7. Fejezet

„Potter-formula”

„Gyere már, úgy ráz a hideg, de
ahogy hozzám érsz, úgy sistereg.
S ahogy a fogaidat érzem a vállamon
Valami érkezik láthatatlan szárnyakon.
Emlékek nincsenek, csak fényképek a szélben
Libegnek valahol, mint zörejek az éjben.”
Király Linda: Szerelem utolsó vérig

- Na, Csipkerózsika felébredt már, vagy még várja az első szerelmes csókját? – lépett be a kórterembe Sirius. – Mert ha várja, akkor szólhatok, vár egy jelentkező…

- Sirius! – csattant fel egy szőkésbarna hajú, gyönyörű lány. Szemmel láthatóan családi kötelékek fűzték a kómás Lillyhez. Nagyon hasonlított rá, csak éppenséggel pár évvel idősebb volt, és zöld szemű.

- Most mi vaaan? – nézett rá a griffendéles ártatlan arccal.

- Fh – emelte a mennyezetre a szemét a lány és elszámolt magában tízig, majd sóhajtott egyet és lenyelve szemrehányását, újra Lilly ágya felé siklott tekintete. Alig egy perc telt csak el, mire Sirius őrült rohangálásba és ugrálásba kezdett, a szöszi szépség nagy megrökönyödésére.

- Kellett nekem eljönnöm – fogta a fejét.

- Drága vagy, Dy – dünnyögte az ébredező Lilly. Sirius a lány felé nézett, miközben teljes lendületével az éppen belépő platinaszőke lányba ütközött.

- Auuuu – sikoltotta az. – Letört a körmim!

- Anyám – nyögte Lilly. – Kellett nekem felébredni… – morogta, s felült. Körbenézett, de a rokonokon kívül semmi nem volt neki ismerős. – Dy, most mondd meg őszintén. Hol vagyunk? – pillantott unokatesójára.

- Öhm – köszörülte meg a torkát. – Nem emlékszel? A Szent Mungóban.

- LILLLYY – rohant a lányhoz Sirius és átölelte, majd tovább ugrált, mint egy kisgyerek.

- Ennek meg mi baja? – pillantott Siriusra Lilly.

- Be van zsongva – kezdte Dy, de Sirius láthatólag cseppet sem törődött azzal, hogy Lilly nincs képben és elkezdte énekelni a „Hull a pelyhes” című dalt.

- Valaki lője le – nézett könyörgően Lilly.

- Jó! Kit? – csillant meg a fiú eszelős, fekete szeme. Lilly egy unott grimaszt vágott és elkezdte bámulni a plafon sarkában lévő pókot.

- Siri… Mondd csak nem unatkozik a kis barátod? – pillantott lesújtóan Dy.

- Áh – legyintett Sirius. – Elvan Byvel – vigyorodott el.

- Itt van Blake? – somolygott Lilly még mindig a pókra függesztve tekintetét.

- Ja – vonta meg a vállát Dy. – Lilly jól vagy? – pillantott rá kérdő arccal Dy, látva hogy a lány egy mozdulatlan pókot bambul.

- Aha – válaszolt elmélázottan, majd megrázta a fejét. – Vagyis fáj a fejem egy picit – mondta.

- Na, jó, ez uncsi. Átugrunk a nőgyógyászatra Jamie-vel – röhögte el magát Sirius.

- Nőgyógyászat? – kérdezett vissza szinte köhögve Dy.

- Jamie? – suttogta Lilly a pókhoz. – Mi?! JAMES?! – esett le a lánynak, amit a fiú mondott, de az már ki is suhant az ajtón. Lilly Dyhez fordult. – Potter?

- Igen, asszem az a neve – válaszolta készségesen Diana.

- És ő… Ő mit keres itt? – gondolkodott el Lilly, de hangosan hagyta el száját a kérdés.

- Erre se emlékszel? – mosolyodott elnézően.

