6. fejezet

„Ördögi kör: Tér-időcsavarban”

„Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
”Vendég lesz az”, így tűnődtem, ”azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Edgar Allan Poe: A holló

- Parkinson – sziszegte Lilly, mikor meglátta hétfőn a gyengélkedőt elhagyva a Mardekár Jég-királyfiát, miközben pár prefektus épp a folyosón cirkált.

- Oh, Lilly – pillantott fel tettetett kellemes meglepődéssel. – Hát felépültél? – közeledett felé a fiú.

- Mit akarsz? – förmedt rá Lilly.

- No de Miss Charnelle, kicsit több tiszteletet a megmentődnek – villantott gonosz mosolyt Jack.

- Csak nehogy annyira elolvadjak a lovagias mentőakciódtól, hogy meg találjalak csókolni – somolygott sötét perverzséggel a lány, és lépett egyet Parkinson felé, aki jobbnak látta elslisszolni, mielőtt Lilly megvalósítja aljas tervét. A lány elégedetten mosolyodott el Jack sietős távozásán. – Höhö, legalább már tudom a gyenge pontját – vigyorodott el. – Vajon miért gyűlölhet ennyire? – merengett el, miközben a szobája felé igyekezett.

Mikor a lépcsőn lépdelt, egy kép villant be neki, mikor madártávlatból nézte egyetlen vérfarkasát. Majd megtorpant. – Mióta tudok repülni? – hökkent meg. – Meg kell kérdeznem anyámat… Ez tuti megint valami Charnelle cucc lesz – forgatta meg szemeit. – Elegem van, hogy sose mondja el a családi „titkokat”, ahogy ő emlegeti… Mintha olyan nagy szám lenne, biztos van minden családnak ilyen jelszava, de akkor is – idegeskedett tovább a barnahajú szépség. Türelmetlenül beletúrt a hajába, és elhatározta, hogy délután első dolga lesz írni az anyjának az üggyel kapcsolatban.

- De addig is, „véletlenül” találkoznom kéne szívszerelmemmel – vigyorodott el magában. – Huhú, ha apám ezt megtudja, légpuskával fog megint rohangálni a szobában – somolygott. – Mint legutóbb – nosztalgiázott –, mikor Karácsony volt, és egy egér előugrott a díszek közül, és ahelyett, hogy inkább valami elfogó bűbájt idézett volna, előkapta a légpuskát és elkezdett lövöldözni – röhögött fel magában, az emléken. – És persze a frissen festett falra került az egér vére – sóhajtott. – És behúztuk Sirivel a vérfolt elé a hangfalat – nevetett fel ismét. – Bár nem soká’, itt is vér fog folyni… Szerdán, ha nem is vérbosszút, de véres bosszút fogok állni azon az elmebeteg, tenyésztett aranyvérű ficsúr Parkinsonon – monologizált magában főszereplőnk, és a jeges tekintetű szépfiún úgy felhúzta magát, hogy még akkor is tapintani lehetett a dühét, mikor már visszafelé baktatott a lépcsőn a nagyterembe, reggelizni. A terembe lépve körbe nézett, de nem látta szíve választottját, így a dühhöz némi hiány is párosult. Régi-új barátját viszont megtalálta, amint kedvenc elfoglaltságát végzi, azaz eszik. Ez a cimbora nem volt más, mint Harper.

- Szervusz Seamus – huppant le a fiú mellé Lilly.

- ’ia – köszönt teli szájjal. – ’e’ ’ó’uttá?

- Hogy mondod? – nézett szórakozottan a fiúra. Harper lenyelt a falatot és megismételte kérdését, ám némiképp tartva a lánytól.

- Meggyógyultál?

- Ja-ja, kiheverten az alávaló támadást – húzta fel az orrát Charnelle.

- Támadás? Én úgy hallottam…

- Hogy megcsúsztam? – vágott a szavába. – Úgy is lehet mondani – szólt, s részletesen elmesélte, hogy valójában mi is történt.

- Nem mondod? És ezek után, még ő kapott pontot? – tátotta el a száját a sötétszöszi.

- Most szólj hozzá – tárta szét karját Lilly. – És amúgy veled mi a helyzet? – pillantott a fiú gyerekarcába.

- Semmi extra, próbálom kiheverni a fenyegetésed – eresztett meg egy félmosolyt.

- De én nem is – ellenkezett Lilly, de poénból halkan elkezdett morogni, mire Harper megkövülten nézett rá. Aztán Lilly úgy tett, mintha harapna egyet felé, amitől Seamus hátrahőkölt. – Nyugi van, Hárpi bébi – vigyorodott el Lilly.

- Haha, nagyon vicces – nyomott el egy halovány mosolyt és visszatért az étele megsemmisítéséhez.

Az élet a Roxfortban gyorsan telt, főleg ha volt mit csinálni. Lillynek meg ugye nem volt valami unalmas élete, kivéve, ha épp barátnőire várt. Szerda délután is úgy volt, hogy együtt mennek vacsorázni, de a lány több mint fél óra várakozás után megunta az ácsorgást, és lesietett a lépcsőn, mert alig fél óra múlva kezdődött is egyetlen imádott mardekárosával a büntető munka. Mellesleg az elmúlt két napban további három büntetőmunkát kapott hőn szeretett hollóhátas főszereplőnk, amihez nagyon nem fűlött a foga.

Remusszal megbeszélték, hogy még összefutnak előtte, így Lilly a gyors vacsora után kiment az immáron holdudvaros égbolt alá, a „megszokott” fa alá. Már azt hitte, hogy szerelme elfelejtette a találkát, de mikor gyengéden megölelte hátulról, ellágyult a lány arca.

- Már azt hittem, nem jössz Re… - harapta el a szót, mikor megfordult és meglátta, hogy az ölelgetős illető ugyan griffendéles, de ez egy… – Potter! Engedj el – lépett hátra egyet.

- Kit vártál? – nézett a lányra fürkésző arccal.

- Senkit – vágta rá az.

- Persze… Van barátod?

- Nincs – jött a túl gyors válasz, amitől James elhúzta a száját.

- Ki az? – kérdezte gyászos hangon.

- Potter – sziszegte Lilly szikrázó szemekkel. – Ha lenne iss barátom, semmi közöd hozzá.

