10. fejezet

„Ördög légy, madár vagy átok 2/2”

Az ihletet köszönöm Padmának (alias Sophie Davis).

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
Edgar Allan Poe: A holló

- Avada Keda… – susogta Lilly, ám félúton felébredt. Hirtelen azt sem tudta hol van, és ijedten nézett körül. Az arcán érezte a rászáradt könnyet és a szemében lévő könnycsepp égető hatását. Riadtan nézett körül az ágyban, ám Jamesnek csak hűlt helyét találta. Tudta, hogy valami borzalmasat álmodott, de a tartalmára már nem emlékezett, csak az érzésre. Sajgott az alkarja, és a gerince is fájt a lapockája magasságában.

A feje úgy hasogatott, hogy azt se tudta mit keres a Griffendél egyik hálószobájában, de szép lassan kezdtek visszakúszni a tegnap esti beszélgetés foszlányai, ám az álmát nem tudta felidézni. Fáradtan morzsolta el a szeme sarkában egy könnycseppet, majd hallgatózott. Nem érzékelt semmi szokatlan hangot, csak a saját, szaggatott lélegzetét, ami még az álom utóhatása volt. A biztonság kedvéért felkapta az ágy végében heverő láthatatlanná tévő köpenyt, amit James hagyott ott neki.

- Tessék, szégyelli, hogy itt aludtam – gondolta, és utálta ezért magát. Mihelyst széthúzta az ágy függönyét, rájött, hogy elbújhat, de attól még látszódnak a tárgyak amiket mozgat, és ez másnak is feltűnt.

- James? – hallotta maga mögül a kellemesen ismerős, és egyben fájdalmasnak ható hangot. Ijedtében megtorpant és nem tudta eldönteni, hogy vegye gyorsabbra a tempóját – átlavírozva a fiúk nagyobb szemét kupacain – vagy várja meg míg Lupin kimegy a szobából. Végül a csendes távozás mellett döntött. – James, látlak – szólt Remus, szinte nevetve.

- Mi a…? – nézett magára Lilly, de továbbra is a köpeny alatt volt és megnyugodva tapasztalta, hogy nem változott át szerelmévé. – Rosszul látsz, drága – gondolta, majd a jelzőn ledermedt s megrázta a fejét.

Ám a kis közjáték alatt Lupin úgy gondolta, hogy megtréfálja láthatatlanak hitt barátját. Azonban elszámolta a dolgokat, és nekiment Lillynek, aki az esés közben lefejelte az egyik ágy szélét. Hallotta a feje koppanását, érezte a szemöldökén ahogy felhasad a bőr és végül a fémes ízt a szájában, ahogy véletlen ráharapott saját szájára. A fiú ráesett Lillyre, akin még mindig rajta maradt a köpeny, de Lupin így is megijedt, nem csak az esésétől, hanem attól az éles koppanástól.

- Élsz még? – ült fel azonnal a félmeztelen fiú és lehúzta a köpenyt. Lilly amint a döbbent vérfarkas szemébe nézett, jeges zuhanyt érzett, ami a csontjáig hatol. Úgy megrémült, hogy még a sérüléseit is elfeledte.

- Lilly? – hallotta a fiú ijedt hangját, ám nyelt egy nagyot és felpattant, amitől egy pillanat erejéig megingott, de erőt vett magán és lerohant a klubhelység felé. Hallotta, hogy a fiú utána ered, de nem állt meg. Szerencséjére a Griffendél tornya üres volt… mindenki reggelizett. Szélsebesen futott, úgy mintha halálfalók üldöznék, pedig csak volt kedvese akart vele beszélni.  Mire észbe kapott, már a csillagvizsgáló tornyában volt, és a párkányra hajolva zokogott. Tíz perc bőven elég volt, hogy a jeges időben csontig fagyjon, és a hidegnek hála viszonylag hamar le is nyugodott.

Már nagyban lépdelt a Hollóhát tornya felé, mikor ráébredt, hogy neki aznap randi-gyanús szertártakarításon kell részt vennie James társaságával. Ettől, ha lehet, még nyomorultabban érezte magát. Megérkezve a klubhelység bejáratához, bekopogott. A kopogatón lévő holló a megszokott módon, azaz lesújtóan mérte végig a lányt.

- Veled meg mi történt és miért vagy tegnapi ruhában? – kérdezte fensőbbségesen.

- Mert tegnap nem engedtél be – válaszolt összeszorult torokkal.

- És hol voltál az éjjel?

- A bőrömben – húzta el a száját.

- Miért kopog a facipő?

- Menj a pokolba – nézett dühösen a szárnyát csapkodó madárra és sarkon fordult. Ingerülten lerobogott a lépcsőn és pár elsőéves mardekárost fellökve bevonult az első útba eső mosdóba, hogy legalább a vért és az arcára száradt könnyet lemossa. Szerencsére senki se volt a helységben.

- Charnelle, szedd össze magad – nézett a tükörbe, ahol egy élettelen, fakó arcú, kisírt szemű és sajnálatra méltó lány nézett vissza rá. – Szánalmas vagy – mondta tükörképének, majd meglepetten nézett a kezére, mivel azon horzsolások voltak, és felrémlett egy kis részlet az álmából, amint egy tűzviharban próbál valamit varázsolni.