- Nem igazán – rázta meg fejét Lilly, és próbálta felidézni, de legutolsó emléke az volt, ahogy felvarázsol néhány szót egy gyűrött pergamenre.

- Te hívtad meg – szólt Dy.

- Hát az kizárt – nevette el magát Lilly, de amint meglátta, hogy Diana érdeklődve figyeli a viselkedését abba hagyta.

- Morgana kegyelmezz – lépett be menekülve egy barna hajú, kék szemű fiú.

- Szia, Blake – köszönt oda neki Lilly.

- Áh, hello – puszilta meg unokatesóját a fiú.

- Mi szél hozott?

- Az a két infantilis – nyögte. – Mármint Sirius és az őrült haverja. Nem is értem, hogy engedte meg az apád, hogy nálatok legyenek. Külön-külön még egész elviselhetőek, de így együtt – borzongott meg.

- Öcsi, mondd csak, nem tudod, hogy miért Lillyéknél lesznek a szünetben? – fordult Blake-hez Dy.

- Jah, de… Sirius kitalálta, hogy milyen jó lenne, ha James náluk lenne a szünetben. De az anyja közölte, hogy szó sem lehet, hogy még egy griffendéles legyen a házban. Aztán Sirius beadta Lilly apjának, hogy Lilly áthívta őt a szünetre és még az egyik haverját, azaz Jamest.

- Véres Pokol! – nyögte Lilly. – És ezt hogy? Na, ne, ez kizárt – fonta össze karjait a lány.

- Pedig ez van – tárta szét karját By.

- De én nem bírok ki fél percet se amellett a pffff mellett – foglalta össze véleményét Lilly.

- Drágám, engem is meghívtál, nem kell egyedül szívnod – mosolyodott el Diana.

- NEM FOGOM SZÍVNI! Még csak az kéne – kapta fel a vizet Lilly.

- Őőőő – mondták egyszerre a testvérek.

- Lilly… Nem úgy értettem – nézett a lányra értetlenül és enyhe pírrel az arcán Dy.

- Nem? – nézett rá villogó szemmel. – Jah nem… ja, oké – rázta meg a haját, majd szinte azonnal felsikkantott, amitől unokatestvéreire a frász jött. – A hajam! – kiáltotta.

- Mi van vele? – nézett rá Dy.

- Hát... hát! Rövid! És áááá mi ez a frufru?! – torzult el a lány arca.

- Már ilyen, mióta… Mióta is? – gondolkodott el Diana. – Úgy november vége óta…

- De ne már! Hol a régi szép hosszú hajam?! – hisztizett Lilly.

- Valami olyasmi volt a „na fene” hogy Jamesnek nagyon tetszett a hosszú hajad, és te meg azért is levágattad… De aztán ez is bejön neki, szal semmi gáz nem lett belőle.

- MI VAN?! Mi közöm nekem Jameshez? – kelt ki magából az immáron félhosszú hajú Lilly.

- Hát jártok, nem? – ült le Dy, mert kezdett besokallni, hogy mindent neki kell elmondani Lillynek.

- Én? Vele? – vonta össze szemöldökét Lilly. – De a hajam! – ragadt le a témánál és elkezdte taperolni a loknijait, majd észbe kapott. – Szóval mi van velem és Jamievel?

- Jaj, Lilly, mit t’om én – sóhajtott Dy.

- Ja, jó… De akkor mi volt ez a „így is tetszik Jamesnek a hajam, szóval no para”?

- Hm, a múltkor még úgy volt, hogy… izé…

- IZÉ? – hördült fel Lilly.

- Ajj már, a perverz mindenit! – csattant fel Diana. – Lilly, tudnál úgy gondolkodni, hogy akár egy percre is hanyagolod a perverzitásod?

- Hmm… hadd gondolkodjak… Nem! – vágta rá a lány, mire Dy elhúzta a száját.

