalan – válaszolt durván Lilly. – Tudni akarom, hogyan történhetett ez!
- Micsoda? – kérdezte teljesen értetlenül Black. Lilly szemét forgatva a sarok felé intett, így Black megláthatta az újságot. Gyorsan átfutotta a cikket, majd továbbra is értetlenkedve pillantott a nőre.
- Azt ne mondd, hogy újdonságot okozott – mondta Lilly.
- Nos… igazság szerint azt. Amúgy ez a Vitrol… már egy éve hű lakosunk odaát.
- Mi van? – volt sor most Charnelle-en a zavar.
- Nem tudom ki írta ezt, de az biztos, hogy el volt tájolva, ugyanis nem volt semmiféle halálfaló kontra felkelők harc – mondta szilárdan a Halál.
- De akkor ez mi? – nézett továbbra is kérdő arccal a nő.
- Honnan tudjam?
- Isten vagy…
- És? Attól még nem tudhatok mindent – mosolyodott el.
Kintről egy semmivel össze nem téveszthető pukkanás majd káromkodás hallatszódott be a házba. Lilly érdeklődve lépett az ablakhoz, de semmit sem látott.
- Furcsa egy nap – állapította meg elmélázva Charnelle.
- Bal lábbal keltem – szólt hirtelen Black.
- És akkor mi van? – nézett rá lesújtóan Lilly.
- Akkor szoktak ilyen értelmetlen dolgok történni…
- Ez remek – nyögte Lilly. – Esetleg apokalipszisre ne számítsak?
- Minden megeshet. Egyébként – fordult ismét Lillyhez a Halál –, boldog születésnapot – vigyorodott el, és egy arany színben vibráló füstfelhőt idézett meg, és egyenesen a lány szívének szegezte, mire az minden akadály nélkül a lánynak ütközött, pontosabban beúszott a lányba. Lilly teste egy pillanatra arany lángokba borult, majd úgy ahogy jött, el is múlt.
- Ez-meg-mi-volt?
- Az ajándékom – válaszolta a Halál titokzatoskodva.
- Olyan az íze… íze? Vagy mi? Szóval olyan mint a Felix Felicis – mondta bizonytalanul a nő.
- Az is volt… csak gondoltam jól jön majd ma neked – titokzatoskodott tovább. – Így gyorsabb és hatékonyabb.
- Jaj ne – nyögött fel a lány. – Előre félek mi fog ma történni, ha a Halál adott nekem szerencsét – emelte a plafonra a tekintetét.
- Igen-igen, ez egy emlékezetes nap lesz a Végzet számára – somolygott Black.
- Jó vagy rossz értelemben?
- Majd meglátod – felelte szeszélyesen. – Na jó lépnem kell, van egy kis dolgom még itt a nagy felhajtás előtt.
- Milyen nagy felhajtás? – kérdezte meglepődve Lilly.
- Hupsz, elszóltam magam… na mindegy. Sayonara Lilly kedvesem, még látjuk egymást – intett egyet, s köddé vált.
Lilly megkövülten meredt a helyre, ahol az imént még Black állt, majd a fürdőszoba felé vette az irányát, hogy kitisztítsa fejét. Végeztével a hálószobába ment, hogy felkeltse kedvesét, de hűlt helyét találta, s a takarón csak egy pergamen hevert.
„Átmegyek a Malfoy kúriába összeszedni a dolgokat. Ha felkeltél, gyere segíteni.”
- Milyen romantikus – horkantott fel ironikusan Lilly. – Se puszi, se pá… Hová lett ez a világ? – zsörtölődött tovább, míg felöltözött.