- Mi a fene – lepődött meg saját magán. Ezután egy fura érzés kerítette hatalmában. Reggel bizsergett a háta. Kapkodva levette magáról a talárt és felhúzta a pólóját. Elhűlten vette észre, hogy a gerince mellett két sávban tíz centis, vörös horzsolás húzódik. Az új információk hatásától egy kicsit megszédült, de megkapaszkodott a mosdókagylóban, majd… – Sötétebb lett a hajam – sikkantott fel rémülten. A mosdóba egy ezüst maszkos, csuklyás fiú lépett be, amitől Lilly még jobban megijedt és a falnak hátrált.

- Lilly? – kérdezte meglepetten Piton. Mire a lány újra rápillantott, a csuklya és a maszk már sehol sem volt.

- Csak képzeltem – mondta magának Lilly, aztán eszébe jutott valami. – Hé, te mit keresel itt? – csattant fel a fiúra nézve.

- Ez egy férfi wc – pillantott rá lesújtóan.

- Mi? – nézett körül Lilly. – Jah, tényleg, akkor én most megyek is – kapta fel a földre esett talárját.

- Valami baj van? – lépett hozzá közelebb, a mardekáros, de Lilly jobbnak látta, mihamarabb olajra lépni, még mielőtt valami nagyobb hülyeséget is csinálna.

- Nem – nyögte. – Vagyis de, de most mennem kell – próbált eliszkolni, de a fiú megfogta a kezét, amitől fájdalmában felszisszent.

- Mi történt? – nézett végig a megviselt lányon.

- Semmi, vagyis nem tudom. De most, mennem kell – kapta ki a kezét Piton kezéből és sietősen elhagyta e helyet. Egészen a Nagytermig meg sem állt. Ott aztán leszegett fejjel, szinte repülve közelítette meg helyét a Hollóhát asztalánál.

- Jézusom, Lilly! – sikoltott fel Cameron, amint rápillantott barátnője arcára. A hatás nem maradt el, az egész terem a hang irányába fordult, és Lilly ha lehet, még jobban lehajtotta a fejét.

- Hangosabban nem lehetett volna? – szívta a fogait és villámló szemével a megszeppent barátnőjére nézett.

- Hol voltál az éjjel? – jött Beca számon kérő hangja.

- Látom, nagyon hiányozhattam… Semmi puszi és hogy vagy – förmedt rá Becára, aki meglepődött a goromba válaszon. – Bocs – tette hozzá Lilly, miután rájött, hogy túlreagálta a dolgot.

- Na, mesélj – fészkelődött a helyén Cameron és Harper is kíváncsian fürkészte Lilly kiolvashatatlan arcát.

- Úgy kezdődött, hogy Perselusszal a megszokott büntetőmunkán voltunk, de James kihívott. Na, ott volt egy kisebb vérengzés… a szó átvitt értelmében, Jackékkel, aminek Lumpsluck vetett véget. Ennek eredménye kép ma mehetek takarítani a szertárba Jamesszel – mesélte, de Beca közbe röhögött. – Mi van?

- Te meg a takarítás – vigyorgott.

- Haha, marha vicces – eresztett meg egy fancsali mosolyt. – Meg azzal a Larry gyerekkel is kell majd valahova mennem. Jah és Parkinsonnal meg iskolapszichiáterhez – tette hozzá mellékesen, amitől már az egész társaság nevetett.

- Mindezt egy éjszaka leforgása alatt – fogta a hasát Harper.

- Köszi az együttérzést – fintorodott el Lilly.

- És honnan ezek a sebek? – nézett végig a lányon Cameron.

- Na várj, ezzel még nincs vége. Az a… a holló nem engedett be. Idióta kérdéseket tett fel.

- Miket? – kérdezte lelkesen Beca.

- Drót végén széndarab, mi az? – tette fel a problémát.

- Gyakorló villamosmérnök – válaszolt magától értetődően Lara.

- Mi a… – pillantott a társalgásba kapcsolódott emberre Lilly.

- Nekem ezt a kérdést már év elején feltette, és jó volt a válasz.

- De ez milyen kérdés már – csattant fel Beca.

- Na igen… – hagyta rá Lilly. – Aztán Jamesszel futottam össze, és remélve, hogy neki valami könnyebb kérdést tesz fel, elrángattam ahhoz a perverz kilincshez – kezdett dühbe gurulni Charnelle. – persze a madár még hisztizett egy sort, hogy miért „debil griffendélest” vonszolok fel…

- És mi volt a kérdés?

- Mikor van a legnagyobb magömlés? De…

- Amikor felborul a kombájn – jött ezúttal Becától a válasz.

- Mi az a kombájn? – dünnyögte Lara.

- Ezt nem mondod komolyan – csapott a homlokára Lilly.

- Igen-igen, te ehhez túl perverz vagy – veregette hátba Lillyt Harper, amitől a lány fájdalmában felsikított. A roxfortos diákok ismét feléjük néztek. – Neked meg mi bajod? – hökkent meg a lány reakcióján.

- Fáj a hátam – nézett rá dühösen. – Mindegy – próbálta eltusolni az ügyet. – Aztán inkább Jamesnél aludtam…

- Aludtál? – esett ki a lekváros kenyér Cameron szájából.

