- Jack Parkinson – szegte fel a fejét.

- Igazából ez egy költői kérdés volt. Leszarom, hogy ki vagy – szólt vibráló szemekkel a lány.

- Hogy mondod? – nézett megütközve Jack. – Velem ne beszéljen így, egy mocskos kis sárvérű – köpte a szavak.

- SÁRVÉRŰ?! – kiáltott fel a lány. – Ki a sárvérű? Olyan felmenőim vannak, amilyet te még álmodban sem tudnál elképzelni – szikráztak Lilly szemei. A megjegyzésre a mardekáros csak elhúzta a száját, és sötéten nézte a lányt. – Tudod mit? Párbajozzunk – ütött szöget egy gondolat főhősünk fejében.

- Én, veled? – nézett lesajnálóan a fiú. – Nem szeretek kislányokat átkozni – vigyorodott el sötéten.

- Beképzelt tuskó – sziszegte a lány. – Szóval, olyan alamuszi kis nyuszó-muszó vagy, hogy nem mersz elfogadni, egy párbajmeghívást?

- Elfogadom, de mint említettem, nem akarlak lealázni – nézett fagyosan Jack. Lilly ezen csak ciccentett egyet.

- Akkor holnap hét óra huszonhárom perckor, kisfiú – tette hozzá Lilly. Parkinson nem jött ki a jégkirályfi szerepből. A megjegyzést sem vette fel, csak zordan bólintott egyet és továbbment a folyosón meglökve a lányt. Lilly alig bírta türtőztetni magát, majdnem ott helyben megátkozta a felsőbbrendűen közlekedő mardekárost.

- Alig várom – sziszegett Lilly és dühöngve telepedett le Hollóhát asztalához ebédelni.

- Mi a’ Li’? – fordult teli szájjal a lányhoz Harper.

- Az istenit, te eszetlen! Mielőtt hozzám szólsz, legalább nyeld le azt az átkozott kaját – zsörtölődött a lány. Harper megvonta a vállát, és lenyelte, majd várakozóan nézett a lányra. – Holnap randim van egy mardekárossal – nézett szikrákat szórva. Sirius épp meghallotta a megjegyzést, és rögtön oda is ment unokahúgához.

- Randi? Kivel? – nézett fintorogva a fiú. James a háttérben ácsorgott.

- Sirius! Nem olyan – pillantott a griffendélesre. – Csak egy gyépés mardekárossal. És nem bujálkodás, hanem átkozódás…

- Párbaj? – vigyorodott el Sirius. – Ez az, ilyen az én Lillym – veregette meg a lány vállát a fekete szemű fiú és büszkén elvonult elújságolni a nagyhírt a haverjainak.

***

Viharos reggel virradt. A felkelő nap vörös fényt vetett a felhőkre, így az egész táj pirosban úszott. A fronthatás ismét mérhetetlenül erős volt. Lilly iszonyat rossz passzban ébredt fel és káromkodással kezdte a napot. A hasa mód felett fájt, és amint megmozdult, érezte, hogy a keresztcsontján is roppant erő uralkodik.

- Mi a halál? – nyögött fel. A többiek már öltöztek, és kérdőn néztek a lányra. – Ó, fájdalom – szisszentett fel a lány. Megpróbálkozott magához hívni valami gyógyszert, de pálcája bűbája célt tévesztett. Jobban mondva, nem azt csinálta, amit gazdája akart. Egy lila színű fénycsóva csapódott Cameron madarába. Lilly azon nyomban felébredt és a szárnyashoz rohant, csakúgy, mint barátnői. A madár boldogan énekelt, és közben a szivárvány minden színében pompázott felváltva.

- Bocsánat, Cameron – nézett a lányra Lilly. Barátnője csak mosolyogva figyelte madarát és úgy válaszolt Lillynek.

- Semmi baj, legalább kicsit feldobja a hangulatot – vigyorodott el.

- Az enyémet ugyan nem – futott át Lilly agyán. – Mi történt? Nem értem, tök másra gondoltam… Ez hogy lehet? Ilyen még sose történt velem – morfondírozott tovább és a hasa újra el kezdett nyilallni. Talárja alá fekete, rakott miniszoknyát és vörös felsőt vett fel, majd elvonult a mosdóba.