Kilépve ismét a nappaliba, halk sziszegés ütötte meg a fülét. Sev terráriumához ment, és meglepve tapasztalta, hogy a kígyó szokásos téli álma helyett, idegesen lengeti fejét.
- Éhes vagy kicsim? – nézett a méretes hüllőre Lilly, de az nemlegesen megrázta a fejét, majd tovább folytatta szórakozottan a kígyózást. – Na ha ez a szerencsés nap, akkor milyen a normális? Eh… én most hangosan, magammal beszélek? – rázta meg zavarodottan Lilly a fejét. Kabátot húzott és kitárta az ajtót. A küszöbön egy fekete macskába ütközött aki fújtatva rohant el előtte.
- Már csak ez hiányzott nekem – sóhajtott, majd hangos pukkanás kíséretében köddé vált, hogy aztán több száz mérföldnyire megjelenjen a jól ismert kúria kapujában.
Nesztelenül szelte át a kertet. A Malfoy kúria pávái riadtan totyogtak egy közeli lucfenyő rejtekébe. A mélységes és barátságtalan csöndet a varjak krákogása törte meg időnként. A ház úgy nézett ki, mintha el lett volna hagyatva. Túl nagy volt a csönd és sötétség, ez fel is tűnt Lillynek és amint az ajtó elé ért egy rossz érzés szorongatta szívét és legszívesebben sarkon fordult volna, de Piton megkérte, hogy segítsen neki. Nem hagyhatja cserben, azok után ami a hetek folyamán történt velük.
- Elég – szólt magára, és megpróbált a jelenre összpontosítani, de azt túlságosan is rideg és visszataszító volt számára.
A roppant tölgyfa ajtó nehézkesen és nyikorogva tárult fel Lilly előtt, mielőtt az azonosíthatta volna magát.
- Remek… mint egy szellemka… – forrt belé a szó, mert a háta mögül egy kék fénycsóva csapódott a házba, de annak védelmi varázslata elnyelte az átkot. Lilly hátra sem nézve, gyorsan beiszkolt a kúriába. Magas-sarkúja visszhangot vert a kihalt helységben, majd mintha egy pocsolyába lépett volna. Lenézett és amit látott, attól kis híján felsikoltott. Rengeteg vér árasztotta el a szobát, aminek egy része már megalvadt a hideg kőpadlón. Körülnézett, de a vaksötétség nem segített a dolgán. Egy elsuttogott Lumos után sem érzékelt semmit, mert a fény nem hogy tovaterjedt volna a teremben, de alig csak pislákolt.
- Malazár segíts – horkantott fel Lilly, majd kezét előre kinyújtva elkezdett tapogatózni a levegőben, a falat keresve. Ám mind hiába, minél jobban kutatott annál kevésbé érzékelte a külvilágot és elvesztette a tájékozódási képességét.
A háta mögül halk ciripelést hallott, majd rögtön ezt követően egy földrengés rázta meg az épületet és a nő egyensúlyát vesztve a padlóra zuhant. Landolás közben egy csúszós anyagba tenyerelt. Szitkozódva állt fel és megszagolta a kezét, majd fintorogva tapasztalta, hogy ismét vérre lelt.
- Ugye nem körbe-körbe járkáltam eddig? – gondolkodott hangosan.

