|
001 Piroska, ez nem a te napod
2008.06.13. 20:49
1. fejezet
„Piroska, ez nem a te napod”
A nagy forgatagba szinte eszét vesztette a tömeg. Macskák után rohangáló süveget hordó gyerekek kiáltozása, baglyok huhogása elhalt a gőzmozdony fújtatásában. A peron megtelni látszott, de az emberek folyamatosan léptek elő a kilenc és háromnegyedik vágányra vezető boltíves téglafalból. A belépőket egy kulit kutató leány tartott fel.
- De anya, mondtam, hogy elhoztam – szólt keservesen a lány.
- Lilly, drágám, akkor mondd, hova tűnt?
- Nem tudom… de tudod, neki a kedvenc időtöltése az eltűnés.
- Tudtam, hogy nyulat kellett volna venni – forgatta szemeit az anyuka.
- Amíg meg nem fulladok tőle, az allergiától, addig tök jó… egy pitonnal sokkal egyszerűbb lenne – nézett anyjára a lány, boci szemekkel.
- Persze… esetleg egyből ne egy runespoort? – zsörtölődött az asszony.
- És naphosszat sem hallgathatnék mást, minthogy egyfolytában veszekednek, és a végén le nem harapják egymás fejét… a pitonok sokkal aranyosabbak, légyszi anyaaaaa.
- Elég legyen Lilly, lekésed a vonatot – elégelte meg. – Biztos meglesz, csak kicsit megijedhetett a sok embertől. Ne aggódj, na menj – vonta magához a lányt, és megcsókolta két orcáját.
Lilly átölelte édesanyját, és szomorkásan baktatott a vonat felé. Épphogy felráncigálta az expresszre az utazóbőröndjét, a vonat keserves nyikorgással lendült mozgásba. A hirtelen fellépő tehetetlenségi erő következményeképpen, hangos puffanással hanyatt esett. A körben állók nevetve széledtek szét, üres fülkét kerestek. Csak egy fekete hajú, idősebb fiú nézett sötéten Lilly felé, aki észre is vette ezt.
- Jóvanna, így szállok fel, és kész – vette oda neki sértődötten és próbálta tovább rángatni a bőröndöt több-kevesebb sikerrel. Csak annyit ért el, hogy a csomag egy kisebb földrázkódással elborult. Az említett fiú ellökte magát az ajtótól, és Lilly felé ment, aki viszont felhorkantott a jeleneten.
- Segítsek? – nézett a barna hajú lányra, teljesen kiolvashatatlan arccal.
- Ha már úgyis épp erre jártál, akkor igen – jött a nem túl kedves válasz. A fiú kisebb erőlködés közepette emelte fel Lilly holmiját, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Mit hordasz ebben?
- Inkább mit nem – válaszolt immáron mosolyogva. Csendesen lépdeltek egymás mellett, majd Lilly ismerős arcot pillantott meg az egyik fülkében, és benyitott.
- Szia Sirius – köszönt rá vigyorogva, a fekete hajú kuzinjára.
- Sziaaaaa, Lilly – köszönt vissza a helyes fiú, és megölelte rég nem látott unokahúgát. A lány háta mögé nézve, eltorzult az arca és ellenségesen lépett egyet előre, kis híján fellökve Lillyt.
- Piton?
- Hol? – nézett körbe fellelkesülten Lilly. A többiek kétkedve néztek a lányra, majd egy másik szépfiú biccentett a Lillyt kísérő fiú felé, aki már elő is kapta a pálcáját.
- Mit keresel itt, pipogyusz? – jött a sértés a biccentő fiútól. Lilly ciccentett egyet a durva szón.
- Csak segítettem neki – pillantott Lillyre. – Tudtommal még nem tiltja törvény – tette hozzá Piton, mire Lilly elnevette magát, a többiek pedig megdöbbenten néztek a lányra.
- Na már! Ne legyetek ennyire izék – szólt Lilly lesújtóan a fiúkra nézve, majd kilépett a fülkéből, és behúzta maga után. Ismét mosolyogva Piton felé fordult, aki viszont zordan nézett.
- No, nem kell így morcizni – veregette meg a fiú vállát Lilly, mire annak ismét kiolvashatatlanná vált az arca. – Köszönöm, hogy segítettél, és ne haragudj az előzőért.
- Nem te tehetsz róla.
- Egyébként, Lilly Charnelle – nyújtott kezet a kék szemű leányzó.
- Perselus Piton – fogadta el a kézfogást. A „Piton” név hallatán Lilly megint elvigyorodott. – Mi az?
- Áh semmi – válaszolt szinte nevető arccal, még mindig Piton kezét fogva.
- Mondjad…
- Ehm, semmiség. Csak… a piton az egyik kedvenc állatom – mondta az utolsó szót már nevetve.
- Szuper – forgatta a szemeit Piton, de ő is elmosolyodott. – És mi a másik?
- A rénszarvas – somolygott.
- Érdekes párosítás.
Sirius kipillantott elhúzva az ajtót, és meglepetten konstatálta, hogy legdrágább rokona, a legutáltabb ellensége kezét fogja.
- Lilly? – nézett rá Sirius.
- Igen? – nézett vissza rá, miközben Piton elengedte a kezét.
- Én megyek – mondta Piton Lillynek.
- Majd akkor még találkozunk – mosolygott rá a lány, és Perselus biccentett neki egyet, majd elment.
- Mikor? – hördült fel Sirius Lillyre nézve.
- Mit mikor?
- Mikor találkoztok? – az utolsó szót szinte köpte.
