19. Fejezet

Szellem szex

- Nincs más választásom, itt kell töltsem az éjszakát – csóválta a fejét Judy. Már elege volt abból, hogy nincs egy normális otthonuk… haza nem mehetett, mert azzal veszélybe sodorná az apját, a rejtekhelyre nem mehetett, mert ott volt Sophie és Draco, a főhadiszállásra szintén nem mehetett, mert azt leleplezték a halálfalók.

- Nem érdekel, holnap felújítom a védővarázsokat.

- Kivel beszélsz? – érdeklődött George.

- Magammal – mosolyodott el a lány.

- Az már az őrültség első jele.

- Lehet… ha te mondod.

- Segítek!

- Miben? – nézett rá értetlenül Davis.

- Igazából mindenben, de most abban, hogy újra elrejtsük a térképről a főhadiszállást.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit… vagyis hát, fizethetsz természetben – nevetett a szellemfiú.

- Hogyne – Judy ledőlt az egyik ágyra és elkezdte lapozgatni a könyvet. Nem akarta tüzetesen átvizsgálni, ahhoz már túl fáradt volt… egyszerűen csak kíváncsi volt a tartalmára.

A kötet, mintha magát lapozta volna, feltárult egy bizonyos oldalon, amin nem volt semmilyen írás sem. Judy a lapra tette a kezét, aminek következtében azon írás jelent meg.

1514- et írunk, Dózsa György éppen csatlósokat toboroz az elnyomás ellen.

Jaj édesem, ezt, muszáj leírnod? – jelent meg egy másfajta írás is az oldalon. Ezt mintha nő írta volna.

Igen, muszáj, meg kell értenie az utókornak, hogy kik voltunk mi! A mugli és a varázsvilág is harcban áll egymással, mindenki a jogfosztottsággal szemben harcol ki ezen, ki azon az oldalon. Az én egyetlen drága feleségem neve Samantha Davis, én pedig Victor Silver vagyok, most született meg második gyermekünk; Victoria Anna Silver.

Ne felejtsd ki Markot sem! – cirádázott az a tipikus írás a lapon.

Hogy felejteném? Mark Silver a három éves fiúnk, már remekül használja a pálcát.

Kedvesem, ha ezt a kezedben tartod, az csak annyit jelent, hogy a leszármazottunk vagy. Azért van jogod ahhoz, hogy megtaláld és elolvasd a könyvet…

            Úristen! Az lehetetlen! – gondolta Judy. Ezek az emberek, az ő ősei, ami nem jelent mást, hogy valamilyen szálon… nem, az képtelenség! Silver és Davis? Vickyvel rokonok lennének?

Jövendöléseinket olvashatod ebben a könyvben, ami a ti generációtokra vonatkozik. A bátyám Matt Davis javasolta, hogy írjuk le ezt nektek… hogy még jól jöhet! Remélem hasznotokra válik, és megmenekültök a végzetetek elől! Szerető ölelés; S.D. és V. S.

- Hiszen mi erről tanultunk a KMD-ben! – csapott a homlokára Judy.

- Miről beszélsz? Vagy csak a hangok? – kérdezte unottan George.

- S.D. és V.S… ennyi maradt fenn két híres prófétáról, a teljes nevük nem…

- Ha te mondod.

A könyv utolsó lapjához ért, amikor ismét elkezdett írás megjelenni az oldalon.

1515. március harminc. A lázadók megölték Samanthát és az alig egy éves Victoriát. Védővarázslatokkal láttam el a könyvet, amit Vicky tiszteletére a Victoria szigeten fogok elrejteni, azután követem szerelmemet a halálba, de az utamba akadó felkelők mind velem jönnek a pokolra! Markra Matt fog vigyázni, amíg fel nem nő. Remélem, hogy a jövő szebben fog alakulni, mint ez a kor…

Victor Silver és a hajdan gyönyörű Samantha Davis

Ezt biztos kapkodva írta a férfi, mert féloldalas volt és egyáltalán nem olyan gondos, mint amit eddig látott Judy.

- Nem tudom elhinni… egyszerűen ez… ez képtelenség. –dadogta, majd a párnája alá tette a könyvet, jóéjszakát kívánt Georgenak, s megpróbált elaludni…

De az agya, nem bírt leállni, az imént megtudottak után, és minél jobban próbálta kizárni elméjéből az óra kattogását annál éberebb lett. Ezen meg is lepődött, mert eddig ez sose fordult vele elő… Mondjuk az sem, hogy érzelmekre egyáltalán képes. Mialatt ezen tűnődött egy jéghideg fuvallat szelte át az arcát, majd egy hideg, de annál gyengédebb csókot lehelt a szájára George. Micsoda? George? Ez képtelenség, hisz ő szellem! – futott át az agyán, majd kinyitott a szemét, és megpillantott a fiú ezüstös fényárban úszó, mosolygós arcát.

- Mégis mennyire vagy fáradt, Judy drága? – villant meg kéjesen a szellem szeme.