Épphogy kimondta az utolsó szót, rémisztő hörgést hallott közvetlenül a feje mellől és érezte, hogy jeges kezek fogják meg a csuklóját és a háta mögé szorítják. Jobb lábával hátra rúgott és sikeres célt találva ledöntötte támadóját, ám bal bokáját csontos kéz húzza ki maga alól és ismét csak a földre esett.

A fekete ködtől, ami a szobában honolt még az orráig sem látott, de érezte, hogy legalább hárman vannak a támadói között. Próbált józanul gondolkodni, de mikor egy jeges leheletet érzett a nyakán, minden összpontosítása elszállt. Majd még egy lehelet de ez sokkal közelebbről vélte és kezdte átadni magát a félelem sötét űrjének, mígnem egy éles fájdalom nyilallt fejébe és elájult.

Vér…
Fémes íz…
Kimerültség…
Csöndes susogás…
Majd vakító fény… Egy villám szelte át az eget.
- Hol vagyok? – tért magához Charnelle.
A szobában, ahol feleszmélt Lilly, mindent felforgattak. Félig letépett tapéta, megtépázott bútorok, kiforgatott ágyneműk és szerteszét toll hevert. Az ablak félig kitárva, a keretét vastagon ellepte a por, az üvege félig betörve. A függöny titokzatosan lengett, a szegélyét a moly rágta. Ezen kívül a helyiségben helyenként vér és más, rejtélyes anyag volt.
A nő az ablakhoz lépett, hogy megtudja, hol lehet. Elhúzta a függönyt és meglepődött, hogy még mindig a Malfoy kúriában van. Kint a szél olyan erősen tombolt, hogy a fákat a kicsavarodás veszélyeztette. Gyönyörű és egyben félelmetes is volt a természet efféle játéka. A száraz vihar zúgásán kívül Lilly egy másik féle, földöntúli hangot is hallott. Megfordult és az ajtó felől érkező dallam keresésére indult. Amint belépett a másik szobába, a háta mögött az ajtó becsapódott és halk, ám egyre erősödő morgás hallatszott a szoba másik végéből. Ki akart menni a szobából, de az ajtó be volt zárva és semmi féle nyitó bűbáj és robbantó átok nem ártott neki. Lilly észre sem vette, a nagy átkozódásban, hogy a morgás közben fennakadt. Arra lett figyelmes, hogy mintegy méterre előtte egy árny suhan át a szobán, majd ugyanabból az irányból valaki fájdalmasan feljajdul.
- Van itt valaki? – kérdezte remegő hangon Charnelle. Nem kapott választ… Elindult hát ő is ugyanabba az irányba. Alig tett meg néhány lépést, hallotta hogy a parketta mögötte megreccsen. Minden bátorságát összeszedve megpördült és lendületből rúgott az idegen felé, de az érzékelte a gyors reakciót és elhajolt a támadás elől. Lilly lépett még egyet előre, mire vakító fény és hangos dübörgés rázta meg a szobát. Miután visszanyerte látását immáron a fényben, egy kanapét látott maga előtt, majd vagy húszan bukkantak fel mögötte, mind ugyanazt kiáltva:
- Boldog szülinapot Lilly!
A nőt a frász kerülgette, de azért szélesen elvigyorodott.
- Tudtam, hogy nem haltatok meg – nézett megrovóan Vickyékre Lilly, mire azok nevetve rázták a fejüket. Charnelle tekintetével megkereste Pitont és odament hozzá.
- Te hazug – szólt játékosan Lilly.