- Mit t’om én. Majd ha látom…
- Ja akkor, jó – nyugodott meg Sirius. Félre lépett beengedve Lillyt a fülkébe. Ott három fiú várta őket. Lilly valójában még körül sem nézett, olyannyira, hogy a másik kettőt ez idáig észre se vette. Érdeklődve mérte végig a kis csapatot. A fülkében egy cikesz repkedett, amin Lilly meg is lepődött.
- Az enyém – lépett Lillyhez a sértegetős fiú. – James Potter – nyújtott kezet a lánynak, aki elfogadta azt.
- Igazán… remek – mondta minden lelkesedés nélkül, ironikusan, a cikeszre néző lány, mire Potter önelégült mosolya lehervadt.
- Ő itt Remus Lupin – mutatta be a többieket Sirius. Lupin felpillantott egy vaskos könyv fölül, és elmosolyodott Lilly láttán.
- Tényleg elbűvölő jelenség – szólt Lupin Siriushoz, miközben a meghökkent arcú Lillyt mérte végig.
- Mondtam – vigyorgott teli szájjal Black. – Ő pedig Peter Pettigrew – fejezte be a bemutatást az utolsó, alacsony, szemüveges, vézna fiú felé biccentve.
- Szép kis társaság – szívta a fogát Lilly szinte hallhatatlanul.
- Hm?
- Semmi, csak hogy jó arcok a haverjaid – válaszolt bájmosollyal Lilly.
- És hol van Oszi?
- Hát az úgy volt… szóval eltűnt – foglalta össze röviden Lilly.
- Ki az az Oszi? – érdeklődött James.
- A kaméleonom…
- De jó, van kaméleonod?
- Nem, csak szívatásból mondtam – gondolta magában Lilly.
- Hallod, annyiszor eltűnt már – mondta Sirius. – Ennyi erővel tehetnél rá valami nyomkövetőt…
- Ez jó ötlet – morfondírozott Lilly. – Majd a Roxfortban keresek valami bűbájt…
- Húú, és akkor te most vagy elsős? – lelkendezett James. – Remélem Griffendéles leszel.
- És az miért jó nekem?
- Mert a Griffendél a legjobb… minden értelemben – kacsintott rá, amit a lány nem nagyon értékelt, de azért próbált nem túl ellenséges képet vágni. Megrázta hosszú haját, majd hatalmas utazóbőröndjében kezdett kutatni. Mindent megtalált, csak azt nem, amit keresett. Csüggedten huppant vissza a bőrhuzatos ülésre.
Kicsit se lepődött meg, mikor észrevette, hogy James ül vele szemben, és barna szemeivel a lányt méregeti, majd egy kis idő után felhagyott ezzel a szórakozással, és beszállt a kviddicsről szóló magasröptű társalgásába. Az idő elteltével Lilly kezdte megunni a gyors, szinte elmosódó tájak nézését. „Oszi-keresés” címszó alatt próbált meglógni a nem túl szórakoztató társaság elől, de a Potter-gyerek feltett szándéka volt, hogy segítsen megkeresni a kaméleont.
- És mondd csak, mi a különbség a roxfortos házak között? – próbálta felvetni az őt érdeklő témát Lilly, miközben James a nyomában lihegett.
- Mint említettem a Griffendél a legjobb, ott vannak a legjobb arcok. Aztán utána még a hollóhátasok a legnormálisabbak, bár ők a tanárok kedvencei…
- És az miért baj?
- Nem baj, de ez egy iskola – válaszolt cinkosan a fiú, mire Lilly is elmosolyodott. – Aztán van még a Hugrabug, na az elég gáz, oda a gyépések járnak – húzta el a száját. – És a legrosszabb meg a Mardekár…
- És az miért olyan rossz?
- Csupa debil jár oda, fura, sötét arcok… mint például Pitonka – szinte sziszegte az utolsó szót.
- Pitonka… hehe, viccesen emlegetitek – mosolyodott el. – És mit vétett ő fenségetek ellen, hogy ilyen közutálatnak örvend?
- Vele, tudod, az a baj, hogy létezik – húzta fel az orrát. – Csak rá kell nézni, és lerí róla, hogy milyen egy bamba sügér.
- Aha, szóval attól, hogy ő nem olyan szívtipró alkat, utálni kell? – kezdett dühbe jönni Lilly, de még sikerült jól álcáznia.
- Így is mondhatjuk – rántotta meg a vállát, majd kacéran a hajába túrt.
- És még a lányokra mondják, hogy hiúk – grimaszolt Lilly.
- Senki sem mondta, hogy a fiúk nem adnak a külsőre…
- De rossz duma – vágott a szavába a lány. – És mi ez a nagy kviddics-láz?
- A Roxfortban vannak kvidics mérkőzések…
- Igen erről olvastam – vágott ismét a szavába Lilly.
- Tényleg? Hol? – ámuldozott James.
- Roxfort Történetében…
- Olyan is van?
- Ehm – nézett rá furcsán Lilly, majd megrázta a fejét, hogy elvesse az esetlegesen sértő megjegyzéseket. – Szóval… és ti benne vagytok a csapatban, vagy mi?
- Még nem, de a csapatban jó pár megüresedett poszt lesz, mert egy terelő, egy hajtó meg a fogó is tavaly volt végzős.
- És gondolod, hogy harmadéveseket beválogatnak?
- Nem az életkor, hanem a tehetség számít – kacsintott rá Jamie.
- Majd meglátjuk – felelte Lilly. – És ti minek jelentkeztek?
- Sirius terelő akar lenni…
- Igen, Siri, nagyon jól tud hárítani… minden értelemben – jegyezte meg Lilly.
- Én meg fogónak.
- Azt valahogy sejtettem.
- Tényleg?
- Nem volt nehéz… egy cikesz repked a fülkében… nem túl sűrű látvány. Vagyis eddig még egyetlen kupéban sem láttam. És a tanárok milyenek?