- Jó, akkor röviden összefoglalom, hogy miket írtál nekem még suli idő alatt – kezdte Diana, de az ajtó ismét kivágódott, és most a Lilly szülei léptek be rajta.

- Lilly, drágám, ébren vagy – rohant ágyához Elladora Charnelle – Lilly édesanyja –, hogy jól megszorongassa egyetlen csemetéjét. Mikor Lilly a kifulladás szélén állt, az asszony elengedte, ám azon nyomban az apa – Alphard Black – kitörő örömét kellett élvezni a lánynak.

- Annyira aggódtunk – simogatta meg lánya buksiját Alphard.

- És? Mesélj – huppant le Lilly ágyára az anyja.

- Most? – húzta el a száját Lilly. – Amúgy meg mit? Semmire nem emlékszem – vigyorodott el. – És Anya!

- Hmm?

- Miért engedted, hogy levágassam a hajam?! – meredt a nőre Lilly.

- Nem mintha sok beleszólásom lett volna – szólt szemrehányóan. – Én nem tudtam róla, csak mikor valami fényképet küldtél.

- Ja, jó – fintorodott el Lilly. – Jobban szem előtt kéne tartanod – öltött nyelvet a lány.

- Van nekem épp elég dolgom nélküled is.

- Na, köszi – vetett műmosolyt anyjára.

- Mi most lépünk megkeresni Siriusékat – szólt Diana, s Blake-kel az oldalán kisomfordáltak a kórteremből.

- Engem meg keres a Maci – nyávogta a platinaszőke rokon, míg előkapott egy oda-vissza tükröt.

- Oké Sissa – pillantott felé a fogait szívva Lilly. Majd amint elhagyta a helyiséget Lilly azon nyomban rákérdezett. – Ő meg mit keres itt?

- Lilly – morogta Alphard. – Ő is a családod része, és aggódott érted.

- Hát, nagyon nem úgy nézett ki, mint aki bármi miatt is aggódik, a körmeit leszámítva – vigyorodott apjára, és ő is elnyomott egy félmosolyt.

- Szóval? – nézett rá várakozóan Elladora.

- Most tőlem kérdezed? Én semmire se emlékszem – vont vállat Lilly. – De azért, ugye ez izé… Nem maradandó meg ilyenek?

- A gyógyító azt mondta, hogy idővel a méreg hatásának kezdete óta a máig eltelt időre, idővel az emlékek hatvan százalékára biztosan emlékezni fogsz – sóhajtott. – De valószínűleg sok dolog teljesen elveszett, ugyanis a méreg felbontja az agyakban a neutronokat…

- Jó, ennyi is elég – vágott a szavába Lilly, majd erőtlenül hanyatlott a puha párnákra. – Ez szuper – gondolta. – Nem, nem szuper, hanem röhejes – húzta fel magát. – Ki az az egyetlen szerencsétlen kis nyomorék, aki ilyen hülyeségbe bír keveredni? Na, ki? Persze, hogy én. Mit is vártunk, a „szent sárnell vérvonal ifjú ám annál tehetségesebb looserétől”? Nem, én egyesekkel… Jah nem, hanem a Nagy Átlagtól eltérően nem bírok ki, egy nyomorult hetet… sőt talán egy napot sem kihúzni anélkül, hogy ne keveredjek valami gázos ügybe, ami közel húzódik a fekete mágiához. Komolyan mondom, hogy áh – rázta meg idegesen a fejét. Még akkor is tépte az ideg, mikor az anyja közölte vele, hogy elintézte, hogy Lilly hazamehessen, s így útra keltek. Lilly annyira el volt magában merülve, hogy észre se vette, hogy Sissa és Blake elköszönt tőlük. Akkor kezdte érezni a külvilágban zajló dolgokat, mikor hazaértek és Sirius nagy örömködéssel a lány nyakába ugrott.