- Ehhez, sose – somolygott perverzen Judy, majd egy mozdulattal már a fiún trónolt. – Mégis mikor… materializálódtál?

- Jó kérdés, akkor vettem észre, mikor át akartam nézni Ronciékhoz a falon, de… lefejeltem – itt a homlokán lévő puklira mutatott. Judy előre hajolt, hogy gyógyító-puszit nyomjon rá. Majd előhúzta pálcáját, amiből kígyó módjára tekerődző indák indultak útnak a fiú végtagjait célba véve, hogy oda… odarögzítsék az ágyhoz. Ezután egy elsuttogott Diffindo segítségével gyors, és hatékony módon tette szabadjára, a szükségesnek látott területeket az aktushoz. Az érzelmeit szabadjára engedve kezdte el kényeztetni a szellem-fiút.

*

Ron egy borzalmas rémálomból riadt fel, a szomszéd szobából felhangzott sikoly után. Nem tudta elképzelni, mi történt, viszont rádöbbent, hogy még nem késő változtatni a dolgon… Legalább is tud az ellen tenni, hogy ne haljon meg az egész családja. Ehhez viszont meg kell ölni kedvesét. Tettre készen, halkan leszakított egy darabot a talárjából. Még egyszer utoljára megcsókolta Ruprit, aki erre felnyitotta szemét, és elmosolyodott a kedves gesztuson.

- Szeretlek – suttogta a lány fülébe Ron, és az anyagdarabot a lány arca elé emelte, majd percekig odaszorította. Rupertron próbált kitörni az őt szorító karok közül, de egyre kevesebb erőt érzett magában, és szembenézett a ténnyel, hogy még bizony őt is át tudják ejteni. Majd kiengedte utolsó leheletét és holtan ernyedt el a könnyáztatta arcú Ron ölelésében.

*

Fred és Vicky némán sétáltak egymás mellett a Roxforti birtok csillagos ege alatt. A fiú érezte, hogy már nem tölti el olyan melegség ha Vicre néz. Ám valahol még mindig szerette a lányt, ha nem is mint a szeretőjét, hanem mint a húgát.

-         Nos – fogott bele a mondandójába Fred. Megtorpant és a lány szemébe nézett. – Egy kérdésem van hozzád… Szeretsz még?

Vic elkapta a tekintetét a régmúltban hőn szeretett kedveséről és a távolba révedt. Majd elködösült a tekintete és könnybe lábadt a szeme. Fred szelíden megfogta Vicky állát és maga felé fordította. Nem volt más választása, el kellett mondani neki.

- Én, én… Jaj Fred, én sajnálom, de nem – s előbuktak a könnyei.

- Ezen ne rágd magad, kedves – dörmögte Fred, s magához húzta a lányt, hogy megölelhesse. – Na eredj, azután a nőcsábász után, mielőtt még megcsal – folytatta félszegen.

- Köszönöm – mondta hálásan Vic, s két puszit adott az exe arcára, majd az formás alakját elnyelte a Roxfort árnyéka.

Fred sose volt a szakítások mestere, de ezt a kapcsolatot azért sajnálta. A Tiltott rengeteg felé vette útját, hogy megeméssze az elmúlt napban történt dolgokat. Sorra követték őt a csapások. Először Harry meghal, aztán kiderült, hogy az öccse egy áruló. Aztán George is meghalt, ez alatt Vic elidegenelődése is nyomot hagyott rajta. Majd az a tény, hogy bármit is tesznek a Sötét Nagyúr ellen, ők húzzák a rövidebbet. No persze most van itt valami könyvecske, de akkor is, mi lesz azzal a próféciával, ami Harryről és Voldemortról szól? Azt most semmisnek tekintsék, egy felsőbb rendű ribi miatt? Kezdett elege lenni az életből. Tulajdon képpen miért harcolok? - merült benne fel a kérdés. Órákat sétált az erdőben, mire rájött a válaszra. A családja miatt, ott van még neki egy húga, akit meg kell védeni… Ekkor fura érzés járta át. Mintha valaki figyelné… Megreccsent egy ág, tőle balra, s a hang irányába fordult. Nem kis ijedtségére vagy egy tucat vámpír és vérfarkas hadsereggel találta szemben magát…

*

Draco már tülkön ült, míg várta barátnőjét a kandalló előtt. A lány néhány másodperc múlva forogva érkezett meg, a jól ismert zöld lángnyelvecskékben. A fiú nem teketóriázott, épp hogy csak adott annyi időt Sophienak, hogy leporolja magát, rögtön a magához húzta a lányt, s nyelveik vad táncot járva forrtak egymásba, majd ahogy alább hagyott a kezdeti tűz, lassabb ám annál szenvedélyesebb csókolózásba merültek. Draco mérhetetlen kalandvággyal térképezte fel kedvese minden porcikáját, majd egy hirtelen, de szelíd mozdulattal felkapta és az ágyhoz vitte. Ott folytatták amit abbahagytak… A fiú kézügyességének hála gyorsan megszabadultak a feleslegessé vált ruhadaraboktól, amik a szoba különböző részein landoltak. Majd a fiú, hirtelen abba hagyta Sophie kényeztetését és a pálcájához kapott.