- Hát… vannak unalmasak, meg kevésbé unalmasak. Az igazgató nagy arc.
- Tényleg? Azt hinné az ember, hogy a kor legnagyobb mágusa kicsit… hogy is mondjam, furcsán viselkedik.
- Igaz, különc dolgokat is tesz, de nem olyan értelemben. Fura szavakat használ néha – tűnődött el James. Még ez a kicsit bamba kifejezés is jól állt jóvágású arcán, ezt még Lilly se tagadhatta le. Más kérdés, hogy nem nagyon bírta a csávót. Kicsit nagyképűnek tetszett, de lehet, hogy csak így, első benyomásra, és idővel majd változik a véleménye.
- Hát, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Olvastam már az épületről, de még Sirius se nagyon mesélt róla…
- Tényleg, ti hogyhogy rokonok vagytok?
- Az apám, meg az ő apja testvérek.
- De az hogy lehet? Nem is Black a vezetékneved.
- Valóban, de az anyai felmenőim között nem volt szokás a férj vezetéknevét adni a lánygyereknek.
- Érdekes. Valami nagy ősöd van, vagy miért?
- Úgy is mondhatjuk…
- Na ki az? – bökte oldalba James.
- Nem akarod tudni – mondta, miközben a kezét meglendítette a fiú előtt, mintha az elméjét akarná irányítani. Ezt még az egyik mugli-filmben látta.
- Na mi van? Rám nem hat az elmekontroll, padawan – nevette el magát James. A lány is elmosolyodott. – Na ki vele, ne kímélj.
- Morgan…
- Mármint Morgan le Fay? Morgana a középkor sötét mágusa?
- Hát… igen… de izé… a családban senki sem foglalkozik a Sötét Tanokkal – sütötte le a szemét Lilly.
- Aha… azért remélem, a Griffendélbe kerülsz – válaszolt kétkedve James.
- Jól van már, nem kéne csak ezért pikkelni rám. Sirius szülei is tök sötétek, sőt az egész Black család olyan – védekezett a lány.
- Nyugi van, kishölgy, nem mondtam semmi rosszat – mosolyodott elnézően Potter.
- Nem, de úgy néztél. Heh, ez a rasszizmus.
- Nem vagyok rasszista – vetett ellent.
- Áh dehogy… csak külső alapján ítélsz, ha az megvan, akkor meg a sötét-világos család hovatartozása szerint – öltött nyelvet a lány.
- Nem tetszik a barátokat-választó szokásom? – zsörtölődött játékosan James.
- Éppenséggel találok benne némi kivetni valót – folytatta Lilly. – Persze senki se lehet tökéletes, még ha Griffendéles, sem.
- Mert amúgy tökéletes lennék? – csillant fel a fiú szeme.
- Én ezt egy szóval sem mondtam – válaszolta nevetve Lilly. James sértődött pillantásokat vetett rá, majd ő is elnevette magát. A folyosón váratlanul egy fehérszőrű, kékszemű macska jelent meg. A nyakába rózsaszín szalag volt masnira kötve, és egy csengő is volt, hogy teljes legyen a kollekció. Lilly a macska szalagja és masnija láttán egy undorodó arcot vágott, és James arcán is átfutott egy hasonló grimasz. Egy közeli kupéból kiszűrődő siránkozás hallatszott.
- Nem találom Missyt – jött egy nyafogó lány hang. Lilly ennek hallatára, ha lehet, még undorodóbb arcot vágott. Mikor James meglátta a lány arcát, el is nevette magát.
- Mondd, hogy nem Missy a macska neve! – súgta oda Jamesnek Lilly. A kupé ajtaja hangos csattanással kivágódott, és egy vörös hajú, a sírástól vörös – de amúgy zöld – szemű lány rontott ki belőle. Épp az ellenkező irányba indult, mint a macska volt.
- Nem kéne szólni neki?
- De nem is tudjuk, hogy az ő macskája.
- Csak rá kell nézni – mutatott Lilly a lány rózsaszín ruhájára. A hajában, ugyanolyan rózsaszín szalag volt masnival, mint a cicán. – Hé, bocsi – futott a lány után Lilly. Az megfordult és még mindig potyogtak a könnyei.
- Igen?
- Véletlen nem egy fehér cicát keresel? – kérdezte Lilly.
- Honnan tudod? – kérdezte elmélázva a vörös hajú lány.
- Véletlen épp megláttuk – válaszolta, majd James is megérkezett Lilly mögé, kezében Missyvel. A gazdája amint meglátta, egyetlen, hőn szeretett kiscicáját, egyből jó kedvre derült.
- Juj, nagyon köszi! – hálálkodott, szinte nyávogva a lány. – Lily Evans vagyok – nyújtotta oda bal kezét, jobbal a cicát fogta.
- Lilly Charnelle, ő meg James Potter – biccentett a fiú felé Lilly. Evans egy elbűvölő mosolyt küldött a fiúra, aki bamba képpel visszavigyorgott. Mikor Lily szinte libegve elvonult, Lilly oldalba könyökölte Pottert.
- Egy kis nyál folyik a szádból – oltogatta. James visszatért a földre, és lesújtón nézett a lányra, aki viszont ma született bárány képpel pislogott rá. – Fogadok, vele nem baj, hogy a világon van – forgatta meg szemeit Charnelle.
- Nagyon vicces vagy…
- Jaj, bocsi, nem akartam megsérteni a kis barátnődet – vigyorgott rá Charnelle. – Ítélj külső alapján, belül úgyis csak sötétség rejlik – mondta az ablakon kibámulva. A táj most havasra váltott. A nap már alacsonyan tetszett a horizonton, és néha felhők úsztak be elé.