Később mély letargiában huppant le Seamus mellé és feltűnően csöndes volt. Szemeiben nem égett a megszokott tűz, még csak nem is pattogtak a szikrák. Ezt észre is vette barátja, lenyelte az ételt, majd megsimogatta a lány hátát.

- Mi a baj, Lill? – szólt kedvesen Harper.

- Érzelmek ikerálarcát hordjuk. Boldog, vagy szomorú, vadász, vagy áldozat. Mi választunk, kockáztatunk. Mi választjuk meg mérgünket – küzdött könnyeivel a lány. Harper nem igazán értette a választ, de nyugtatóan megölelte. Siriusék hangos, Lilly számára sértő jókedvvel vonultak be a terembe. Black észre is vette, hogy Lilly nincs a topon, és leült mellé a Hollóhát asztalához.

- Szia – mondta, tőle szokatlanul csendesen a fiú. Lilly csak egy elhaló „Hello”-t nyögött.

- Mi baja? – fordult Harper felé a fiú. Seamus csak megvonta a vállát, hogy nem tudja.

- Jaj, Sirius – sóhajtott a lány és most a griffendéles karjaiba vetette magát.

- Őőőő – kezdte Sirius, nem túl értelmesen.

- Meghalok – teltek meg a szemei könnyel. – Megjött – tette hozzá.

- Mi? – kérdezte a fiú.

- Hát – suttogta Lilly. Beka vágódott le Sirius mellé. Köszönt a fiúnak és válaszolt a kérdésére, amire Lilly nem bírt felelni.

- Tudod, női problémák. Lillynek menstruációs izé… Depressziója van, vagy mi – nézett a lányra Beka.

- Ó – nézett megütközve a fiú, és próbált megértő arcot felvenni, de nem tudott, így inkább csak megveregette a lány hátát. Lilly csak szenvedve felsóhajtott és kibuktak a könnyei. Aztán felpillantott Sirius háta mögött. Perselus a tegnapi hülyegyerekkel vonult be, miközben mély beszélgetést folytattak. A lány olyan mértékben felhúzta ezen magát, hogy remegett a dühtől. És mikor a két fiú nevetve ült le a Mardekár asztalához, kibontakozott Black öleléséből és durcásan kezdte enni a pirítóst.

- És most mi a baj? – kérdezte Sirius.

- Mégis mi lenne? – csattant fel a lány. – Semmi. Szar az élet – szólt rekedten.

- Akkor szard le – vont vállat Sirius mosolyogva. Lilly magára erőltetett egy mosolyt, de nem sikerült túl meggyőzőre, így próbálta belefojtani magát a narancslébe, de még az se ment neki.

- Nem akarom, hogy egy lúzer mardekáros legyőzzön párbajban – fintorodott el Parkinson irányába nézve.

- Lill, te sokkal jobb vagy. Még így is, hogy nem vagy formában – vigasztalta Sirius.

- Nem vagyok formában?! Reggel egy gyógyszert akartam idézni, és Cameron énekes madarának a színét változtattam meg olyan szinten, hogy most a szivárvány színeiben pompázik és nem tudjuk megtörni a bűbájt.

- De legalább tartós – vigyorodott el Black. – Használd a párbajon, az ellenfeled biztos értékelni fogja – mondta Sirius.

- Na, ja – mosolyodott el sötéten a lány. – Csak nem tudom, hogyan csináltam.

- Az pech – húzta el a száját a fiú.

***

A Mugliismeret hamar tovaröppent a Griffendéles csapattal, ám a Mágiatörténet annál kevésbé volt szórakoztató. Ráadásul Lilly hangulata szélsőségesen váltakozott. Egyik percben még életvidám volt, a másik pillanatban olyan mély letargiába esett, hogy még Harper ökörködése se tudta még csak felhúzni sem. Viszont a Mardekárral tartott óra egész idején a felsőbbrendűen figyelő Jacket fixírozta és a szemmelverést gyakorolta. Ha pillantással lehetne ölni, Parkinson a kínok kínjai közt, holtan zuhant volna a padlóra, de e tudomány híján csak néha egy-egy lesajnáló pillantást küldött Lilly felé. A lány ezen mindig olyan mértékben felháborodott, hogy halkan szitkozódott és próbálta összegyűjteni az összes ismert átkot és védekezést.