- Colloportus – suttogta szerelme megütközött tekintetétől kísérve. – Csak volt már pár rossz élményem – felelt huncut fénnyel a szemében Draco. A lány erre csak kuncogott egyet, majd ismét magához húzta párját, s gyengéd csókokkal hintette körbe Draco testét, egy-egy helyen elidőzve. A fiú megfogta a lány csípőjét, és lassan a férfiasságához közelítette, hogy aztán egyesüljenek, s lassú, de ütemes tempóba kezdjenek. Sophie ezt kéjes sikolyokkal jutalmazta, s szerelme se pazarolt a sóhajokból.

*

A legnagyobb és legvérengzőbb fenevad lusta, szinte lomha mozgással közelítette meg Fredet, akiben az ütő is megállt. A vérfarkas kiálló pofacsontjából és eszelős pillantásából megismerte a fiú támadóját, Greybacket. Greyback már majdhogy nem pajzán pofával somfordált, majd körözött a prédája körül, majd egy ugrással rajta is termett. A holtra vált Fred, ekkor egy lila villanást látott, majd már nem érezte magán a bestia súlyát. Felpattant hát, és körülnézett a megmentője után kutatva. Meg is látott egy kis csapatot, amennyire a fák homálya engedte. Ott egy szőke hajú lófarokba fogott- és egy vörös hajú nőt, illetve egy hidrogénezett-, egy kalapos- és egy tetkós-sötétbőrű - az éjszakára fittyet hányva - napszemüveges férfit pillantott meg.

Pár órával korábban:

A fagyos nyári éjszakában egy csuklyás árny szelte át a sunnydale-i temetőbe vezető utat. Határozott léptei visszhangot vertek az átriumos bejárat falain. A friss hús mozgása, nem kerülte el közelben tartózkodó szikár, bőrszerkós – vörös inges, tejfel szőke - hátrazselézett hajú férfi figyelmét. Acélszürke szemeivel követte a nő kecsesen ringó hátsó fertályát. Aztán észbe kapott miért is ül éjnek-évadján egy fekete obeliszk tetején. Egy könnyed ugrással földet ért és rágyújtott egy cigire, s közben előhúzott egy walkytalky-t, és suttogva beleszólt:

- Farkas hívja, Vadászt, válaszolj!

- Idióta – válaszolt egy szemrehányó női hang. – Mi van?

- Piroska, lő távon belül, Uhutól…

- Spike! Hogy a karó állna beléd, Bagoly vagyok!

- Akkor, az… Szóval lehetséges célpont a szárnyastól 7 órára.

- Omega alakzatba fejlődj – szólt a Vadász. – Három… kettő… MOST!

Egy energia-gömb, és egy nyílvessző kezdett útnak, és célba is értek. Az alak nyögve ért földet, esés közben a csuklyája leesett, így láthatóvá vált arca. Barna fürtök, és hozzá egy fájdalomtól kitágult pupillájú kék szemű nő… A nyílvessző pontosan a szívén találta el Lillyt és patakokban folyt a sebből a vér.

- Hé… ennek nem kéne véreznie… Várjunk csak… EZ NEM IS VÁMPÍR! – üvöltött bele az éjszakába, ismét Bagoly.

- Bocsi, kijöttem a gyakorlatból, attól még lehet vérfarkas – védekezett a Farkas.

- Agyalágyult, nem látod, hogy telihold van?!

- Várjatok már ez Lilly! Szent Malazár, mit tettünk! Willow, gyorsan gyógyítsd meg, mielőtt elvérzik itt nekünk.

- A maradékot felnyalhatom? A kedvencem: A+ - nézett sóvárogva a nőre Spike.

- Szánalmas vagy – felelte megvetően a szőke nő.

A Willownak nevezett, középtermetű, csinos, vöröses hajú nő pálca nélküli módon távolította majd forrasztotta be a sebet, ami meglehetősen könnyedén sikerült.

- Te figyelj már Buffy, biztos nem vámpír? Túl gyorsan gyógyul a sebe – mutatott rá gyanakvóan Willow.

- Az addig rendben van, hogy hónapok óta nem járt erre vámpír…

- Hé! Én mégis mi vagyok akkor?! – méltatlankodott a peroxid kapitány.

- De azért azt hittem 7 év vámpírvadászat után feltűnt, ha az ember ezüst nyilat lő a vámpír szívébe az elporlad.

- Semmi baj – motyogta a még mindig kótyagos Lilly. – Csak főnix, az animágus formám.

- Oh, magához tért – térdelt mellé Buffy. – Szia Lill drágám, bocsi hogy így lelőttünk, de azt hittük végre valami gonosz teremtmény ólálkodik a temetőben.

- Köszi, Buffy kedvesek vagytok, a lényeg hogy most már nem áll a szívembe egy penge.

- És mi szél hozott felénk kedves? – lökte el magát az egyik sírtól a sármos vámpír.

- Gondolom észrevettétek, hogy kevés a vámpír erre fele… na, mármost ez azért van, mert a mi kis országunkat elözönlötték a vámpírok, vérfarkasok, infernusok és egyéb sötét teremtmények…

- Mi a halál azaz infernus? – kotyogott közbe Willow.

- Hát… a sötétmágia erejével feltámasztott hullák, ami…

- Jaj ti britek, mindig mondom is, hogy furik vagytok. Mi csak simán zombinak hívjuk őket – közölte a szöszi.

- Érdekes, szóval gondoltam lenne kedvetek egy kis akcióhoz…

- Akcióhoz mindig van kedvem, főleg egy ilyen csinos macával – villantotta mosolyát a szőke Adonis Lillyre.

- Mivel így is óriási a túlerő – folytatta mit sem zavartazva magát. – De mi ez a szöveg az ezüst nyílról? Nálam ez nem jött be…

- De Te nálam, annál inkább – vágott a szavába Spike.

- Viszont van egy varázsige, meg valami bájitalos lötty, és az használ. Meg persze az is, hogy ha napokig nem isznak vért – itt jelentőségteljesen végigmérte a szőke félistenséget. A vámpír észrevette, hogy kiszemeltje épp őt stíröli, és kéjesen megvillantotta szemfogát, amit Lill egy fintorral viszonzott. – Szóval lenne kedvetek besegíteni a sötét lények pusztításában?

- Neked bármit, édes – somolygott Spike.

- Mivel én vagyok a Vadász, gondolom nincs választásom. Amúgy is már rég vadásztam egy jót – mosolygott Buffy.

- Én is ráérek. Meg gondolom, jól jönne egy más fajta varázserő birtoklása is – felelte habozva Willow.

- Igen, hallottam a képességeidről. Meg, az a pálca nélküli energia-gömb is, igen… hatásos volt, mondhatni sokkoló – felelte félszegen Lilly. – Akkor indulhatunk? Mert már vár – itt ismét Spike szemébe nézett – a Kedvesem… Akkor mindenki fogja meg a kezem, és hopponálunk is. SPIKE! Hányas voltál biológiából? Az nem a kezem, vagy ti ezt Amerikában úgy hívjátok?

- Bocs szivi, csak megnéztem igazik-e – védekezett kéjencen a Szőke kapitány.

Lilly vetett még egy dühös grimaszt felé, majd mindannyian nagy port kavarva eltűntek, hogy majd Anglia egy tengerpart-szirtjén újra megjelenjenek. De ott már várt rájuk egy sötét alak, aki denevér-szerű mozgással közeledett feléjük. Lilly észrevette közelgő Kedvesét, és ők is elindultak felé.

- Szia drágám. Mindenki Ő Perselus Piton – mutatta be szerelmét, aki mindenkinek biccentett, majd a vámpír láttán, felhúzta bal szemöldökét és kérdőn Lillyre nézett, de ő csak megrázta a fejét. – Persi, ők itt Buffy Summers: a Vadász, Willow Rosenberg: a legendás erejű boszi és Véres William, röviden csak Spike: egy szánalmas vámpír.

- Hé, kikérem magamnak, én már 1820 óta a paris-i gerondista vámpírklán tagja vagyok… na jó voltam, de, akkor is már négy Vadászt megölte… – ellenkezett a Szépfiú.

- Jobb lenne bent beszélgetni – biccentett hátra fele Perselus.

Így a kis társaság követte az óriásdenevért, aki menet közben Lilly dereka köré fonta karjait. Kisvártatva egy viharvert ajtajú ház előtt álltak. Közel s távol ez volt az egyetlen épület… A házból vad visítás hallatszott ki.

- Csak bedobtam egy kis kaját Sevnek, mielőtt elétek mentem – súgta kedvesének Perselus.

- Köszi, drága vagy – s egy csókot lehelt szerelme ajkára Lilly.

Piton kinyitotta az ajtót a társaság előtt és Lilly vezetésével beléptek a házba, Spike kivételével, aki flegma arcot vágott. Lilly észrevette, hogy kedvese még nem jött be, így hátra nézett, hogy hol késlekedik. Ott megpillantotta, a bejáratban álló, ciccegő vámpírt.

- Kérvényt kell benyújtani, hogy be gyere? – küldött egy megsemmisítő pillantást Lilly Spikera.

-Hm… tulajdon képen nem, épp csak meghívást. Tudod nálunk Sunnydale-ben van egy hülye szokás. Amíg meg nem engedik, hogy egy vámpír bemenjen egy házba, addig nem mehet be – felelte közömbösen a Szőke.

- Ja bocs – röhögött fel Lilly. – Akkor gyere csak be… Peroxid kapitány – mondta a röhögést leküzdve Lill. Ezt aztán nem kellett kétszer mondani, már bent is volt a vámpír és pajzán pillantást küldött a lány felé, aki viszont csak a mögötte álló Perselust figyelte mosolyogva. Majd mindenki helyet foglalt, és belekezdtek a tanácskozásba.

- Először is szeretném közölni veled, kicsim – fordult a denevér Lillyhez. – Hogy ha még egyszer II. Ramszesz társaságára kényszerítesz, nagy esélyem van arra, hogy lebukjak a Nagyúr előtt. Ugyanis számon kérte rajtam, hogy miért késtem. Na mindegy. Továbbá az is szóba került, hogy a mai éjszaka folyamán a Roxfort birtokán sorra kerül egy támadás vérfarkasokkal és vámpírokkal. Szóval, még épp időben sikerült beszervezned a – itt undorodva végigmért Spike-ot – barátaidat. Bár szerintem kicsit kevesen lesztek, mert elég nagy csapatot hozott össze Anabell…

- Az meg ki a halál? – kotyogott közbe Lilly.

- Anabell Holbrook, valami aranyvérű kislánya, de elég véres kezű, és nagyon jó megtévesztő… Rupertron helyét tölti be.

- Hogy hogy?

- A Nagyúr kémei szerint, a lány ma meghalt… Nos, esetleg van még valakinek harcra kész ismerőse?

- Nekem van egy – felelte Buffy –, Van Hellsing. Ő kelet Európában hajkurássza a sötét lényeket, de ahogy az üzeneteiből levettem, nincs sok dolga. Gondolom, ráér egy kis melóra.

- Történetesen nekem is van egy haverom – kezdett bele Spike. – Balde-nek hívják. Ő is vámpír, de nem rég győzött le valami kínai vámpír jakuzát, asszem Drakula volt a neve.

- Remek – szólalt Lilly. – És hogy tudjuk utol érni őket?

- Öhm, én telepatikusan tudok nekik szólni – szólt cincogva Willow. S már alphába is zuhant. Fél perc után erőteljes kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

- Majd én ajtót nyitok – ajánlkozott Lilly, és fel is pattant. S valóban harmad magában ért vissza, helyet kínált az újonnan érkezőknek, ám jómagának már nem volt. Így jobb híján Perselus ölébe ült, aki kedvesen átölelt őt.

- Ezzel meg is volnánk – vette vissza a szót Perselus. – Kéne egy használható terv. Én már bátorkodtam egyet kialakítani, amíg vártam rátok. Három csapatra kéne oszlanunk. Mi is ott leszünk Lillyvel. A biztonság kedvéért kiábrándító bűbáj alatt. Szóval Hellsing, Blade tietek a vérfarkasok. Buffy, Spike, Willow tietek a vámpírok. Mi pedig Lillyvel a menekülőket szedjük össze. Módszerek bármilyenek lehetnek, a lényeg hogy célra törő. És szeretnék még valamit mondani. A mi vámpírjaink, már egy új fajba tartoznak… nem jön be a sima fa a szívbe, és a hasonló módszerek. Ha minden világos, akár indulhatunk is, mivel sejtésem szerint perceken belül elkezdődik a támadás.

- Még egy pillanatra, várjatok – szólt Lilly. – Spike! Neked lenne egy különleges feladatom.

- Életem a kezedben, Úrnőm – nézett sóvárogva Lillyre.

- El kéne csábítanod egy Amy McBloodsky névre hallgató vámpírt, mert az informátorunk szerint ő a klán egyik fejese.

- Ennyi lenne az egész? – kérdezett várakozóan a vámpír.

- Egyelőre igen. Akkor felőlem indulhatunk is. Ja és zsupszkulccsal fogunk menni.

A kis csapat kitódult az udvarra. Lilly még megsimogatta pitonja Severus fejét és sziszegve elköszönt tőle, és még egy egeret bedobott neki a terráriumba. Ezután Persivel karöltve ő is csatlakozott a többiekhez. Huszonhárom másodperc múlva már a vérfarkasoktól bűzlő roxforti birtokon voltak. Perselus gyorsan felmérte a helyzetet és egy farkast-ölő főzet megbájolásával hozzávágta a Fredet letámadó Fenrirt. A farkasból csak hamvait egy hideg… túlságosan is hideg fuvallat kapta fel. Vagy két tucat dementor vette körbe a kis csapatot.

- Expecto Patronum – harsant fel a szerelmesek hangja a metszően hideg éjszakában. Egy főnix és egy denevér patrónus reppent a dementorok felé. Eközben megindult az eszeveszett öldöklés a vámpírok és vérfarkasok ellen. Willow bőszen mormolt valamit arabul, aminek a hatására a dementorok rózsaszín buborékokká változtak, majd ezeket a vérfarkasok közé küldte, amitől azok rózsaszínfüstölgés közepette elégtek. A hús, égő szaga elviselhetetlen volt, de a küzdelmet tovább folytatták. Immár ismét érthető verselésbe kezdett Willow – pálca nélküli módon -, ami hatására hatalmas energiák - sötétek és fehérek egyaránt - szabadultak fel körülötte, s a támadók lepattantak az őt körbe vevő ezüstösen csillogó pajzsról.

- Nagy őr ki a négy világot őrzöd, Add át nekem minden erőd, Engedd át nekem mindenhatalmad, Kérlek téged, varázserőt kezembe add! – kezdett bele Willow, s egy földrengés rázta meg a fákat. Minek hatására mindenki pofára esett. - Álomzárja le a szemem, árnyak ura szárnyalj velem, dermesztő kard tüzes átok, a gonoszságra rátalálok. A káosz óceánján aranyként ragyog testem, tudatom hullámai uralják ezt a helyet, tudatom a hatalmamban rejlik a sötétség kardja!

S valóban egy hatalmas fekete energia kard jelent meg. Willow megindult, a szörnyek felé, amik mögötte feketén füstölögve váltak egyenlővé a porral. Mire sikerült az összes bestiát megsemmisítenie, a haja már teljesen kiőszült. Az utolsó csapással a földre roskadt. Lilly oda rohant hozzá, hogy a gyengélkedőre vigye.

- Semmi baj – szólt Willow. – Csak kicsit kimerültem… gondolom, most ősz a hajam… majd visszaveszi eredeti színét, csak kell egy kis pihe…

- Tényleg semmi baja – zilált Buffy. – Csak kell neki egy kis energia ital, meg pihenés.

Lilly, Perselus és Buffy be is kísérte a Roxfortba Willowt. Addig Blade és Van Hellsing az utolsó kardvonásokat ejtették prédájukon. Spike pedig Lilly kérésére elment felkutatni Amyt. De mikor már vagy fél órája ment, rájött hogy nem tudja, hol azaz ott és visszasietett a Roxfortba.

*

- Összecsapás újra? –Judy szeme hatalmasra guvadt. Még szerencse, hogy hallotta Fred döngő lépteit, mert így magára tudott kapni valamit. Elég kellemetlen lett volna, ha a Weasley fiú tíz perccel hamarabb érkezik…

- Nemsokára feljönnek a többiek is, és elmesélek az egészet töviről-hegyire, mert én még mindig nem nagyon értek mindent – motyogta sokkolva a fiú. – És nagyon megköszönném, ha nem vigyorognátok ennyire! Ez egy igen komoly probléma!

- Az is komoly probléma, hogy nem hagysz aludni! – próbálta elrejteni mosolyát George.

- Minek akarsz aludni, szellem vagy!

- Felőlem, csinálhatunk valami mást is! – kacsintott Judyra.

            Nem volt idejük tovább civakodni, mert egy kissé zilált csapat vette birtokba a gyengélkedőt; egy sötét bőrű, napszemüveges ember, vagy fél tonna fegyverrel felszerelve, bőrdzsekije csak úgy lobogott mögötte. Őt Lilly és Piton követte, akik valami ősz boszorkányt támogattak, a sort egy érdekes kinézetű férfi és egy szőke hajú nő zárta.

- Kellemes éjszakát mindenkinek! – biccentett Judy.

- Mindennek mondanám, csak kellemesnek nem – morogta Piton.

- Nekem eddig semmi bajom nem volt ezzel az estével – ez a mondat természetesen George száját hagyta el.

- Te meg mikor materaizálódtál? És mitől? – kapott észbe hirtelen Fred.

- Jó kérdés…

- Befejeztétek a társalgást? Mert akkor valamelyiktök elmehetne szólni Mayának vagy Madam Pomfreynak! – csattant fel Lilly.

- Te is elmehetsz! – replikázta Judy.

- Ne kezdjétek! – szólt rájuk kórusban Piton és George.

- Majd én megyek – motyogta Fred és eltűnt a gyengélkedő végében.

- Akkor bemutatok mindenkit – lihegte Lilly, miután sikeresen ágyba fektették Willowt. – Blade –mutatott a napszemüveget viselő pasasra, aki unottan biccentett egyet – vámpírvadász. Buffy –a szőke hajú fiatal nő csak mosolygott – a Vadász. Van Hellsing szintén az éjszaka teremtményeire vadászik, és Willow, aki az ágyban pihen, egy nagy erejű boszorkány. Ő pedig – mutatott méla undorral Judy felé –Judy Davis, ex-halálfaló, George Weasley… szelleme… Te mikor haltál meg? – vonta fel a szemöldökét a nő.

- A közelmúltban… az a rohadt vámpír csinált ki… valami Amy.

- Egy szavadba kerül és őt is száműzöm a pokol legmélyebb bugyrába! – vicsorgott Blade.

- Már ráállítottam a dologra Spike-ot – mosolyodott el Lilly.

- Viszont, akkor mi most megyünk is Magyarországra vámpírt irtani… Willowt majd küldjétek utánunk! – mondta Van Hellsing.

- Köszönjük a segítséget! – nézett fel a két férfira és Buffyra Lilly.

- Ugyan már, mi köszönjük, hogy végre vámpírvér tapadhat a kezünkhöz – mosolygott Buffy – Sajnos nem sikerült mindet kiirtanunk, de azért jelentősen megcsappant a számuk… azt hiszem, most majd megfontolják, hogy megéri-e Tudjukkivel egy követ fújni.

- Egy jó tanács, a Moszkva térnél mindenképp nézzetek körül, ott sok szokott ólálkodni – szólt közbe Judy.