- Én? Nem csak… átejtettelek.
- Na kösz – öltött nyelvet a nő. – Szívbaj jött rám…
- Ez volt a cél – mosolyodott el Perselus és simította végig a kezét szerelme selymes haján.
- Akkor gratulálok, sikerült.
- Aloha, kedvesem – lépett színre Spike is, mit sem foglalkozva Perselus megsemmisítő pillantását.
- Szervusz Spike. Gondolom te voltál akit meg akartam rúgni… a gyors reakciók miatt – tette hozzá Lilly.
- Nem igazán, én a morgó hang tulaja voltam…vagyok. Grrr. Rhadét akartad megrúgni.
- A fény és hang effektusokat meg nekem köszönheted – verődött a kis csapathoz Willow.
- Milyen koktélt adhatok? – villantott egy szexi mosolyt a magas, fekete hajú, jóképű Rhade.
- Hmm… nem is t’om…
- Egy Sex on the beach-et kérünk Orgazmussal a hölgyeknek – kelt Lilly segítségére Spike.
- Tessék Will, és itt az Orgazmus Lilly – mosolyodott a nőre Rhade.
- Szóval sikerült meglepetést okoznunk – folytatta a beszélgetést Willow.
- Mi az, hogy! Bár leütni nem kellett volna, még mindig fáj a fejem – válaszolt Lilly, mire a többiek értetlenkedve néztek rá.
- Mi nem ütöttünk le – mondta komolyan Piton.
- Pedig arra élesen emlékszem.
- És mikor?
- Lent az előcsarnokban, vagy minek nevezzem…
- És te mit kerestél ott?
- Szerinted mégis hol kellett volna bejönnöm?
- Mondjuk hopp porral.
- Épp azért is volt a szomszédos szoba átalakítva – magyarázta Willow. Lilly értetlenül állt a tények előtt, majd elvigyorodott.
- Haha, majdnem bevettem – szólt. De a többiek komor pillantásai hamar lehervasztotta mosolyát.
- Mégis mi történt? – tette fel a kézenfekvő kérdést Piton. Lilly nagyvonalakban elmesélte, majd azon tanakodtak, hogy vajon mi történhetett, mert a kúriára szórt védővarázslatoknak jelezni kell a hívatlan behatolókat.
- És mi lenne, ha lemennénk, és megnéznénk? – vetette fel Willow.
- Hát nem tudom, én nem szívesen mennék most le – nézett körül a vidáman szórakozó baráti társaságon Lilly.
- Oké, akkor mi lemegyünk felmérni a terepet Spike-kal.
- Mi? Én nem akarok… – tiltakozott a vámpír, de végül is sikerült Willow-nak kirángatni őt a tömegből. Alighogy elhagyták a szobát, ismét egy földrengés rázta meg az épületet, de ezúttal sokkal erőteljesebben és hosszabb ideig. A varázslók és boszorkák egy része rémülten el akart hoppanálni, de a hopp hálózatot valaki lezárta így megsemmisítve a menekülési útvonalat. Lentről megannyi átok és dörej szűrődött fel.
- Úgy látom a régi spanok is beugrottak felköszönteni, Lill – hajolt oda a nőhöz Rhade.
- Úgy érted… azok a régi haverok? – kérdezett vissza Lilly undorral a hangjával.
- Okos kislány – hajolt meg Rhade. Újabb átok rázta meg az emeletet.
- Segítenünk kell Spike-nak és Willow-nak – eszmélt fel Charnelle. Pálcáját a torkának szegezte. – Forte. Hölgyeim és uraim. Egyetlen esélyünk, a menekülésre, ha harcolunk – hatolt be a zsibongó tömegbe a nő hangja. – Ez nem a buli része, úgyhogy aki menni akarna, a főbejáraton távozhat…