- Lassan megérkezünk – állapította meg James, Lilly mögé lépve.
- És nem találtuk meg Oszit. Helyette megtaláltuk Missyt, te meg rátaláltál életed értelmére…
- Hehe, nagyon vicces – szólt minden lelkesedés nélkül a fiú. – Ő nem életem értelme, egyszerűen csak egy jó csaj.
- Aha, ez megnyugtató – kételkedett a lány. – Én még benézek egy helyre, aztán megyek vissza – fordult meg Lilly, és akkor vette csak észre, hogy James milyen közel áll hozzá.
- Én miért nem mehetek?
- Mert rasszista vagy – mondta játékosan. – Tudod, beköszönök a… hogy is mondtad? „Debilek házába” járó unokatesómnak.
- Jaj, csak nem Bellatrixnak? – kérdezte olyan arccal, mintha citromba harapott volna.
- Pontosan. Tudtam hogy így fogsz reagálni – lépett arrébb Lilly, és tovament a folyosón.
- Hé, most megsértődtél? – ment utána Potter.
- Nem – válaszolta tömören Lilly.
- Azért elkísérlek… majd arrébb megvárlak.
- Felőlem – pillantott hátra, James csoki-barna szemeibe Lilly.
Rövid séta után meg is találták, szinte az utolsó kupéban, Belláékat. A fülkéből hangos durranások hallatszódtak ki, és az elfüggönyzött ajtón keresztül is látszódott, hogy bent varázslás zajlik, mert a kiszűrődő fények a szivárvány minden színében pompáztak. Mikor egy kisebb csend beállt, Lilly bekopogott az ajtón, majd, mintha bent megfagyott volna a levegő. Semmit sem lehetett hallani. Hirtelen valaki elhúzta a folyosóra néző egyik ablak függönyét, és kipillantott, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzta.
- Potter? – hallatszódott ki alig hallhatóan egy fájdalmas, női szisszenés. Az ajtó nagy lendülettel feltárult, és Bella épphogy nem fellökte egyetlen unokahúgát. – Lilly? – pillantott le a valamivel magasabb Bellatrix, és elmosolyodott. Fekete, göndör haja gyönyörűen omlott a vállára.
- Szia Bell – ölelte meg Lilly, unokatesóját. – Már azt hittem, egyből átokkal nyitjátok ki az ajtót – viccelődött a lány.
- Hát úgy is volt, csak Avery mondta, hogy egy lány áll az ajtóban.
- Na köszi – sóhajtott Charnelle.
- És az mit keres itt? – pillantott a pár méterre álló Potterre, akinek a keze a talárja alá volt csúsztatva, valószínűleg a pálcáját fogta, hogy alkalom adtán kéznél legyen védekezéshez.
- Ő csak a testőröm – legyintett Lilly. Majd Bella kérdő arca láttán hozzá tette: - velem akart jönni, nem volt szívem elküldeni – mondta cinkosan vigyorogva. Bella nem mosolygott vissza. – Eh, ennyire dúl a rivarizálás a Griffendél és Mardekár között?
- Eléggé – válaszolt a lány, de azért az arcára erőltetett egy mosolyt.
- Akkor remélem egyikbe sem kerülök.
- Én meg nagyon remélem, hogy a Mardekárba jutsz – mondta komolyan.
- Igazából Oszi keresésére indultunk… nem láttad?
- Már megint eltűnt? – enyhült meg az arca. Lilly bólintott. – Esküszöm, ha előkerül, valami nyomkövető bűbájt szórok rá neked.
- Sirius is ezt mondta – jegyezte meg alig hallhatóan Charnelle. Bellának megint elkomorult az arca, de hogy a kibontakozó vitát elkerüljék, Lilly más vizekre terelte a témát. A nyári szünetről beszélgettek és a kviddicsről. Bella is jelentkezni fog az idei csapatba terelőnek. Néhány percig még beszélgettek hétköznapi dolgokról, meg Roxfort-beli tippeket adott Bella Lillynek, aztán rövidesen elköszöntek egymástól, mert az expresszen bemondták, hogy tizenhárom perc múlva megérkeznek Roxmorts-ba. Miután Lilly elköszönt Bellától, visszafordult, és észrevette, hogy James épp úgy áll a falnak dőlve, mint Piton dőlt az ajtónak, és ezen egy jót virult.
- Mi ez a nagy jókedv, Lill?
- Ó semmi, ő macsósága.
- Hallod kislány, nagyon felvágták a nyelved – hangoztatta véleményét a fiú.
- Ez van. De nem mondom el, milyen hasonlóságot vettem észre közted és a „kedvenc” kis mardekárosod között, mert még megsértődnél – mosolyodott el sötéten a lány.
- Jaj – nyögött fel tetettet fájdalommal a fiú. – Mesélj.
- Ó, csak ugyanolyan pózban álltok… akarom mondani dőltek a falnak – helyesbített.
- Merlin kegyelmezz – szisszentett fel a fiú.
- Mondtam, hogy fájni fog.
- Azt nem hittem, hogy ennyire – nézett a lány szemébe, majd ismét beletúrt sötétbarna hajába, és hátul felborzolta. Lilly ezen csak elhúzta a száját, de James nem látta. Megérkeztek a kupéhoz, és a fiú kinyitotta a lány előtt az ajtót, bementek.
- Mit csináltatok eddig? – nézett hamiskásan Sirius a haverjára.
- Semmit, amit a te perverz fantáziád elképzel – válaszolt Lilly, mire az összes fiú elröhögte magát. – Anyám ments meg – emelte tekintetét a plafonra.
***
A vonat hangos nyikorgással fékezett le a Roxmorts-i pályaudvarra érve, hatalmas szürke füstöt fújtatva kéményéből. A nap már lebukott a hegyek közt, az eget vastag felhő réteg takarta. A Roxfort kivilágított ablakainak a fénye vidáman táncolt a sötétedés szürkületében. Az állomás kihalt volt, csak egy ember tartózkodott ott. Nem mindennapi látványt nyújtott barna bőrkabátjával, amin számtalan zseb volt, és az is elég feltűnő volt, hogy az illető magassága igencsak meghaladta a normális átlagot. Kezében egy – a termetének megfelelő – lámpást tartott. Lehelete meglátszott a hideg, esti időben.
A vonat, még egy utolsó rándulással végleg megállt, és fújtatott egyet, majd sziszegő hangot hallatott. Az ajtók feltárultak, és megannyi diák özönlött le a Roxfort Expresszről. Az addig magányosan álló óriási termetű személy, most lapát-kezeit felemelve kezdett integetni maga felé, és hangosan kiáltozott:
- ELSŐSÖK! IDE HOZZÁM! GYERTEK IDE! ELSŐSÖK! – kurjantotta el magát párszor a férfi.
A körülötte összegyűlt gyerek-sereg még kisebbnek érezhette magát. A legmagasabb se ért fel a derekáig. Majdnem mindenki megszeppenten állt. Addig vártak mígnem az utolsó felsőbb éves is tovább ment. Majd elindultak egy tágas ösvényen, egy roppant, feketének tetsző tó felé. A csoporttól kicsit lemaradva, egy barna hajú lány futott nagy zajt csapva. Lilly volt az. Alighogy beérte az utolsó embert, egy kiálló gallyban „kisebb” földindulással hasalt el. A többiek hátrafordultak, és minden szem a lányra szegeződött, aki egy ideges mosollyal elintézte a dolgot. A mellette álló szőkés barna hajú fiú kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Lillyt. Ő hálás pillantással megragadta a kezet, és felállt a földről.
- Seamus Harper – mutatkozott be a fiú.
- Lilly Charnelle.
- Jó kis belépő – vigyorodott el Seamus. Lilly bosszúsan nézett rá, de szája mosolygott. A tömeg tovább indult.
- Szeretem a feltűnést – válaszolta Lilly, s a szemét forgatta.
- Amúgy egy picit poros lettél – mutatott a lány térdére.
- Köszi – porolta magát a lány.
- És, miért késtél, ha szabad tudni?
- Áh… ne is kérdezd. A drága jó unokabátyám egyik idióta haverja kitalálta, hogy milyen az, mikor némító bűbájjal vesszük körbe a kupét. Igazán jó volt, azt leszámítva, hogy nem tudta levenni róla a varázslatot, és nem tudtunk kimenni.
- Hogy függ össze a kettő? – nézett szemöldökét összevonva.
- Nem tudom. Végül is az unokatesóm előkapta a svájci bicskáját, és kinyitotta az ajtó, de addigra már mindenki leszállt, és megmutatták, hogy merre mentek az elsősök – fejezte be a beszámolót Lilly. – Ez nem az én napom.
- Majd csak jobb lesz – veregette meg a vállát Harper.
Mire befejezte a mondatát, már meg is érkeztek a kikötőbe. A magas vezető hátrafordult a gólyák felé.
- Minden csónakba csak négyen ülhettek, tartsátok be, különben felborul a hajó – szólt a férfi.
Lilly és Harper az utolsó hajóban ültek le, egy réveteg tekintetű, barna, félhosszú-, hullámos hajú lány társaságában. A lány talárja csálén állt, el volt gombolva, de őt nem igazán zavarta. Lábait csámpásan, befelé fordítva ült le.
- Szervusztok – szólt álmatag hangon. Harper és Lilly összenéztek, majd visszaköszöntek, és bemutatkoztak. – Lara Lufkin a nevem. Nem is tudtam, hogy csónakkal kelünk útra, hogy elérjük a kastélyt.
- Én azt olvastam, hogy a felsőbb évesek, ló nélküli fiákerekkel utaznak – közölte Lilly.
- Tényleg? – nézett rá Lara. – És az mi? – kérdezte kicsivel később elmélázva.
- Hát ő… egy olyan kocsi, amit általában lovak húznak. Olyasmi, mint a hintó, csak kisebb, és ennek van teteje.
- És ezt te honnan tudod? – tette fel lassan, megfontoltan kérdését. Harper a röhögés határán állt, alig bírta elfojtani a feltörekvő hahotázást, de eddig türtőztette magát.
- És te honnan nem? – gondolta Lilly. – Olvastam – válaszolta röviden.
- És hol? – húzta el a magánhangzókat.
- Egy könyvben – válaszolta Lilly türelmes hangon. Lara bólintott, és a hajóból, előre kihajolva kezdte el nézni a víz felszínének fodrozódását, amit a ringó hajó okozott.
- Most kéne bele lökni – súgta oda Harper Lillynek, aki mosolyogva megrázta a fejét. Egy pillanat múlva Lara sehol sem volt, viszont a csónak orrába egy nagy adag víz fröccsent. Pár másodperc elteltével Lara is felbukkant a csónak mellett, a víz alól. Lilly megkövülten nézett rá. Majd gyorsan felé fordult, miközben a csónak tovább siklott a vízen. Lara megfogta Lilly kezét, de váratlanul valami lehúzta a víz alá és Lillyt is magával rántotta. Lilly hirtelen azt sem tudta hol van, mikor a hidegvíz elnyelte. Lara tovább csimpaszkodott a lány karjába, aki viszont a nem túl meleg víztől kezdett lelassulni. Majd egy újabb rántással, egy pillanat alatt felrepültek a levegőbe. A tó óriáspolipja nézte őket játéknak. A levegőben Lilly ugyan jól érezte magát, de a három méter magasság megrémítette, főleg mikor a polip megrázta őket.
- ÁÁÁÁÁ! – ordított Lilly. A partról egy csapat felsőbb éves figyelte megdöbbenve az eseményeket. Lilly előkapta a pálcáját. – Rictusempra – kiáltotta el magát. A hatás nem maradt el. A polip meglendítette hatalmas karját egy hangos visítást hallatva, és jó tíz méterre elhajította Lillyt, aki magatehetlenül csapódott a vízbe, jókora vízoszlopot hagyva maga után. A partról egy lány ijedtében felsikoltott.
- Figyeld már Tapmancs, az nem a ’húgod? – bökte oldalba Siriust Lupin. A fiú összeszűkítette fekete szemét, hogy jobban lásson az immáron az esti sötétben. A polip karja ismét kiemelkedett a vízből, és újra megtalálta Lillyt, aki rémült ordítások közepette próbálta lerázni magáról a karokat.
- Óh, hogy az Isten súlytana le rád szigonyos villámjával – hallatszódott a partra egy rekedt ordítás.
- Godric! Ez Lilly – kiáltotta el magát Sirius és a part felé kezdett futni. James és Lupin követte, némi fáziskéssel Peter is utánuk iramodott. Mire a tópartra értek, egy félig eszméletlen Larat találtak ott.
- Renervate – kapta elő pálcáját Lupin, és a lányra szegezte. Az egy adag vizet köpött, s feleszmélt, végül felült.
A tó menti dombon kezdtek gyűlni a diákok, és mind elámulva nézték a légi bemutatót, ami Lilly kontra óriáspolip között zajlott.
- Áh! Nem hiszem el, vedd már le rólam azt a hártyás polip karod – kiáltott dühösen Lilly. A polip mintha értette volna, csak épp nem foglalkozott vele. Ellipszis pályán kezdte meg lengetni a lányt, boldog visítás közepette. – Legalább ne visongj – nyögte hányingerrel küszködve.
- Silencio – lendítette pálcáját, mire a polip továbbra is visítva kitátotta nagy száját, csak épp hang nem jött ki rajta. – Lumos Maxima. Lumos Olem – suttogta Lilly, mire a pálcája világító labdaként izzott fel. A polip egy percre leállt. Majd érdeklődve másik karját is felemelt, és azt a pálca felé lendítette.
- Ez szuper… Nox… Expeliarmus – lőtt ki egy kék átkot, a polip őt tartó karjára célozva. Sikerült kikerülnie az erős szorításból, és egy csobbanással a víz beesett. A gravitációs erő hatására a víz alá merült, de olyan mélyre, hogy esélye sem volt visszaúsznia a felszínre, mert az esés közbeni sikítással nem maradt sok tartalékolt levegője. Jobb ötlete híján újra meggyújotta pálcáján a fénynyalábot, hogy magához hívja a polipot. Az könnyen rátalált és ismét a levegőbe emelte. Lilly vizet köpve fejjel lefelé lógott, immáron négy méter magasságában.
- Most vagy soha – gondolta Lilly. – Diffindo – az átok lila fénnyel hasította fel az óriáspolip karján a hámszövetet. Az, a némító bűbáj hatásának múlásától ismét fülsiketítő vijjogásba kezdett, és eldobta Lillyt. A lány közel a parthoz, landolt a vízben, ám most nem pazarolta ordításra az oxigént, helyette nagy levegőt vett. A tó itt már túl sekély volt ahhoz, hogy a polip utána eredhessen. Charnelle remegve úszott a partra. Nem messze tőle Sirius és barátai rohantak hozzá. A lány négykézláb mászott a partra, és a hátára vetődött.
- Lilly, Lilly jól vagy? – futott oda hozzá Sirius. A lány egy elhaló „Igen”-t nyögött. James kétségbeesetten nézte a lányt, Siriusnak fal fehér volt az arca. Szinte világított a sötétben.
- Fázom – lehelte a hidegbe a lány. Csillagokat látott, pedig felhő fedte az égboltot. Sirius lehúzta róla a köpenyt, James pedig ráterítette a lányra a sajtjáét. Egy perc múlva Lilly felült.
- Jobb? – nézett rá, még mindig a fehér Sirius.
- Kicsit…
- Menjünk be, ott melegebb van – szólt James. Lilly az erejét visszanyerve felállt, és Siriusra támaszkodva elindultak a bejárat felé. A tömeg már feloszlott. Mindenki a Nagyteremben volt. De mégsem, McGalagony villámló tekintettel, sólyomjárással közelített Jamesék felé.
- Jó estét urak! Öröm látni magukat néha – dörrent rájuk. – Mit képzelnek? Külön meghívót kell küldenünk, hogy részt vegyenek az ünnepsé… - a professzor szava elakadt, mikor meglátta, a hulla fehér Siriust, és Lillyt. – Mi történt? – a düh ijedtségbe csapott át. A fiúk röviden felvázolták a történteket. McGalagony ráparancsolta a fiúkra, hogy azonnal menjenek be a Nagyterembe, Lillyt pedig felkísérte a gyengélkedőre.
- De nem kell, jól vagyok, professzorasszony – ellenkezett Lilly, de mindhiába. Hamar elérték a gyengélkedőt. Madame Pomfrey a lány kezébe nyomott egy bájitalt, majd elhessegette őt McGalagony kíséretében az ünnepségre. Egy kis szobába érkeztek, ami a Nagyteremre nyílott.
