1. fejezet

Hazugságok hálójában

Kellemes augusztusi nap volt. A Nap csak úgy ontotta a meleget, melyet a lágy szellő tett elviselhetővé.

Ezen a napon Draco Malfoy a Malfoy-kastély birtokában található tó partján üldögélt gondolataiba mélyedve. Gondolt az eddigi életére, majd a jövőjére is. Azt már eldöntötte, hogy nem szeretne halálfaló lenni; egyenesen irtózott tőle. Egy embert sem lenne képes megölni. Ráadásul ő csakis a maga ura szeretne lenni, nem pedig egy nemrégiben még rongykupachoz hasonlítható Nagyúr szolgájaként végezni.

Eszébe jutott a gyerekkora is. Gondtalan, de egyben nehéz volt számára ez az időszak. A kettő nem igazán passzolt egymáshoz, de ő akkor is így érezte.

Gondtalanul nőtt fel, mert mindent megkapott, csak egy szavába került. De nehéz volt, mert apja elvárásai napról napra csak nőttek. Sokszor érezte úgy, hogy nem tud tökéletesen megfelelni az apjának, ahogyan azt szeretné. Sokszor kellett azt hallgatnia, hogy egy Malfoy sose mutatja ki az érzéseit. Ő viszont erre nem volt képes, ezért is sírt sokszor éjszakákon át; képtelen volt érzések nélkül élni. Ám egy nap rádöbbent, hogy nem is olyan nehéz: elég csak annyit tennie, hogy a szíve legelrejtettebb zugába belepasszírozzon minden érzést. Apja akkor nagyon büszke volt rá.

Emlékezett arra, hogy szaladgált fel-alá boldogan a házban, mikor megkapta Roxfortos levelét, hogy felvették. Annyira boldog már rég volt.

Aztán elérkezett a nagy nap: reggel már korán felébredt, majd egész nap boldogan mesélte mindenkinek, aki az útjába került a házban, legyen az akár a házimanójuk, hogy ő ma indul a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Rettentő büszke volt magára.

De mikor odaértek az iskolájához, ledöbbent. Apja nevelése teljesen elveszett, Draco kimutatta érzéseit. A sok száz magas torony, az ódon, mégis barátságos kastély és a hatalmas birtok együtt lenyűgözte. Bár az iskola bámulásával volt elfoglalva, közben ott csengett a fülében apja szava: egy hollófekete hajú, zöld szemű, szemüveges kisfiúval össze kell barátkoznia.

Draco hamarosan meg is találta a tömegben, és őt figyelte, mígnem McGalagony professzor magukra hagyta, hogy bejelentse érkezésüket a Nagyteremben. Akkor magabiztosan odaállt elé, és elmondta a jól begyakorolt monológját. Nagy önteltséggel azt gondolta, ő mindent megkap, ez semmiség lesz. Mekkorát is tévedett! Harry Potter nem fogadta el a kinyújtott jobbját, így megalázottan kellett visszakullognia a helyére. Akkor, ott elkezdte őt utálni. Utálta, mert mindenki előtt megszégyenítette. Utálta, mert alig múlt el tizenegy éves, máris mindenki ismerte a nevét. Utálta, mert sokan szerették őt, és felnéztek rá. Utálta, mert neki megadatott az igaz barátság, míg ő abban a hitben élt, hogy csak ő van, és a körülötte levő személyek láncszemek az előrejutáshoz, akiket ki kell használnia bármi áron.

Így, felnőtt fejjel visszagondolva nagyon gyerekesnek és kicsinyesnek tartotta régi önmagát. De hát akkor még gyerek volt, azt hitte az a helyes, amit ő csinált akkor.

Miley-vel tizennégy éves kora óta ápolt bizalmas viszonyt, ezáltal mindent meg tudott vele osztani, ki tudta önteni neki a szívét. Talán ő volt az egyetlen, akiben megbízott, és akit szeretett is.

Míg ezeken gondolkozott, váratlanul valaki meglökte hátulról, mire ő belezuhant a tóba, melynek partján ülve filozofált. Mikor felúszott a felszínre, akkor vette észre "támadóját": egy karcsú, hosszú, szőke hajú, tengerkék szemű lányt.

- Szia Draco! Láttam a szobám ablakából, hogy itt vagy lenn egyedül. Gondoltam, lejövök hozzád, de valamiért nem vettél észre, így jó ötletnek tűnt lehűsíteni téged – mondta mosolyogva Miley, majd csobbanva ő is megérkezett Draco mellé.

- Ezért megfizetsz, hugi! – mondta csillogó szemekkel mosolyogva Draco, majd elkezdte fröcskölni őt.

- Hé! Elég! Draco! Megjegyeztem, na!

- Amúgy azért nem vettelek észre, mert épp gondolkoztam már megint róluk. Mostanság nagyon sűrűn teszem. Ha apánk megtudná, kinyírna.

- Ugyan már! Apa nem bántaná a saját gyerekét. De ha mégis megtenné, akkor megbeszéltük, hogy ellene fordulunk, nemde? – Draco bólintott, ezért tovább folytatta – Miért nem beszélsz már végre velük? Neked is jobb lenne, hidd el! Ahogy mondtad, szerintem legelőször Hermione bocsátana meg neked. Most meg mit röhögsz? – vonta kérdőre bátyját szúrós szemekkel Miley.

– Csak azt, drága Miley, hogy majd pont Granger bocsátana meg nekem legelőször, miután annyi éven át lesárvérűztem?

– Először is: ne a vezetéknevükön szólítsd őket, hanem a keresztneveiken! Én se szólítalak téged Malfoynak. Másodszor meg: ha nem szekálnád őket folyton, akkor először igenis Hermione kezdene normálisan közeledni feléd.

– De Miley ez nem ilyen egyszerű! Ott van az a hat év kapásból. Az elég sok idő volt, míg szekáltam őket, és Gra... oké, Hermione nem olyan, hogy egy csettintésre elfelejt mindent.

– Ezért is kell befejezned mihamarabb! Pláne, ha jóban akarsz velük lenni. Nekem még ezt mondtad.

– Mert így is van. De mindegy, inkább hagyjuk. Én bementem átöltözni – Azzal kimászott a partra, majd zsebretett kézzel, lehajtott fejjel visszament a Malfoy-kastélyba.

Miley még sokáig nézett távolodó bátyja után, és nem értette őt. Azt ugyan már régen sejtette, hogy Dracónak tetszik Hermione, de Miley szerint az ember pont attól igyekszik leghamarabb bocsánatot kérni, aki tetszik neki. Ezért is volt összezavarodva. Nem értette bátyját, és ez őt zavarta. Miért nem képes odaállni eléjük, és elmondani egy egyszerű bocsánatot? Még úszott pár kört, majd ő is bement a Malfoy-kastélyba vezető úton.

***

Draco immár átöltözve ült az ágyán. Gondolkozott az előbbi beszélgetésen húgával, és arra jött rá, hogy a lánynak igaza van. Ha sokáig húzza az időt, minden elveszhet. Most, az utolsó évben kell még változtatnia a jövőjén, azután már késő. Ki tudja, mi lesz hetedév végén? Döntött: minél előbb ki fog békülni Harryékkel.

Gondolataiból apja hangos kiabálása rázta fel. Felállt, kiment a szobájából, majd lesietett az előtérbe, ahol apja ordítozott.

-Apám, miért kiabálsz? – kérdezte apját Draco.

– Draco! – fordult fia felé apja – Nem tudod, hogy hol az ördögben bolyong már megint a húgod?! Lehetetlen őt megtalálni!

– Talán mert nem ismered őt – suttogta Draco.

– Mit mondtál? Ne feleselj velem! Inkább menj, és kerítsd elő Millyt, de gyorsan!

– Miley a nevem, és itt vagyok, apa. Miért keresel? – lépett be Miley az előtérbe.

– Ne feleselj velem! Ideje volt, hogy előkerülj végre! – Majd Draco felé fordult – Draco, te maradj a szobádban. Ha anyád hazajön, tudasd vele, hogy pontban este hétkor várlak titeket az ebédlőben – Következő szavait Mileyhez intézte: – Melly, te pedig gyere velem a nappaliba! Azonnal!

Dracónak feltűnt apja furcsa viselkedése, ezért jobbnak tartotta, ha követi párosukat a nappalihoz. Titokban, halkan odaosont a fal mellé, majd elrejtőzött, hogy mindent lásson, de őt ne vegye észre senki. Ekkor Lucius már mondanivalója felénél járt, húga pedig apjával szemben állt, és furcsán idegesen nézett a szemébe.

– ... és ezért a Nagyúr hívatott, hogy megbeszéljük ezt a kínos ügyet. Végül arra jutottunk, hogy egy fiú sokkal jobban megállja a helyét, mint egy lány – Miley itt kikapta a zsebéből varázspálcáját, majd apjára szegezte, aki gyorsabb volt nála – Capitulatus! Ugyan, csak nem hiszed, hogy legyőzhetsz? A Nagyúr különben is Draco életét választotta, nem pedig egy gyenge kislányét! – Miley-nél itt elszakadt az a bizonyos cérna.

– Ne nevezz gyenge kislánynak! Semmit sem tudsz te rólam! Tizenöt év alatt a nevemet sem tudtad megjegyezni, nem hogy megismerni! – kelt ki magából Miley.

– Ne ordítozz itt, Draco nem hallhatja meg! Petrificus Totalus! – De Miley most ebben bizonyult gyorsabbnak, és elugrott az átok elől, mire az a földbe csapódva pont Dracot találta el, aki túl későn vette ezt észre – Crucio! – Miley szívszaggatóan felsikított, mire Draco oda akart ugrani, hogy segítsen rajta, de az átok miatt mozdulni sem bírt – Velem egy ilyen kis csitri nehogy már szórakozni merjen! Gyenge vagy, mert én és a Nagyúr is ezt mondjuk. Crucio! – Miley erre még az előzőnél is fájdalmasabban sikított fel, majd vergődni kezdett az átok hatására – Draco sokkal jobb ember lesz, mint most, hála nekem! A Nagyurat fogja szolgálni odaadóan, hűségesen élete végéig!

– Azt te csak hiszed! – suttogta Miley.

– Hogy mondtad? – hagyta abba apja az átkot, majd közelebb ment, hogy a ziháló Miley-t jobban hallja.

– Azt te csak hiszed! – ordította immár lánya, utolsó erejével.

– Mondtam, hogy ne üvölts, de ne is feleselj! Most pedig örülj, hogy élhettél. Ne légy hálátlan! Avada Kedavra!

Draconak könnyek gyűltek a szemébe húga halála láttán. A lány utolsó erejével is bátyját védte, mire apja megölte őt. Csak mert a Nagyúr azt mondta. Draco megpróbált újra odamenni testvéréhez, mikor meglepettem tapasztalta, hogy elmúlt az átok hatása. Ezáltal észbe kapott, és inkább a szobája felé vette az irányt. Apja azonban hirtelen megszólalt, ő pedig megtorpant.

– Donky!

– Szólított, uram? – hajolt meg mélyen a házimanó Lucius előtt.

– Ásd el ezt itt valahova – bökött ujjával lánya holtteste felé – Mondjuk az erdő közepe jó is lesz. De siess! Egy szót se szólhatsz senkinek, megértetted? – dörrent rá a manóra.

– Igen, uram.

Azzal Lucius kiviharzott a szobából, majd a ház előtt elhoppanált.

Draco még akkor felment a szobájába, mikor apja azt mondta a manónak, hogy az erdő közepe jó hely lesz arra, hogy elássa Miley holttestét. Azóta ott ült az ágyán, és könnyes szemét törölte meg. Az apja és Voldemort szövetkeztek, miszerint Miley-t meg kell ölnie, csak mert nem méltó az élethez. Undorodott mindkettőtől. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy eldöntsék, ki élhet és halhat? Az apja pedig, hogy volt képes megölni a húgát?

Ezer és ezer kérdés cikázott a fejében. Hirtelen jött érzések férkőztek a szívébe apja iránt: undorodás, harag, gyűlölet, megvetés, szánalom. Igen, szánta apját, hogy ő csak egy szolga, és aszerint kell cselekednie, amit az ura mond. Majd, mint a hurrikán, söpört végig tettlegessége a szobáján. Ami a kezei közé került, azt ütötte, vágta, törte, zúzta. Ámokfutásából anyja sikolya zökkentette ki. Megtorpant, majd a nőre nézett, aki ide-oda kapkodta a fejét, majd szigorúan Dracóra pillantott.

– Mégis micsoda viselkedés ez? Az előtérből hallatszik a dühöngésed. Mi bánt, Draco? Miért csináltad ezt? – váltott kedves hangnemre anyja.

– Anya, el kell mesélnem valamit. Kérlek, ülj le! – viszonozta anyja kedves stílusát a fiú.

– Mi történt? Megijesztesz, Draco... – Azzal leültek fia ágyára egymással szembe, és Draco csak mesélt és mesélt az elmúlt órai történtekről.

– Hogy mit tett?! – sikította anyja – Megölte Miley-t? – gyűlt könny a szemébe – Sajnos ez rá vall. Ha a Nagyúr füttyent, ő úgy táncol, hogy az jó legyen. De ilyen borzalmat sose néztem volna ki belőle. Engem is többször megkínzott már. Pláne akkor, mikor Miley nem fiú lett, hanem lány. Bár neked azt mondta, hogy a szülés miatt haldoklom, az igazából az ő átka miatt volt. Apád nagyon kegyetlen tud lenni. Én félek is tőle egy picit. De sose mutatom ki. Ráadásul én, bár ebbe a szerepbe vagyok beskatulyázva, a jó oldalon állok – Draco kerekre tágult szemekkel nézett anyja ragyogó kék íriszeibe – Jaj, ne lepődj meg ennyire! Voldemort elvette tőlem az egész családomat. Még Albus ötlete volt, hogy kémkedjek a Főnix Rendjének, persze jól álcázva. Majd idővel igaz barátokat szereztem azon az oldalon, köztük az újdonsült igazgatónődet is. Bizony, Minervával nagyon jó barátnők vagyunk. De ezt csak neked mondtam el eddig. Kérlek, apádnak semmit se mondj el ebből! Ha megtudná, végünk lenne. Ráadásul én úgy látom rajtad, hogy e szempontból szerencsére rám ütöttél, és nem akarsz Voldemort seregébe beállni. Jól látom, Draco?

– Igen, anya. Sose tudnék embert ölni. Ráadásul Miley-vel is megbeszéltük, hogy ha apám bármelyikünket bántaná, ellene fordulunk. Hát eljött az idő. Miley-t megölte, ezáltal nem egy gyerekét, hanem mindkettőt elvesztette. Én a jó oldalon fogok harcolni, tehet bármit. Anya, ne sírj! – ölelte át anyját, aki ezekre a szavakra és Miley említésére sírva fakadt. Draco addig nyugtatta, ölelte anyját, míg az meg nem nyugodott. Utána elmondta, hogy apja pontban hétkor várja őket az ebédlőben, így lesiettek.

***

Lucius egy kívülről lakhatatlan háznak az ajtaján lépett be, miután hoppanált. Végigment a kihalt, üres folyosón, majd egy nagy tölgyfaajtó előtt kopogott a kopogtatón. Az fél perc várakozás után magától kinyílt, így belépett. Odabent egy magas trónszerű székben egy fehér bőrű, vörös szemű "ember" ült. Lucius előre lépett még pár lépést, majd térdre esett ura előtt.

– Áh, Lucius! Milyen hírrel tudsz nekünk szolgálni ilyen hamar? Alig pár órája, hogy elmentél – sziszegte hidegen a Sötét Nagyúr.

– Nagyuram! Megtettem, amit kértél. Megöltem a lányomat, így most már csak Draco maradt a családban, aki képes téged szolgálni élete végéig.

– Biztos vagy az utóbbi mondatodban? Júniusban nem úgy tűnt, mintha bármit megtenne azért, hogy igazi halálfalóvá váljon – sziszegte Voldemort, majd Naginit kezdte el simogatni.

– Uram... – Lucius nem várta ezt a kérdést, ezért megijedt, bár nem mutatta ki – a fiam azóta sokat fejlődött. Most már képes arra, ami halálfalóvá teszi a halálfalót.

– Majd meglátjuk. A fiadnak, ha minden jól megy, miután elvégezte az iskolát lesz a beavatása. A nagy harcban már veled együtt küzdhet halálfalóként.

– Köszönöm, Nagyúr! – csúszott oda Lucius Voldemort lábai elé, hogy csókot leheljen rájuk.

– Ne csókolgass! Nem ígértem semmit. Most pedig kotródj innen, elegem van már a képedből! Pihenni szeretnék végre.

– Igen, Nagyúr. Elnézést, Uram! Viszlát – Felegyenesedett, majd kisietett a házból, ahonnan is dehoppanált.

***

Narcissa és Draco már az ebédlőben várták Luciust. A nagy óra pont akkor ütötte el a hetet, mikor a családfő betoppant a helységbe. Biccentett Narcissának, majd elfoglalta asztalfői helyét. A házimanók gyorsan elkezdték behordani az ételeket.

– Jó estét, apám!

– Jó estét, Lucius! Milyen napod volt? – kérdezte szokásos hangnemében Narcissa.

– Jól kezdődött, bár rosszul ért véget. Donky mesélte, hogy a lányunk belefulladt a tóba, és ő pont arra járt, mire észrevette. Azt is mondta, hogy ő már eltemette, annyira megsajnálta. Nem akartam beleszólni, így hagytam, ha elintézte, akkor nincs gondunk.

– Miley! Szegény kislányom! – tört ki sírásban Mrs. Malfoy, mire Draco együtt érzően nézett rá, apjával ellentétben.

– Draco, remélem, hogy te nem leszel ilyen gyenge és szánalmas, hogy egy hullát bármikor is siratni fogsz! – nézett lenézően az időközben lecsillapodott Narcissára – Ha végre befejezted a cirkuszt, Narcissa, akár ehetnénk is.

– Befejeztem, ehetünk – szipogta az asszony.

– Ideje volt. Jó étvágyat!

Narcissa és Draco gyászosan néztek össze, majd elfogyasztották életük leghosszabb és egyben legborzalmasabb vacsoráját.

×Kritikák×