Spike és Willow ziláltan vetődtek be az ajtón, minek hatására minden tekintet felék irányult.
- Sokan vannak… az egész belső kör és folyamatosan jönnek. Vérfarkasokat is hoztak. És még valami. A Sötét Nagyurat egy pajzs veszi körül, amiről lepattannak az átkok – vázolta fel a helyzetet Spike.
- Vérfarkasok? – horkantott fel Draco. – Hisz nappal van…
- Nem egészen – válaszolt Spike és elhúzta a függönyt a legközelebbi ablakból. Amit láttak, attól mindenkinek elállt a lélegzete. Az égbolt skarlát színben úszott és a Nap előtt a Hold állt együtt. Az eget denevérek hada borította be.
- Vérzik az ég…
- Végül is Black mondta, hogy bal lábbal kelt – vont vállat Lilly. A kúria kertjét egy hatalmas fekete kutya szelte át, majd a közepén megállt és egyenesen Lilly szemébe nézett. A szeme szikrázott majd pofáját végig jártatta az egész társaságon.
- Sirius?! – kiáltott fel Lilly.
- Ez egy zordó! – sikoltott fel valaki.
- Tök mindegy, nem jelent jót…
- Mi az hogy nem jelent jót?
- Black halálfaló és meghalt… a zordó meg ugye mindenki tudja mi.
- Sirius jó volt… ugyanolyan kettősügynök volt mint Perselus vagy én… csak ő hamarabb lelepleződött – kelt rokona védelmére Lilly.
- Ezt nem most kéne megvitatnunk drágám – suttogta Charnelle fülébe Piton.
- De ide nem juthattak be… a védővarázslatok – csattant fel Draco.
- Azt hiszed, egy szánalmas kis védővarázslat megállíthat engem? – hallatszott Voldemort jeges tónusa. – Ezt neked is mondom, boszorka – pillantott szinte dühösen Willow-ra, aki sötéten elvigyorodott. – Engem nem tudtok legyőzni – hallatott sátáni kacajt.
- Attól hogy még nem találtuk meg rá a módját, nem jelenti azt hogy nem is tudunk elpusztítani – vágott közbe Chase.
- Ne… Ismétlen nem vágj közbe, fiú, különben hosszú és fájdalmas halálod lesz. Nekem mindegy hogy haltok meg. Harcolhattok, de azzal csak meghosszabbítjátok a szenvedéseitek.
Sophie fájdalmasan szisszent fel. Draco odafordult hozzá, hogy megkérdezze, mi baja.
- A medál… felizzott és ah – elájult.
- A Sötét Nagyúr egy újabb horcrux elkészítésén fáradozott – szólalt meg a medál, Sophie agyában. - Ám a varázslatba hiba csúszott. Túlságosan is sok lélekdarabkát használt fel, és a lelki fogyatékossága elkezdett kivetülni a fizikai erejére. Ezért visszahívta a horcruxjait és eggyé forrasztotta a mostanival, így most még erősebb, ám sebezhetőbb is. Ha képesek vagytok áttörni a védelmét, megölhetitek örökre. De vigyázzatok, a sötétséget sötétséggel nem győzhetitek le…
- Sophie, Sophie! Ébredj – hajolt az ernyedt test fölé Draco a megkezdődött harc hevében.
- A medálnak lelke van – tért magához Sophie és gyorsan elmondta Draconak és Viccnek, amit megtudott.
- Ezek szerint a medál tudja, hogy lehet megölni… Stupor – tette hozzá Vic, miközben a támadó vérfarkasokkal küzdött. E közben Joe alakja bontakozott ki a nagy harcban és munkának látott ő is, a potenciális áldozatokra összpontosítva.
- Halál a nevem, pusztulj világ – mosolyodott el.
- Frászt pusztul – sziszegte Lilly, mire Black elkacagta magát és Sophiék felé vette útját.
- Jaj ne – nyögött fel Sophie. – Te mit keresel itt?
- Téged – vigyorgott a Halál.
- De én élek és virulok! Menj inkább Voldyhoz, ő fog itt meghalni…
- Bizonyosan…
- Ott tartottunk, hogy semmisítsük meg a pajzsot – szólt rájuk Victoria.
- Ebben segíthetek – csapódott két átkozódás között hozzájuk Willow.
- Remek… ötlet? – nézett körbe Vicky, de senki sem felelt. – Na jó, akkor a szokásos hátráltató átkok, hátha az gyengíti.
Mindannyian Voldemortra összpontosítottak, aki ördögi mosollyal az arcán, figyelte a próbálkozásokat. Az első sorozat után, mindenkinek fedezékbe kellett vonulni, ugyanis a Nagyúrról lepattantak az átkok és célt tévesztve új irányt vettek, amik általában egyeztek azzal a hellyel, ahonnan kilőtték őket.
- Ez rossz ötlet volt – állapította meg Chase.
- Én is észre vettem – válaszolt ingerülten Vicky.
- Esetleg majd ez – mutatott fel Spike. Kezében egy kilenc milis Parabellumot, amivel Voldemortra lőtt. Az csak nézte-nézte, a vámpírt, de nem értette, mit akar egy pisztollyal a fő sötétség ellen. Egy non-verbális Immobilussal megállította a lövedéket, majd egy erőhullám kíséretében visszaküldte a gazdájának, akinek már nem volt ideje reagálni és fájdalmas arccal a padlóra került.