- Sirius, szállj le rólam, vagy megátkozlak – sziszegte égő szemekkel. – És ha meglátlak még egyszer ilyen… infantilis állapotban, esküszöm, megbánod, mikor az jutott a parányi kis sötét agyacskádba, hogy nálunk legyél téli szünetben – fejezte be kiselőadását a lány, majd dühöngve sarkon fordult, szóra se méltatva a többieket. Szitkozódva szedte a lépcsőket és egy kisebb tornádó erejével szelte át a néma házat, mígnem elérte a saját szobáját és becsapta maga mögött az ajtót.

A dühtől remegve vágódott le az ágyára és forró fejjel nézett maga elé. Alig látott valamit a méregtől, ami vörös színre festette szobáját és elmosta a kontúrokat. Majd hirtelen egy kép villant be az agyába, amint egy ismerős illatú fiú magához öleli, ő pedig egy csókot lehel a fiú nyakára. Az emléktől olyan mértékben megdöbbent, hogy még a szája is nyitva maradt.

- Mi a pillanat? – jegyezte meg félhangosan. – Én és Potter? – szólt cinikusan. Épphogy elhagyta a száját a név, egy hangos puffanás szűrődött be az ajtón a folyosóról. Lilly sóhajtott egyet, majd felállt, és nesztelenül az ajtóhoz osont. Mire kinyitotta, már csak a homályban eltűnő, rohanó Sirius alakját látta.

- Ez már megint mi a halált akart? – füstölgött. – Nem hiszem, hogy nem talál magának elég nagy teret a házban a nyugati szárnyon kívül.

- Mit motyogsz, baby? – lökte el magát a faltól Potter.

- Álmodom, vagy ez a valóság? – csusszant ki a lány száján.

- Attól függ, mi az álmod – lépett a lány elé James.

- Hát ez se normális – legyintett egyet és visszahátrált a szobájába, az ajtót becsapva maga után.

- De hisz – hallatszódott James megtört hangja. – Azt mondtad, a rosszfiúk jönnek be.

- Hogy mit?! – kérdezte fuldokolva, majd elgondolkodott és perverz vigyorra húzta a száját. – Jah, hát tényleg. De te mitől is lennél rosszfiú, Potter? – kérdezte kicsit emeltebb hangon, hogy a fiú hallja, amit mond.

- Na, ne csináld ezt cica – hallotta James nyugodt hangját.

- Hogy én cica? – fintorodott el. – Potter, te megzakkantál, vagy mi? Ne cicázz, mert megátkozlak…

- Én cicázok? Nem tudom, ki nem enged be a szobájába – szólt James. – Amúgy is, nem tudom, ki zakkant meg… Én csak… Áh mindegy – mondta lemondóan, majd háttal az ajtónak dőlt és lecsúszott, mígnem a földre ért. – Már vagy egy hete nem voltál magadnál, és én halálra aggódtam magam, erre te meg se puszi, se pá, felrohansz a szobádba. Mások ezt bunkóságnak tartanák – fejezte be Potter. Lilly nem bírt magával, feltépte az ajtót, így James hanyatt vágódott.

- Hogy én bunkó?! – lépett fölé Lilly, szemeit összeszűkítve. – Nem tudom, ki olyan tapló, hogy csak úgy lesmárol minden előzetes nélkül és ahh – fújtatott a lány, és tombolva hagyta maga mögött a megdöbbent Pottert. Alig haladt pár métert, mire a feje pillanatok alatt elkezdett hasogatni és rögtön ezt követően egy újabb emlék merült fel. Ám ez egy jóval fájdalmasabb képsorozat volt Lilly számára. A döbbenettől és a fájdalomtól összecsuklott a lába, és a padlóra esett. Majd érezte, hogy valaki felemeli és talpra állítja. Felnézett. James volt az. Lilly a könnyeivel küszködve nyitotta ki a száját.