A duplaóra elteltével a kiskirályt játszó mardekáros előkelően vonult Lilly elé, és jeges pillantását a lányéba fúrta.

- Este hét óra huszonhárom? – kérdezte érzelmek nélkül a fiú.

- Oh, várj hagy gondolkodjak – szólt pimaszul a lány. – Igen, azt hiszem, akkor épp ráérek, van egy gyors percem megátkozni – mosolyodott el negédesen. Jack közelebb lépett a lányhoz, aki ellenséges gesztusnak tekintette ezt, és a falnak hátrált. Parkinson a lányhoz hajolt és a fülébe suttogva folytatta.

- Tudod, nem szeretem bántani az alsóbbrendűeket, de utálom, ha nem bírnak lekopni – Csatt. Lilly hihetetlenül dühösen csapta pofon a fiút. Annak fakó arcán meglátszódott a lány kezének lenyomata. A fiú fagyos mosollyal nézte a lány tapintható dühét és fél kézzel a falnak nyomta.

- Vedd le rólam a mocskos kezed – sziszegte a lány.

- Különben? – villantott egy rideg vigyort, halvány ajkával. A hófehér fogai fenyegetően villantak meg a fáklyafényben.

- Különben ezt csinálom – mosolyodott el a lány, és teljes erejéből felhúzta a lábát, így érzékeny ponton rúgva a fiút. Jack e fájdalomtól kétrét görnyedt és arca eltorzult, szemei, mint jeges, felrobbanni készülő csillagok izzottak fel. – Találkozunk a harmadikon, a nyugati szárnyban – fordított hátat neki a lány és önelégülten lépett tovább a sötét folyosón.

Ebéd után Lilly a könyvtárba vonult összeszedni, néhány bűbájt, átkot és más hasznos dolgot a párbajra. Harper vele tartott, mert őt is érdekelte, mivel akar előrukkolni a lány. Egészen hétig a varázslatokat magolta, majd elszántan indult el a találkára. Elérkezve a harmadik emeletre olyan érzése támadt, minta a hasában kígyók kezdte volna tekeregni. Izgult, ez kétségtelen és ideges is volt, eddig csak egyszer párbajozott és akkor sem szerepelt túl fényesen. Még a Beauxbatons-ban küzdött egy harmadikos ellen.

Ott már egy holt nyugodt Parkinson várta a lányt és egy terembe léptek, mely felett egy idézet díszelgett: „Nemes lények, örömmel látlak titeket. Kaphattok vért, verítéket és könnyeket. Megérkeztetek helyetekre.”

- Remek – gondolta Lilly. – Ez milyen terem?

- Egy barát ajánlotta – mosolyodott el sötéten.

Belépve a helyiségbe ott félhomály honolt. Fáklyák világították be és néhány szekrény kivételével teljesen üres és komor volt. Lilly becsukta az ajtót maga mögött, de az ahelyett, hogy csukva maradt volna, feltárult, és egy érdekes, hideg szellő csapódott a lány arcába. Majd ismét becsukta, és bezárta. A teremre némító bűbájt szórt, hogy ne szűrődjenek ki a hangok.

- Remélem, felkészültél, mert fájdalmas menet lesz – somolygott elsötétült arccal a lány. Egész nap ezt várta, hogy levezethesse felgyülemlett feszültségét és bebizonyíthassa, hogy az átkozódás igenis megnyugtató hatással van az idegi állapotra.

- Meghiszem azt, hogy fájni fog… neked – viszonozta Lilly mosolyát a mardekáros.

- Három menet?

- Ha csak annyit bírsz – felelte félvállról a fiú.

- Öntelt barom – sziszegett Lilly.

- Szópárbajra hívtál, vagy még mire várunk? – emelte várakozó tekintetét a lányra. Felvették az alapállást, egymástól három méterre és elkezdődött a párbaj.

- Capitulatus – próbálkozott Lilly, de a mardekáros elugrott a bűbáj elől, miközben már mondta is az átkát.

- Obstructo – harsogta a némaságba.