- Spike! – sikkantott fel Lilly, és a vámpír mellett termett, de az csak legyintett.
- Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe – csapott a homlokára Willow. – Heuréka!
- Mi van? – fordult felé Vic.
- El kell szívnunk az erejét – válaszolt Willow.
- Aha… és hova tesszük?
- Őőő… megsemmisítjük.
- És hogy?
- Evapores? Mármint egy kicsit erősebb változata, ami képes bármilyen erőt megsemmisíteni.
- De hogyan?
- A működése olyasmi mint, a feketelyuké: az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, s az anyag egyetlen pontba húzódik össze. Ebben a pontban bizonyos fizikai mennyiségek, mint például a sűrűség és a téridő-görbület végtelenné válnak. A szingularitást körülvevő térrészben a gravitáció olyan erős, hogy onnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki.
- Aha… és ezt miért nem használja, például Voldemort?
- Honnan tudjam? Gondolom mással van elfoglalva – tért ki a válasz elől Willow.
- És honnan veszünk hozzá erőt?
- Egyszerre használjuk. De nagyon vigyázzatok, mert ha úgy érzitek, hogy titeket is elnyelne ez a dolog, akkor azonnal szüntessétek meg a bűbájt.
- Szuper… És mi az ige?
- Chandra… Képzeljétek azt, hogy összenyomjátok ezt az undormányt – pillantott Voldemortra. – Akkor… 3… 2… 1… MOST!
- Chandra – kiáltották el magukat Vickyék, míg Lilly, Piton, Spike, Rhade és a többiek fedezték őket a halálfalóktól és a vérfarkasoktól.
A szobába váratlanul Dumbledore és a még megmaradt Főnix Rendje tag hoppanált.
- Ezek szerint a Nagyúr kezdi elveszteni az erejét…
E közben a medál is felizzott és egy fehér sugarat kezdett körbe lövellni, mire a vérfarkasok sorban elpusztulták. Ám az egyik ügyesen kitért a fénycsóva elől és Chase-re vetette magát. A férfi kizökkent az igézésből, ám nem volt ereje védeni magát. A fenevad rávetette magát, és mire elérte a bestiát is a fénysugár, Robertben már alig volt élet.
A fölénye még így is nagy volt a halálfalóknak. A remény… a csalfa remény mindenki szívében ott égett, de vajon a sötétséget, a puszta remény legyőzheti?
- Ennyit arról, hogy halj meg fiatalon, hogy jóképű legyen a hullád – pillantott Spike Dracora, akit egy kés átok talált meg és az arcán patakokban folyt a vér.
- Avada Kedavra – kiáltott diadalittasan Sam, Sophie-ra fogva a pálcáját aki még Voldemort elpusztításán dolgozott. Esélye sem volt a védelemre, ám az átok nem őt, hanem Dracot találta el, aki védelmezően beugrott a lány elé. Az átok – az önfeláldozás hatására – célt tévesztve Voldemortba csapódott, aki a földre hanyatlott, csakúgy mint Willow.
A harc rögtön befejeződött és mindenki megkövülten meredt a kígyóarcú sötét úrra. A halálfalók egy része gyáván, azonnal elmenekült, de a többség ott maradt és megsemmisülten meredt az urukra. Ezalatt a fény gyermekei hitetlenkedve nézték a szörnyet, majd Victoria arcára eszelős vigyor ült ki. Nyertek. Nem vette észre sem ő, sem Sophie, hogy kik haltak meg… Örömkönnyekben kitörve egymást ölelték és kurjongatva ünnepeltek.
- Tudtam, hogy győzünk Victoria! Nem véletlenül Victoria a neved! – cuppanós puszit nyomott barátnéja arcára Sophie. Vicky is boldog volt, ám valami a szívébe mart. Egy árnyat látott maga előtt. A Sötét Nagyúr felkelt a földről és mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, mielőtt Sophie észre vehette volna, már támadott is.
- Avada Kedavra – szegezte Sophie-ra a pálcát, ami fénysebességgel csapódott a lányba, aki észre sem vett semmit az egészből. Boldog mosollyal az arcán – távozott az élők sorából.
Victoriában egy pillanat alatt felizzott a gyűlölettel vegyült bosszú és ő is felemelte a pálcáját. Keze remegés nélkül hajtotta végre a halálos átkot.
- Avada Kedavra – kiáltotta el magát a magyar lány. A zöldfény célba talált.
Voldemort ez úttal véglegesen és visszavonhatatlanul is megsemmisült. A teste és ruhája is porrá hamvadt, amit a szél fújt el a félig összedőlt kúriából. Ám egy vörösen izzó lény még ott állt Voldemort helyén. A Sötétség Ura. Léptek nélkül, úszva közeledett Victoria felé. A lány nem tehetett róla, vagy igen? De a Sötétséget nem lehet legyőzni sötétséggel, és a Sötétnek mindig kell egy gazdatest. Mindig az, aki az előző testet megölte. Ezúttal megszületett a Sötét Úrnő. Mert mint minden, párban jár. Mint az öröm és félelem, a teljesség és hiány, a szeretet és utálat, a szépség és a csúfság és mint a fény és sötét. Akármit csinálunk is, a sötétség nem ér véget, talán soha.
A megmaradt harcos ez úttal Victoriát vette célba, de annak vörösen izzott a szeme és kizárólag a gyűlölet táplálta. Ebből épített védőfalat és elpusztította azt, aki pálcát emelt rá. Spike jobbnak látta olajra lépni, mielőtt megpörkölik és még Charnelle és Piton is úgy látta, jobb kereket oldani. Visszavonultan a harctól, talán nem is olyan rossz élni.