- Hát… igen – bizonygatta Lilly. – De összevesztünk – mondta, ám a részleteket nem akarta az egész asztal előtt kitárgyalni, így inkább folytatta. – Utána meg valami furát álmodtam.

- Mit?

- Nem tudom, már nem emlékszem rá – morfondírozott a lány.

- És mitől nézel így ki? – jött Cameron hangja.

- Jah, hát… Remm… Remus véletlenül nekem jött én meg lefejeltem az ágyat – hunyta le a szemét.

- Hol az a gyík? Megverem – pattant fel a padról Harper, de Lilly visszahúzta.

- Nem látott…

- Csak nem láthatatlan voltál? – kérdezte ironikusan Beca.

- De – vallotta be Lilly. – De nem részletezném, hogyan.

- És? Milyen volt? – húzta fel a szemöldökét Cameron.

- Az esés, vagy Remus? – kérdezte fájdalmas arccal Lilly.

- Természetesen Remus – vigyorodott el Cameron.

- Háát – harapott az ajkába Lilly, majd ő is elmosolyodott. – Félmeztelen – nyögte ki, mire a lány társaság egyöntetűen felsikkantott. – Csendesebben – morogta vörös fejjel Lilly.

- Ééééés?

- Mit és? – nézett rá Lilly. – Olyan isten-király Adonis – vont vállat, mire a lányok síri csöndben figyelték Lillyt. – Most meg…

- Lilly – lépett a lány mellé az emlegetett. Lillyben az ütő is megállt és gyilkos pillantásokat vetett barátnőire, amiért nem szóltak, hogy jön Remus. Lenyelte a félig megrágott kalácsot, majd vett egy mély levegőt és felnézett a fiúra.

- Igen? – kérdezte póker arccal, de a hangja megremegett.

- Még van képed... – kezdett bele Harper, miközben fenyegetően felállt és előkapta a pálcáját.

- Seamus! – csattant fel Lilly. – Ül. Marad. Kuss – adta ki a parancsot Miss Charnelle. Harper engedelmeskedett ugyan, de azért gyűlölködő pillantásokat lövellt Lupin felé. Miután befejezték a kis közjátékot, Lilly újra Lupinra nézett, ám már kicsit megszeppentebb arccal.

- Beszélnünk kell – mondta szinte kérlelően Remus. – Mikor érsz rá?

- Kilenc – vágta rá Lilly. – Mármint este – tette hozzá zavartan.

- Jó – bólintott Lupin és biccentett a többieknek, majd ahogy jött, úgy távozott is.

- Isten-király Adonis – röhögött fel Cameron.

- Meghalok – nyüszített megsemmisülten Lilly és az asztalon koppant a feje.

- Miért pont este kilenc? Nincs kicsit késő a khm… baszélgetéshez? – húzta fel a szemöldökét Cameron.

- Nem baszélgetünk, hanem beszélgetni fogunk – forgatta meg szemeit a barna.

- Te tudod – vont vállat Cameron.

- Én most Jamesszel járok…

- Az előbb azt mondtad, összevesztetek – említette Beca.

- Igen, de… én akkor is őt szeretem…

- És Remus?

- Hát – akadt meg Lilly agya. – Jaj, hagyjatok ezzel, a sírba visztek – túrt bele a hajába.

- De… – akart ellent vetni Beca, ám Cameron lepisszegte.

- Nem érzem jól magam – lazított Lilly az ingjén és próbált mély levegőt venni. – Valaki felkísérne? – pillantott a lányokra, de nem bírta tovább és beleájult a vajas kalácsába. Cameron ijedten sikoltott fel, míg Harper felhúzta az alélt lányt és Beca áthajolt az asztalon, és próbálta Lillyt felébreszteni.

- Mi? – kapta fel a fejét pár másodperc után.

- Tessék – nyomott a kezébe egy szalvétát a holtra vált Cameron. – Tiszta maszat az arcod.

- Ja, kösz – nézett körbe idegesen Lilly.

- Mi történt? Sűrűn ájulsz bele a kajába? – fogta még mindig a lány vállait Harper.

- Nem tudom. Csak úgy érzetem, hogy elkezd hasogatni a fejem és melegem lesz, aztán meg nem láttam semmit… Mostanában amúgy elég sűrűn ájulok el, de kajába még sose – vörösödött el a lány. – Tiszta égés.

- Nem, dehogy! – sietett a lány segítségére Cameron. – Miért nem mész kivizsgáltatni magad? Lehet, hogy ez valami betegség.

- Nem tudom – motyogta maga elé Lilly. – Nem hiszem – rázta a fejét, majd felszisszent.

- Ugye nem akarsz megint elájulni? – nézett a lányra Harper, de mikor az bólintott, jobbnak látta felvinni.

- Csak ne a gyengélkedőre – mondta a fejfájással küzdve a lány.

- Félre beszél – szólt Harper.

- Ne, csak oda ne – pillantott a fiúra könyörgően.

- Lilly te lázas vagy – hadarta Cameron és ő is felkelt a padról.

- Nem akarom, hogy megbámuljanak – nyöszörgött Lilly.

- Akkor karold át a vállam – szólt Harper, és megfogta Lillyt a csípőjénél.

- De így azt hiszik, hogy járunk – suttogta a fiú fülébe, mire az megtorpant.

- Most választhatsz… vagy viszlek karban, vagy így – húzta el a száját.

- Jó, jó, bocsánat – motyogta a lány.

- Hagyjuk – legyintett Harper és tovább vonszolta Lillyt.

- Törpe! – jött a már a második emeletről egy támadó hang és már elő is rántott a pálcáját. – Engedd el a barátnőm!

- James, ne – suttogta elhalóan Lilly, de nem hallotta szerelme.

- Stupor – átkozta meg Harpert, és az elengedte Lillyt és félre ugrott.

- Köszi – csuklott össze Lilly és a földön maradt.

- Mit csináltál vele? – futott Harperhöz James.

- Semmit, te idióta. Csak nem tud járni – nézett dühösen a fiúra. – Lázas meg minden…

- Hova tűnt? – nézett körül James, mivel Lilly eltűnt a folyosóról.

- Mi? – ült fel Harper. – De nem tud járni… – állt fel a fiú.

- Áh! Ez is a te hibád – lökte meg James Seamust.

***

- Stimula.

Lilly kótyagosan ébredt fel egy nyirkos pincehelységben. A hideg kőfalnak volt dőlve és kezei bilincsben voltam.

- Parkinson – sóhajtott fáradtan. – Elég csak azt mondanod, hogy bejövök neked – morogta a félhomályos szobában. – És mi az a szánalmas maszk rajtad? – röhögte ki.

- Charnelle, te mindenből viccet csinálsz – húzta el a száját a mardekáros, majd levette álarcát.

- Tudhattam volna, hogy valami átok miatt készültem ki ennyire – forgatta meg szemeit a lány. Már semmi baja nem volt, nem szédült és a feje se fájt.

- Áh, szóval hatott – húzta száját gonosz mosolyra.

- Mégis mikor átkoztál meg? – tűnődött el a lány.

- Mikor nekem jöttél a folyosón…

- Nem is mentem neked.

- Vagy csak nem vetted észre – szólt lenézően.

- És minek a bilincs? Csak nem akarod kiélni rajtam a perverz hajlamaid? – kacagott fel érzelemmentesen.

- Mindenki magából indul ki.

- Én legalább nem tagadom le – szegte fel a fejét. – És minek örülhetek a társaságodnak?

- Le akarom játszani végre csak kettesben a menetet.

- Nocsak – harapott az ajkába Lilly. – Kis huncut – mosolyodott el pajzánul.

- Fúj, Charnelle – hátrált egyet a fiú.

- Mikor kezdjük? – tárta szét lábait a szépség.

- Szent Malazár! – nyögött fel Jack. – Finite – fordult egyet a tengelye körül, s a bilincsek leolvadtak a lány csuklójáról.

- Amúgy azt ugye tudod, hogy rábasztál erre a dologra? Mert ma büntető munkára kell mennem, pontosan huszonhárom perc múlva – pillantott órájára Lilly, és felállt.

- Addig végzünk – csillogott gonoszan a szeme.

- Ahogy gondolod, cica – kacsintott kacéran a lány.

- Hagyd már ezt abba – jött ki a béketűréséből Parkinson.

- Csak nem sikerült felidegesítenem? – vigyorodott el a hollóhátas.

- Nem – vágta rá zordan.

- Persze… Globus Igneo – mondta az átkot, ám egy bizsergő érzés kerítette hatalmába. – Déjà vu – gondolta. – Ez már megtörtént – zavarodott meg. – Meg fog történni – csengett egy rekedtes hang az agyában.

- Geminio Reducto – jött Jack hangja.

- Nem, ez nem jó – kapott a fejéhez hisztérikusan Lilly és összeszorított szemmel guggolt le, a nagy koncentrációban.

***

- Mi az, hogy az én hibám? – csattant fel Harper. – Te hagytad ott, és teljesen kibukottan jött vissza tőled. Tele van sebekkel, és nem lehet vele normálisan beszélni – villant meg vészesen Harper szeme. – Mit tettél vele?

- Én semmit – rázta meg a fejét James.

- Mindig akkor történik vele valami ilyesmi, ha ti is ott vagytok – nézett ellenségesen a griffendélesre.

- Ez nem igaz – mondta. – Magától is mindig bajba kerül – több se kellett Harpernek, és behúzott egyet Jamesnek. – Az istenit, megőrültél? – markolta vérző orrát James és meg se várta a hollóhátas válaszát, rögtön elsietett.

- Hippokrax – irányította a pálcáját magára, s szinte futva közelítette a szobájukat. Mire feltépte az ajtót, már sikeresen meggyógyította az orrát is. – Natalie te meg menj már ki innen – mordult a lányra, aki Peter ágyában hevert és Remust stírölte. James belépése után sértődötten pillantott a fiúra és csípőjét riszálva kivonult a szobából.

- Veled meg mi történt? – tekintett barátja véres orrára Lupin.

- Hol van? – ragadta meg a gallérjánál Lupint, Potter.

- Ki? – nézett elképedve Remus. – Lennél szíves elengedni?

- Nem lennék szíves – sziszegte a fiú. – Mit csináltál Lillyvel? – villant fenyegetően a szeme.

- Se-semmit – nézett rémülten barátjára. – Miért?

- Csak mert az egyik haverja nekem esett – engedte el Remust. – És megütött… auu – tette hozzá az orrát fogva. – Azt mondta, hogy tele van sebekkel, de mikor felkeltem, még semmi baja se volt, és csak te voltál itt – pillantott Lupinra, miközben egy csomag jeget varázsolt magának.

- Hát ő… Jah, véletlenül neki mentem és lefejelte az ágyat – mondta rá se nézve Jamesre. – De abban az idióta köpenyedben volt, nem láttam – tette hozzá, mikor Potter idegesen felállt az ágyáról.

- Aha… Akkor vagy az esés miatt nem tud járni vagy…

- Nem tud járni? – ült le Remus is. – De olyan gyorsan elrohant, hogy utol sem értem.

- Ez érdekes. Vajon mi baja lehet?

- Nem lehet, hogy megátkozták? – tippelt Remus.

- Ugyan ki? – de amint ránézett, tudta. – Az a debil Parkinson – Remus is bólintott. – Invito térkép – intett magyal pálcájával James, s egy fehér pergamen repült a kezébe. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – mutatott a lapra, s egy térkép kezdett kirajzolódni rajta.

- Na? – lépett mellé Lupin.

- Nem találom – rázta a fejét harapósan James.

- Nézd, ott van Parkinson – mutatott egy pontra Remus.

- Akkor hol van Lilly? – ráncolta össze a homlokát James.

- Biztos elromlott ez a vacak… De várj csak – nézett a lapra Remus. – Ott van – bökött Jack mellé.

- Nincs ott se… – harapta el a mondatot, mikor meglátta Miss Charnelle nevét egy pillanatra. – Miért villog?

- Honnan tudjam? – loholt James után, mivel az felpattant és kirobogott a szobából. – Most meg mi van?

- Szerinted miért villog? Miért gyengülhet egy ember jele? – pillantott hátra. – Haldoklik…

- Vagy átváltozik – mondta inkább magának Lupin.

- Mégis mivé? – torpant meg, de haverja tovább rohant.

- Gyere már, erre most nem érünk rá…

- De mivé? Megharaptad vagy mi?

- Igen, vagyis nem – rázta meg a fejét.

- Nem tudod?

- Hagyjuk, nem vérfarkasra gondoltam.

- Akkor?

- Főnix – vont vállat a fiú.

- Te megőrültél…

- Nem… már többször is találkoztam egy főnixszel, mikor átváltoztam, és amúgy is túl gyorsan gyógyulnak a sebei és tudod, mikor dühös…

- Olyan fura lesz a szeme – fejezte be a mondatot.

- Lehet, hogy animágus.

- De ez képtelenség. Ilyen fiatalon – tárta szét a karját.

- Tudtán kívül is történhet – válaszolta Remus. – Te is érzed ezt a meleget? – pillantott a folyosón lévő tölgyfaajtóra, ami hirtelen lángba borult. – Merlinre! – kiáltott fel Remus.

- Aguamenti – tört elő James pálcájából egy vízsugár, s Lupin is csatlakozott hozzá.

- Most mi legyen? – kérdezte Remus.

- Dombarda – vigyorodott el James és betörte az ajtót.

- James! – szólt rá Remus.

- Ennek már úgyis mindegy – nézett a romokban heverő ajtóra.

- Te jó ég – lesett be a szobába, ahol olyan forróság volt, hogy még a vonalak is elmosódtak.

- És most?

- Fogalmam sincs – pillantott körül. – Az ott Parkinson? – látott egy elfolyó alakot, zöld lángok között.

- Aha – mondta James, de figyelmét egy másik jelenség foglalta le. A vörös fényben egy arany madárforma lebegett a szárnyát kitárva, arany színben ragyogva, majd leszállt, s félig visszaváltozott emberré. Lilly teste továbbra is vibrált, csak szárnyait feszítette ki, és csapkodta.

E közben a folyosót fehér fény töltötte be egy villanás erejéig, és a fiúk meglepetten pillantottak hátra.

- Mi a…? – nyögték egyszerre. A folyosó végén egy ablak jelent meg, ahonnan a Nap látszódott, de csak a körvonala, mivel együttállt a Holddal. Majd egy közelgő nő sziluettjét látták kibontakozni, amint besuhan az ablakon, és feléjük lépked.

- Ez most komoly? – bukott ki a kérdés Remusból. A fekete hajú nő vonásai ismerősnek tetszettek, s loknijai szelíden omlottak a vállára. A Nap egy pillanatra úgy világította meg a nőt, mintha szárnyai lettek volna. Hosszú, uszályos fekete szatén ruhája gyengéden lebegett maga mögött, ahogy kecsesen lépdelt a vörösen izzó katlan felé. Karjára fekete szalag volt kötve, s mögötte egy holló szállt. Mikor megpillantotta a két megdöbbent fiút elmosolyodott és megállt előttük.

- James és Remus? – mosolyodott el, s kék szeme szomorúságot és egyben boldogságot sugárzott.

- Te ismered? – kérdezték egymástól a fiúk tátott szájjal.

- Édesek vagytok – kacagott fel a nő.

- Lilly? – húzta össze szemöldökét Remus, mire a nő bólintott, és James még jobban eltátotta a száját.

- Azért ennyire nem vészes – vigyorodott el a nő.

- De magának…

- Oh, ez fájt – kapott szívéhez a nő. – Tegezzél, kérlek, nem vagyok még olyan öreg.

- Miért fekete a hajad és van fekete szárnyad?

- Nincs is szárnyam – húzta el a száját. – Lilly hol van?

- Honnan jöttél? – kérdezte Remus.

- A jövőből… vagyis a túlvilágról, vagy nem tudom – legyintett a nő. – Ha többet akartok tudni, kérdezzétek majd Lillyt, vagyis engem – zavarodott meg. – Szóval azt a kis libát.

- Nem is liba! – csattant fel egyszerre a két jó barát.

- Persze, persze – hagyta rájuk a nő. – Fogy az időm – pillantott hátra az együttállásra. – Pár perc és végzem – fordult a fiúkhoz, majd elővette ébenfa pálcáját. – Ignis desino – susogta alig hallhatóan, s a tűznyalábok megálltak. – Algor incipio – öltött kék színt a tűz, s újra lobogni kezdett, ám most csak hűvös szellő lengte be a szobát, s Lilly belépett. Sietve odament alélt önmagához. – Mutatio compescor – állította meg a lány átváltozását, és leguggolt mellé.

- Lilly? – szólított a nő önmagát. Fiatalabbik énje kezét a fejéhez emelte, s kinyitotta a szemét. Ijedten akart hátra hőkölni, de csak a fejét verte be. – Ne! Nyugi van, nincs para – próbálta lecsillapítni ijedt énjét.

- Te én vagyok? – fogta fel a helyzetet meglepő gyorsasággal a lány.

- Igen, drágám – mosolyodott el.

- Álmodom? – vonta össze szemöldökét.

- Nem, de pár percen belül választanod kell két jövő között.

- Hogy mi? – kerekedett el a szeme.

- Nincs sok időm. A Legfelsőbb Hatalom küldött, és adott még egy esélyt. Most Napfogyatkozás van, azért van erőm ilyen szintű mágiára és e miatt – mutatott egy medálra, ami a nyakában függött.

- Én ilyen leszek? – nézett érettebb változatára.

- Remélem hogy nem – simogatta meg a lány haját. – Már halott vagyok.

- Oh – nyögött fel Lilly.

- A Legfelsőbb Hatalom elmondta, hogy a hibáim nagy részét újra el fogom követni, de a halálomon tudok változtatni. Sose kételkedj magadban Lilly, ez a legfontosabb. Próbálj a fény útján járni és minél kevesebb embert ölni, mert azt nem díjazzák odaát… Túl sok a papírmunka – tette hozzá, amitől a kis Lilly meghökkent. – Ne menjünk bele. Emlékszel, hogy mit álmodtál? Amikor Jamesszel aludtál.

- Én… nem.

- Helyes – bólintott a nő. – Az az én múltam, és a te jelenlegi jövőd. A jövőben tudni fogod, miről beszélek, de most még nincs itt az idő, hogy megtudd. Túl fiatal vagy még hozzá.

- Szóval akkor miért is jöttél? – vonta kérdőre.

- Ne próbáld megmenteni, ami már elveszett – csordult ki egy könnycsepp a nő szeméből.

- És akkor mit válasszak?

- Mennem kell Lilly…

- Kérlek, mondd meg, hisz ezért jöttél – rémült meg egy pillanatra.

- A valóság nem mindig az, aminek látszik. Néha álcázza magát, hogy megőrizze tisztaságát. És a Legfelsőbb Hatalom feladata, hogy egyensúlyban tartsa a világ pozitív és negatív energiáit, és a mostani döntésed meghatározó lesz a jövőt tekintve. A hódolóid már várnak rád kint, de csak James fog emlékezni rám.

- Most akkor mi van?

- Már, érzem… megyek, ez nem… az én világom – vette szaggatottan a levegőt. – Az ösztöneidre hagyatkozz, ne az eszedre – mászott bele az agyába. A teste egy pillanatra elhalványult. – Álmaidban még találkozunk – köszönt el tőle, s ezüst homokvihar kíséretében távozott a másvilágra.

- Ez most… – kezdett bele, de a forró lángok idősebb önmaga eltűnésétől újra elviselhetetlenül égetőkké váltak és fájdalmában torkaszakadtából ordított. Érezte, ahogy a csontjáig hatol a hőség és lángol a teste. Ám saját tüzében égett, nem a külvilágéban… kezdett főnixszé változni, majd elvesztette az eszméletét.

***

Vaksötét volt, ahova megérkezett. Az életnek semmi jelét se érzékelte, mivel az orráig se látott. Kicsit megrémült attól, ami az elmúlt öt percben történt és nem is nagyon értette. Vajon miért folyt bele olyan piszkos ügyekbe, amibe végül belehalt. És ki az a Legfelsőbb Hatalom?

- Én lennék – jött felülről egy fénysugár megvilágítva egy gyönyörű nőt. Alakja tökéletes volt, fekete haja egyenes és hosszú volt. Telt ajka vörös színben pompázott és szájfénye megcsillant a sugárnyalábtól. Lilly nem tudta mit mondjon, abban se volt benne biztos, hogy ez most a valóság, így inkább csöndben maradt.

- Csak hogy tudd – pillantott rá fensőbbségesen –, nem mindenkinek adatik meg, hogy lásson engem – szólt kimérten és Lilly bólintott. – Azért vagy most itt, hogy válassz. Két ősi erő tombol a testedben, ami nem maradhat meg egymás mellett. A holló és a főnix – tárta szét a karját.

- Ez idáig még halandó nem rendelkezett a főnix erejével, ami kiszámíthatatlan, ám a legtisztább hatalom. De ismétlem, nagyon szeszélyes. A holló ereje legendás méretű, amit ősanyád, Morgana is birtokolt. Maradnál a családi vérvonalnál, vagy egy új, veszélyes legendát akarsz kezdeni? – zengte. Lilly válaszra nyitotta a száját, ám a Legfelsőbb Hatalom megingatta fejét. – Nem, nem verbális válaszra vagyok kíváncsi. A tetteid határozzák meg a sorsod – csettintett és egy tündér jelent meg egy ezüsttálcával a kezében. – Köszönöm Panka – fordult a teremtményhez. – Most mehetsz – suttogta, bár Lilly is hallotta.

- Most pedig válassz – lépett a lány elé és tartotta felé a tálcát, amin két, milliméterre azonos eper volt.

- Ez most komoly? – csúszott ki a lány száján és kérdőn nézett a LH-ra.

- Az egyik hamis…

- Mérgezett? – nézett rá rettegve.

- Nem – húzta fel az orrát. – És ne vágj a szavamba.

- Elnézést – kért bocsánatot Lilly.

- Ez a két szimbólum két személyt takar. Akit választasz, az tovább fog élni, és a hozzá kirendelt alakban élheted tovább az életed.

- Akkor nem leszek ember? – ütközött meg Lilly.

-  Animágusként értettem… Na, gyerünk, dönts, mert nincs időm ilyen cécókra – túrt bele másik kezével dús hajába. Lilly a bal oldalit választotta. – Na, kóstold már meg – sürgette a Nő. Főszereplőnk idegesen harapott bele az eperbe. – Milyen íze van?

- Eper – válaszolta Lilly. – Miért? Milyennek kéne lennie? – kérdezett vissza.

- Rögtön megtudod – csóválta a fejét a Legfelsőbb Hatalom.

***

- Mi lesz már? – nézte az újralobbanó szobát James. Hallotta Lilly fájdalmas sikolyát, amitől a szíve is megállt. – U-ugye, nem hal meg? – leste a tűzbe burkolózó lányt.

- Mi történt? – kapta fel hirtelen a fejét Remus, s Potter meglepődötten nézett haverjára.

- Hogy érted?

- Azt hiszem… Bevertem a fejem és nem emlékszem… Hol van Lilly? – hagyta a témát Lupin, s elszörnyedve látta, ahogy a lány teste tűzbe borul. – Az ott ugye nem ő? – mutatott egy lángcsóvára.

- Hát, ő – kezdett bele Potter, de a lány teste fehér fényben villant fel, s a szobában azon nyomban elállt a tűz és Lilly is emberi alakot öltött. James azonnal berohant a helységbe és a lány mellé térdelt, de valami nem stimmelt. – Nem, Lilly, csak ezt ne – nyögött fel, s Lupin a lány másik oldalához térdelt.

- Mi az? Godricra, nem lélegzik – ijedt meg Lupin.

- Miért mindig velem csinálod ezt? – szorította össze ajkát James rémülten, s fölé hajolt.

- Stimula – próbálkozott Remus.

- Idióta – mordult fel James, és próbálta szájon át lélegeztetni a lányt, de semmi se történt. Remus is segíteni akart, így beszállt egy szívmasszázsnak mondott tevékenykedésbe, de semmi nem használt. Eltelt egy perc, majd kettő. Az után minden másodperc egy órának tűnt. Az idő relatív, és megállni látszott számukra. Remus a könnyeivel küszködve hagyta abba és nézte James próbálkozását.

- Ne csináld ezt, Lilly – suttogta James kétségbe esetten. Majd felült. Már nem tehetett semmit, csak a könnyeinek engedett utat. Szelíden felemelte a lány fejét, és egy utolsó csókot lehelt az ajkára. Már Remus is sírt. Alighogy hozzáért a lány ajkához, Lilly hirtelen felnyitott a szemeit. A hatás nem maradt el. Remus felnyögött, és James ijedtében elengedte a lány fejét. Majd Lilly levegőt vett.

- Most mi van? – volt a lány első szava, majd mikor felfogta, a Legfelsőbb Hatalom válaszát, rémülten pillantott Jamesre. Marcipán ízt érzett a szájában. – A másik eper marcipánból volt – gondolta. – Basszus – ült fel riadtan a lány, majd először Jamesre, aztán Remusra nézett. – Ti sírtatok? – kérdezte értetlenül.

- De meghaltál – szólt James.

- Élek – fintorodott el a lány. – Nézd – fogta meg a fiú kezét. – Nem vagyok szellem – próbált nem törődni azzal, amit A Nő mondott neki.

- Te élsz – borult a lány nyakába James, amitől Lilly ha lehet, még jobban megrémült.