- Protego – hárította azt a lány, éles figyelemmel. Ám egy ismerős-ismeretlen érzés kerítette hatalmába, és érezte, hogy elkezd lángolni a bőre, majd abbahagyja. Ez hatalmas hiba volt, mert míg a lány elképedt szervezetén, a mardekáros sunyi mód újabb támadásba lendült.

- Aguamenti – csapódott a lányba egy kék átok és csurom víz lett. Lilly a hirtelen jött hidegzuhanyra felsikkantott.

- Anyád – morogta szikrázó szemekkel. – Petrificus Totalus – reppent a fiú felé egy szürke átok, de egy Lilly számára ismeretlen védekező bűbájjal hárította azt. Majd egy kisebb méretű tűzből álló sárkányt idézett meg. Jack és Lilly megkövülten meredt az állatra.

- Feladod? – szólt eszelős vigyorral a fiú.

- Magadról beszélsz, cukipofa? – replikázta a lány, míg agya sebesen kutatott, hogy hol látta már ezt a bűbájt. Igazából nem értette, hogy egy elsőéves, hogy tudhatta ezt előidézni, de ezzel most nem foglalkozhatott, az ideje fogytán és ha nem siet, akkor ez a nyomorék mardekáros legyőzni.

- Priorintio – mondta jobb ötlet híján. Jack pupillája kitágult ijedtében, ahogy a sárkányra meredt. Az egy tűzviharral a semmivé foszlott. Lilly egy hőhűtő bűbájjal pajzsot vetett maga köré, kizárva a felemésztő forróságot, de a bűbájon belül a teste újra felizzott és szeme kék színe vörös színt öltött, míg most a pupillája pompázott aranyban. Épphogy a semmivel lett egyenlő a sárkány, Lilly elvesztette erejét és a földre zuhant. Mindent aranyban látott és nem értette, mit keres Piton Jack mögött. Aztán rájött. A mardekáros fiúnak nem volt ideje, hogy pajzsot alkosson így alattomos húzással segédet hozott magával, aki a szekrényben várt arra, hogyha valami baj adódik, kihúzza őt a pácból.

- Serpensortia – nyögte Lilly a földön térdelve, mire a pálcájából egy vipera röppent elő és fenyegetve siklott a mardekárosok felé. – Állj – szólt a lány a kígyónak. – Jacky-bébi, csaltál – szólt a fiúhoz. – Persze mit is várhattam volna egy mardekáros kisfiútól? – nézett megvetően az acélkék szemekbe. Majd csalódottan nézett Perselusra, aki kerülte a lány tekintetét.

- Egy kígyóval akarsz legyőzni? – nevetett sátáni kacajjal Parkinson. – Támadj, kicsim – sziszegte a kígyónak, és az állat zavarodva meredt Lillyre. A lány szeme ismét normálisba váltott és kígyó elindult felé.

- Vipera ivanesca – lendítette főnixtoll magos pálcáját a lány, a kígyó pedig elhamvadt.

- Nem jött be, kicsicsibe – vigyorgott ámokfutó arccal a fiú.

- Észrevettem, nagyokos – mordult fel a lány. – Stupor – tette hozzá. A támadás váratlanul érte az öntelt mardekárost, és a varázslattól jó két métert repült. Majd feltápászkodott és az arca eltorzult a dühtől.

- Ezt megkeserülöd, te ribanc. Mobilicorpus mordre – intett sárkányszívizom húros pálcájával a fiú. Lilly az átok hatásárára olyan erős lökést érzett, mintha 7G hasított volna arcába. Olyan mértékkel csapódott az ajtónak, hogy az hangos csattanással kivágódott és a lány a falnak ütődve állt meg végképp. Mikor érezte a becsapódást, a tüdeje összeszorult, és alig kapott levegőt. Teste arany színben felizzott és egy pillanatra elvesztette eszméletét, majd vért köpve tért magához. Mikor kinyitotta szemét, látta, hogy James és Sirius a semmiből bukkannak elő a teremben és elkezdik minden féle átokkal szórni a két mardekárost.

Parkinson menekülőre akarta fogni a dolgot, de mikor az ajtóhoz ért, Lilly erőt vett magán, és felemelte pálcáját.