- Még tiszteletünket tesszük e nemes iskola direktoránál. Minden jót nektek! – azzal a háromfős csapat eltűnt a gyengélkedő ajtaja mögött.

- Hát ő meg ki a szösz? – törölgette ki az álmot szeméből Maya.

- Willow. Egy kis energiaitalra lenne szüksége – Lilly holt fáradtan ledőlt egy üres ágyra és mély álomba szenderült. Perselusnak sem volt más választása, ledőlt barátnője mellé és próbált az álmok nirvánamezejére lépni.

- Én most megyek! Muszáj védővarázslatokkal ellátnom a főhadiszállást – az idősebb Davis lány magára kapta a kabátját.

- Késő este van, nem biztonságos odakinn! – kapta fel hirtelen a fejét George.

- Nappal szerinted jobb a helyzet? – vetette ellen rögtön a lány. Feltűnésmentesen magához vette azt a könyvet, amit nemrég szereztek meg.

- De…

- A vámpírok szerencséje legyen veled! – idézett fel egy ismert vérszívók által kedvelt mondást Fred.

- Ne félts, rossz pénz nem vész el! – azzal belépett a smaragdzöld lángok közé, búcsúzóul rákacsintott Georgera, majd eltűnt a lángok között.

- Ez mi volt? – nézett ikertestvérére Fred.

- Ami azt illeti… - ekkor egy igen jóképű, szőke férfi vágódott be a gyengélkedő ajtaján, felverve ezzel Lillyt.

- Spike? Neked nem itt kellene lenned! – csattant fel a fáradt lány.

- Tudom… de… rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hova kellene mennem…

- Micsoda egy zseni vámpírral állok szembe – csóválta a fejét a barna hajú lány.

- De nem baj, így legalább kielégítettem a vágyaimat… vérfarkas vérnél nincsen ízletesebb csemege.

- Gusztustalan – fintorgott Fred.

- Vámpír vagy?

- Te meg szellem? Evidens kérdésre…

- Most hallottam Hóborctól egy remek vámpíros viccet, ami pont a te szituációdba illik, szeretnéd hallani?

- Ne fárasszál! – morogta a szőke Adonis.

- Ezt igennek veszem. Két vámpír találkozik, az egyik kezében egy nagy szelet kenyér van. Megkérdi a másik vámpír a társát: - Hé, barát, minek az a kenyér neked? - A szomszéd utcában baleset történt, megyek tunkolni! –ikertestvére hatalmas kacagásban tört ki.

- A létező összes viccet elsütötték már nekem, ami ezt a témát vesézi ki – vont vállat Spike.

- Az Ausztráliában üzemeltetett ispotályba kellene menned… szemmel kellene tartanod Dr. Chaset, mert veszélyben van, itt egy kép Amy McBloodskyról, tanulmányozd, és majd értesíts a fejleményekről!

- Igenis, bájos hölgy! Ja, és nagyon szexi ez a Victoria’s Secret hálóing! – kacsintott, majd kiviharzott az ajtón.

*

Judy lopakodva közelítette meg a házat.

- Expecto patronum! – küldte előre hatalmas, oroszlán patrónusát. Jobb az elővigyázatosság –gondolta. Az állatok királya kecsesen lépdelt előre a főhadiszállás felé. Úgy tűnik a lánnyal volt a vámpírok szerencséje, mert senki sem tartózkodott a főhadiszálláson. A lány jó párszor átvizsgálta házat a szokásos varázslatokkal, majd a Fidelius bűbájt szórta rá a házra, és még ezer védőbűbájt.

- Remélem egy jó ideig biztonságos lesz a házunk – huppant le az egyik fotelba a lány.

- Egyet értek, kicsit unalmas volt nézni, ahogy az a sok halálfaló itt rontják a levegőt – szólt közbe a falról Böszörményi Gyula portréja.

- Megijesztettél – rezzent össze Judy.

- Rossz a lelkiismereted…

- Megtennéd, hogy szólsz Roxfortban a többieknek, hogy holnap, ha még áll a ház, itt találkozunk?

- Persze.

- És a rejtekhelyre is beugranál? – nézett boci szemekkel a festményre Davis.

- Esetleg ne ugorjak el a Világfa csúcsára is? – morogta azzal kisétált a képkeretéből.

*

- Mihez kezdjek? – motyogta könnytől maszatos arccal Amy.

- Keresd meg és szívd ki a vérét az utolsó cseppig – vigyorodott el Sharlotte.

- Hölgyeim, ha megkérhetném, a táplálkozási szokásaikat ne a házamban vitassák meg! – morogta méla undorral Sam.

- Ha jól tudom ez a Gomold-kúria… - sziszegte Sharlotte.

- Pontosan –mosolyodott el a fekete hajú férfi és megborzolta a haját. – Én nem örülök, hogy itt tanyázik minden jött ment.

- Mi az, hogy minden jött ment? – kiabált rá Amy.

- Megtudtam, hogy Chase hol kapott munkát – lépett be a nappaliba Narcissa.