Emberek haltak és halnak meg. Nem muszáj, hogy ők legyenek azok. E háború bőven elég ahhoz, hogy belássák, azt: néha nyerünk, néha vesztünk, de semmi sem ismétlődik. Kivéve azt, hogy veszteségek mindkét oldalon súlyosak. És ha nem vigyáznak, könnyen kihalhat a varázsló társadalom.

Az egek égtek, a csillagok sírtak, és a végtelen romjai alatt: hús, seb és remény az utolsót nyögte.

*

- GEORGE WEASLEY! – a legfelsőbb hatalom arca eltorzult a dühtől. Hosszú haja lebegett a szélcsendben, ökölbe szorított kezén esőcseppek csorogtak végig az esőmentes sötétségben. George rémülten igyekezett úrnője felé, vértől áztatott testét megvilágította egy a sötétséget keresztül nem szelő villám.
- Mi rosszat tettem? – kérdezte fülét-farkát behúzva, mikor elérte parancsolóját.
- Emlékszel még, milyen parancsot kaptál?! – rivallt rá a boldogabb pillanataiban oly gyönyörű nő. – Ölj meg mindenkit, kivéve Lillyt és a csürhéjét! Nem teljesítetted a követelésem!
- Csak azt mondtad, hogy ki kell nyuvasztani őket. Nem említetted, hogy saját kezűleg intézzem el a dolgot.
- HÁT AKKOR MOST EMLÍTEM! – ordított rá a világmindenség úrnője. – Abban viszont biztos vagyok, hogy határozottan közöltem veled, kiket érjen először a halál!
- I-igen, rémlik valami – remegett félelmében George. – De nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Also, összehoztam egy jó kis összecsapást, hogy minél többen elpusztuljanak, és szóltam Joe-keresztapának, hogy Vicéket hozza el először. De az az eszelős inkább Lilly bámulásával volt elfoglalva. Esküszöm, nem az én hibám!
- Lilly bámulásával?! – vicsorgott a nő. – JOE BLACK! – a férfi arca megjelent fölöttük, mintha egy tetőablakon át kukucskálna be a feketeségbe. – Ezennel felmentelek szolgálatod alól! Alkalmatlanná váltál a Halál szerepére!
- De én… – Joe csak ennyit tudott kinyögni, és tátogott megdöbbenésében.
- A helyed ezentúl a 6-os számú pokolban lesz, mint üzenetrögzítő – a nő csettintett egyet, Black bezuhant a sötétségbe, ám nem állt meg az ő szintjükön, hanem velőtrázó ordítással zuhant tovább, míg el nem tűnt a feketeségben. – George, téged nevezlek ki a helyére! De jól vigyázz, csak addig maradhatsz Halál, amíg érzéketlen vagy a nők vagy férfiak vagy akármilyen lények csábítására. Persze az itt tartózkodók kivételt képeznek – nézett rá pajzánul. – Na, nyomás vissza a túlvilágra!
- De már ott vagyok…
- Akkor az innen világra! – kezdett újra kijönni a béketűrésből. – Most már egyszerűbb dolgod lesz, nem kell ezzel az esendő Joe-val egyezkedned, te döntesz, ki hal meg. Persze csak amíg az elképzelésed megegyezik az enyémmel. Ajánlom, hogy Victoria Silverrel kezdd!
- Igenis! – George tisztelgett, majd köddé vált.
- Miss.! – lépett elő a semmiből egy mentős-ruhát viselő, fiatal, jóképű férfi.
- Tessék, Egon! – nézett rá ruháját igazgatva A Nő.
- Sophie Blondy Davis elfoglalta helyét a 14-es pokolban, és maga mellett szeretné tudni Draco Prinz Malfoyt. Odavezethetem az urat, vagy meg kell várnom, amíg Victoria Elisabeth Silver is beleegyezik a dologba? – meghajolt, majd egy előrehulló szőke tincset kisöpört a szeméből.
- Elég, ha az egyik lány megengedi, hogy belépjen – döntötte el a kérdést a legfelsőbb hatalom. Egon bólintott, eldobott egy üveg vodkát, ami a lábai előtt szétfolyt a levegőben. Elővett egy gyufát, beleejtette az alkoholba, és eltűnt a felcsapó lángokban.
- Ez nem ér! A luxuspokolban vodkát használnak, nekem meg csak benzin jutott?! – károgott egy megjelenő varjú A Nő feje fölött.
- Mi hírt hozol, Vakvarjú? – kérdezte a szempilláit szétválasztgatva a legfelsőbb hatalom.
- Miss. Silver távozott az élők sorából! Elég nagy a sor a poklok határán, így eltarthat egy kis ideig, míg bejut…
- Akkor légy oly szíves emlékeztesd George-ot, hogy a lánynak bérelt helye van a luxuspokolban, ahol ugyan nem áll sor!