- Tarantellegra – suttogta és a narancsszínű varázslat mellbe találta Jacket, akinek a lábai önkéntelenül kezdtek rángatózni.

- Finite – segített barátján Perselus, miközben pajzsbűbájt idézett maga köré. Lillynek jobban fájt Piton viselkedése, mint az előző becsapódása. Mikor megmozdult érezte, hogy két bordája eltörhetett, mert iszonyatosan nyilallt a háta.

- Petrificus Totalus – lendítette újra a pálcáját Lilly még mindig a padlón heverve. Parkinson hangos csattanással a földön landolt. A folyosón váratlanul egy ismerős arc bukkant fel, de nem éppen a legjobb kedvében. Joe Black viharzott be a színre és hihetetlenül dühös volt.

- Húsz pont a Hollóháttól, negyven-negyven pont a Mardekártól és a Griffendéltől – kezdte a fiú, majd egy konfúziós bűbájjal, az összes átkot eltérítette és lefegyverezte a párbajozókat. – Ez hallatlan – csattant fel a fiú. – Mindannyitoknak büntetőmunkát szabok ki.

- Joe! – kiáltott Sirius. – Nem teheted…

- De, jogom van hozzá – mondta dühösen a fiú. – És örüljétek, hogy ennyivel megússzátok. Legszívesebben most azonnal, mindenkit vinnék az igazgatóhoz – villámlott a fiú arca. A még mindig földön ülő Lillyhez fordult. – Neked meg mi bajod? – förmedt rá.

- Én is szeretlek Joe – erőltetett egy mosolyt az arcára Lilly. A fiú tekintete megenyhült. – Asszem eltört pár bordám – vont vállat a lány. – De már jobb, nem is érzem, hogy fáj – tette hozzá később.

- Aha, akkor menj el a gyengélkedőre – vont vállat a fiú, majd egyenként visszaszolgáltatta a tulajdonosoknak a pálcákat, majd elküldte őket melegebb éghajlatra.

Lilly nehézkesen lépdelt a folyosón, alig kapott levegőt, a feje lüktetett. Hihetetlenül fájt neki, hogy Siriusnak talán igaza volt. Hogy csak azért volt vele olyan kedves Piton, hogy Potterékat szívassa. A szemeiből könnyek buktak felszínre és megállt a legközelebbi ablaknál. Kinézett a narancsban úszó felhőkre. Lassan vándorolt fel a telihold az égre. Udvara fényesen bevilágította a helyenként felhős eget. Lilly álmodozva merengett a csillagok ragyogásában.

- „Nem bírom elviselni e látványt; A mennybolt ezernyi csodáját” – gondolta, amit egy ókori könyvben olvasott. A szívébe keserű fájdalom mart, és érezte, hogy kezd felmenni a vérnyomása. – Ezt nem értem. Hisz nekem alacsony szokott lenni – tűnődött el a lány, könnyáztatott arccal. Majd egy semmivel össze nem hasonlítható érzés kerítette hatalmába, ami olyan volt, mintha atomjaira bontaná a testét, ám mégis felemelő és morbid. A fájdalomtól Lilly lehunyta a szemét. Egy pillanat múlva, már a Roxfort kastély tetejéről pillantott le, és megrökönyödött ettől.

- Valami itt nagyon nincs rendbeeeee – sikította a lány. Egy erősebb széllökés lelökte a tetőről és elkezdett zuhanni. A szeme újra vörösben izzott, a testét arany prizma vette körbe és szinte az eszmélet vesztés határán volt, mikor észrevette, hogy egy főnix elkapja, majd minden elsötétült előtte. Mikor magához tért, a harmatos fűben a hátán feküdt, a haja szétterült. A talaj kissé besüppedt alatta. Közeledő léptek zaját hallotta és egy ijedt hangot.

- Lilly, Lilly! – rázta meg a lányt Harper, mire az lassan ránézett. – Mi történt? – kérdezte a fiú.

- Nem… nem tudom – mondta, fájó torokkal.

- Sírtál? – szólt Harper.

- Igen, de… Hol vagyok? – nézett körbe.

- Kint, nem messze az üvegházaktól. Mire emlékszel? Én csak egy sárga villanást láttam, majd hogy te elzuhansz az első emeleti ablak előtt – mondta elszörnyülködve.

- Én… Nem tudom pontosan – húzta össze szemöldökét a lány a koncentrálásban. – Arra emlékszem, hogy valahol a harmadikon lehettem, aztán… aztán nem tudom, hogy mi történt pontosan.

- A lényeg hogy élsz. De miért sírtál? – nézett a lányra.

- Titok – mosolyodott el fájdalmasan a lány és felült. Meglepő módon egy porcikája sem fájt, még a bordái sem. Egy farkas vonyítást hallottak az erdő felől, ami nem volt valami messze tőlük.

- Asszem, jobb lelépnünk. Semmi kedvem valami fenevadba botl… – harapta el a mondatát Seamus és rémülten nézett a közeli fa árnyékába, ahol egy vérfarkas szeme villant meg. – Lill… Fussunk – szólt rémülten a fiú és feltápászkodott a lány mellől. Lilly is abba az irányba nézett és megijedt. Semmi kedve sem volt egy újabb idegtépő kalandba kerülni. Rohantak, ahogy csak tudtak, de Harper valamivel gyorsabb volt és Lilly szívébe fájdalom nyilallt, majd újra émelygés fogta el és arany színű villanás kíséretében köddé vált. Harper nem értette mi történt, de futott, ahogy bírt és sikeresen el is érte a bejáratot. Már csak remélhette, hogy barátja valahol a kastélyban van.

***

Lilly hirtelen azt se tudta mi történt és megdöbbenve konstatálta, hogy a tóparton van. Körbenézett és még épp látta, hogy a Roxfort ajtaja kinyílik és valaki berohan rajta.

- Seamus – nyögött a lány. – Mi a halál történik? – szólalt bele a némaságba a lány, amit nem kellett volna. A háta mögül oldalról egy morgást hallott és rémülve nézett a hang irányába. A vérfarkas volt ott. – Szép kis kutyus – próbált mosolyogni a lány. – Gyors kutyuli vagy – tette hozzá. Próbált futni, de a lába a földbe gyökerezett, ahogy a hihetetlenül ismerős, kékes-zöld szemű bestia közeledett felé.

- Ne mááá’, nem akarok vérfarkassá válni – futott át az agyán, majd mindent elkezdett újra arany színben látni. – Na, ez meg mi? Nem is flasheltem – nyögött fel a lány. Majd úgy érezte, minta a teste megváltozna, nagyobbnak látta a világot, a vérfarkast viszont közelebbinek és érezte a lény közelségét. Ahogy megszimatolja és próbál ellenállni a kísértésnek, majd végül legyőzi a sötétség a bestiát és belemélyeszti a fogait. Lilly sikítani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, a világ még mindig arany színben pompázott és kezdett elhomályosodni.

A következő pillanatban egy sötét folyosón jelent meg, halk pukkanás kíséretében. A közelben ólálkodó James megrezzent a hang hallatán, amit furcsállt is.

- A Roxfortban nem lehet hoppanálni – gondolta, majd elindult a hang irányába. De vaksötét volt, és ahogy ment, hasra is vágódott, mert valami volt a folyosón. – Ez biztos Hóborc tréfája – arcára vigyor ült ki. – Lumos – mondta. Amint az esés tárgyára nézett, a mosolya megfagyott és ledermedt. Lilly eszméletlenül feküdt egy eléggé megtépázott talárban. Hófehér arca szinte kékes színben tetszett a pálca fényében. Az arcát két karmolás szelte át, amiből szivárgott a vér. A szája széle is véres volt és volt még valami, amit Potter először nem vett észre, de mikor rájött, rögtön a lány fölé hajolt, hogy leellenőrizze.

Nem lélegzett és az ajka kezdett lila színt ölteni. James próbálkozott egy Stimulával, de semmi nem történt, mert az csak eszméletleneken hat. Az újraélesztést még csak filmekben látta, de nem volt jobb ötlete, így próbálkozott egy szívmasszázs féle dologgal. Nem tudta, hogy működik-e, de hallott egy fájdalmas roppanást a keze alatt.