- Menjen be, már elkezdődött a ceremónia – szólt az asszony, és Lilly először megrémült, mikor meglátta, mekkora utat kell megtennie a beosztásra váró gólyák közé. Majd erőt vett, és felszegett fejjel indult. Amint belépett a terembe, minden szem felé fordult. De ő rendíthetetlenül nézte a célt – Seamust. A környezete elhomályosult előtte, csak arra koncentrált, hogy ne essen el, vagy valami hasonló. Sikeresen megérkezett Harper mellé, aki biztatóan mosolygott rá.
- Megvagy? – kérdezte Harper.
- Voltam már jobban is – válaszolt Lilly csuromvizes hajjal. A köpeny, amit James adott neki, érthetetlen okokból nem ázott át, sőt, mintha felszívta volna a nedvességet, és felmelegítette.
- Heh… téged már be is osztottak? – mutatott a Griffendél oroszlánjára Harper. Lilly megrázta a fejét.
- Harper, Seamus – visszhangzott a terem a Teszlek süveg hangjától.
- Sok szerencsét – súgta oda neki Lilly. Harper félősen a háromlábú székhez ment.
- Hollóhát – rikkantotta el magát a süveg. A beosztás folytatódott. James és Sirius vigyorogva integettek Lillynek, aki viszont feszengve pillantott a süvegre.
- Evans, Lily – szólt ismét a süveg. A vörös hajú lány, kecses léptekkel indult a szék felé. A süveg hosszas gondolkozás után elkiáltotta magát: - Griffendél.
- Cliodna, Cameron – jött ismét a Teszlek Süveg hangja. Egy barna hajú, zöld szemű, tüneményes leányzó lépett az emelvényre és ült le a székre. Amint a fejéhez ért, a fejfedő azonnal elkurjantotta magát: - Hollóhát!
- Charnelle, Lilly – a csend Lilly számára szinte süketítő volt. Amint a szék felé indult, a diákok felsuttogtak, és egyesek mutogatni kezdtek rá. A boszorkány, aki a süveget tartotta, ráhelyezte a fejére azt. – Ohó – hallatszott a süveg csak Lilly agyában. – Látom ám kisasszony, hogy miért késett. Sok varázslatot tud, ez kétségtelen. Remek boszorka lesz. Bátorsága is van bőven. Hova tegyelek? – gondolkodott a süveg. – Legyen hát… Hollóhát – kiáltotta el magát.
Lilly felsóhajtott, a Hollóhát asztalánál tapsvihar harsant fel. Lilly szomorkásan Sirius felé nézett, aki viszont csak legyintett egyet, és elmosolyodott. A lány Harper és a Cameron nevű lány közé ült le. Mikor felpillantott, csak akkor vette észre, hogy vele szemben Lara mereszti kékes-zöld szemét az igazgatóra függesztve.
- Jé, szia Lilly – vette csak egy perccel később őt Lara és bárgyún elmosolygott. Lilly is erőt vett magán és viszonozta a gesztust.
- Lara. És, hogy vagy? Veled mi történt?
- Én? Háááát – nézett rá a lány, de nem fejezte be a mondatát.
- Kedves új, és visszatérő diákok – zengte be a helységet az igazgató hangja. – Mindenkit szeretettel üdvözlök! – tárta szét karját, mintha a diákokat meg akarná ölelni. – Fel kell hívjam figyelmetek pár dologra. A Tiltott Rengeteg még mindig mindenki számára tiltott terület. Frics úr megkér titeket, állítása szerint, már 723. alkalommal, hogy a folyosókon ne használjatok trágyagránátokat. Este tíz után még mindig tilos mindenki – pillantott Jamesre és Siriusra – számára a folyosókon kószálni. Ennyi hát. Ribóz! Fruktóz! Glükóz! Galaktóz! Jó étvágyat!
Az asztalokon lévő összes aranytányér megtelt étellel. Minden ínycsiklandozó specialitás megtalálhattak a tanulók, ami csak szem szájnak ingere. Lara csak nézte-nézte az étkeket, majd lassú mozdulatokkal gyűjtötte össze a vacsoráját.
Lilly körbenézett a termen ismerős arcot keresve. A mellettük levő asztal, ami a falhoz volt közelebbi, a Mardekáré volt. Rövid idő alatt meg is találta szemével Bellát, és oda sziszegett neki. A körülöttük ülők Lillyre néztek, de ő kitartóan csak Bellatrixot szuggerálta, aki észre is vette. Intett neki, hogy nem baj, hogy a Hollóhátba került. Lilly szeme kissé arrébb siklott és az asztal másik végén meglátta Pitont. Ő is épp a lányt nézte, majd mikor észrevette, hogy az integet neki, zavartan a vacsorája felé fordította a figyelmét. Erre a reakcióra Lilly elnevette magát, majd megvonta a vállát, és beszélgetésbe merült Cameronnal, Harperrel és a Cameronnal szemben ülő Beka Valentine nevű, vörös hajú lánnyal is.
***
- Elsősök! Ide, hozzám! Gyertek ide! – kiáltozott egy szikár, fekete hajú hollóhátas fiú.
Lilly, Harper és a többi gólya jóllakottan hagyta ott a megdézsmált asztalt. A prefektus vezetésével kimentek a Nagyteremből, és bal oldalt felmentek egy lépcsőn. Az ablakon a Holdfény időközönként bevilágított, mikor épp nem egy felhő takarta el. A távolban a fák a széltől dülöngéltek. Tovább haladva a folyosón egy újabb, majd még több tucaton át lépdeltek. A falak mellett a lovagi páncélok néha megemelték a rostélyukat az elhaladók előtt.
Egy szűk csigalépcsőhöz érve szuszogva szedték a fokokat, majd egy kisebb helyiségbe kerültek. Csak egy ajtó állt ott, de azon se kilincs, se kulcslyuk nem volt, csak egy holló alakú ezüstkopogtató. A prefektus megfogta a kopogtatót, és kopogtatott vele. A holló a csőrét azon nyomban kitátotta, és dallamos hangon egy verset szavalt.
„Szürke szárnyú nagymadár,
Szürke lesz a nagy határ,
Ha ősszel földre száll.”
- Mi az? – tette hozzá a holló. A prefektus egy pillanatra elgondolkodott, majd nyitotta is száját válaszolva.
- A köd.
A válasz helyes volt. Az ajtó feltárult, így az elsősök tovább tudtak menni. Egy kerek, tágas terembe érkeztek. A falak mentén hosszú polcsorok és magas könyvszekrények sorakoztak. Egy fehér, márvány kandalló is volt a szobában. A falakon hatalmas, boltíves ablakok szabdalták a kék- és ezüst selyem kárpitokat. A kupolás mennyezetre csillagok voltak festve, és a kőpadlón elterülő szőnyegen is ugyanaz a mintázat volt. A bejárati ajtóval szemközt egy fehér márvány mellszobor állott. Tőle jobbra egy ajtó nyílt.
- Ez itt a klubhelyiség – szólt a prefektus a gólyákhoz. – Az ajtón túl egy lépcső vezet. Jobbra a lányok, balra pedig a fiúk hálószobái találhatók. A felvezető lépcsőkön fel van tüntetve, hogy melyikben kik vannak – fejezte mondandóját.
Lilly, Cameron, Beka és Harper a legközelebbi kanapéra lehuppant, és onnan csodálták tovább a hangulatos szobát. Lara is csatlakozott hozzájuk.
- Ha felnövök, én is kerek szobás házat szeretnék – szólalt meg a szemeit kidüllesztve Lufkin. Harper fájdalmasan felnyögött, Lilly is felkuncogott.
- Nekem teljesen megfelel a hétköznapi négyszöges is – mondta Lilly.
- Júj, csajok – kapta fel a fejét Harper. – Van egy jó viccem – vigyorodott el.
- Halljuk, de gyorsan, mert mindjárt elalszom – pislogott laposakat Cameron.
- Piroska énekelve megy az erdőben – kezdet Harper. – Egyszer csak előugrik a farkas a bokorból, elkapja Piroskát, kikötözi egy fához, letépi a ruháit, és megerőszakolja. Miután végzett, sorsára hagyja. Arra megy a róka, kihasználja az alkalmat, és jól megdugja. Miután végzett, otthagyja. Egyszer csak jön a medve, látja, hogy Piroska meztelenül ki van kötözve, hát ő is él a lehetőséggel. Arra sétál a vadász, meglátja a zokogó Piroskát, odarohan elszörnyülködve, kérdi, hogy mi történt. Piroska elmondja, hogy elkapta a farkas, majd megerőszakolta, utána pedig a róka és a medve is. A vadász sajnálkozva rázza a fejét. Majd a cipzárját lehúzva, azt mondja: „Hát, Piroska, ez nem a te napod!”
- Huhu, ez beteg – röhögött fel Lilly. – Az én napom se volt semmi, de nem lennék Piroska helyében sem…
- Te ilyeneket hol hallasz? – kérdezte elszörnyülködve Beka.
- Hááát – sejtelmeskedett Harper.
- És mit csinált a vadász? – jött Laratól a számára kézenfekvő kérdés, némi fáziskéséssel. Erre mindenki elröhögte magát. Lilly a hasát fogta a nevetéstől Cameronnak dőlve szeméből folyt a könny a nagy örömködéstől. Mire nagy nehezen levegőhöz jutott, felállt, és a szobor melletti ajtó felé indult.
- Jut eszembe – fordult vissza. – Ha találkoznátok egy kaméleonnal, az az enyém. Légyszi, szóljatok, ha látjátok.
- Szerintem tegyél ki valami cetlit a faliújságra. Úgy gyorsabban előbukkan – adta a tanácsot Cameron és ő is követte Lillyt.
- Na jóccakát – köszönt el Lilly Harpertől és a lányok kíséretében elindult a lépcsőn, majd jobbra tartva folytatták a lépcsőzést.
Az első barna faajtó mellett egy kis fémtáblán meg is találták a nevüket: „Lilly Charnelle, Cameron Cliodna, Lara Lufkin, Beka Valentine.” Belépve az ajtón négy baldachinos ágy állt, egy nyolcszögletű szobában. A helyiség kék-ezüst színárnyalatban pompázott. A falakon ezüst tartójú gyertyák pislákoltak mágikusan bevilágítva a szobát. Minden ágy mellet egy-egy éjjeli szekrény, és a másik oldalán egy ruhásszekrény állt. A csomagjuk már megérkezett, az ágyak lábánál várakoztak. A bejárati ajtóval szemközt egy csúcsíves ablak állt, előtte pedig egy terrárium.
- Itt fog Oszi lakni – mutatott a terráriumra Lilly. – A kaméleonom. Ugye nem zavar titeket? – a lányok nemlegesen rázták a fejüket.
Lilly a terráriumhoz közelebbi ágyra huppant le. A mellette levő ágyon Lara tanyázott. Lilly ágyával szemközt Beka, mellette pedig Cameron kezdett neki a holmik kipakolásához. A dolgot Lilly hamar elintézte. Otthon már tanulta a háztartást segítő bűbájok használatát, és így hasznos kis varázslattal egykettőre a helyükre varázsolta a dolgokat. Fáradtan lépett, a kétszárnyú ruhásszekrény elé, és átvedlett hálóingbe.
- Majd reggel lezuhanyzom – futott át az agyán, mielőtt végképp átadta volna magát az álmok urának.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