*

Egyre közeledett Vicky felé az a rém… lassan lépdelt mégis volt valami kecsesség a mozgásában. Vic fejéből minden gondolat elszállt. Felemelte a pálcáját, hogy védekezzen, és végezzen ezzel a fenevaddal, amit a gyűlölet táplált. De vajon legyőzheti a gyűlöletet a saját gyűlölségeivel? Van-e vajon bármi értelme annak, hogy megpróbálja megátkozni azt a teremtményt, ami az ő félelmétől és rettegésétől lesz egyre erősebb? Ekkor megakadt a szeme Chase szétmarcangolt holttestén… Sophie bárgyú, semmibe révedő tekintetén és Draco tiszta vér testén. A csapatból már csak ő él… a barátai és a szerelme halottak. Mi értelme van így élni? Hirtelen öröm járta át a testét… győztünk – gondolta, s széttárt karokkal fogadta a halált.

*

Lilly ledöbbent… újra kezébe vette a Reggeli Prófétát és megakadt a szeme a dátumon. Ez nem tegnap jelent meg, hanem holnap fog a nyilvánosság elé kerülni. Kétezer-nyolc február harmadikán írták ezt a cikket… és ma még csak másodika van. Nem hitt a szemének… pontosan tudta, hogy a varázslóvilágban minden megtörténhet, dehogy a jövőből előrejelzést kapjon… erre még álmában sem gondolt volna. Igaz nem minden úgy történt, ahogy azt a közlemény előre jelezte, de a lényegen nem változtatott az a pár elírás. Ha egy kicsit figyelmesebben olvasta volna el azt a rohadt tudósítást tegnap, akkor a társai még ma is élnének… magát okolta.

A túlélők bűntudata ott motoszkált a fejében. Nem tudott szabadulni tőle… retteget, pedig már nem volt miért. Ő Akit Nem Nevezünk Nevén megsemmisült… a halálfalók egy csapatát elkapták és bebörtönözték Krétán, a knószoszi palota labirintusában kialakított tömlöcbe. A Minotaurusz elől senki sem tud elmenekülni. Örök bolyongásra ítéltettek a foglyok a görögországi katakombákba.

Mindenki azt kapta, amit érdemel… vagy mégsem? Mi értelme van annak, hogy ártatlanok halnak meg értelmetlenül? Igaz, nem nevezném értelmetlennek a felkelők halálát, hisz végeztek a huszonegyedik század rémével… de megérte? Megérte, hogy ráment az a rövidke életük?

A régi rádióban egy ismeretlen dallam recsegett… Lilly nem bírta elviselni a csöndet és a magányt, ezért felhangosította a zenét, ami épp az utolsó pár sort játszotta; Gyere, ezt meg kell tenned! Gyere, fogva tartom a lelked! Gyere, eljött a haláltánc órája, pokol tűzében a keringőre várva.

FOLYTATÁS