- Nagyon úgy látszik – susogta a fiú fülébe. Mikor aztán James elengedte szerelmét, Lilly még nagyobb ijedtségére Lupin is megszorongatta. – Ennyire azért nem lehetett gázos – mondta, miután James felsegítette a földről.

- Dehogynem. Több mint három percre leállt a szíved – fogta meg a lány kezét a fiú és próbálta minél hamarabb kirángatni ebből a borzalmas ketrecből.

- Volt az négy is… Ugye mindenre emlékszel? – kérdezte hirtelen Remus.

- Hát – vonta össze a szemöldökét. – Csak arra, amire eddig is.

- Mert ilyen hosszú idő után akár az agyad is megsérülhetett és az emlékezetvesztés se utolsó…

- De én végig magamnál voltam – motyogta Lilly, majd rájött, hogy valószínűleg a túlvilágon beszélgetett a Legfelsőbb Hatalommal, azért volt pár percre halott. – Jó, ebbe ne menjünk bele – kapaszkodott Jamesbe.

- Tényleg, és volt fény az alagút végén? – pillantott szerelmére Potter.

- Öhm, hogy is mondjam – kezdett bele, de megtorpant. – Parkinson hova tűnt? – nézett hátra, az üres helységre.

- Biztos elfutott – mondta James, de addigra már Lilly visszafutott a szobába.

- Most mit csinálsz? – hallotta kedvese hangját.

- Keresem a hamvakat – felelte a lány ijedten, de semmit se talált. – Eltűnt – jött ki a szobából.

- A Mardekár klubhelységében van – tájékoztatta Potter.

- Honnan tudod? – kérdezte Lilly.

- Isteni sugallat – öltött nyelvet James.

- Istent most ne emlegessük – nyelt egyet Lilly, és James is észbekapott.

- Bo-bocsánat – ölelte meg a lányt.

- Jól van, nyugi, nem borulok ki – dünnyögte Charnelle. – Remus hova tűnt? – érdeklődött a lány.

- Elment szólni Lumpslucknak, hogy ma nem tudunk menni büntető munkára.

- Tényleg? – vonta fel szemöldökét a lány.

- Sajnos neked még ki kell pihenned az elmúlt óra eseményeit – mondta nagy bölcsen. – Nekem meg jó szerető módjára segítenem kell téged átküzdeni ezen a nagy lelki traumán – vigyorodott el.

- Azért ne csinálj ennyire viccet belőle – mondta a lány olyan hanglejtéssel, hogy még Jamesnek is elment a mosolygástól a kedve.

- Nem úgy értettem – fogta meg a lány állát, és megemelte, hogy a szemébe nézhessen.

- Tudom, de… – kezdett bele Lilly, ám a mondat végét elsírta. James magához vonta és a haját cirógatta. Miután a lány kezdett megnyugodni, Potter megpuszilta az arcát.

- Most hova menjünk? – nézett a lány könnyes szemébe.

- Nekem mindegy, csak egy ágy legyen – ásított Lilly.

- Te kis csintalan – dörgölte össze az orrát a lányéval. – Menjünk most hozzátok, már ha sikerül bejutni – karolta magához a derekánál a hollóhátast.

- Az jó lenne – bólintott a lány. Az út James társaságában hihetetlenül rövid volt, és azon kapta magát, hogy ismét a Hollóhát ajtaja előtt állnak.

- Hajrá kicsim, bizonyítsd be, hogy méltó vagy hollóhátasnak lenned – viccelődött a fiú, amire egy lesújtó pillantás volt a válasz.

- Már megint ti vagytok? – förmedt rájuk a holló. - Akkor vagyok legmelegebb, amikor hideg van. Akkor vagyok leghidegebb, amikor meleg van.

- Ez a pince – mondta tüzetesebb huzavona nélkül Lilly, és az ajtó megadóan tárult fel.

- Ügyes vagy – puszilta meg a lány fülét James.

- Kíváncsi vagyok, a többiek hol lehetnek szombat délelőtt – nézett körül a szobában a lány, minekután egy lelket se találtak ott.

- Nekem nem hiányoznak – fogta meg a lány csípőjét és maga előtt tolva elvezette az ágyáig, majd felkapta kedvesét és leült az ágyra, még mindig a kezei között tartva Lillyt.

- Szeretlek – mondta a fiú barna szemébe, majd hanyatt döntötte, és hozzá bújt.

- Én is szeretlek, drágám – simította végig kezét a lány arcán.

- Meg tudsz valaha is bocsátani? – félve pillantott rá.

- Ne butáskodj – emelte az ágy függönyére a tekintetét. – Szeretlek, bármit megtennék érted – mosolyodott el.

- Tudnod kell, hogy még soha senkit nem szerettem így – simította ki a fiú arcából a haját, s egy röpke csókot lehelt az ajkára, majd egy hosszabbat, édeset, szerelmeset és forrót. Végül a fiú mellkasán szenderült álomra, minden más tényezőt kizárva elméjéből. Nem akart gondolni a múltra, se a jövőre. Csak a jelenre koncentrált, arra a kis időre, amit még nyugodtan élhet le a nagy küzdelem előszavai nélkül.

Ha idáig eljutottál, tessék véleményt írni!!! ... tovább >>