- Asszem hányni fogok – nyögte és elrohant a közeli fürdőbe. Alighogy elérte a mosdókagylót, a gyógyszerek – élelem híján – elhagyták a gyomrát. Lilly csak bámult maga elé, aztán kimosta a mosdót és kiöblítette a száját, de úgy döntött, hogy egyúttal fogat is mos. Mikor végeztével felnézett a tükörbe, kisebb szívbajt kapott, attól, hogy James is bent van.

- Mit akarsz? – kérdezte rekedt hangon Lilly.

- Én is szeretlek – mosolyodott el James. Ezt nem kellett volna.

- Szar lehet, mert én meg nem, most pedig menj innen – sziszegte immáron a fiú értetlen szemeibe.

- Mi a baj? – simította meg a lány arcát, majd a tarkóján nyugtatta kezét.

- Ááá – lökte el magától Lilly. – Mi a nyomort csinálsz? – fintorodott el. James nem engedett, és magához húzta a tiltakozó lányt. – Engedj el, vagy megátkozlak, őrült gyerek!

- Mégis mivel, édesem? – nézett a lány szemébe, majd az illatszeres polcra pillantott, ahol a lány pálcája volt. Lilly követte tekintetét, majd mérgesen szuszogott egyet. James elmosolyodott a lány reakcióján és megpuszilta az orrát.

- POTTER! – csattant fel Charnelle. – Engedj már el, te kis… fúj már mit akarsz csinálni? – nyögte, mikor észrevette a fiú lehunyt szemmel közeledő arcát. – James, ha megint meg mersz csóko – akadt a lányban a szó, ugyanis James egy olyan alávaló tettet alkalmazott ami Lillyt gyengén érintett. A fiú meggondolta ugyan az eredeti tervét, de ha lehet, egy még aljasabb húzással rukkolt elő – legalább is Lilly szerint. James a lány dereka köré fonta izmos karjait és gyengéden elkezdte harapdálni a nyakát, majd selymesen puha nyelvével ízlelgetni a lány libabőrös vállát.

- Aaah, James, ez aaah… ahh… ha-hagyd abbaaa… ahh – lihegte Lilly.

- Szívem, én ismerem a gyenge pontjaidat – susogta a lány kulcscsontjába, és gyengéden megölelte, és nem eresztette. – Szóval, mi a baj? – suttogta Lilly fülébe.

- Én csak – csuklott el a lány hangja. – Ez olyan ismerős – gondolta. – És most olyan biztonságban érzem magam, mégis a gyomromban, mintha kígyók tekeregnének és remegek, mint egy kisgyerek. De mitől? Talán tényleg jártunk… vagy járunk? Lehetséges, de… Mondjuk ezek után, amire kezdek emlékezni, bármi lehetséges. Vagyis inkább semmi sem lehetetlen, csak éppenséggel kevésbé valószínű – sóhajtott a lány.

- Csak? – nézett a lányra csoki-barna szemeivel a griffendéles.

- Kezdek emlékezni, csak nem éppen kellemesek ezek a… gondolatok – fejezte be mondatát keserű szájízzel Lilly.

- Áh, a titokzatos múlt kezd kibontakozni a homály rejtekéből? – somolygott.

- Hülye – mosolyodott el Lilly is és maga se tudta miért, de a fiú mellkasára hajtotta fejét. – Micsoda szókincse van valakinek – motyogta bele a fiú pulcsijába.

- Ugye? – hallotta James mosolygós hangját. – Csodákat művel az olvasás – mondta, miközben megsimogatta a lány hátát. Lilly megütközten nézett fel rá.

- Te? Te tudsz olvasni? – nyögte.

- Ha-ha-ha – vetett ravasz mosolyt a fiú. – Látom, vicces kedvedben vagy…

- Nagyon, annyira hogy egy éhes vérfarkas falkát is fel bírnék vidítani – mondta ironikusan.

- Hát ez szar volt.

- Igen, éreztem – vigyorodott el Lilly, mire James belekócolt a lány immáron rövid hajába. – Nah de menjünk már innen, olyan nyomi, hogy itt bénázunk a fürdőben.