- És ezért az információért mit kell fizetnem? – nézett rá gyanakodva a kétségbeesett lány.

- Hozd vissza a fiamat! – nézett rá könyörgően a nő.

- Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Remek… Ausztráliában, az ispotályban keresd – azzal már el is hopponált, vissza a Malfoy kúriába.

- Au revoir! – azzal eltűnt az éterben.

*

Fred és George nem tudtak elaludni… valami dörömbölést hallottak abból a szobából, ahová bezárták Ront és Ruprit.

- Ezek nem tudnak kussban ülni? – dühöngött Fred.

- Verjük meg őket, kérlek! – vigyorodott el George. – Még, amíg senki sem látja!

- Nézzük meg, mit akarnak!

Fred feltépte az ajtót, egy stupor kíséretében, nehogy Rupri vagy esetleg Ron meg akarja őket átkozni. Öccsük ájultan esett a földre, az élettelen Rupertron teste mellé.

- Mi a fene? – gyorsan felkeltette Ront, de előtte még megkötözték a fiút.

- Vele meg mi lett? – érdeklődött George.

- Megöltem… - szipogta Ron.

A Weasley ikrek undorodva húzódtak arrébb Rontól.

- Azt hiszed, akkor visszafogadunk? – nézett rá megütközve bátyja.

- Csak remélem…

- Hidd el, árulókkal nem tárgyalunk! – azzal George rácsapta Ronra az ajtót.

*

Már pirkadt, amikor Sophie lassan felnyitotta a szemét. Draco már fenn volt, és mosolyogva nézte ébredező szerelmét.

- Ne bámulj, reggel ronda vagyok! – bújt el a takaró alá a lány.

- Reggel hülye vagy – vigyorodott el a fiú. Meglendítette a pálcáját, aminek következtében egy kis tálca jelent meg, rajta néhány pirítóssal, lekvárral, vajjal, mézzel és két bögre teával.

- Fáradt vagyok – mondta Draco két ásítás között.

- Aki éjjel legény a talpán, az nappal is legyen az – kacsintott pikánsan Sophie. – Óh, mivel érdemeltem ki ezt a reggelit? – csillant fel a szeme, amikor előmászott a takaró alól.

- A biológia és a francia tudásod kielégítő – vigyorgott a mardekáros.

            Fél óráig nyugodtan pihentek, amikor a falon lévő képkeretbe besétált egy ősz révülő.

- Nocsak, felébredtetek – mosolygott huncutul.

- Gyula! – húzta magára még jobban a paplant a zavarban lévő Sophie.

- Neked is jó reggelt. A nővéred küldött, vár titeket, a főhadiszálláson! Azt üzeni, hogy oroszlán… és, hogy ebből érteni fogod, hogy tényleg ő az és nem kezdesz el agyalni valami összeesküvés elméleten – még mielőtt válaszra méltatta volna őt a két fiatal, már kisétált a keretből.

- Akkor… öltözz! – csettintett egyet az ujjával nevetve Sophie.

*

Amy könnyedén odatalált Robert legújabb munkahelyére. Az előcsarnokban tátott szájjal nézett körül, a negyvenkét emeletes fehér falakkal körbevett épületben. Hihetetlenül kicsinek érezte és magányosnak érezte magát. A boltívek, amik az előcsarnokot díszítették, aranybevonattal futottak a csillagokig. A mennyezet el volt bűvölve, látni lehetett a Göncöl szekeret, a Vénuszt, de még a tejútrendszert is.

            Spike könnyen kiszúrta Amyt, csinosabb volt, mint aminek képzelte. Kifejezetten tetszett neki a lány, és az még nagyobbat nyomott a latba, hogy amaz is vámpír volt.

- Elnézést, meg tudja nekem mondani, hogy Dr. Chaset hol találom? – fordult oda az Adonis kinézetű ápolóhoz.

- Kit tisztelhetek a hölgyben? – mosolygott rá Spike.

- A barátn… - elharapta a mondatot, megigézték azok a szürke szemek – egy nagyon kedves barátom.

- Kérem, fáradjon utánam! – biccentett az ápoló ruhába bújt vérszívó. Beléptek a gömb alakú liftbe, ahol Peroxid kapitány hangosan kimondta az első eszébe jutó számot; hatszázhatvanhat.

A személyfelvonó lassan megállt, majd kiléptek a kietlen folyosóra.

- Ha rossz felé hoztam, akkor elnézést… még új vagyok itt.

Spike benyitott az első szobába, természetellenes hideg uralkodott ott. Egy-egy asztalon mozdulatlan testek feküdtek.

- Azok hullák? – fintorgott Amy. – Ugye Chase nem itt dolgozik?

- Őőő… nem hiszem – az egyik testről lehajtotta a leplet, Spikera egy csontváz nézett vissza. – Jé, ropi! –vigyorodott el. Amy a megjegyzését kacagással díjazta.

- Na, ha kérhetem, menjünk, mert kezdek fázni!

De a férfi nem moccant…

FOLYTATÁS