- Jó – sóhajtott. – És miért vagy kinn ilyen későn?

- Büntetőmunkám lesz, Parkinsonnal – sziszegte a nevet. – És te miért jöttél ki?

- Hmmm – gondolkodott el az álompasi. – Jah, igen, Remus küldött, hogy majd azt a valamit odaadja máskor – darálta. – Azt hiszem ezt mondta, de nem igazán értettem – tette hozzá. Lillynek szerencséje volt, hogy sötét lévén nem látszódott, hogy elpirult. Majd nyelt egyet.

- És miért nem tud jönni? – kérdezte, szinte elhalón és reménykedett, hogy nem buknak le.

- Asszem, megint Natalie-t „korrepetálja” – vigyorodott el. Lilly csak megforgatta a szemeit.

- Te figy’, Jamie, nem lehet, hogy csak simán korrepetálja, és semmi szenvedélyes dolgot nem tesznek? – csengett némi bosszúság a hangjában.

- Most hogy így mondod… Van benne valami, mert Remus barátom mostanában olyan… hogy is mondjam… Elvarázsolt – morfondírozott. Lilly szája perverz mosolyra húzódott, de semmit se mondott. – És az a fura, hogy amúgy Natyra rá se hederít – folytatta.

- Aha – nyögte Lilly, s tovább indult az erdő felé.

- Várj má’ meg – eredt utána James.

- Jaj, Potter – sóhajtott Lilly. – Ne fárassz már, tanulj inkább… Vagy kviddicsezz, úgyis a hétvégén lesz az első mérkőzés.

- Nem rázol le ilyen könnyen… Amúgy is… Miért nem várjuk meg a barátod? – vigyorodott a lányra.

- Ksz – válaszolta Lilly.

- Egészségedre.

- Ez káromkodás volt – mondta fensőbbségesen. – Japánul azt jelenti, hogy a francba.

- Oh – torpant meg James, majd mikor látta, hogy a lány nem lassít, futva érte csak utol.

- Kopj már le – fordult felé Lilly.

- Csak kedvesen, drágám – mosolygott rá.

- Amúgy is, ne vigyorogj, mint a tejbe tök… – zsörtölődött.

- Miért ne? Az élet gyönyörű, fiatalok vagyunk, és a szívem hölgyével vagyok – álmodozott a griffendéles.

- Még mindig nyálas vagy – fintorodott el Lilly.

- El is felejtettem, hogy durván szereted – kapta el egyik kezével a csuklóját, míg másikkal megragadta a tarkóját és magához húzta. Lilly fel se fogta, hogy mi történik, csak akkor tért magához, mire a fiú szája már az ő ajkát ostromolta. Megpróbált kitörni James szorításából.

- ’otter… ’edd… ki… ’… számbó’… a… nyelve’ – nyögte a szavakat, míg a fiú nyelvével küzdött. Mivel James, olyan ügyesen ölelte, hogy Lilly gyakorlatilag mozdulni se bírt, csak nagy erőlködés árán tudta előhalászni a pálcáját. James olyannyira el volt merülve a foglalatosságában, hogy észre se vette a lány próbálkozását, így Lilly a pálcáját a fiú felé szegezte, s már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megátkozhassa. Ám ahhoz tisztán kellett kiejteni a szavakat, ami jelen helyzetben nehézkesen ment volna neki.

- Fúj Jameses lettem, Jameses lettem – gondolta. – Adonisra, ez sose fárad el? – döbbent meg a fiú állhatatosságán. Mintha csak erre várt volna James, a kezdeti tűz alább hagyott a fiú szívében és ezzel egy időben gyengédebben, ám annál szenvedélyesebben csókolta tovább Lillyt. Igazán idilli lett volna a helyzet a foldfényben, és a felfokozott vágyakban, ha a lány is viszont szerette volna a fiút, de ebben a szituációban Lillynek csak egy célja volt.

- Relaxo – sóhajtott Lilly, és James vagy egy métert repült. – Nesze nekem nyálas… – törölte le a száját a kezével Lilly s közben szikrázó szemekkel pillantott támadójára, majd mint a prédájára vadászó sólyom közeledett Potter felé. – Ha ezt még egyszer meg merészeled tenni, komolyan mondom, hogy nem kerülsz ki az „ölelésemből” egy darabban – sziszegte dühösen a lány.

- Hát nem volt jó? – ült fel a fűben James.

- Itt most nem erről van szó – dobbantott egyet lábával a lány.

- Örülök, hogy így összemelegedtetek – lökte el magát egy csuklyás a közeli fa rejtekéből –, de nem áll szándékomban egész éjjel ezzel – pillantott megvetően Lillyre – az erdőben bóklászni – fejezte be üdvözlését Parkinson. Lilly összeszűkítette szemeit és érthetetlen szitkozódások közepette hagyta hoppon a két fiút.

- Öntelt elkényeztetett arisztokrata aranyvérű. Azt hiszi, hogy bárkit megkaphat… Hát nagyon téved. Mit képzel, hogy Engem csak úgy büntetlenül lesmárolhat? – dühöngött magában Lilly. Majd egy másik hang a fejében kezdett el vele vitatkozni. – De nem tagadhatom, fenséges volt – duruzsolt negédesen. – Fúj már – védekezett némileg megtörve a felettesén, de még érezte a fiú ízét a szájában, és hozzá tette – Amúgy is, az epret jobban szeretem a marcipánnál – zárta le a vitát elméjében.

A vadőrlaknál már várta Lillyt és Jacket Hagrid. A biztonság kedvéért le kellett adniuk a pálcájukat, nehogy megint egymás torkának essenek.

- Bemenni este a Tiltott Rengetegbe, ráadásul fegyver nélkül… őrület – füstölgött Parkinson, mihelyst útjukra engedte őket Hagrid.

- A te hibád. Miért kellett bájitalokkal dobálóznod? Mint a dedóban – replikázott Charnelle. Jack csak egy megsemmisítő pillantást küldött a lánynak.

- Mert nem bírom elviselni az alsóbbrendűek látványát, nem hogy közelségét.

- Jé, én is pont így érzek – villogtatta szemeit Lilly.

- És miket is kéne begyűjteni? – váltott témát a mardekáros.

- Mi az? Talán Ő Fensőbbségének rossz a memóriája? – zsörtölődött Lilly. – Angyal kökörcsin, Macskagyökér, Holdharmatja, Unikornis vér… Unikornis vér. Basszus már, azt honnan szüljek? – csattant fel Lilly. – Azt nem értem, hogy nekem miért kell veled jönnöm. Bár… kell egy felügyelet számodra, nehogy eltévelyedj, vagy valami bajod essen – simogatta meg aljas mosollyal a buksiját.

Parkinson nagyon nem díjazta ezt a közeli testi kontaktust és mikor Lilly lehajolt, hogy jobban szemügyre vegyen egy növényt, orvul hátba támadta egy gallyal. Lilly megvetően pillantott a jeges szemekbe és csak a nyelvét öltötte ki, mintegy jelezve, hogy értette a bántalmazást, de ez annyira gyerekes, hogy még csak rá se hederít. Parkinson hát erőteljesebb eszközökhöz nyúlt. Kövekkel kezdte el dobálni a lányt.

- Parkinson! Ez már nevetséges. Ne viselkedj úgy, mint a magyar mugli csürhe kormányváltást követelve – csattant fel Lilly.

- Hogy én? Csürhe? Mugli?! – szórtak jeges villámokat a szemei és a lánynak esett.

- Szállj le rólam te mamlasz – nyögte a súly alatt Lilly.

- Nem-vagyok-mamlasz – kulcsolta össze a lány nyakán különösen jeges ujjait és élvezettel nézte, ahogy Lilly fuldoklik.

- ’aggy – hörögte Lilly. Érezte, hogy a feje menten összenyomódik a nyomás alatt, mivel nem kapott oxigént, pupillái természetellenesen kitágultak. Már kezdett ködösen látni, mire a mögöttük levő fa mögül az avarban egy faág reccsent meg, és Parkinson elengedte a lány nyakát.

- Te elmebeteg, hülyegyerek! – ordította Charnelle. – Szadista, aranyvérű, beltenyésztett, szerencsétlen gyökér – folytatta tovább egyre jobban dühbe gurulva a lány, míg Parkinson megvetően állt fel a lány mellől. Lilly meglepő gyorsasággal pattant fel, és vett egy mély levegőt, és haragját kifújva,eltűnt a grimasz az arcáról. Majd jobb kezét a mellkasa elé felfelé, míg a balt a hasán lefelé vonta. Jack fagyos érdeklődéssel figyelte a lány tevékenykedését. Lilly lassan a fiúra emelte tekintetét, míg mereven tartotta a pózt.

- Fényes lábú imádkozó sáska póz – szólt lassan és tisztán a ködös szürkületbe. – Tudod mit jelent? – nézett Parkinsonra, mire az továbbra is csak lesajnálóan állta a lány tekintetét. – A biztos vereségedet – mondta végül Lilly halálos nyugalommal. – Bocsánatért könyörögsz és kívánod a halált párnák közt.

- Miért fényes lábú? – bökte ki Parkinson fejét oldalra buktatva.

- Mert szoros testi kontaktusba fogsz kerülni a bőrcsizmámmal – lendítette lábát, a fiú lábai közé, mire az fájdalmasan szisszentett fel. Lilly fensőbbségesen fordult meg és hagyta ott a fiút. Már vaksötét volt, mire meglátta Hagrid házának ablakán kiszűrődő fényt, ám egy ismeretlen, fagyos érzés kerítette hatalmában. Mintha figyelnék.

- Eeeh – nyüszített fel, alig hallhatóan. – Félek a sötétben… Főleg egy erdőben – gondolta, majd megtorpant. Akkor fogta csak fel, hogy valami idegen és erős dolog rejtőzik az erdőben – aki alatt megreccsent a gally, mikor még Parkinson fojtogatta. Egy sárga szempár villanását pillantotta meg, alig két méterrel maga előtt, mire rémülten dermedt meg. – Ez mi? Olyan ismerős… De nem lehet jó – zakatolt az agya. Majd egy halk beszélgetés foszlányt hallott kiszűrődni a rengeteg mélye felől. Nem mert hátra nézni, főleg azért, nem mert az illető ember fenyegető hangon beszélt. Nem sokan érthették ugyan, mivel nem emberi nyelven szónokolt egy másik alaknak.

- Grindelwald? Az egy amatőr pályakezdő – sziszegte párszaszóul egy mérhetetlenül fagyos, és félelmetes mód üres hang. Lilly még életében nem hallott ilyen földöntúli hangnemet és ereiben megfagyott a vér, reszketve somfordált egy közeli fához, és hozzásimult, megpróbálva eggyé olvadni a természettel. Szívverése néha kihagyott, ám mikor megdobbant, csak reménykedhetett abban, hogy az idegenek nem hallják meg.

- Pedig olyan gyönyörűen, kellemesen, harmonikusan kínozza a muglikat – hallott egy más hangot, amibe őrület vegyült.

- Azt bárki tudja, nem kell hozzá nagy tehetség – szólt a fagyosan becsmérlő hang.

- Az egyik kedvenc hobbim – sziszegte szenvedélyesen az őrült.

- Büszke is vagyok rád, Morfin – sziszegte vissza mosolygós ajakkal, ám metsző szemekkel.

- De mondd csak, öcsém? Miért jövünk-e mugli, bolond, sárvérű csőcselék közé? – kérdezte Morfin. – Megkínozzuk őket? – csillant fel a vak sötétben eszelősen a szeme. Lilly szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, és a lassan közeledő alakok kezdtek kibontakozni az éjszakában. Lilly nem látott jól, de észrevette, hogy az egyik alak, az eszelős hangú Morfin, görnyedt háttal, szinte ugrál egy magas, szikár és csuklyás férfi mellett.

- Nem, most még nem – válaszolt türelmesen az ismeretlen. – Mondtam már, hogy el kell jönnöm, azért a dologért…

- Miért? – kérdezte azonnal.

- Amit már említettem… Nem mondom el még egyszer, itt még a fának is füle van, ráadásul az erdő tele van Dumbledore lovaival – utalt a kentaur csordára szánakozó hangon.

- Jah, hogy az – jutott eszébe Morfinnak, majd mániákusan felvihogott. – Grindelwald legutóbb Belgiumban lemészárolta a belgiumi Mágiaügyi Minisztert és családját – kezdte újra a témát Morfin.

- Igen, hallottam – nosztalgiázott párszaszóul. – Először kiirtotta azokat a szánalmas biztonsági őröket, majd egybegyűjtötte azt a mocskos mugliivadék családot és egyenként végezte ki őket, míg a többire ráparancsolta, hogy nézzék végig egymás pusztulását – mosolyodott el, és Morfin is csettintett egyet gyönyörében. Lilly lélegezni is alig mert. – Bár ezt nem nehéz, az ő Pálcájával – tette hozzá.

- Miért? Mi az a Pálca? – pillantott a magas férfire Morfin. Egy halk, ám egyre erősödő susogás hatolt az éjszakában.

- Tudod… - harapta el az idegen.

- Ember… Ember szag… idegen szag… rettegés szag… – sziszegte alig érthetően egy kígyó, ezt Lilly jól tudta. A hanglejtésén és szaggatott sziszegésén – ahogy villás nyelvével az éjszakát szagolja – hallotta. – Közel… Voldemort Uram, Nagini mondja, hogy idegen van közel itt erdőben – sziszegte folytonosan a kígyó.

- Akkor kapd el, Nagini – paskolta meg a kígyót a fagyos hang tulajdonosa. – Ma még úgysem ettél – susogta szinte kedvesen. – Vagy várj csak – torpant meg Voldemort. – Inkább csak fogd meg, nem kellene feltűnést okozni… Majd módosítjuk a memóriáját – fundálta ki alattomos tervét a gonosz hang tulajdonosa.

Lilly tudta, hogy róla sziszegnek. Futni akart, de a fa, mintha gyökereivel szegezte volna magához, nem tudott mozdulni. Hallotta amint az óriáskígyó felé siklik, az avar halkan zizegett és egy negatív aura közeledett vele. Teste zsibbadt, az agya tompán lüktetett, majd hirtelen észhez tért, mikor már maga mellett hallotta a bestiát.

- Pálca… Pálca… Hol a pálcám? – gondolkozott. – Basszus, Hagridnál, ami még legalább ötven méter… Ez a cuki kis kígyó addig huszonháromszor megesz – nyelt egyet, aztán újra bevillant egy kép, amint repül. – Persze, repülés… Én tudok repülni – kattogott az agya. Karját kinyújtotta maga mellett és erősen koncentrált. – Anyám, hogy kell repülni? Nem tudom, hogy kell… Úristen, meg fogok halni – hasított a fejébe a felismerés, mikor ismét megpillantotta a nem rég látott narancsos szempárt, közvetlen maga előtt.

- Voldemort, Nagini megtalálni idegen – sziszegte a kígyó, le sem véve szemét Lillyről.

- Helyes, helyes – lépett a kígyó mellé a csuklyás és az eszelős. – Vigyázz rá, Nagini – sziszegte Voldemort, míg a kígyó a lány teste köré tekeredett. – És ne fojtsd meg, most nem akarok inferus sereget – mosolyodott el. – Morfin, te is maradj, nem akarom, hogy lelepleződjünk – fordult az eszelős vigyorú alakhoz, aki Lillyt szemlélte. – Te se öld meg – tette hozzá, mikor meglátta, hogy rokona szája torz mosolyra húzódik és szeme elködösül. – Hallod? – kérdezett rá Voldemort, mire a másik hanyagul bólintott. A csuklyás továbbállt, szinte lebegve folytatta útját a kastély felé.

Morfin körbenézett, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy senki se figyeli, előkapott az ingjéből egy hófehér, koponyás nyelű kést, aminek anyaga ránézésre csontnak tetszett. Majd lassan, nehézkesen lépdelt közelebb a holtra vált lányhoz. Nagini a hegyes fogait nyaldosva nézte a jelenetet, némileg Lilly szemmagassága fölött lengetve kígyó-fejét.

- Nem, nem – suttogta rekedten a lány. – Ez csak egy álom, ez egy rossz álom, mindjárt felébredek – mondogatta magának. Morfin a kés éles pengéjével levágta Lilly bal talárjának ujját, így szabaddá téve a hófehér kart. – Hehe, fura egy álom, sokat vagyok Parkinsonnal, biztos azért beszél mindenki pársza-ááááá – sikkantott fel, mikor érezte, hogy a penge a húsába vájódik. Az alkarja eleinte jegesen nyilallt, majd a kicsorduló vére szinte felperzselt az alkarját.

Megszólalni, se lélegezni nem mert a kettős arcú fájdalomtól, csak lehunyta, majd szorosan összeszorította szemét, úgy, hogy a könnye is kicsordult. Morfin percekig folytatta kedvenc szenvedélyét, s mikor Lilly lepillantott a bal alkarjára, úgy érezte, menten elájul. A hófehér karja, ami vörösen égett a vértől. A vágások egy halálfej szimbólumot formáltak, ami igazán művészi lett volna, ha festmény volna. Lillyt az ájulás kerülgette, mikor újra bőrén érezte a kés hegyét, amint Morfin tovább folytatta művét.

- Morfin – emelte szemét a férfira Nagini. – Mester mondta, ne öld meg…

- Ebbe nem hal bele – sziszegte szinte kéjesen.

- De igen – nyögte Lilly. Morfin nem fogta fel, hogy a lány nem párszaszóul beszélt s mivel eszét elvette a kínzás szadista élménye, így azt se furcsállta, hogy Lilly érti amit Naginivel beszélt. Nagini védelmezően csattogtatta meg fogát, Morfin felé.

- Mester parancsa szent! Nem ölni meg.

- Jól van már, hitvány bestia – vágott fancsali képet Morfin, és hátat fordítva a kígyónak, az erdő mélye felé hatolt. Lilly felsóhajtott, meg akart mozdulni, de a kígyó szorosan tartotta, s a bal kezét nem érezte.

- Engedj el – sziszegte Lilly a kígyónak. Nagini megrázta a fejét.

- Préda beszél párszaszó… Nagini mit csinál? – kérdezte magától.

- Parancsolom, hogy engedj el – ismételte meg Lilly.

- Nagini csak Mesternek engedelmes – ingatta fejét.

- Ez így nem jó – gondolta. – A kezem… most érzem, de iszonyatosan fáj. Nem akarom, hogy módosítsák az emlékezetem… És ha valamit elrontanak, és nem lesznek emlékeim? – semmisült meg magában. Körbenézett. Senkit sem látott. – Most vagy soha, legközelebb nem tudok megszökni. – Az éjszakába egy éles visítás hatolt a kastély felől, ahol hirtelen rengeteg ablakból fény kezdett kiszűrődni. – Hah, úgy látszik az a Voldymó lebukott – mosolyodott el sötéten, ám amint a fagyos hang tulajdonosára gondolt, az alkarjába hasított egy tüzes érzés, és érezte, hogy teste felforrósodik. A hő hatását a kígyó is tapasztalta pikkelyes bőrén, majd sziszegve engedte el Lillyt, aki viszont ahelyett, hogy leesett volna, átváltozott és szárnyra kapott.

- Nesze nekem repülés – gondolta egyik szemét összeszorítva az éles fájdalomtól, miközben repült. – Jut eszembe, vajon mi vagyok? Na, jó ezt lesz időm máskor is kideríteni, de most sürgősen le kell szállnom, mert iszonyatosan fáj a karom… szárnyam… vagy mim? – gondolta, s közben beröppent a kastély egy nyitott, harmadik emeleti ablakán. Olyan sebesen érkezett meg, hogy egy éles fordulattal be kellett kanyarodnia egy folyosóra. – Hogy kell landol-nííííííííí – vijjogva sikította, miközben hangos puffanással, emberi formában ért földet, olyan lendülettel, hogy a fényesre sikált padlón még jó két métert csúszott. – Hát, ezen még korrigálni kell – gondolta, s fájdalmasan felszisszent.

Az újabb folyosón, ahol végül megállt, halk léptek zaja hallatszódott, majd tisztán lehetett hallani, hogy az illető megtorpant, és megfordul. Lilly arccal a föld felé hason feküdt – képtelen volt akár csak megmozdítani is bármely porcikáját, mert azonnal belenyilallt a fájdalom a bal alkarjába.

- Ki van ott? – halotta Remus hangját a sötét folyosón.

- Eeeee – nyöszörgött a lány a földön. Remus a hang irányába indult, s közben előkapta pálcáját, hogy jobban bevilágítsa a folyosót. Az utolsó pár lépést már futva tette a lány felé, mivel felismerte.

- Lilly, Lilly mit keresel itt? – guggolt a lány mellé, de Charnelle csak nyögött egyet. – Na, mindegy – vont vállat a fiú –, de le kell mennünk a Nagyterembe, tudod a riasztás…

- Mi? – kapta fel a fejét Lilly.

- Ne mondd, hogy nem hallottad, az egész kastély visszhangzott tőle – nézett a lányra ködös arccal.

- Ja, aha – bólintott Lilly, de csak sejtése volt, hogy milyen riasztás lehetett.

- Na, gyere már, mert népszámlálás is lesz – fogta meg a lány bal karját, de az felsikkantott, amin Remus úgy meglepődött, hogy majdnem hanyatt dőlt. – Mi a…?

- Se-se-semmi – dadogta Lilly, és felült. A fejét mintha kettéhasították volna, úgy fájt – a landolás keményebbre sikeredett, mint amire számított –, s a karja fagyosan zsibbadt.

- Mi történt? És miért vagy a földön? – kezdett gyanakodni a fiú.

- Semmiség, csak véletlen elestem és… és a karomra estem és fáj – próbálta pókerarccal mondani a lány, de Remus csak megcsóválta a fejét.

- Ezt még gyakorolnod kell, kedves – mosolyodott el. – Szóval? – pillantott várakozóan.

- Semmi sem történt! – csattant fel a lány és felállt. – Na, megyünk már? – nézett szerelmére.

 - Nem, amíg meg nem mondod, hogy mit csináltál – makacsolta meg magát.

- Jó – fordult sarkon a lány és elindult a folyosón.

- Lilly, várj meg, az isten szerelmére – állt fel Remus is. – Szent Godric! – horkantott fel, mikor meglátta, hogy a lány kézfeje véres, s a mutatóujjáról csöpög a karmazsin folyadék. Majd sietve a lány után eredt és megragadta jobb karját, és erélyesen maga felé rántotta. – Lilly, mit tettél? – nézett a lány szemébe.

- Alva jártam – sziszegte idegesen a hollóhátas szépség. Remus mérgesen megrázta a fejét és várakozóan a lányra nézett. Az pedig egy mélyet sóhajtott, majd elmondta, hogy mi történt. Miután végzett a beszámolóval, Lupin gyengéden megölelte és nyugtatóan játszadozott Lilly fürtjeivel.

- Jaj, kedves – suttogta Lilly fülébe, s jobb kezével megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. Charnelle fátyolosan emelte fel tekintetét, és ahogy a fiúra pillantott, érezte, hogy gyomra összeszűkül, és kellemes melegség tölti el a testét. – Én… – kezdte Remus. – Te… Mi… – dadogta a fiú, zavartan.

- Sss – susogta Lilly és közelebb húzódott hozzá, s lehunyta a szemét. Remus enyhén remegő kézzel tartotta a lány arcát a kezében, majd fejét lehajtotta és egy ártatlan csókot lehelt a lány ajkára, majd mind a ketten zavartan pillantottak egymásra, de Lilly elmosolyodott. – „Még, még, ennyi nem elég” – vigyorodott el magában a lány, s újra meg akarta csókolni a fiút, ám egy ismerős hang kizökkentette őket.

- Jaja, és ahogy Allan lebukott, az se volt semmi – szűrődött a nesztelen félhomályba Sirius hangja. Lilly a mennyezetre emelte ideges tekintetét, és Remus arcán is átfutott egy „Ezt gondolhattam volna” fintor, és egy lépést hátrált, hogy két társa ne vegye észre a kompromittáló helyzetüket Lillyvel.

- Hát ti? – látta meg a párocskát a folyosón Black. Lilly vörös fejjel fordított hátat a fiúnak és a pókerarcú Remust fixírozta.

- Épp most találkoztunk Lillyvel, ő is a Nagyterembe készül – válaszolt Lupin magától értetődően.

- Hát, majdnem – gondolta Lilly. – Oh, Sirius, hogy izé…– morfondírozott. – Mit akartam mondani?

- Lilly jól vagy? – kérdezte Beca.

- Mi? – kerekedett el Lilly szeme, mikor barátnőjére nézett. A világ hirtelen megváltozott előtte. – Hol vagyok? – nézett körbe.

- A Nagyteremben… – válaszolta szinte kérdőn a lány, és egy furcsálló pillantást barátnőjére. Lilly jobban szemügyre vette a környéket. Valóban a Nagyteremben voltak, ám a hosszú asztalok most sehol se voltak, helyette tucatnyi hálózsák hevert a földön. A társaság nagy része már aludt, és felügyelőtanárok cirkáltak a talpalatnyi szabadon maradt padlózaton.

- Mi az isten? – nyögte Lilly.

- Szóltál? – fordult a lány felé Harper mosolygós feje.

- Mi történt? – nézett körbe újfent Lilly, de a kép csak nem akart változni. – Itt valami nagyon nincs rendben – gondolkodott el. – Az előbb még Remmyvel voltam, most meg…

- Hát szivi, az történt, hogy mellettem fekszel, szóval nem lesz itt alvás – somolygott Harper, mire a lány egy kicsinylő pillantással jutalmazta a beszólást. Lilly lehunyta a szemét, ám szinte azonnal el kezdett sajogni a bal alkarja.

- Szóval, akkor én vagyok a hülye, és nem ugrálok a tér-időben – latolgatott. – Vagy pedig ez is egy családi örökség, amiről anyám elfelejtett szólni? Elő kéne kotorni azokat a hollóhátas génjeimet, hogy rájöhessek a megoldásra, mert egymillió az egyhez, hogy ennek így kell történnie… Még sose hallottam olyanról, hogy valaki is a tér-időben mozgott volna. Persze vannak elméletek, úgynevezett mozaik-térről, ahol az idők és a terek között lehet ugrálni, de ez egy bizonyítatlan elmélet. Szóval, hol is hagytam abba? – emelte a csillagos égre a tekintetét. A felhőtlen, tiszta égbolton minden csillag – akár ezernyi kis fénylabda – pislákolt, a széles félhold udvara körül. – Félhold? – ütközött meg Lilly a Holdat bámulva. – Ez… de hisz, pár napja volt csak telihold.

- Miről gügyögsz már megint? – fintorodott a lányra Parkinson. – Te mondtad az előbb, hogy „kevesebb duma, több meló, mert sose végzünk” – húzta el a száját az arisztokrata csemete.

- Mi? – fordult a hang irányába olyan gyorsan, hogy a nyakcsigolyái is megropogtak. – Milyen meló? Te mit keresel itt? – mondta az utolsó szót alig hallhatóan, mert akkor vette csak észre, hogy nem a Nagyteremben vannak, de még csak nem is kastélyban, hanem a Tiltott Rengetegben. – Mit keresek én itt? – helyesbített a lány, szinte susogva.

- Tudod – utalgatott Parkinson.

- Mit? – nézett rá Lilly zavaros tekintettel.

- Hát a múltkori „párbajozzunk a holdfényes Nagyteremben, miközben prefektusok cirkálják a kastélyt” incidens után kiszabott büntetőmunkát.

- Hogy mi? – vonta össze szemöldökét Lilly. – Fenébe, azt hiszem megint kimaradt pár… dolog.

- Ha nem tudnám, hogy hollóhátas vagy, teljesen biztos lennék abban, hogy te be vagy csavarodva…

- Valami olyasmi – suttogta Lilly szörnyülködve. – Szent Szalamandra, mozaik-tér elvetve… Ezek szerint, miközben én néha feleszmélek, megy tovább az élet, és én is jelen vagyok benne. Vagy az lenne a valóság? – pillantott a fagyos tekintetű Parkinsonra. Aztán valami szöget ütött a fejében. – Te mondd csak, Jack… Te mégis hova tűntél az őőő… – kereste a szavakat – múltkori büntetőmunka után?

- Mégis melyikről? Én mindig itt maradok, míg te elkezdesz valamiért nyafogni és elhúzol – mondta lesújtóan.

- Remek, ezek szerint ez nem a második Rengeteges büntetőmunkám Jackkel – morfondírozott. – De basszus már! – fakadt ki. – Nem hiszem el, hogy úgy telik az idő, hogy én nem észlelem, és úgy élem le az életem, mintha… mintha, valaki egy „következő jelenet” gombbal pörgetné az eseményeket! – állt a kiakadás szélén Charnelle, ám felforrósodó alkarja hamar véget vetett kiborulásának. Olyannyira égette karját a seb, hogy fájdalmában még a könny is kicsordult a lány szeméből. Felhúzta talárja ujját, hogy megnézze a sebét. Az tisztán kirajzolódott a megalvadt vérlemezkékből. Borzongva emlékezett vissza a Morfinnal töltött maradandó élményt hagyó találkájára.

- Arról a büntetőmunkáról, amikor valaki betört a kastélyba – pillantott fel Lilly.

- Kihez beszélsz? – hallotta maga mögül Cameron hangját.

- Hát ezt nem hiszem el! – dobbantott egyet Lilly, miután körbenézett. A csillagvizsgálóban volt, éjjel. – Szóval csütörtök van – fintorodott el. – De mégis melyik csütörtök? Ha megkérdeznék valakit, tuti sültbolondnak nézne – vett egy mély levegőt. – Ez biztos nem lehet a valóság… Nem ugrálhatok az időben és térben, úgy, hogy közben valaki más… vagy én ott maradok a múltban… jelenben vagy mit tudom én hol – kezdett dühbe gurulni. – Hollóhátas gének, kérlek, segítsetek már – pillantott fájdalmas arccal Cameron felé.

- Nah, vegyük sorba – gondolkodott. – Minden akkor éjjel kezdődött, mikor az a Voldymó betört a Roxfortba. Először Parkinson majdnem megfojtott, jó az még a valóság volt, az száz… Aztán meg Morfin – pillantott az alkarjára. – Igen, az is elég valósághű volt – merült el emlékeiben, majd hirtelen a fejére csapott, majd szinte azonnal megkövülten meredt maga elé. – Ezt nem hiszem el… Annak a Voldymárnak az volta a terve, hogy engem életben hagy, de módosítja az emlékezetem. Most pedig olyan mintha ugrálnék az időben, de közben lehet, hogy csak manipulál… Imperio? – kérdezte magától. – Az illene erre, főleg, hogy megmaradok a „jelenben”, de néha „magamhoz térek” – vezette le feltételezését a lány. – Persze az is lehet, hogy valami egészen más dolog történik velem, viszont… De, nem! Hisz megszöktem, nem használta rajtam az átkot… Vagy módosította a memóriám és használja? – törte az agyát. – De miért pont engem? Miért kellenék pont én neki? Talán egy kémnek? De minek? Azt se tudom kicsoda, csak azt, hogy valamit el akart vinni…

- Cameron – fordult meg, hogy megkérdezze az illető nevét. Meg is látta nem sokkal maga mögött a lányt, ám egy másik helyszínen. Az átriumos folyosón sétáltak, oldalán Becával. A napfény a metsző hidegben lanyha melegséget sugárzott. – Hát, ilyen nincs – tárta szét a karját és az égnek emelte tekintetét.

- Igen? – nézett rá Cameron.

- Gondolom, a hetes kérdést akarod megkérdezni – csacsogta Beca. – Szerintem az olyan egyszerű volt, a Kopt Mágusok Szövetségének alapítása… - kezdte a lány, de Lilly beléfojtotta a szót.

- Mi is volt annak az illetőnek a neve, aki a múltkor be akart törni a Roxfortba?

- Akart? Be is tört, hisz tudod… És mi az, hogy a múltkor? Kicsit bő az idő asszociációd – vigyorodott el Cameron.

- Jah, az már olyan rég volt? – eresztett meg egy mű-mosolyt. – Olyan mintha tegnap lett volna – tette hozzá keserű éllel.

- Én mondjuk nem nevezném a két hónapot múltkornak – vont vállat a lány.

- Két hónapja? – ismételte meg, szinte sikoltva Lilly, majd megrázta a fejét. – Szóval mi is a neve? – kérdezte kiszáradt szájjal.

- Voldemort – mondta Cameron furcsálló nézéssel.

- Vol de mort? – kérdezett vissza Lilly, francia akcentussal. – A halált lopó… Hát, az én esetemben mondjuk Voldevie lenne… Nekem az életem lopja el, ha nem jövök rá rövid időn belül arra, hogy mi történik – gondolkodott el. A levegő annyira lehűlt, hogy a lehelete is meglátszódott, így bedugta a kezét talárja zsebébe, ám ott már volt valami. Kíváncsian húzta elő. Egy meggyűrődött levél volt az. Lilly megnyújtotta a lépteit, és az egyik közeli, ám nem túl forgalmas, erkéllyel fedett sarkon elhelyezkedő padra ült le, s elkezdte olvasni a levelet.

„Drága Lillym,

Örömmel olvasom, hogy végül is meglett Oszi és nem kell egy pitont vennünk helyette.

A kérdésedre válaszolva… Ez igazából nem levél-téma, de mivel ilyen mértékű az átváltozásod, kénytelen vagyok megmagyarázni a jelen körülményeket.

Mint azt te is jól tudod, Morgana leszármazottjai vagyunk és Morgana volt idejében a legnagyobb boszorkány és rendkívüli tehetsége volt a gyógyításban, mint azt mágiatörténetből is tudhatod. Ám van egy másik dolog, amit a könyvek nem jegyeztek le, mégpedig az, hogy Morgan le Fay az összes madár alakját fel tudta venni animágus formájában. Imádott a hegyi levegőn, a bércek hágója felett repülni… Visszatérve hozzád. Nem tudtam, hogy te is rendelkezel az animágus génekkel, ugyanis se apád, se én nem tudunk átváltozni. A legutóbb, három generációval korábban volt egy Charnelle, aki a holló alakot tudta felvenni.

Ezeknek szoros kapcsolata van ahhoz, hogy mint azt is írtad, hogy „megjöttek a havi bajok”. Szóval, csak egy bizonyos kor felett tudnak átváltozni a varázslók, mikor már elég érett a szervezetük ehhez az átalakuláshoz. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy te hogy tudsz minden erőlködés és előzőleges próba nélkül átváltozni, bár mint említetted, nem tudod még irányítani ezeket az alkalmakat.

Azokból a dolgokból, amiket előző leveledből megtudtam, szerintem te egy főnix alakját vetted fel – gondolok itt a vörös-arany tollazatra, és arra, hogy még kisgyerekkorodban is rendkívül gyorsan gyógyultak be a legmélyebb sebeid is. Akkor ezt még nem tudtuk, csak feltételezhettük, de most nagyon örülök ennek. Idővel az átváltozásokat is fogod tudni irányítani, és személyes véleményem szerint, jelenleg akkor változol át, ha úgymond a „főnix-génjeid” úgy akarják, mint például halálos fenyegetettség esetében – ez persze egy elég túlzó példa.

Ám egy dologgal nagyon vigyázz. A főnixek sebei ugyan nagyon hamar be tudnak gyógyulni, ám a mérgekkel nem bánnak el, teszem azt kígyóméreggel – ezen belül is a viperák mérgével. Még a kutatók se tudják, hogy mitől, de a főnixek idegrendszere ezek hatására súlyosan megsérül és eleinte csak a hosszú távú emlékeit vesztik el (olyasmi mint a mugliknál az Alzheimer-kór). Majd fokozatosan mindent, majd egy idő múlva képtelen irányítani az életét és azt, hogy mikor „teleportál” milyen helyre érkezzen.

Általában abban pusztulnak el ezek az állatok, hogy mikor egyik helyről a másikra akarnak „ugrani” elfelejtik, hova is igyekeznek és eltűnnek az éterben. Az éter alatt ne az űrben levő vákuumra gondolj, hanem a fekete, üres éterre. Persze ezek is csak feltételezések, mert ugye eddig még nem találtak megfelelő magyarázatot a főnixek nyom nélküli eltűnésére – bár néha valami mozaik-térről beszélnek.

Remélem tudtam segíteni, és nem esik semmi bajod!

Ölel:

Szerető Anyád!”

Lilly percekig csak a pergament bámulta. Ésszel nem fogta még fel teljesen, sem azt, hogy animágus, sem azt hogy főnix, még kevésbé azt, hogy valószínűleg ő is valamilyen méreg hatása alatt állhat, vagy Imperio? Mikor újra felpillantott, apró szemű hópihék kavarogtak a csendes, vörös alkonyban. A lány már meg se lepődött ezen. Az alkarjában felnyilalló fájdalom zökkentette ki merengéséből. Elmélázva húzta fel ismét a talárja ujját és tűnődött el a sebén.

- De… hisz ez! Megvan, a megoldás – csillant fel a lány szeme. A karján ugyanolyan tisztán, élesen rajzolódott ki a kígyóval körülölelt koponya, mint pár hónappal korábban. Lilly jobban szemügyre vette a kígyót, és lám az valóban egy vipera volt. Majd még közelebb húzta magához a karját és akkor vette csak észre, hogy a kígyónak ki van tátva a szája, és a két méregfoga hegye befeketedett. – Ilyen nincs – nyögte. – Ott mérgezett meg az a sötét állatja? – tűnődött el, némileg megkönnyebbülve.

- Hát persze, minden egybevág. Morfin tőrje viperavérrel volt bevonva… Biztos az volt az előző áldozata – húzta el a száját Lilly. – És egy időbe telt, míg elkezdett hatni a méreg, és akkor… néha „magamhoz” tértem, vagyis inkább… Akkor nem voltam magamnál, mert így több mint egy hónapot elvesztettem – nézett körbe. – Vagy még többet – pillantott a plafonra, ahol magyal díszelgett. – December? – fintorodott. – Ez remek… Már csak szólni kéne valakinek – állt fel a lány, ám egy átok pont mellbe vágta és tehetetlenül vágódott hanyatt.

- Charnelle, most megfizetsz – közeledett suhogó talárral Parkinson. – Mocskos véráruló! – dühöngött tovább a fiú. Lilly értetlenül ült fel a folyosó fagyos kövén.

- Én is szeretlek, Jack – húzta el a száját.

- Mit képzelsz, ki vagy te, hogy itt játszod a királykisasszonyt? Hah? Most mondd meg, ismételd meg a kis testőrjeid nélkül! És mégis mit képzelsz? El akarod csábítani a barátaimat? Sose fogom hagyni, hogy bemocskold őket.

- Mégis miről zagyválsz Parkinson? – nézte megrökönyödve a mindig hideg, kiszámíthatatlan, érzések nélküli fiút.

- Még van képe megkérdezni, hogy miről beszélek! – ordította a vörösen úszó tájba.

- Nézd, Jack, nem tudom, mit tettem, ez most bonyolult. Nem tudom elmagyarázni, de most hadd menjek el! Esküszöm, legközelebb kiélheted rajtam a szadista perverziódat, de most nem érek rá – fordított hátat a lány és sietős léptekkel akart távozni, de Jack egy újabb átka ismét a földre terítette. – Végül is, oly’ mindegy, hogy mit csinál, úgyis mindjárt felpörög az idő.

- Most nem menekülsz, te pimasz kis senkiházi – folytatta mit sem törődve a lány kisebb monológjával. – Én nem fogok bedőlni a kis varázslataidnak, bárhogy is, vagy bármivel is próbálkozol – sziszegte Jack. Lilly értetlenül nézett a fiúra, majd csak azt érezte, hogy elkezd rángatózni a bal hüvelyk ujja, majd az egész keze. Végül a szívébe mart egy jegesen-tüzes érzés.

- Remek, a méregnek is most kell elkezdenie hatni – nyöszörgött.

- Milyen méreg? – esett ki a szerepéből Jack. Lilly kihasználta a fiú pillanatnyi leblokkolását és gyorsan elillant. Egy darabig még hallotta maga mögött Jack zihálását, de a táj ismét változni kezdett. Hirtelen lépni se tudott, a térdig érő hóban.

- Hó – állapította meg Lilly, ismét a csillagos égbolt alatt. Körbe pillantott, de nem sokat látott, és fák híján arra tippelt, hogy a tóparton van, ugyanis a telihold tükröződése pompásan pislákolt pár méterrel a lány mellett. – Ne már, hogy telihold – pislantott újra körbe a lány. Félelme nem volt alaptalan, ugyanis alighogy megérkezett, egy veszedelmes morgást hallott meg maga előtt. – Jaj, Remmy – sóhajtott Lilly. Épphogy meglátta kibontakozni a vérfarkas alakját, akarata nélkül is, de átváltozott főnixszé.

- Legalább így gyorsabban halok meg – futott át a lány agyán. Fel akart röppeni, de a szárnyába a fájdalmasan ismerős érzés hasított és így képtelen volt akárcsak megmozdítani is azt.

A vérfarkas fenyegetően közeledett az esetlen madár felé. Lábai alatt ropogva süppedt be a hó. Hihetetlen lassúsággal somfordált a főnixhez, majd megszaglászta. Az illata ugyan ismerős volt, de ösztönein nem tudott uralkodni. A préda és predátor. Finom gyengédséggel, szinte törődéssel vette a szájába a madarat, majd egy határozott mozdulattal ráharapott. Lilly csontjai keservesen reccsentek meg. Majd egy pukkanással eltűnt az éterbe.

A bestia zavarodva pillantott körbe, hogy hova tűnhetett a madár. Egész éjjel kereste, mindhiába. Mikor már érezte a közelgő napsugarak megmentő előbukkanását, Lillyt is megpillantotta, majd visszanyerte eredeti emberi formáját. Ám azt kívánta bárcsak meg se találta volna a lányt. Lilly körül a hó piroslott a vérétől, s a lány talárja szinte úszott a vörös nedűben.

Remus a hideglelés határán volt, mikor meglátta a lány lilásan színben tetsző ajkát. Lélegzett ugyan, de csak alig pihegett. Lupin meglepődött, mikor meglátta a lány kezében a pálcát, majd hogy nem sokkal a test mellett egy gyűrött, a vértől és hótól ázott nedves pergament. A fiú kíváncsian futotta át a sorokat. Az egyik oldalán az a szöveg volt, amit még Lilly édesanyja írt, a másik oldalán, csak pár, vörösen izzó szó állt, ami bűbájjal volt rávarázsolva: „Voldemort – Morfin – balkar – sebhely – kígyóméreg – főnix – memoria nihil.” Lupin zsebre vágta a papírt, majd felkapta a lányt és alig fél – félelemmel teli – perc alatt vitte fel az Ispotályba.