- Hmm, akkor megmutatod a szobádat? Mit is mondtál, hogy mekkora az ágyad?

- Gyors a tempód, kicsi pónim – bökte mellkasba a fiút perverz vigyorral.

- Csak póni? – vágott sértődött arcot James.

- Hát tudod, nem emlékszem khm… egy-két dologra, nem tudom, hogy neked mekk…

- Nehogy befejezd! Gusztustalanul perverz vagy – hátrált egy lépést James.

- Felőlem – fordult meg Lilly és kilépett a félhomályban úszó folyosóra. Majd hátrapillantott Jamesre – csődör – vigyorodott rá és próbált gyorsan olajra lépni, több, de inkább kevesebb sikerrel. Elrugaszkodott a földtől, egy gyors sprint reményében, ám Potter rendkívüli reflexeinek hála, szinte azonnal el is kapta hátulról.

- Megvagy – kulcsolta át kezeit a lány mellkasa előtt. Lilly nyugodtan dőlt neki a fiúnak és fejét is hátra hajtotta, míg szemeit lehunyta. Próbálta kiverni a fejéből azt az emléket, amely ennyire felkavarta, ám a pár perce történt dolgok teljesen elfeledtették vele.

- De miért? Mégis miért tette ezt Remus… Lupin? – törte a fejét a lány. – Hisz szeret, vagyis szeretett, ez százhúsz százalék. Liba kis Natalie tényleg ennyire bevágódott nála vagy mi? De én már… jártam Lupinnal vagy nem? – ráncolta össze szemöldökeit. – De akkor is, ez Lupin hibája is, mi az, hogy csak úgy nyalakodik azzal a hülye picsával? Komolyan idáig süllyedt? És ha igen miért? Komolyan nem értem… Aztán itt ez a másik dolog Potterrel – gondolt arra, hogy most is éppen a karjaiban álmodozik.

- Rejtély számomra, hogy mégis mikor szerettem bele, mert most nagyon úgy tűnik. Bár ez nagyon eltérő szeretet, vagy szerelem vagy mi, mint Lupinnal… volt. Vagy tudom is én mi az a szerelem, mikor nem tapasztaltam még ilyet?! Remmyvel mindig nyugodt voltam és teljes mértékben megbízom… megbíztam benne. Jamesben is megbíznék én, de nem tudom, mi történt kettőnk között, vagy milyen kapcsolat van. De az biztos, hogy mikor vele vagyok, a gyomrom remeg és nem vagyok olyan hú-de-nagyon-kiegyensúlyozott és nyugodt mint a kis vérfarkassal. Áh, a halál tudja, majd megkérdem Dyt erről – zárta le a témát magában, mígnem elméje egy másik fele, még mindig viaskodott érzéseivel. – De akkor is! Én és Potter?! Ez nonszensz!

- Min töröd az agyacskád ilyen sokáig és ilyen… érzelem teljesen? – hallotta James kíváncsi hangját, de nem válaszolt. – Hm? – Semmi. – Bocsi, asszem rosszul hallok, elismételnéd? – mosolyodott el James. Lilly csak azért sem válaszolt, így James hatásosabb fegyverekhez folyamodott. Kezeit elengedte és a lány oldalát simítva indította őket délebbi tájnak.

- James! – sziszegte Lilly, mire Potter hirtelen abbahagyta. – Mit csinálsz?

- Csak a szokásosat – vigyorodott el sötéten, amit Lilly nem látott, mivel háttal volt a fiúnak. És tenyerei folytatták az útjukat. Mikor a lány csípőjéhez ért, Lilly úgy ugrott előre egyet, mintha az áram csapott volna belé és mérgesen ránézett.

- Azt hittem van eszed…

- Igen – bólintott. – De melletted mindig elvesztem – villantotta meg fehér fogait, ám Lilly csak a szemeit forgatta.