- A fenébe – káromkodott. Majd a lány arca fölé hajolt, felemelte Lilly fejét. A lánynak természetellenesen bukott hátra a feje, szája félig nyitva volt. A fiú a száját a lány puha ajkára tapasztotta, és elkezdte bele fújni a levegőt. Majd még egyszer. Már kezdett pánikba esni, mikor a lány tüdejéből vér jött fel és hagyta el a száját, de még mindig eszméletlen volt. A fiú megnézte, és a lánynak ugyan volt vérkeringése, de továbbra sem lélegzett. James véres szájjal folytatta tovább a lélegeztetést, és csak reménykedhetett. Lilly még egy adag vért köhögött fel, majd felemelte a fejét és kinyitotta a szemét.

- Mi a? – kezdte a lány, és megütközve nézett James alig pár centire lévő szemébe. James örömében, vagy megkönnyebbülésében, de egy csókot lehelt a lány ajkára, amitől Lilly oly mértékben megrémült, hogy felnyögött, majd észhez tért. – Én is örülök, hogy látlak – szólalt meg rekedten.

- Azt hittem meghaltál – sóhajtott a fiú fájdalmasan.

- Én is – nézett a lány James csokibarna, könnyes szemeibe, amitől ismét megijedt. – Én izé… köszönöm – mondta a lány. Felült és megölelte a fiút. Akkor érezte csak, hogy bal kézfeje még mindig vérzik és harapásnyom van rajta. Elszörnyülködve nézett a kezére és talárja ujját lejjebb húzta. Nem akarta megrémíteni a fiút.

- Elkísérlek a gyengélkedőre – szólt a fiú.

- Nem kell – jött túlságosan is hamar a lány válasza. – Én nem tudom mi történt és nem akarok hülye kérdésekre válaszolgatni. Azt sem akarom, hogy belemásszanak az agyamba, megtudni, mi történt – suttogta a fiú fülébe. – Majd megkérem Cameront, hogy segítsen, ő ért a sebgyógyításhoz – tette hozzá. James végül beleegyezett, hogy ne látogassák meg az ispotályt, de ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje a lányt. Lilly nyomorultul érezte magát és alig bírt járni. Iszonyatosan lüktetett a keze és a csípőjén is mély karmolás díszelgett.

James megsajnálta a lányt, és belékarolt, hogy könnyítsen a lány terhén. Végül nagy nehezen elérték a Hollóhát bejáratát, ahol a holló érdeklődve szemlélte a párost.

- Mi az, mi a falon függ, mégis átutazza a világot? – kérdezte. Lilly majdnem káromkodott egyet, hogy miért ilyen beteg kérdéssel bombázzák késő este, mikor ráadásul nincs a topon.

- Örök rejtély – nyögte végül és az ajtó kinyílt előttük. Potter határozott szándéka volt, Lillyt a hálóig kísérni, amit a lány nem is bánt. A klubhelység kihalt volt már, e késői órán. Mielőtt elindultak volna, a fiú elmormogott egy igét, amit Lilly nem értett, és nem is tudott mire vélni, majd lassan szedték a lépcsőfokokat. Belépve a lányok szobájába, azok meglepődtek a fura pároson.

Cameron amint meglátta a vér áztatta Lillyt, elkezdett szentségelni és rögtön a fürdő felé vezette, hogy először zuhanyozzon le a lány. Majd miután végzett, már alig állt a lábán és kábán dőlt az ágyba. Cameron megpróbálkozott néhány gyógyító varázsigével, de azok nem nagyon hatottak, így inkább egy kenőcsökkel teli ládát kapott el és bekente a sebeket. Észrevette ugyan a harapást, de nem tudta mire vélni azt. Még mindig szivárgott belőle a vér, így aztán bekötötte. James egészen addig ott maradt náluk, míg meg nem győződött róla, hogy Lilly teljesen biztonságban és ellátásban van – gyógyászatilag tekintve. Majd mikor már a lány félálomban volt, fölé hajolt, és megpuszilta.

„Ragyogó szempár,
Meseszép haj.
Dacos és nyílt még,
És vak, ha jön a baj.
Forró, pirosló ajkak,
Bársonyos bőr,
Hamvas és ifjú.
De átok van e nőn,
S elvész!”

Vámpírok bálja: Teljes a sötét