- De legalább ne a folyosó közepén…

- Mi? – ütközött meg James.

- Hát, bárki megláthat. Mondjuk apám, és akkor... Na, jó azt nem akarod tudni, mi történne – nosztalgiázott el a lány, amint arra gondolt, hogy apja légpuskával a kezében, dühöngve rohangál a házban.

- Te miről beszélsz? – nézett rá kerek szemekkel.

- Hát… Miért te miről?

- Semmiről!

- De akkor milyen szokásos? – jött zavarba Lilly.

- Csak blöfföltem – ismerte be a fiú, enyhe pírrel az arcán.

- Idióta – legyintett és a szobája felé vette az irányt. James még egy pillanatig ledermedten állt, majd a lány után eredt.

- Miért, te mire gondoltál?

- Semmire! – hazudta Lilly.

- Na, Lill – fogta meg a kezét, de a lány kikapta belőle és bement a szobájába. James követte és megállt a szoba közepén.

Ott kivételesen rend volt, még az íróasztalán sem álltak hegyekben a füzetek és a pergamenek. James körbenézett a helyiségben. Két óriási ablak szabdalta a sárga falakat – amit sötétebb sárga szivacsos lenyomatok mintáztak. A padló frissen lerakott parketta volt. Az ablakokkal szemközt volt Lilly ágya és egy másfél méteres terrárium. Az ajtóval szemközt egy polcsor volt, illetve ruhásszekrények. A polcrendszer előtt egy fehér huzatos kanapé foglalt helyet.

- Barlangban laksz? – förmedt rá Lilly.

- Mi? – kérdezett vissza, rá se nézve a fiú. Lilly sóhajtott egyet, majd beljebb húzta a fiút és becsukta mögötte az ajtót. A kilincs kattanására már Potter is felfigyelt.

- Nem, de miért?

- Miért csukom be? Majd rájössz – fintorodott el a lány.

- Aha – állt egyik lábáról a másikra James, és Lillyt nézte.

- Mi van? – kérdezte frusztráltan Charnelle. Vagy egy percig tartották fent ezt az állapotot, mire Lilly megunta és egy megsemmisítő pillantást lövellt a fiúra. – Ne legyél már ilyen looser, ülj már le – mondta Lilly. James eleget tett a lány kívánságának és helyet is foglalt… az ágyán. – Te! Szállj már le az ágyamról! – csattant fel a lány.

- Nem szállok – nézett rá bosszúsan.

- Mi vagy te? Agresszív kismalac? – lépett elé Lilly.

- Nem vagyok looser – szólt sértődötten.

- Most nem mondod komolyan, hogy ezért vagy ilyen…

- Pedig de – mondta morcosan, majd egy eszelős vigyor suhant át az arcán és megragadta a lány kezeit és lehúzta az ágyra.

- Na, hé, most mit csinálsz? – nyöszörgött Lilly, miközben próbált feltápászkodni.

- Bosszúra vagyok… éhes… szomjas – röhögött James és átszellemült arccal nézte Lillyt. Ezt az átmeneti leblokkolást a lány ki is használta és a fiút megdöntve, diadalittas arccal ült fel rá.

- Hehe, nyomi vagy – nézett le vidoran Lilly.

- És? Te így szeretsz – vont vállat James. Lilly a száját mozgatta, bár hangot nem adott ki, csak érthetetlen szitkozódást, majd hirtelen újra Jamesre pillantott, ezúttal pajzán mosollyal. – Godricra! Ez biztos fájni fog… Akkor szoktál ilyen arcot vágni – nézett fájdalmasan a fiú. Lilly hamiskásan elkezdte illegetni a fejét, még mindig James szemébe fúrva tekintetét, majd el kezdett dúdolni.

- Ez mi? Várj, nem akarom tudni – eresztett el egy keserves mosolyt, mire Lillynek fülig ért a szája. Végül vett egy levegőt és belekezdett az éneklésbe: